Hegyvidéki kalandok I. - Megérkezésünk és a bemelegítő ferrata

Mielőtt belekezdenék beszámolómba, a teljes érthetőség kedvéért tisztáznék egy fogalmat. Ez pediglen az, amit magyarul vasalt útnak nevezhetünk, olasz néven via ferrata, németül pedig klettersteig. Olaszországi leírásokban az olasz, a szlovéniai helyszínen a német elnevezést használom, de ugyanarra gondolok. A fogalmat tisztázza nekünk a Wiki.

Úgy hozta az élet, hogy 2012. augusztus 6-án négyen vágtunk neki a 6 napos kalandnak: Judit, Csabcsi, Gergő és jómagam. Gergő anyukájának kocsija minden igényünket kiszolgálta, s tulajdonosának sűrű emlegetése mellett („anyám kocsija!”) sikerrel funkcionálta végig 6 napunk sok száz km-ét. Önként vállalkoztam rá, hogy megírom kalandjaink történetét, így a kezdeti nehézségen túllépve (tudniillik hogy nem vittem tollat és füzetet) szorgosan igyekeztem jegyzetelni, hogy minden lényegesebb momentum megmaradhasson az utókornak, s számunkra is az iromány elolvasása felérjen egy „frissítés” gomb megnyomásával.

1. nap

Első napunk hajnali rajtja csöppet csúszott, ám végül az én velencei felszedésem után „anyám kocsija” röpített minket Olaszország felé. A 8-as úton haladva hagytuk el kis hazánkat Ausztria irányába, és a szlovén pályadíjat megspórolandó Ausztriában az A2 pályán haladva léptünk át Olaszországba. Csodáltuk az egyre növekvő hegyeket, miközben az új köntösbe bújt Emese GPS útirányítása mellett haladtunk célunk, a Brigata Tridentina nevű via ferrata felé. A zsinórban kígyózó hajtűkanyarokban Gergő sofőr időnként kiélte vad vezetési vágyát, mi pedig Judittal a hátsó ülésen igyekeztünk túlélni a ránk boruló csomagok rohamát. Kellemes hangulatban értük el mai végcélunkat, a Passo Gardenán (Gardena hágón) lévő parkolót, melyben az éjszakát tölteni terveztük. Így voltak ezzel rajtunk kívül sokan mások is: a parkoló már számtalan autónak és lakókocsinak nyújtott pihenőhelyet. Körülcsodáltuk és –fotóztuk a fölénk magasodó hegyeket, a zöldellő oldalak fölött kígyózó felvonókat, s sátorhely után néztünk. A több különféle elképzelést igyekeztük egyeztetni, majd a térképet is tanulmányozva úgy véltük, még odábbautózunk kicsit, hátha kerül némileg csendesebb sátorhely is. Röpke utunk sikertelenül zárult, így visszatértünk a parkolóba azzal a döntéssel, hogy ott töltjük az éjszakát.

A sziklák közti bóklászás során Judit kétszer is szerencsétlenül járt. Első ízben az egyik vádlija egy roppanás kíséretében fellépő éles fájdalom képében próbálta meghiúsítani Judit elkövetkezendő napi programjait. Nem tudni, mi történt, de az izom valószínűleg nem szakadt el, talán meghúzódott. Mindenesetre a láb hogylététől kellett függővé tenni, hogy Judit reggel neki tud-e indulni a hegynek. Ezt követően még egy méh is megcsípte Judit egyik ujját. Szerencsére a hete jobban folytatódott, mint ahogy indult :-)

szállásadó parkolónk és környezete

Csabcsi előcsomagolta a két befőttesüvegnyi lecsóját, a gázfőzőkön megmelegítettük őket, és kellemesen megvacsiztunk. Gergő még egy kávét is főzött a magával hozott kis kotyogóson – full extrás ellátás volt!

Ahogy elnéztük az eget, joggal vélhető volt, hogy jön valami eső. Egyre jobban beborult, a hegyeket ellepték a felhők. Mikor aztán annyira nekikezdett, hogy már nagyon eláztunk volna, benyomakodtunk a kocsiba, ott várva ki az eső végét. Gunnyasztottunk aztán jó darabig, hallgattuk a rekedt hangú jazzénekes rádióból előkígyózó dalát, s Judittal könnyesre nevettük magunkat Gergő egyik remek, akcentussal előadott beszólásán („már csak szemörkél!”). Közben már sötétedett is, és kezdett ránkborulni az autóban alvás árnya. Ez engem rettentett, mivel volt már benne részem, és nem kívánnám többet – így aztán az eső egy enyhébb periódusát kihasználva Judittal kipattantunk, hogy hamar felverjük a sátrat a kocsi mellé. Hiába siettünk azonban, nem sikerült szárazon megúszni a műveletet, de azért kész volt, és gyorsan beköltöztünk. Hamar elraktuk magunkat aludni, míg a fiúk éjszakára véglegesen a kocsiban maradtak.

2. nap

Terveinknek eleget nem téve későn keltünk, amikor már világosodott. A hegyek felhőben úsztak, s kérdéses volt, egyáltalán elinduljunk-e, milyen idő lesz még. Végül elindultunk, úgy voltunk vele: max. ha nagyon csúszik, vagy bármi időjárási gond lesz, visszafordulunk, és valami túra után nézünk via ferrata helyett. Mivel Judit mindenképp menni akart, Csaba befáslizta a fájó vádlit, s úgy tűnt, használható lesz a láb. Sőt mi több: ahogy később kiderült, csak úgy repítette Juditot, aki direkt terhelte is, hogy járassa, szoktassa. Bejött! Nem mindig a pihentetés a célravezető. 

felhős utunk

A Brigata Tridentina ferrata úgy néz ki, hogy kb. 1950 m-ről kell felmászni kb. 2580-ra. Itt van egy menház, a Cavazza al Pisciadu hütte, ahol a ferrata hivatalos vége van – bár innen még aki akar, felmászhat a Pisciadu csúcson lévő kereszthez kb. 3000 m-re.

Nem túl nehéz ferrata (C), ám én így is elég jól elfáradtam benne, s időnként a többiek bevártak engem. Volt benne egy szép vízesés, meg egy függőhíd, mint érdekesség. Időnként utunk tumultus-jelleget öltött, ugyanis vezetett túrák is zajlottak, s jól felszaporodtunk. Az ilyenkor esedékes várakozásokat pihenésre használtam.

Csabát flusztrálta a háta mögött haladó, sarkát taposó úriember, minek következtében ő ugyanúgy az én sarkamat taposta – de miután ezt megbeszéltük, dicséretesen lemaradt, s már én sem flusztrálódtam :-)

Utunk során a kilátás egyre bámulatosabb volt, ahogy felfelé haladtunk. Nyílt a látóhatár, melyet hatalmas hegyek töltöttek meg, s tetejük csupaszon és monumentálisan meredt az égre, miközben változatos völgyek, szakadékok taglalták őket. Csodás volt! Szerencsére az ég is kegyes volt, eloszlatta a fenyegető esőfelhőket, s változatos napos-felhős időt adott nekünk. 

Judit úton

a híd

Így értünk fel aztán a fennsíkra, s rövid séta után a menházhoz. A ház mellett egy mélyebb részen csodás tengerszemet leltünk, mely zölden ragyogott ránk. Le is szaladtam a partjára, s kezemet beledugva átható tisztasága mellett borzalmas hidegségét is abszolváltam. Csodaszép volt, nem lehetett nem gyönyörű fotókat készíteni róla!

Felvetődött körünkben a csúcstámadás gondolata. Gergő úgy döntött, a háznál marad a cuccainkkal, mi hárman pedig elindultunk a ház melletti ormon (a fenti kép tetején) számomra irdatlan magasságban leledző csúcskereszt felé. Hamarosan lemaradtam Judittól és Csabától, és sűrű meg-megállásokkal pihentetve magam haladtam tova. Igyekeztem magam szoktatni a gondolathoz, hogy lehet nem lesz meg a csúcsélményem, mert d.u. 1 óra felé szerettünk volna elindulni le a háztól. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy megyek, amíg szembe nem találkozom a visszafelé érkező Judittal és Csabával, s akkor velük együtt indulok vissza. Mégis kicsi csalódás volt, amikor már a kereszttől nem túl vészes vertikális és horizontális távolságban járva azt láttam, hogy Juditék érkeznek vissza. Ez a csúcsélmény most nekem kimaradt, nem voltam hozzá elég erős. Meg kell mondjam, a környező hegyek mindent megtettek, hogy kárpótoljanak: meggyőződésem, hogy legszebb oldalukat mutatták nekem :-)

a csúcs közelében lévő vadnyugati táj

A háznál még kicsit pihentünk, ettünk egyet a Gergő által hozott kolbászból és kenyérből, illetve Csaba házi zöldségeiből, s napfürdőztünk is kicsit, ugyanis ragyogó idő kerekedett. Eztán megkerestük a levezető utat, mely a 666-os számú volt, s indultunk is le. Lefelé is volt tumultus, voltak májkrém-szagú kollegák (ahogyan azt Gergő konstatálta), s volt iszonyat hosszú lefelé csúszkálás törmeléken. Egy helyütt Csaba gondolt egyet, s más utat választott – ezt utólag nem tartotta a legjobb döntésnek, mert az még nehézkesebbnek bizonyult, mint a hivatalos út. Mély bevágásban araszoltunk lefelé, s csodálhattuk közben a csíkos kígyóként alant húzódó szerpentint. 

panoráma a menháztól

Kimondottan örültem, hogy leértünk végre sok-sok óra után. Tartottunk egy röpke mosdást a közeli hihetetlen tiszta vizű pataknál, mely a parkoló mellett kis tóként gyűlt össze, s minden ferratazó számára ideális helynek bizonyult mosdáshoz, fogmosáshoz stb., aztán kocsiba vágtuk magunkat, s Emese által vezetve a másnapi helyszínünk megközelítését céloztuk meg. Ez vala pediglen a Marmolada, az egész Dolomitok legmagasabb csúcsa! Eléggé extrém mászást terveztünk másnapra: ezért a napért béreltek Csabáék nekünk hágóvasat, csákányt és kötelet, hisz gleccseren is terveztünk menni!

Most elautóztunk tehát oda, s megtekintettük lehetőségeinket. El kellett döntenünk, hogy gyalogosan vagy felvonóval megyünk-e fel a menházig, mely már önmagában 570 m-es szintemelkedést jelentett, s majd még innentől 700 m a csúcsig. Időben és – legalábbis ami engem illet – erőnlétben sem biztos, hogy ment volna. Abszolváltuk, hogy a felvonó meglehetősen olcsó (5 € fel, 9 oda-vissza), és ehhez illően fapados – ennek elfogadása szegény Csabának okozott kemény küzdelmet önmagával, mi pedig megintcsak könnyesre nevettük magunkat lelki küzdelmeinek verbális megnyilvánulásain. Úgy döntöttünk, bevállaljuk a felvonózás költségeit másnap, így aztán beültünk „anyám kocsijába”, és visszafelé indultunk, merthogy láttunk jónak tűnő sátorhelyet útközben. Meg is lett, s győztem csodálni: Isten is sátorhelynek teremtette a szimpatikus kis tisztást, néhol fákkal rajta, s jéghideg, tiszta, gyors folyású patakkal mellette. Kissé nyílt volt a terep, s mivel elvileg nem szabad vadkempingelni, még fontolgattuk, pontosan majd hol is legyenek a sátraink. Addig viszont kicuccoltuk a kaját, és Judit nekiállt elkészíteni egyik beígért menüjét: bolognait! Gergő és én nyálunkat csorgatva segítettünk neki, Csaba pedig nekiállt előpakolni a másnapi kellékeinket: a hágóvasakat, csákányokat és kötelet. 

szem-szájnak ingere

vacsicsendélet

Én hihetetlenül telivacsiztam magam, elég rossz is volt a gyomrom utána. Kávé és Jäger is került. Vacsi után bevállaltam a mosogatást a patakban, majd kiválasztotta mindenki magának a hágóvasat és csákányt, a vasat beállítottuk, aztán már erős alkonyban a patak közvetlen árterén felvertük a sátrakat – fittyet hányva a figyelmeztető táblának, mely olyasmit közölt, hogy hirtelen áradat jöhet sok eső esetén, vagy ha kinyitnak egy zsilipet. Álomba szenderedtünk.

sátor-idill

 (Folyt.köv.)