Kedveskéim! Ez a történet most egy mesebeli tájon eltöltött 4 napról fog szólni. Ímhol vessétek tehát reá pillantástokat, és mélyedjetek el a szépségekben!
A szervező az MTSZ egyik szakosztályának egyik túravezetője, Pali volt, aki az október végi – november eleji hosszú hétvégét jelölte ki a Kéktúra Aggtelek környéki szakaszának kényelmes teljesítésére. A résztvevők a szakosztály tagjai valának, pluszba még egyéb meghívott ám nem tag elemek, mint pl. én és Peti.
Itt láthatjátok a készült fotóimat: Aggteleki KÉK
1. nap
A találkozó szombat reggel 9 körül volt az Aggtelek-Jósvafői vasúti megállóhelynél. Mi hajnalban indultunk Tatabányáról, Bp-en felszedünk még valakit, aztán suhantunk a pályán Miskolc felé. A meeting pointra való odaérkezésünk pompásan sikeredett, just in time, ahogyan az angol marketinges is mondja.
Már az út is nosztalgikus volt, hisz márciusban már jártunk a környéken, amikor a Cserehátot ostromoltuk néhány napig szintén ezzel a csapattal (csak akkor a másik irányba indultunk). Nosztalgiám másik eleme a néhány évvel ezelőtt Attilával itt eltöltött napok emléke, mikor is először ismerkedtem a tájjal. Az ilyen „első” emlékek mindig kedvesek az ember szívének…
Annak leírását most átugornám, hogyan sikerült végül mindenkinek összeverődnie, mert kissé bonyolult volt, de végül is Bódvaszilason együtt volt a csapat, benyomtuk a pecsétet, és indultunk is – az első kocsmáig. Elvégre a sport előtt a bemelegítést nem lehet kihagyni, ahogyan azt Pali elő is írta számunkra :-) Sok túratárssal most találkoztam először, úgyhogy az ismerkedés alapjait is elkezdtük lerakni.
Az aznapi kékterv Bódvaszilastól Szád-várig szólt, majd onnan a kék +-on le Szögligetre. Már távolról látszott a fákon, hogy ünnepi őszi díszbe öltöztek. Csodálatosak voltak a színek, élénk citromsárga, tűzpiros, szépséges tarkaság! Imádom az őszi erdőt!
Hamarosan rátaláltunk a Meteor-barlangra, mely Zoli szíve-csücske volt.
Zoli tehát ebben a barlangban járt életében először, csodaszépnek találta. Olyan első emlék lehet ez neki, amit fentebb már említettem.
Ezen a vidéken nem mellékesen rengeteg víznyelő van, sok mellett elmentünk mi is.
Hamarosan elértünk a Szabó-pallag erdészházhoz, ahol pecsételtünk. Itt lógott egy régi típusú és egy új típusú pecsét is. A ház egyébként eléggé széthordott volt. Többünkben felmerült itt a „pallag” szó jelentésének mivolta, úgyhogy próbáltam most keresgélni, a sikerem kétes: mesterségesen emelt táji emlékek székely neve. A téma minden bizonnyal további kutatást kíván.
A következő emlékezetes pontunk a Szád-vár volt. Meglátogatásának különösen örültem, mivel mikor Attilával erre jártunk, idő hiányában ki kellett hagynunk a várat. Nem volt hát kétséges, hogy nem a várat csigában megkerülő úton fogok felmenni, hanem keresztül a váron a rövid, ám meredek útvonalon. Erre nagyjából hatan vállalkoztunk, és természetesen megérte :-) Az alsó várkert olyan volt, mint egy játszótér: lehetett kidőlt fán egyensúlyozni, lehetett falat mászni, vagy épp gyökereket. A gyermekek elszabadulhattak – és el is szabadultak :-) Megmásztunk még egy nagyobb sziklát, aztán felküzdve magunkat a maradék emelkedőn felértünk a vár felső szintjére. A többiek már odafent voltak, tartottunk egy nagyobb pihit, evés, nézelődés, fotózkodás. Eztán lecsorogtunk Szögligetre, ahol is jött a szervezkedés, hogy ki melyik kocsival utazzon át Jósvafőre a szálláshoz. Néhányan úgy döntöttek, nem vesznek részt ebben, helyette enyhet keresnek a helyi korcsmában. Végül én is hozzájuk csapódtam, és nem törődve vele, hogy még sofőrködnöm kell, lecsúszott egy jéger (vagy beher…? Nem tudom én ezt követni…). No, aztán végül két kocsinyian maradtunk, és estefelé mi is „áthajóztunk” Jósvafőre. A szállás (a Bakancsos Turistaház) énszerintem meglehetősen megfelelő volt, már ami az épületet illeti. Nem illeti viszont a jelző a tulajt teljes mértékben, de erről majd a végén.
Szóval megkezdődött az ágykeresés, és kialakult egy tiszta lányszoba, meg két 99%-ban fiú szoba. Rendelkezésre állt két „nászutas lakosztály” is, és meg kellett küzdenünk Ágika problémájával, miszerint is ő nem alszik együtt egy fiúval. Hosszas szervezkedés vette kezdetét, hogy Ági extra óhaját teljesítsük, melynek az lett az eredménye, hogy Sanyival aludt együtt :-D Mindenesetre Ágikának ez volt a második húzása, mellyel letette nem épp pozitív megítélésének alapjait.
Este főtt étel várt minket, ugyanis Sanyi, a nagyszerű szakács bevállalta, hogy minden estére készít nekünk kaját. Volt tojásleves és bolognai, csodásan esett! Átmentünk eztán a szomszédos korcsmába, egyesek söröztek, koccintottunk röviddel, majd kapcsolatba léptünk a helyi arcokkal, ugyanis kihívtak minket egypár csocsómeccsre! Ááállat volt! A végén Taki úgy lesöpörte őket, hogy nem mertek több pénzt beleölni a meccsbe :-)
Az este szolidabb sörözéssel, UV lámpával és záróra miatti kényszerű távozással zárult.
2. nap
Ma a csapat kétfelé vált: az egyik fele felszíni túrázással teljesítette a Jósvafő-Szelcepuszta-Derenk-Szögliget szakaszt, a másik fele pedig barlangászni indult. Mivel Pali, a túraszervezőnk a barlangászokkal tartott, a felszíni túrázók vezetőjének Petit jelölte ki. Én a felszíni túrára mentem, mert a másik csapat ún. vizes barlangba ment, ahol combig, derékig stb. érő vízben kell menni, nekem pedig nem volt másik cipőm, mint az Egy Túrabakancs. A másik ok az volt, hogy újra látni szerettem volna Derenket, ahol Attilával szintén jártunk anno. A barlangászok útjáról így nem tudok beszámolni, annyit tudok, hogy voltak a Béke-barlangban.
Mi tehát reggeli után felkerekedtünk a kéken Derenk irányába. Ma is gyönyörű idő volt, a nap sütött, az élénk levelek szikráztak a fényben. Hamarost felértünk a Jósvafő feletti fennsíkra, és rájöttem, hogy anno Attilával mi ott nem a kéken mentünk, hanem a Szelce-völgyön. Most viszont a kéken haladtunk, láttunk sok víznyelőt, egy nyitott aknabarlangot, melyből dögletes szag áradt, egy helyen pedig letévelyedtünk a kékről, és ezt korrigálandó egy igen meredek oldalon kellett leereszkednünk. Egy helyen a GéPéeS útmutatása szerint hagytuk el a kéket, mert egy régi-régi fát jelzett. Meg is találtuk, és valóban igen régi és hatalmas Ent volt a környező ifjak között. Sajnos azonban már a halálán volt…
Hamarosan megközelítettük Szelcepusztát, amikor is a nagy fűben [ezt csak a bájológusok tudnák, miféle volt :-)] felriasztottunk egy őzet. Sokáig figyelhettük menekülését, és Zsoltinak egy egészen jó „ugró őz” fotót is sikerült csinálnia.
Szelcepusztán a turistaház előtt megpihentünk kicsit, előkerültek és körbejártak a finomságok, úgymint csoki, dió, tésztabundás mogyoró és halva is (természetesen élve). Itt készült el a szakosztály egyik reklámarc-jelölt fotója is, melyet láthattok a fotóalbumomban :-)
A továbbiakban kicsit gyorsabbra kellett vennünk az iramot, mivel megvolt, hogy Szögligeten melyik buszt kell majd elérni, amivel vissza tudunk menni Jósvafőre.
Hamarost beértünk tehát Derenkre, és megállapítottam, hogy semmi sem változott. Azaz valami mégis: a régi pecsét mellé kikerült a fára egy új típusú kékpecsét is. Pecsételtünk, majd szétnéztünk az egykori településen. Újra ott voltam a múzeumnak berendezett iskolában, a kis kápolna előtt az elhagyatott gyümölcsfák közt, újra ott mentem az egykori házak közötti egykori utcán, és olvastam a táblákon, hogy kiknek házai állottak itt hajdanán. Felmentünk a temetőbe is. Kevés sírkő maradt meg régről, sok az új fából ácsolt kereszt. Ma is sokan járnak ide emlékezésre, és egyébként búcsút is rendeznek a „faluban” minden évben, amikor az egykori derenkiek idejönnek és találkoznak egymással. Milyen furcsa lehet olyankor az a sok ember itt, ahol mi most hallgatást találtunk!
Istvánnal kicsit elmaradtunk a többiektől, és jól ráhoztuk a szívbajt egy bokorban kushadó alakra, aki talán a fényképre is rákerült :-) Szegény csak a dolgát végezte, de mi csak aztán vettük észre, miután István lefotózta a bokor előtti emléktáblát :-)
A többiek a Vidomájpuszta közelében lévő elágazásban vártak be minket. Akkor megállapítottuk, hogy van még sok idő a buszig, a szlovák határ pedig csalogatóan közel van, úgyhogy István felvetette, hogy ruccanjunk át Szlovákiába. Egyedül én voltam kapható az ötletre, úgyhogy kezdetét vette kétszemélyes magánhadműveletünk: a többiek lecsorogtak Szögligetre, mi pedig észak felé vettük az irányt a kék +-on. Valóban igen közel megleltük a rozsdálló „Államhatár” feliratú szerény táblát, majd tovább haladva a hasonszőrű tájat már azzal a szemmel néztem, hogy ez nem Magyarország. Úgy gondoltuk, behatolunk a szlovákokhoz, amíg időnk engedi, no meg a térkép jelölt a közelben egy barlangot is, eselleg megkereshetnénk. Tök érdekes volt a határsáv, ami láthatólag meg volt tisztítva a fák között, és piros-fehér kis betontuskók helyezkedtek el benne különböző távolságokra. Mivel a GPS Szlovákiát Nagy Fehér Ismeretlen Területnek mutatta, csak a térképre hagyatkozhattunk. Baktattunk hát a „régi kövesúton”, megnéztünk egy szénatárolót, találtunk egy szlovák ásványvizes üveget (a bizonyíték!), majd az idő múlása miatt visszafordultunk. A barlang azért piszkálta a fantáziámat rendesen, és éppen valami miatt ácsorogtunk egy helyen, amikor észrevettem, hogy valami létraféle hever a földön. Odamentem, és láttam, hogy két olyan lajtorja heveredik ott, amin az erdőkben a kerítéseken át lehet kelni. Ott volt a kerítés is, igaz erősen szétszakadva. És nini, egy ösvény vezetett felfelé egy dombra! Gyors megindultam rajta, és már éreztem, hogy ez a barlanghoz vezet. És tényleg megtaláltuk! Hamarosan hívogatóan ásított felénk a Csempész-barlang szája! Mivel behatolásra alkalmasnak ítéltük, feltettem a fejlámpámat, fogtam a fényképezőt, István meg a jó fényű telefonját, és benyomultunk.
Szűk járat vezetett lefelé. Igazi jóképű barlang volt, sok oldalágacskával, felfelé is magasodva, és igazi kifejlett cseppkövek leledzettek benne. Még aktív cseppkőképződésre is találtunk példát. Sajnos aztán észrevettem, hogy rengeteg vandál firkálmány van a falakon, és ez igen lehangolt. Egyrészt nem mi „fedeztük fel” a barlangot, másrészt ez nagyban rontotta ama romantikus elképzelésemet, hogy a félszemű falábú kalózok ide ásták el anno kincseiket, harmadrészt pedig mindig elszomorító eme falrafirkálósdi egy ilyen helyen. Behatoltunk tehát egy darabig a barlangba, talán a végéig is, mert azért teljesen alapos vizsgálatra nem volt időnk. Miután elhagytuk a tetthelyet, vad tempóban indultunk meg hazafelé. Nem emlékeztünk pontosan, mikor is indul az a busz, úgyhogy ezerrel téptünk, még futottunk is. Miután a telefon visszaállt a magyar hálózatra, és térerő is volt, rákérdeztem Petinél a busz idejére, és a megnyugtató választ hallva jelentősen mérsékeltük tempónkat. Tökéletesen időben leértünk Szögligetre, és várakozásunknak megfelelően a társaságot a már ismerős korcsmában találtuk. Tele voltam élményekkel, fel voltam villanyozva. Mesélgettünk a többieknek kalandjainkról, majd kivonultunk a buszra, és kollektív elleptük. Jósvafői „otthonunkban” ma is volt főtt vacsi, mégpediglen valami leves és rizseshús. Mennyei volt! Az esti közös beszélgetés, poénkodás, cuccolás után nyugovóra tértünk.
Folytatás következik!
Dia!
VálaszTörlésRemek :) Élmény volt olvasni...
Csípem a lelkivilágod! :)
Nagyon jó lett, várjuk a folytatást! :)
VálaszTörlésKöszönöm :-)
VálaszTörlésA folytatás elkészült, de majd csak Zoliék publikációja után teszem fel! Állítólag már az is kész van, úgyhogy váááááárjuk!