Kéktúrázás a Zemplénben (második felvonás) - 3. nap

A harmadik nap reggele a Pengő-kő közelében, egy a bükkös tisztásán ért minket. Az álmunkat vadak kevésbé zavarták, a göröngyös talaj annál inkább, de a fatörzsek közt átszűrődő reggeli fények mindenért kárpótoltak. Dijaírbelezölddel.

Reggeli fények az erdőben

Az előző napon azt tapasztaltuk, a reggelivel igen sok idő tud elmenni, ezért gyors összepakolás után rögtön útnak indultunk, és azt terveztük, a térképen "Szép kilátás!" jelzéssel ellátott Nagy Péter-mennykő nevű 709 méter magas csúcson időzünk majd többet. Kevesebb, mint egy kilométer megtétele után ezért elhagytuk a kéket és a piros háromszög jelzésen haladtunk tovább a csúcs felé. Egy nyírfoltokkal tarkított láprét, utána sziklás bükkös következett, és már fenn is voltunk egy tisztáson, ahonnan északi irányban valóban pompás kilátás nyílt. A távolban látszott a füzéri vár, mögötte a Nagy-Milic, annál távolabb pedig már Szlovákia.

Nagy Péter-mennykő

Ennél jobb helyet nem is választhattunk volna reggelinkhez, így előkerültek a kenyerek, konzervek, kekszek és a többi tartós elemózsia. És persze Dia pálinkája, amelynek már a látványa is görcsösen összerántotta a nyelőcsövünket - hát még amikor megkóstoltuk! Az alattunk lévő sziklán vörös és fekete áfonya nőtt bőven, igaz, csak néhány szem termést találtunk rajtuk.

Vörös áfonya

Fekete áfonya

Hosszas gyönyörködés és kényelmes reggeli után visszavánszorogtunk a kékre. Itt néha-néha szétszakadozott kis csapatunk, mivel Dóri és én gyakran lemaradtunk valami állatnál, növénynél vagy gombánál, míg Dia és Zoli inkább a lendületes haladás mellett döntöttek, de máskor épp fordítva különültünk el sebességünk szerint.

Mivel legutóbb Regécen tudtunk "tankolni", utána pedig fülledt melegben másztunk fel a Zemplén legmagasabb régiójába, a vizünk fogytán volt, és vártuk, hogy az Istvánkúti vadászháznál megtöltsük palackjainkat. Még az István-kút előtt újfent utolért minket Ildi, aki - mint megtudtuk tőle - nálunk jóval szerencsétlenebb módon vészelte át a tegnapi vihart. Vele együtt kerestük meg a vadászházat, ahol az első mai pecsét begyűjtése után rögvest a forrás keresésére indultunk. Meg is lett hamarosan.

Jelzés az István-kúthoz

A kút valójában egy kb. 10 cm átmérőjű cső, melyből hideg forrásvíz csörgedez, majd folyik tovább egy patakba. A kifolyónál, a friss vízben húrférgek nyújtóztak, de ettől még nem zavartattuk magunkat, láttunk már ilyet másutt. Töltekezés után megcsodáltuk, ahogy az alig feszélyezett Zoltán frissítő lábfürdőt vesz a kb. 10 fokos patakban. :) :-D Zoltán egy hős! Ezután furdalni kezdte az oldalam, hogy mégis honnan folyhat ez a víz. A kifolyó felett egy betonojjektumot találtunk, amelynek a vasajtaja nem volt bezárva, csak egyszerűen betámasztották egy dróttal és egy kővel. Kinyitottuk. A beszűrődő fény megvilágított egy kis medencét, abban gyűlt össze a forrás vize, onnan folyt ki a csövön keresztül. Koszosnak egyáltalán nem tűnt, de azért volt benne néhány behullott levél, faág, egyéb szerves törmelék. Aztán figyelmesebben szemlélve itt is kiszúrtunk néhány húrférget - erre az István-kút vizének "ivóvíz" státuszát fájó szívvel azonnal visszaminősítettük. A következő vízvételi lehetőség azonban elég messze volt, legközelebb az Eszkála erdészháznál, de bíztunk a szerencsében, hogy addig nem lesz gond a nagy meleg ellenére. Az István-kút környéke egyébként a Nyírjes Természetvédelmi Terület néven oltalmat élvez, immár 1953 óta. A legjellemzőbb élőhelyei a nyírligetekkel mozaikos láprétek és sovány gyepek, melyeket bükkösök és mészkerülő tölgyesek vesznek körül. Sajnos viperát itt sem sikerült látnunk, viszont kapcsos korpafüvet és ibolyás nőszőfüvet láttunk a terület növényritkaságai közül.

Ibolyás nőszőfű

Kapcsos korpafű

Vargánya?

Poszméh imolán

Az István-kútnál nem csak vadászház van, hanem erdészház is, itt éppen sátoroztak más túrázók.

István-kúti erdészház

Tovább haladtunk a kéken és elértünk a Mlaka-rétre, ami szintén egy természetvédelmi szempontból értékes láprét nyírfoltokkal. Itt is eltöltöttünk egy kis időt fotózgatással, Dia pedig a térképen jelzett kilátóhely keresésére indult - sikertelenül. A sikertelenség oka saját figyelmetlenségem vala, ugyanis nem tanulmányoztam át elég részletesen a térképet ahhoz, hogy tudjam: a sárga jelzésről jobb kéz felé kell letérni a csúcs felé, nem pedig bal kéz felé!

Intelem

Mlaka-rét

A Mlaka-rét után rövid emelkedő következett. Az út mentén szépen termő szedres találtunk, ez megint maradásra csábított minket. A szedresen túl telepített fenyves, alján pedig forrásvíz szivárgott, ez az erdei zsurló pompás élőhelyének bizonyult.

Szedrezés

Erdei zsurló

Miután megtömtük magunkat szederrel, a zempléni túránk talán legmonotonabb része következett. Jobbra-balra olyan erdők kísérték az utat, amelyeken mind a vágásos erdőgazdálkodás elszegényítő hatásáról tanúskodtak: egykorú, sűrű fiatalosok, megsemmisült erdők tarvágásai néhány hagyásfával, s mindez szabályos téglalapokban. Nem véletlen, hogy ezen a szakaszon nem találkoztunk olyan növényritkaságokkal, mint korábban.

Erdőirtás

Saspáfrány, tömeges gyom az útszéleken

A monoton úton már teljesen kitikkadtunk a vízhiánytól, egyedül Dia mert egy nagyot kortyolni az Istvánkúti húrférgesből. Már a tűréshatárunkat közelítettük, amikor elértünk az Eszkála erdészházhoz, ahol egy táblán azt olvastuk "IVÓVÍZ,  <-- 150 lépés". Ez megváltás volt számunkra, s miután pecsételtünk, a forrás keresésére indultunk. Valójában ez a kút csak egy fikarcnyival tűnt megbízhatóbbnak az István-kútinál, de mivel a szakasztott ugyanolyan gyűjtő medencéjének az ajtaja jól le van zárva, nem tudtuk cáfolni az ivóvíz jó minőségét. :) A víz viszont lassan, változó nyomással csordogált, így elég sokáig tartott a palackok töltése.  Ha fizikailag megoldható lett volna, biztosan gyorsabban ürültek volna a palackok, mint ahogy teltek, mert  a finom, hideg víz a hűs erdő mélyén igencsak jól esett a hosszú, monoton menetelés után a hőségben. Az erdészháznál hosszabb pihenőt terveztünk, mert nemcsak szomjasak, de éhesek is voltunk már. Leheveredtünk hát a fűre és megbontottuk elemózsiánkat. De nem sokáig élvezhettük a helyzetet, mert vörös hangyák gyűltek morzsáinkra, és néhány igen fájdalmas csípéssel tudatták, hogy itt most ők vannak otthon. Talán negyed órányi küzdelem után feladtuk, összecsomagoltunk és indultunk tovább. Kimaradt a szerintem a túra leghorrorisztikusabb része: amikor is Dóri fülébe belerepült egy állat! Szegény Dóri hallotta a zümmögést, de mi nem láttunk semmit a fülénél, így nyilvánvalóvá vált, hogy már bent van a hallójáratában! Jobb ötletünk nem volt, mint hogy próbálja kirázni, de ez persze nem jött össze, és csak a szerencsének köszönhető, hogy a rovar végül a távozás mellett döntött mindenki, de főként Dóri megkönnyebbülésére! Dicséretére legyen mondva: a félelmetes eseményt nevetéssel zárta :-)

Megint elég monoton szakasz következett, de szerencsére most már volt vizünk. Út közben megint érett szederből lakmároztunk.

Hamarosan elértünk a Zsidó-rétre, amely a Zemplén egy újabb fontos természetvédelmi területet. Itt megint láprétek, üde kaszálók és sovány gyepek találhatóak, számos védett növénnyel. A kornistárnicsot (ez gyönyörű!) és a réti kardvirágot sikerült lencsevégre kapnunk, de volt még sok más érdekes növény és állat.

Zsidó-rét

Őszi vérfű

Kornistárnics

Poszméh

Bogáncslepke

Dia és Zoli

Dóri és Attila

Sajnos nem tudtunk sokat időzni a Zsidó-réten sem, mert estig Makkoshotykáig szerettünk volna eljutni. Felfelé ugyan nem kellett már kapaszkodnunk, kb. az Eszkála erdészház óta egyenletes lejtőn ereszkedtünk, de akkor is több kilométer várt még ránk.

Nem minden jelzés ilyen egyértelmű

A Cifra-kútnál még megálltunk pihenni, és itt azt gondoltuk, célegyenesben vagyunk, hiszen a térkép szerint egyenes úton jutunk majd le Makkoshotykára. De a valóság egy kicsit másképp nézett ki. A Cifra-kút után az erdő kicsit ritkul, egymást követik az elágazások, és a felfestés pedig hiányos kezd lenni. Az első néhány kérdéses elágazást még megoldottuk, visszataláltunk a kékre, azonban egy éles jobb-kanyar után már teljesen elvesztettük a jelzés. Kipróbáltunk több ösvényt, de mindegyik sűrű szedresbe vezetett, így azt választottuk, amelyik irányban a legmegfelelőbbnek tűnt, tehát amelyik egyenesen a falu felé vitt. Kemény bozótmászás következett egy bő kilométeren keresztül, anélkül, hogy egyetlen kék jelzést is láttunk volna. Közben szép, fekete, érett, kövér szedrek vigasztaltak minket, így egy fokkal kevésbé éreztük kétségbeejtőnek helyzetünket. Aztán végre kilyukadtunk egy kicsit jártabb, kövezett útra, amely már a faluba vitt. Az egyik villanyoszlopon megláttunk egy kopott, egy másik utcában pedig egy friss kék jelzést. Egy lakossal beszélve kinyomoztuk, hogy lehetett egy régi kék útvonal, kb. ott, ahol lejöttünk, és egy másik, újabb, amelyik rendesebben fel van festve. :) Hogy a kettő hol találkozik, hogyan jöhettünk volna le az újabbikon, azt nem tudjuk, de tény, hogy aki a Cifra-kút és Makkoshotyka között kéken tervezi útját, az legyen résen, és ne essen pánikba, ha a jelzés elvész. (Mert ez garantáltan be fog következni!)

Makkoshotyka

Ekkor kezdett esteledni, nekünk pedig még nem volt szálláshelyünk. Valójában egy faluban sokkal nehezebb sátorhelyet találni, mint az erdőben, hiszen itt minden kis ígéretes folt magánterület lehet, arról nem is beszélve, hogy (hominis homini lupus est) a közbiztonság sokfelé hagy maga után kívánnivalót, bár Makkoshotykát a lakosok biztonságosnak ítélték. A faluban meginterjúvoltuk a helyi erőket, akik a református lelkészségre irányítottak minket. Be is toppantunk a lelkészség kertjébe, ahol nem lepődtek meg nagyon érkezésünkön, bizonyára sokan keresnek náluk szállást. A lelkész és felesége, valamint a harangozó néni tüstént törni is kezdték a fejüket, hogyan segíthetnének, mert amúgy minden szállásuk foglalt. A prekoncepciójuk az volt, hogy nekünk fürdő és WC kell, tehát valamilyen komolyabb szállásra van szükségünk. Ezt a tévhitüket csak sokadszorra sikerült szertefoszlatnunk, mire kifejeztük egyértelműen, hogy nekünk már mindegy, 3 napja nem fürödtünk és ma sem akarunk. :-D Így aztán a harangozó, Aranka néni, befogadott a kertjébe, és az estét nála töltöttük. Hatalmas volt a kert egyébként, egy pottyantós WC is dukált hozzá, ennél többre nem vágytunk. Ráadásul dunai szegfű és díszes darázscincér borzolták a biológusok kedélyeit a sátorozóhelyen. 

Dunai szegfű

Díszes darázscincér

Lecuccoltunk, majd megkerestük a kocsmát, ahol a pecsét leledzik. Igazi kis falusi késdobáló volt, spiccesen komoly beszélgetést folytató és egymás közt heccelődve fenyegetőző férfiakkal, ósdi játékgéppel, elég alacsony árakkal és tűrhető választékkal. Kitűnő megfogalmazás! Gyorsan dokumentáltuk az aznapi harmadik ellenőrzőpontunkat, utána a nap élményeit sör, gyümölcsös sörmódosulatok, üdítő, csoki, ropi, de elsősorban töménytelen mennyiségű kuki elfogyasztásával dolgoztuk fel. Sem én, de talán a többiek sem ettek az utóbbi 10 évben ennyit ebből, de ha belegondolunk, hogy a kuki tulajdonképpen keményítő (vagyis cukor) és só, mindkettő fontos hiánycikké vált a túránk során, akkor érthető, hogy ennyire rákaptunk. Kukitime :-D Ki is váltottuk vele az aznapi vacsorát. Hazafelé a faluban egy kék kútnál visszafogott mosdás és annál gátlástalanabb vízvétel után tértünk nyugovóra.

Nézd meg nagyban! Zempléni kékezés II.