Halloweeni Bükk

Már szeptember óta tervezgettünk egy Eger környéki túrát, mivel Zoli volt szobatársa, Laci nagy tájfutó és Egerben lakik, jól ismervén a vidéket, kézenfekvőnek tűnt, hogy szervez egy túrát a Bükkben. Az időpont sok tologatás után október 31-re fixálódott, így lett halloweeni túra belőle.

Kisebb variációk után, végül 6-an vettünk részt az eseményen: Laci, a túravezető; Zoli, Laci egyik barátja; Túrá Zoltán (a mi Zolink); Eszter, Laci nővére; Peti, Zoli szaktársa; Szidi, Laciék vizslája; és jómagam. A túra, mivel Pesttől igencsak messze van a Bükk, a volánbuszozással kezdődött.

Annak ellenére, hogy csodálatos módon negyedórával a busz indulása előtt már kiértünk a buszpályaudvarra, rejtélyes okokból kifolyólag már hosszan kígyózó embersorok várakoztak az Eger felé tartó busz ajtajánál. Mire feltuszakoltuk magunkat a buszra, már minden hely foglalt volt, így sajnos végig kellett állnunk a sok órás utat. Bánatunkat azért némiképp enyhítette a Zoli termoszában gőzölgő forralt bor, és a táskámban lapuló banános muffin… :) Egerben át kellett szállnunk a bélapátfalvai járatra, ahol ugyan néhányunknak jutott ülőhely, de a többség így is a folyosón nyomorgott. A legrosszabb dolga Szidinek, a túravizslának volt, aki a szorosan egymás mellett álló utasok lábai között szorongott végig, csoda, hogy túlélte szegény a félórás utat.

Már dél felé járhatott, mikor Bélapátfalván végre nekivágtunk a túrának. Legnagyobb örömünkre a kékjelzésen indultunk el, de mivel pecsételni nem szándékoztunk, szerencsére „muszáj” lesz még egyszer meglátogatnunk a Bükk ezen szakaszát. Laci már a legelején rebesgette, hogy nagyon szép útvonalat talált ki nekünk, és valóban ahogy haladtunk, egyre jobban ámuldoztunk az őszi színeken és a Bükk szépségén.

De a legjobban Szidi élvezte a túrát. Kb. tízszer akkora távokat futott be, mint mi, a végén mégis szerintem ő volt a legfrissebb közülünk. Olyan függőleges hegyoldalakon szaladt föl-le és keresztül-kasul, amikről azt hinné az egyszerű ember, hogy nem lehet élve lejutni róluk…

Egy mérsékelten meredek hegyoldalra viszont nekünk is sikerült felkapaszkodnunk, hogy olyan kilátásban részesülhessünk ebéd közben, mint az olümposzi istenek. :) Ez az Őr-kő nevezetű képződmény volt, és a tetejéről gyönyörűséges kilátás tárult elénk. Az őszi lombok színei festményekhez voltak hasonlatosak leginkább. Ilyen körülmények között extra élmény volt a még mindig forró borocskát iszogatni a hegytetőn.

A finom falatok és kortyok után újult erővel vágtunk neki a még előttünk álló pár km-nek. Ugyanott kellett lejönnünk, ahol fél órával előbb feljöttünk az Őr-kőre, és egyértelműen a lefelemenetet sínylette meg jobban a lábunk. De onnantól kezdve viszont már szelíd lankákon vezetett az ösvény egészen Felsőtárkányig. Útközben néhány házikóra is bukkantunk az erdőben, állítólag mindennel felszerelt kis lakások ezek, amiket a kifüggesztett elérhetőségen bárki lefoglalhat. De a (másik) Zoli mesélt egy olyan házikóról is, ami mindig nyitva van, és ingyen be lehet térni akárkinek, az egyetlen kikötés, hogy mindent ugyanúgy kell otthagyni, mint ahogyan találtuk.

Szerintem ez nagyon jópofa dolog, egyszer mindenképp meg kéne szállni egy ilyenben! :)

Az utolsó néhány 100 m-t a kisvasút sínei mellett tettük meg, de a kisvonatot sajnos nem láthattuk, mert késő ősszel már nem közlekedik. Felsőtárkány, ahova végül megérkeztünk, nagyon kedves kis falu, legnagyobb nevezetessége a Tárkányi-tó, aminél a túra utáni csoportképünk is készült. Pár tanösvény is indul innen, amikért érdemes lesz visszajönnünk még ide, és több időt rászánnunk.

A hazafele út szintén nem volt egyszerű, rajtunk kívül mindenki maradt Egerben, úgyhogy Egerben el is búcsúztunk a többiektől. A pesti busznál megint rengetegen ácsorogtak, ezért úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a következőt, ami félóra múlva indul. Addig pedig tartottunk egy gyors városnézést, azon belül is főleg a bazilikát csodáltuk meg. Aztán sietve visszaindultunk a buszpályaudvarra, ahol sajnos ismét felszaporodtak a Pest felé igyekvő emberek. De mivel későre járt már, elhatároztuk, hogy a következő buszra már, ha törik, ha szakad, felverekedjük magunkat. Időben be is állt a sofőr, de legnagyobb döbbenetünkre csak 15 embert volt hajlandó felengedni, mivel csak annyi ülőhely volt állítólag. Kicsit furcsállottuk a dolgot, mert idefele jövet szinte egymást taposták az ácsorgó emberek a buszon, most meg egy embernek se hagyta a sofőr, hogy állva utazzon. Nem tudtunk mit tenni, könyörgésbe fogtunk, hogy valahogy kerítsen még helyet kettőnknek. Az amúgy nagyon lelkiismeretes sofőrnek végül megesett rajtunk a szíve, és elhelyezett bennünket a középső ajtó lépcsőjén, ahol Pestig élvezhettük az utazást. :)