egy nap a Pilisben - képekben

Ahogy az emberek mind lemorzsolódtak, úgy maradtunk végül ketten Zsoltival arra, hogy szombaton bejárjunk a Kéktúra 15. szakaszát (Rozi téglagyár - Dobogókő), mivel ez nekem még hiányzott.

Rendhagyó módon most csak képekben mutatom meg, milyen helyeken jártunk (nem akarok besokallni a túrabeszámolókkal, mert ha minden összejön, lesz még miről írni a nyáron!). :-)

úton Pilisborosjenő felé

P.borosjenőről feltűnik a Kis- (balra) és Nagy-Kevély

a Teve-szikla

az "Egri-vár"

rajtolás a Nagy-Kevélyről

Ikarus szárnyalása

fenn a Nagy-Kevélyen

a Mackó-barlang

a Pilisszentkereszt melletti szurdok

A dolog vége amúgy az lett, hogy csak Pilisszentkeresztig mentünk el, melynek több oka volt (Zsolti nem akart későn hazaérni, én elfáradtam s a lábam is rendelleneskedett). Hazamentünk. 

Megint sikerült olyan helyeken járnom, ahol még nem (Teve-szikla), s olyan dolgot megtudnom, amit eddig nem tudtam ("Egri vár"), s új kedvenc helyre szert tennem (Nagy-Kevély)! Mindenképp eredményes nap volt!

6 nap bóklászás az Őrség vidékén - 5-6. nap

(Folyt.)

Mára egy elég kurta kékszakasz volt előirányozva, mivel a tervezők mára is terveztek egy kitérőt. Ám mielőtt még elhagytuk volna Őriszentpétert, megtekintettünk ott egy nemzeti parkos információs ojjektumot (olyan korán még nem volt nyitva), s a mellette lakó 3 csacsit. Ők egy roppant aranyos faházban ,valamint a hozzá tartozó udvarban laktak. Barátságosak voltak nagyon, s alaposan körbe is fotóztam őket. Egy édi kép...

...mely talán pont ekkor készült:

photo by Kata

 Eztán még megnéztünk ott néhány tájjellegű dolgot (mint pl. búbos kemence), majd indultunk. A város szélén volt még egy templom, melynél megálltuk nézelődni. Bevallom, a templomról semmi nem maradt meg, bemenni nem lehetett, kívülről szép volt. Volt egy kedves sír is mellette, melyet kellőképp befutott a borostyán, fejfáján pedig egy kedves versike volt olvasható: "Öreg fának kidőlt törzse, két szép hajtás nőtt belőle. Új hajtások sok szép ága emlékeztet a vén fára."

A templom mellett még elkészítették a "Bandibá't körülrajongják a csajok" c. fotót, majd haladtunk. Kisvártatva sikerült szép kardoslepkét fotóznom:

Eztán egy nagyon kellemes szakaszon haladtunk. Egyik oldalt rét, másik oldalt erdő, az ösvényünk pedig az erdő szélső fái alatt haladt, itt-ott keresztezve egy kiszáradt patakmedret. Néhány helyen szépen, de nem túl igényesen faragott hidakon kellett átlépkednünk. Nagyon tetszett ez a rész! Találkoztunk aztán egy táblával, mely tájékoztatott minket, hogy az Őrállók Útját járjunk.

Beértünk aztán Szalafőre, ahol először is megreggeliztünk a pici boltocska előtt. Még kávé is került, így aztán igazi extra túrareggeli kerekedett:

Ezután átvonultunk egy vendéglátóhelyhez, ahol lecuccoltunk, s innen, aki akart, cuccok nélkül átsétált Pityerszerre. Ez afféle skanzen, egy nagyon régi település, ami ma amolyan falumúzeum. Nem nagy alapterületű, csak néhány épületből áll inkább, s emellett remek kézművesbolt is fellelhető itt, meg persze kocsma (a Pityer Korcsma). Érdekes látnivaló, de be kell vallanom, az én szívemet nem ez dobogtatja meg igazán.

Visszasétáltunk aztán Szalafőre, s sziesztáztunk még egy ideig. Megint előkerült az UNO, s percekig szörnyülködtünk egy rettenetes sofőr szenvedésein. Fogyasztottunk helyi készítésű joghurtot is.
Végül azért felkerekedtünk, s egy másik úton mentünk, mellyel kikerültük az aszfalton való gyaloglást. Az erdő szélén bevártunk mindenkit, s két későnkelő túratársunk is befutott. Így haladtunk tovább, hogy aztán végül Kondorfára érjünk. Itt szokás szerint a kocsma előtt vertünk tanyát, és még a zárás előtt álló kisboltot is sikerült elcsípni. Jégkrém, sör, üccsi, pihi.

Indulás után a focipálya felé vettük az irányt, mert állítólag ott volt víz. Meg is találtuk, majd már nem sokat távolodtunk a falutól, megálltunk egy tetszetős réten, és mára ott vertünk tanyát. Néhányan sátrat kezdtek verni, mi Katával pedig leültünk enni, majd elkezdtek odaszállingózni a népek, s végül nagy társasági körevés alakult ki. Felvetettem, hogy legközelebb csinálhatnánk úgy, hogy mindenki más kaját hoz, s ilyenkor bedobjuk a közösbe az étkeket. Úgy egyszerűen és változatosan lehetne kajálni. Most is került aszalt gyümölcs, borsókonzerv, szeletelt szalonna.

A két maci (Pali és Bandi bá') előzékenyen távolabb verték fel sátrukat tőlünk (elég hangosan alszanak). Mi is eléggé szétszóródva tanyáztunk a réten. A sötétség leszálltával vackunkra húzódtunk. Ma nem volt borunk, de ezen az estén is éjjelbe nyúló beszélgetéseket folytattunk Katával. Már feljött a Hold, mely most volt teli, s az őzek is ugatni kezdtek. A mai távunk nagyjából 14 km volt.

Reggel a szokásos kelés, cuccolás, majd indulás. Csapatunk szétszakadozott, majd az tűnt fel, hogy egyre több bögöly ólálkodik körülöttem. Hadonásztam kissé, de még nem különösebben ütött szíven a dolog. Egészen addig, amíg fel nem figyeltem arra, hogy mindenki a keze ügyébe eső ronggyal csapdossa magát. Belefutottunk egy komoly böglyösbe! Hamarosan élet-halál harc lett a dologból, győztünk ugrálni, táncolni, csapkodni, időnként még futottunk is. A helyzeten poénkodva menekültünk. Felkanyarodtunk egy emelkedőre, remélvén, hogy oda nem követnek minket, majd megálltunk összevárni egymást. Gábor elővette a kullancsriasztó spréjét, és mindenkit megkínált belőle, hogy az hatásos lehet bögöly ellen is. Ennek köszönhető-e, vagy sem, de valóban ritkultak a dögök. Később Pali elárulta, hogy a mai legszebb szakaszon rohantunk végig őrültként, így nem sokat láttunk belőle :-)) Emlékezetes lesz ez a böglyös! (A menekülés közben legalább háromszor előadtam a "Zöld öblös köcsögös örökölt Ödön" kezdetű bugyuta versikét.)

Hegyhátszentmárton kis falujában álltunk meg reggelizni a templom előtt. Volt egy kékkút is, feltöltöttük készleteinket. Néhányan elmentünk a Rába irányába megnézni egy földvárat, ahol régészkedés nyomaira véltünk bukkanni.
Továbbindulás előtt néhányan vásároltak a mozgó boltostól (autó, ami kisbolt), majd haladtunk az igen közeli Ivánc felé. Ott aztán megszálltuk a kocsmát, mely a már megszokott szieszta helyszíne lett. Gábor és én innen haza szándékoztunk indulni, így mi buszt néztünk és hazautat terveztünk. Eztán páran elindultunk, hogy megnézzük a faluban fellelhető Sigray-kastélyt. Odaérve szembesültünk vele, hogy afféle szociális otthonként üzemel, ezért megkérdeztük a portán, hogy bemehetünk-e körülnézni. Szerencsére beengedtek, viszont épp az iménti okból kifolyólag itt nem fényképeztünk.
Szép impozáns épület volt, és ami még megragadó, az a kertje, melyben sokféle és öreg fák is fellelhetők.

Hamarosan érzékeny búcsút vettem a többiektől, s Gáborral karöltve elbuszoztunk. Így ért véget a 6 napos őrségi túrám, melyen számításaim szerint kb. 108 km-t tettem meg.

Azt kell mondanom, hogy persze szép helyek vannak erre, de az igazi szívem csücske az OKT marad. A társaság viszont mindenért kárpótol, imádom ezt a bandát!!!

Ha valakinek ennél is bővebben van kedve a fotóimat megnézni, itt megteheti.
Ajánlom emellett Kata fotóit, garantáltam le fog esni az állatok!

6 nap bóklászás az Őrség vidékén - 4. nap

(Folyt.)

Reggel megintcsak 5 körül kászálódtam ki Kata sátrából (ki otthont adott nekem a következő éjjeleken), és volt szerencsém megszemlélni a rét felett lebegő ködfátylat. Hűvös volt a reggel. Mosdás, pakolás, a reggeli most kimaradt, s már indultunk is. De megintcsak nem mindannyian, a később kelők most is később indultak, így otthagytuk őket. 

A falu határában jártunk, amikor észleltük, hogy vendéglátóink kutyája is velünk tart. Ezt nem említettem, de már megérkezésünk után barátságot kötöttek Csilla kutyájával, Indussal, sokat játszottak, és úgy tűnt, jól elvannak. Most az eb velünk tartott. Anna leolvasta a nyakában lévő telefonszámot, s felhívta a gazdáit. Alighogy letette, a fickó már meg is jelent kocsival. A kutyának nem sokat kellett szólnia: nyitottuk az ajtót, s máris beugrott a hátsó ülésre. Így aztán mégsem lett két túrakutyánk :-)

A falut elhagyva visszatekintettem, s látszott a fák lombkoronája fölé emelkedő geo-torony, ahol előző este jártunk. Szójaföld mellett haladtunk el. 

Hamarosan az erdőbe értünk, majd egy tábla értesített minket, hogy az egykori Szent Vencel-templom helyén járunk. Nem sok utalt arra, hogy egykor ott bármiféle ember által emelt objektum lett volna, de nem is csoda, mert a tábla szerint a templom az Árpád-korban épült. Úgyhogy körbeolvastuk és -fotóztuk a táblát, majd mentünk tova. 

Kercaszomorra értünk hamarosan, ahol a bolt elé telepedtünk le feltankolási  és reggelizési célzattal. Bizony jól esett kefírt enni a kolbikámhoz! Itt kifigyeltük a térképen, hogy van egy tó a közelben, bár nem a kék útvonalon, s úgy szólt a terv, hogy azt útba ejtjük, fürdünk és ott töltjük a déli sziesztát. Viszont most megint kétfelé szakadt csapatunk maradéka, ugyanis az emberek nagyrésze a betonúton gyalogolva kívánta megközelíteni a tavat, 4-en viszont úgy gondoltuk, megyünk a kéken, bár arról az hangzott el, hogy dzsindzsás. Így aztán Kata, Zsolti, Gábor és én elindultunk a hivatalos kék úton. 

Áthaladtunk szőlőhegyeken, egyhelyütt egy bácsi szóba is elegyedett velünk. Aztán hívott egyszer Pali telefonon minket, hogy lehet nem működik a tó, várjunk egy kicsit, majd még visszaszól. Úgyhogy addig egy kisháznál vártunk az erdőben. Mikor Pali telefonált, hogy mehetünk, mert jó a tó, örömmel indultunk tovább - jóllehet akkor még nem értettem, mit jelenthet, hogy egy tó nem működik. Jóval később, már a tónál vettem észre, hogy az üveg vizemet a kisháznál felejtettem, ahol a földre állítottam...

Mivel most nem jelzett úton haladtunk, s nem is volt olyan egyszerű eligazodni (számtalan út haladt az erdőben, jóval több, mint a térképen), hát kavarogtunk kissé. De azért sikerült rátalálnunk a betonútra, mely a tó mellett haladt el. Kisvártatva ott voltunk, bár még kerítésen kívül. S megértettem, mi a helyzet: ez itt valami létesítmény (nem strand), épületekkel, kisebb tavacskával, s egy nagy töltéssel. A többiek már belül tanyáztak egy hatalmas fa alatt fürdőruhában, ketten tollasoztak. Intettek nekünk, merre találjuk a kaput, s így végre mi is megérkeztünk. 

A tó szép nagy volt. A személyzet rendes volt, mert beengedett minket a területre sziesztázni, ugyanakkor elvileg nem volt szabad fürdeni a tóban. Minden porcikám kívánta pedig, hogy benne legyek a vízben, így aztán néhányan fittyet hánytunk a tiltásnak, s megmerítkeztünk. 

Atyám, de mennyei volt! A felső pár centi iszonyat meleg volt, alatta kellemesen hűvösebb. Benne voltam egy ideig, úsztam is kicsit, aztán csak pancsoltam. Jött Csilla is Indussal, s az eb is nagyon élvezte a vizet. Csilla labdát dobált be neki, ő pedig hatalmas ugrással vetődött mindig a vízbe. Jókat nevettünk rajta, s elhatároztam, hogy lefotózom majd, ahogy ugrik.

Néhány órát eltöltöttünk tehát a tónál, ki szundított az árnyékban, ki fürdött, ki tollasozott, evett stb. Megérkezett közénk Orsi is, aki mindjárt egy pancsolással indított.
Gabi kiadta aztán az utasítást: 1 órakor indulunk. Meg is tettük, és kemény volt a menet... Rettenet meleg volt, és eleinte erdőben haladtunk, de aztán áttértünk egy mellkasig érő csalánosba és szedresbe, melyből izzadtságban fürödve buktunk ki. Nyomasztó volt a forróság igazán...

Hamarost településhez közeledtünk, s már messziről feltűnt, mennyi sok gólyafészek van ott. Majd' minden második villanyoszlopon laktak. De jó!
Ez volt Dávidháza, mely ma Bajánsenye része. Itt betértünk megint egy kocsmába felfrissülni kissé, illetve előtte megfürödtünk a kocsma előtt álló kékkútnál. Mint mindig, most is kb. életmentő volt.

Itt volt, aki evett dödöllét, mint tájjellegű ételt. Megintcsak punnyadtunk egy darabot, aztán indultunk tova mai végcélunk, Őriszentpéter felé. A térkép szerint el kellett haladnunk valami gázkút mellett, de ezt nem láttuk. Áthaladtunk egy kellemes fenyvesen; a tűlevelekkel borított talaj puhán adta vissza lépteink neszét. Nagyon kellemes volt rajta járni, s a fenyveseknek sajátos hangulatuk van...
Ekkor tudtam meg, hogy egyik túratársam a Kinizsi100 TT egyik ötletgazdája! Szuper :-) Elcsevegtünk a teljesítménytúrákról.

Őriszentpéterre beérve megintcsak rájöttem, hogy terepgyakorlaton itt is jártunk. Most a központban igyekeztük bevárni egymást, majd próbáltunk kempinget felderíteni. Kiderült, hogy amire számítottunk, az már rég bezárt, viszont a település egy távolabbi részén van kemping.
Néhányan kitalálták, hogy enni kéne valami főtt kaját, s Zsolti felajánlotta, hogy engem meghív, így aztán páran beültünk egy kajáldába. Úgy tűnt, évszázadokig vártunk arra, hogy kihozzák rendelésünket. Meglehetős éhség gyötört minket... Megjött aztán a kaja, és mindenki döbbenetére Zsolti is rendes kaját rendelt: halat krumplival. Az esemény annyira rendkívüli volt, hogy meg is örökítettem fénykép formájában.

Nagyjából mindannyian úgy jártunk, hogy nem tudtuk megenni mind az adagunkat, így aztán kezdetét vette az egymás kajájából való kóstolgatás, mely végül tányér- és evőeszközcserélgetéssé durvult. Jókat nevettünk azon, milyen mix-módon eszünk :-) (Bár számomra ez nem olyan fura, szerintem így a leghatékonyabb az étkezés.)

Jóllakva indultunk aztán a többiek után, kiknek magyarázatát követve jutottunk el a Fazekasnő Kempinghez. Placc, zuhanyzó, wc - ez volt az ellátmány. S 1500 pénzbe került. Én sokallom, bár Endre elmagyarázta, hogy nem sok, legalábbis számára.
Kinéztük Katával a sátorhelyet, kicuccoltunk, aztán az égre tekingetve úgy gondoltuk, rá kéne tenni a sátorra a külső réteget. Ugyanis az ég teljesen beborult, s a horizontot már villámok fényezték. Napközben áldottuk volna az eget, ha megázunk, de így most hamar iszkoltunk be a sátorba, mert közeledett a vihar, már a szele itt is volt. A zsákomat behelyeztem Zsolti előszobájába (ő biztosított szálláshelyet a zsákomnak néhány éjjelen), Kata pedig azt hiszem, Gabinál szállásolta el az övét, s vackunkra húzódtunk. Az eső miatt úgy éreztük, megfúlunk a sátorban, mert nem lehetett kicipzárazni, hogy jól szellőzzön, s igen meleg volt odabent...

Kata vett egy bort a városban, s azt most elővettük. Eliszogattuk, s közben nagyon jót beszélgettünk (már második este). A bor eléggé a fejembe szállt, s már szédültem tőle. Mikor aludni tértünk, s letettem fejem, forgott a sátor erősen... Gyorsan kicipzáraztam az ajtót, és kihajoltam mélyeket szippantva a lehűlt levegőből, s felkészülve rá, hogy ha jön a róka, hát kívülre jöjjön :-) Nem jött aztán szerencsére.
Ma kb. 16 km-t tettünk meg.

Reggel 5-kor Zsolti próbált keltegetni minket, s ahogy észrevette a borospalack nyakáról lehúzott és sátor elé kidobott papírt, nem állhatta meg szó nélkül.
Szóval a szokásos reggeli teendők után indultunk tova...

6 nap bóklászás az Őrség vidékén - 2-3. nap

A továbbiakat megpróbálom rövidebbre fogni, nehogy ráunjatok túl bő szavaimra :-)

Másnap tehát jó korán keltünk a kempingben, ha jól emléxem, 4 órakor. Ugyanis busszal kívántunk Zalalövőre eljutni, hogy ott találkozzunk a többiekkel. Busz meg csak így ment, szóval ehhez kellett igazodnunk. Még sötétben kezdtük meg utazásunkat, majd egy hosszabb zalaegerszegi várakozás után immáron Lövő felé utaztunk. Jó korán odaértünk, s néhány órát vártunk túratársainkra egy kocsmában. 11 múlt, mire megérkeztek, ettek-ittak, majd a déli hőségben megkezdtük immár közös vándorlásunkat.

A hőség folyamatosan gyötört mindenkit, így az összes kútnál és vízvételi lehetőségnél locsoltuk egymás és a saját fejünkre a vizet. Akiknek volt fejfedője, mindig bevizezték. Nekem nem volt, s már kezdtem csodálkozni, hogy ennek ellenére sem kapok valami hőguta-félét. 

kis kút, kerekes kút

Hamarosan elértük a pusztaszentpéteri pecsételőhelyet. Nem messze tőle találtunk egy elhagyatott temetőcskét az erdőben (nem ez volt az egyetlen ilyen, hanem legalább a harmadik, amivel utunk során találkoztunk). A pecsételőhely nem közvetlenül az útvonalon van, a könyv szerint 300 m-rel odább, egy magaslatra kell felmászni, ahol egy szem ház áll. (Sem más ház, sem ember nem volt a környéken, csak erdő, üres patakmeder, rét, szalmabálák.) Néhányan összeszedtük a pecsételőfüzeteket, és felmentünk a házhoz, a többiek a réten maradtak az árnyékban heverészve.

A ház egy magányos lakóház. Tartanak többféle állatot, még mezőgazdasági gép is állt ott. Itt laknak, hihetetlen. Köszönésünkre egy kutya jött kifelé a házból, s ugatott, így megjelent egy néni is, s hozta is a pecsétet nekünk. Közben a kutyát kicsukta, aki az ajtót kaparva jelezte, hogy bemenne. 

Miközben pecsételtünk, észrevettünk egy hihetetlen aranyos kis malackát! Nem volt akkora sem, mint a mellette álló tyúk! Odavoltunk az örömtől, hogy de édi, micsoda ridikülmalacka! :-)

a ridikülmalacka

Egy darabig kíváncsian közelített felénk, de aztán inkább mégis eliszkolt. Pedig szívesen a hónom alá kaptam volna :-)

Visszatérve a társainkhoz pihentünk egy kicsit, s körbejárt többféle élelem, pl. süti (Gabi műanyag dobozban hozott sok sütit a túrára!), rágcsa-magvak, s én is körbehordoztam a Dianás-cukrot :-)

Továbbindultunk. Épp vonult tömegünk az erdőben, amikor is kereszteztünk egy nyiladékot, s azon balra tekintve egy gyönyörű nagy szarvast láttunk, ahogy farral felénk legel! Azonnal megálltunk és csittegtük egymást, majd előrántottuk a fotómasinákat, és lőttünk ezerrel a szarvasra. Gyönyörű állat volt, sosem láttam még szarvast így erdőben, s ezt most percekig figyelhettük, mert szegényke nem vett észre minket. Számtalan fotót csináltam én is a seggéről, ahogy hol jobbra, hol balra áll a szarva, ahogy innen-onnan legel. Egyszer aztán oldalra fordította a fejét, s talán a szeme sarkából megláthatott minket, mert hátratekintett. Ekkor lőttem el életem eddigi legjobb szarvasfotóját:

Istenem, de gyönyörű volt! És milyen boldog vagyok, hogy felénk nézett, és sikerült lekapni! 

Persze most már ő is kapcsolt, hogy itt valami nem okés, s begaloppozott a fák közé. Tiszta boldogok voltunk, hogy így láthattuk őt, s én mámorosan indultam tovább.

Később Kerkakutasra értünk, s itt be is fejeztük mai túránkat. Elleptük a kocsmát, majd kérdezősködtünk, hol verhetnénk fel sátrainkat. Egy helyi erő elment a polgármesterért, akivel Bandi bá' lezsírozta, hogy a művház udvarában verünk tanyát ingyen, s hálából meghívta a polgit néhány sörre. Mi is iszogattunk, jégkrémeztünk a kocsma előtt, ki itt, ki ott elnyúlva az árnyékban, majd Gabi és Vera előszedték a magukkal hurcolt tollasfelszerelést, s játszani kezdtek az úton. Hamarosan Peti szállt be Gabi helyett, majd én Vera helyett, s rövid időn belül igazodtam a verejtékben úszó Petihez kinézetben. A hőségtől kimerítő túrázásra még rátettünk este némi tollasozást - az ilyen aktívkodást szeretem :-) 

Hamarosan szállingózni kezdtek a túratársak a táborhelyünk felé, István pedig leszervezte magának, hogy átmegy a szomszéd faluba, ahol a kocsmában van tv, s meg tudja nézni az aktuális focimeccset (fanatikus...).

A művház-udvarban sátrakat vertünk, s megtudtuk, hogy rendelkezésünkre áll pottyantós budi, meg bent az üres művházban egy falból kilógó cső alátett vödörrel, mosdó gyanánt. Teljesen megfelelt, a vödröt mindig kiöntöttük, ott lehetett hevenyészett mosdást csapni, vagy akár fogmosást is. 

A pottyantósban sajnos belekukkantottam fejlámpával a lukba, s elhűlve fedeztem fel néhány döglött tyúktetemet... Nem tartom magam finnyásnak, most mégis eldöntöttem, hogy ide nem jövök wc-zni, s inkább a bozótba vonultam. 

kerkakutasi táborrészlet

Ezen az estén már nem zsákjaink társaságában aludtunk a sátracskánkban, hanem azokat immár rutinosan máshova próbáltuk lepasszolni, nevesül most Kata sátrában laktak.
Peti és Pali elmentek kocsmázni, ki evett, ki mosdott - szóval zajlottak az esti menőverek. Hamarosan aludni tértünk. A mai táv nagyjából 16 km volt.

Másnap 5 tájában keltünk, hogy az előirányzatnak megfelelően 6-kor már rajtolni tudjunk, így kerülendő el a legnagyobb forróságban való menetelést. Ám ezt a tervet nem mindenki tartotta be: 4 embert hátrahagytunk, akik inkább aludtak  tovább reggel, s később jöttek utánunk.
Miután egy óra alatt  sikerült a szétterjedt cuccokat egy hátizsákká varázsolni, s még kicsit reggeliztem is, elindult a csapat tovább a kéken. Nézelődtünk, beszélgettünk, nevetgéltünk - ahogy az egy túrán már csak lenni szokott. Valaki talált az úton egy húsos hernyót, melyet Endre meg is határozott nekünk (ő a nagy botanász és állatosember): ez valami szender lesz.
Útközben telefonon értekeztünk hátrahagyott társainkkal, kik már elindultak.

látkép marhával

Legközelebb Szentgyörgyvölgyön álltunk meg hosszasabban, ahol nemcsak kocsma, de bolt is volt. Megszálltuk a kocsma előtti padokat, ment az eszem-iszom, s mivel Endrének most volt a szülinapja, mindenkinek fizetett egy italt. Páran jártak a helyi szép templomban, s ajánlották a többieknek is, hogy nézzük meg, így néhányan el is indultunk megtekinteni azt. Engem nem különösebben vonzanak a mai katolikus templomok, ám ebben szerencsére tényleg szép dolgokat láttunk. Szép kékre és mintásra volt festve a mennyezet.

a szentgyörgyvölgyi templom mennyezetének egy darabja

Tetszettek a motívumok, a kék meg - hát az én színem. Szóval tényleg érdemes volt megnézni.

A kocsmához visszatérve még maradtunk egy darabig. Ez volt az a hely, ahol Peti a tervek szerint lecsatlakozott rólunk, s hazament, mert dolga volt. Így aztán indulás előtt bőséges búcsút vettem tőle, s ő még maradt várni a buszára, mi pedig tovább indultunk.

Legközelebbi állomásunk a tervek szerint Velemér volt, ott terveztük tölteni a déli sziesztát egy 13. századi templom mellett. Rendben meg is érkeztük, s ahogy a fák közül kiléptünk az útra, belémnyilallt a felismerés: az utóbbi egy évben jártam már itt, méghozzá terepgyakon a gödöllői sulival! Szupi; már akkor megállapítottam, hogy itt megy a kék jelzés, és majd egyszer talán járok erre :-) S lőn!

a veleméri templom

A templom igen szép, s 300 pénz fejében be lehet menni, s egy néni beszél egy kicsit. Bent hiányosan festett falakat lehet látni, melyeket az 1300-as években festett egy Aquila János nevű ember. Szerintem érdekesek és látványosak - s ami a legjobban tetszett, az a fény játéka. A templom ablakai és a festmények tervezett fényviszonyban állnak egymással s az év járásával. Bizonyos ünnepeken a fény az adott ünnephez kapcsolódó képet világítja meg a falon. S ami az egyik legizgisebb: ha a beeső napfénybe állunk, az a ruhánkról visszaverődve olyan színűre festi a falat. Nagyon látványos volt piros vagy kék pólóval ez a jelenség. Ezt a templomot egyébként a Fény Templomának is nevezik.

Templomnézés után a környező fűre tettük le magunkat, hogy eltöltsük pihenésünket a nap legmelegebb szakában itt, az árnyékban. Ettünk, néhányan már hortyogva pihentek, s Vera és Dénes nekiálltak tábori gázfőzőn bundáskenyeret csinálni! Teljesen ledöbbentett a dolog, melyre a váratlanul az orromba kúszó friss bundáskenyér illata hívta fel a figyelmemet... Nembaj, én ettem a kis kolbikámat, amorfra vált puha sajtomat, paprikámat és magvas barna kenyérkémet. Fincsi volt!
Csöppet elszunnyadtam én is, majd aztán hallván, hogy emlegetik az UNO kártyát, azért feléledtem. Játszottunk néhány partit, azt élveztem, szeretem ezt a kártyát.
Közben Csilla megműtötte a Bandi bá' talpán képződött vérhólyagot. S itt még egy fontos mozzanat: megérkezett körünkbe Zsolti is, ki később jött utánunk a túrára!

Számomra már kelletlenül hosszúra nyúlt ez a szieszta, talán 11től talán 4-ig is itt tanyáztunk, én már mentem volna nagyon. Végül összevakartuk magunkat, s levonultunk a faluban lévő kocsmáig. Ott megintcsak kis időt eltöltöttünk, jégkrém, sör, üccsi, ahogy szoktuk. Megtekintettük a kocsmárosnéni szamarát, melynek neve Sanyi volt, s rádöbbentem: én még életemben nem hallottam magam mellett ordítani szamarat. Éktelen hangja van :-) Megitattam aztán a tenyeremből egy kis gyümölcsös sörrel, bejött neki :-))
Megtudta aztán a csapat, hogy hamarosan van egy busz, amivel át lehet jutni Magyarszombatfára, ahol terveztük az éjszakát eltölteni. Így itt megint kétrészt szakadtunk, mivel voltunk egy páran, akik nem akartunk buszozni. Nekem nagyon menhetnékem volt, túrázni jöttem, dacára a nagy melegnek. Alig mentünk ma még valamit, meg úgy egyáltalán: az első nap után (amikor még csak ketten voltunk Petivel) a többi nap nagyon lájtosnak tűnt. Így aztán kb. 7-en elindultunk gyalog tovább. Megnéztük a gödörházi haranglábat, s roskatag házakat fotóztunk. Erdőben haladva értük el Magyarszombatfát, ahol hamar megleltük a többieket, akik épp szálláshelyet kerestek nekünk. Ment a mindenféle szervezés, ugyanis volt, akinek határozott zuhanyozási vágya volt, s ő valami panziót akart keresni. Így 3 hely merült fel:

• a művház melletti füves placc
• a Kosbor Panzió udvara
• egy másik panzió udvara

Végül a Kosbor Panzió lett a nyerő. Ez nem kemping, de megengedték nekünk 500 Ft fejében, hogy az udvaron sátrat verjünk, s használjuk az épületben lévő csúcsminőségű fürdőszobát és wc-t. Ekkor kezdtem kapisgálni, hogy ez a túra nem annyira nomád túra, mint ahogy én azt elgondoltam előzetesen. Fürdőszoba, wc... Luxukörülmények.

Valaki elhintette, hogy van egy kilátó a falu fölött, s el is határoztuk néhányan, hogy felmegyünk naplementét nézni. Sajnos a fiúk vakarózása miatt egyre kevésbé volt valószínű, hogy elcsípjük még a napot, aztán Kata és én már nem bírtunk tovább várni, és otthagyva őket elindultunk fel az egyik úton. Mint később kiderült, a fiúk a másik úton indultak kicsit később, mégis a kilátónál beelőztek minket, s kicsivel előbb értek oda.

A kilátó amúgy egy geodéz mérőtorony volt, melyre végül 4-en mentünk fel. Totál kivoltam, mire felértem, szerintem magasabb volt, mint amin valaha jártam, meg fáradt is voltam azért már. De csúcsszuper volt odafent, szép kilátás, és talán még a napot is láttuk volna, ha nem felhős a horizont.

Fotóztunk, elbeszélgettünk, majd mivel erősen szürkült már, s fejlámpát egyikünk sem hozott fel, elindultunk vissza a táborunkba. "Otthon" még ettünk, én olyan rugólevest (soktésztás kínai levest) főztem Zsolti főzőjén Gabi edényében. Sokan már elpihentek sátraikban, s a zuhanyozásra sem kellett túl sokat sorban állni, én tisztultam meg utcsó előttiként. A panzió egyébként roppant szép volt és igényes.
Ma nagyjából 22 km-t tettünk meg.

táborunk Magyarszombatfán

6 nap bóklászás az Őrség vidékén - 1. nap

Ez eredetileg egy 8 napos túra volt, ám én 6 nap voltam jelen, s némileg eltolódva. Kissé bonyolult, de majd kiviláglik :-)

Tehát megintcsak a BRTSZ által szervezett túrán vettem részt. A túra vasárnaptól vasárnapig volt megszervezve, ám Peti ötletelésére mi péntek d.u. elindultunk a tetthelyre. Elautóztunk Zalaegerszegig (útközben beugrottunk kedves volt lakótársamhoz Pakodon, s pálinkával és némi kajával felpakolva távoztunk), majd onnan elvonatoztunk Rádiházára. Este 10 lett, mire leszálltunk a vonatról (természetesen kispiros volt) egy apró és teljesen elhagyatott pici megállóhelyen. Némileg odább vonultunk, kidobtuk a sátrat, majd belepréseltük magunkat 3-an (mi + a két nagy zsák) az egyszemélyes sátorba. Egy élmény volt az éjszaka :-D

Szombaton aztán korán virradt túránk első napja. A nappali várható forróság miatt negyed 5-kor keltünk, összemotyóztunk, majd beslattyogtunk Rádiházára, hátha találunk pecsétet (ez volt a túra első pecsételőhelye). Olyan korán volt még, hogy ember sehol nem mutatkozott, így egy direkt számunkra, túrázók számára EU-s pénzből kialakított kis pihenőhelyre telepedtünk, s előástuk a reggelinket. Eközben megtudtuk, hogy a pecsét a helyi kisboltban lelhető fel, ami viszont csak 9-kor nyit. Tudtuk, hogy ezt nem várjuk meg, így erről a pecsétről le is mondtunk. Indultunk hamarosan tova a Kék Úton.

Már viszonylag korán hihetetlen meleg volt. Elértük Szentkozmadombját, ahol tartottunk egy pár percet szusszanatot, majd irány tovább Zalatárnok, a következő pecsételőhely. Ideérve betértünk a boltba, ahol kellemes légkondi kényeztetett. Vettünk jégkrémet és sört, valamint kaptunk egy céges pecsétet. Zsákmányainkat a bolttal szemközti árnyas füvön fogyasztottuk el, majd feltöltöttem vízkészletemet egy közeli kékkútról. Közben sajgó szívvel hallgattam néhány bezárt bárány bégetését... Hamarosan indultunk tovább. A nagy melegben egyre jobban kornyadoztam.

Kezdett körvonalazódni, hogy a mai távval elszámoltuk magunkat. Tudnotok kell, hogy nekem még ekkor nem volt Dél-dunántúli kékfüzetem (majd csak vasárnap kaptam meg az egyik érkező túratársamtól), Petinek volt csak. Ezt a füzetet megnéztem, és megállapítottam, hogy igénytelen és hanyag. A km-ek nehezen érthetően szerepelnek benne, nincsenek külön szakaszok, és nincsenek benne a szintek sem. Szerintem szar minőség.
Petinek sem sikerült könnyen kiigazodnia a km-eken, így lett aztán a mai terv 41,7 km... Mikor erre rájöttünk, igen fogtuk a fejünket. Forróság, nagy túrazsákok... Ez így nem lesz okés! Viszont másnap d.e. Zalalövőre érkeznek túratársaink, kikhez ott kívánunk csatlakozni, tehát odáig el kell jutnunk.
Egyelőre nem tudtunk mást kitalálni, mint hogy megyünk, míg bírjuk.

Szőlőhegyeken haladtunk épp keresztül, amikor egy szembejövő bácsi megszólított minket: ha visszamegyünk vele, szívesen meghív minket egy kis hideg fröccsre. Hát ez kérdés sem volt, máris hátunkat mutattuk a menetiránynak. A bácsi kicsapta a napernyőt, a bort és a hideg ásványvizet, és máris beszélgetve-iszogatva pihentünk egyet. Nagyon kedves bácsi volt, és ezer hála, amiért így felfrissített minket! Kaptunk tőle egy emléket is: egy kiszárított tököt, melyet felkötöttem a túrazsákomra, és ő lett a TúraTök! :-) Alaposan megköszöntük aztán a vendéglátást, és elindultunk tovább.

kedves vendéglátónk ötletes virágtartója, avagy a TúraTök meglékelt ikertestvére

 
Így értünk aztán Becsvölgyére, én már kivoltam rendesen. Betértünk a kocsmába, leültünk egy asztalhoz fagyi, sör, hideg üccsi társaságában, s először az én fejem kornyadt le félálomban egy időre, majd Petié... Tombolt a forróság, nekem kiszívta az erőmet totál...
Nem volt könnyű továbbindulni... Némileg enyhülést jelentett a tudat, hogy nekünk talán még mindig kevésbé rossz, mint azoknak az aszfaltozó munkásoknak, akik mellett elhaladtunk... Nyomni kellett a mai távot, így déltájban sem volt pihenő. Vártak minket a puszta szántóföldek, melyeken a vadászles árnyéka is felér egy életmentéssel...

Áthaladtunk egy érdekes kis félig kihalt településen, Kereseszegen. Ez erdőben volt, de már a szelíd emelkedőn is úgy vonszoltam magam, Peti folyton megvárt. A település egyik felét teljesen benőtte az erdő, roskadozó házak látszottak a vadon mögött. Egyutcás földutat tapodtunk, mely mellett régi utcai közvilágításos lámpák árválkodtak megnyúlott drótokkal, hiányzó búrákkal... Mindezt erdőbe képzeljétek. Szerintem élmény volt. Aztán már láttunk házakat, amelyeket használtak, és ez a rész kevésbé volt benőve fákkal is. A település egyik fele egyszerűen elhalt.

Kitikkadva, jól bepácolódva, és egy teljesen eldzsindzsásodott "útról" kilépve érkeztünk meg Kislengyelre. Peti visszanézve megjegyezte, hogy ellenekző irányba haladva sosem találnánk meg a bejáratot a bozótba! Valóban, nem láttunk jelzést...

Ekkorra már kezdtek negatív tapasztalataim lenni a Dél-dunántúli kékkel. Szar füzet, elhanyagolt utak (volt olyan szakasz, ahol építési törmelékeken kellett átmászni), sokhelyütt hiányos jelzések... Bezzek az OKT! Az felértékelődött :-)

olajkút Kislengyelen

Kislengyel is pecsételőhely, s mivel a vizünk is teljesen elfogyott, keresgélni kezdtünk. Kékkút sehol. Pecsétre utaló jelek sehol (ja, újabb hátrány: semmi jel nem utal arra, hol találod a pecsétet, magadnak kell kutatni). Peti látott egy csajt az egyik háznál, azt kérdezte meg, s kiderült: van náluk pecsét. Megkaptuk, majd megkértük, hogy töltse meg a flakonjainkat vízzel. Úgy láttam, nem érzi át a helyzetünket, mert sokára fogta fel kérésünk lényegét, de azért teljesítette, amit meg is köszöntünk.
Ja, és azért is vártuk ezt a települést, mert a füzet szerint itt van kocsma! Hát koppantunk, mert a csaj szerint nem volt...

Van egy turistaszálló-jellegű épület a faluban, előtte padok, fenyők. Oda telepedtünk ebédelni, majd lepihentünk kissé. Én félálomban töltöttem egy időt, Peti is szundított. Innen sem volt könnyű továbbindulni a tomboló forróságban, de csábított a következő falu kocsmája, így aztán mentünk.

Dombos szántóföldek között végtelen lassúsággal vonszolva magam, de megérkeztünk Kustánszegre. Itt betértünk az első kocsmába, került fagyi, gyümölcsös sör - és társaság. A helyi "fotelturista" részletesen elmagyarázta nekünk, merre menjünk, mi merre van... Nekem annyira nem volt szimpi a csávó, de máshogy láttunk Peti és én, mert ő bírta.
Miután itt kellőképpen elpihentünk, szedtük a cókmókot, és indultunk tovább.... Egészen a falu alsó fertályáig, ahol is elhaladtunk egy kemping előtt. Szépséges kempingnek tűnt, s fel is merült, megálljunk-e mára itt, vagy szenvedjük magunkat tovább. Azaz inkább csak én szenvedtem volna, Peti még rá tudott volna kapcsolni, és tekintélyes szakaszt befalni, de énbennem már nem sok erő volt. Ezt mutatta az is, hogy bekanyarodva egy erős emelkedést mutató utcára, meggondoltam magam, s mégis a megállás mellett voksoltam. Így visszasomfordáltunk a kempingbe, s boldog sóhajjal eresztettem le meggyötört vállaimról a zsákot. Ennyi volt mára a túra!

A kempinget egy roppant kedves srác vezette, kaptunk egy sátorhely áráért egy ún. "szigorítottat", azaz egy fura építményt (1800 Ft). Megpendítette a srác, hogy van egy tó nem messze, amiben lehet fürdeni - más sem kellett nekünk, ráharaptunk a dologra, gyors bedobtuk a cuccot a szigorítottba, s már indultunk is a tó felé. A srác elkísért minket, ő is fürdött egyet.

a Kustánszegi-tó

A tó gyönyörű volt, álomszép! Már esteledett, így nem sok ember volt ott - de amúgy sem hiszem, hogy nagyon felkapott tó lett volna. Csodás volt belemerítkezni az egész napos pörkölődés és izzadás után!!! Nem volt fürdőrucim,  rövidgatyában és ujjatlanba pancsoltam. Úsztam némit, de hamar kifáradtam, aztán találtam sok kagylót. Jöttek be kutyák a vízbe, nagyon arik voltak :-) Annyira jól esett ez a tó, annyiszor áldottuk a döntésünket, hogy nem mentünk ma tovább!
Fürcsi után még visszamentünk a kempingba, megzuhanyoztunk, átöltöztünk, aztán fogtam a fényképezőt, és visszamentünk a tóhoz. Volt büfé is ott, ahol rendeltünk sült halat. Istenien esett, mondanom sem kell! Egy szuper intenzív nap után kellemesen megpihentünk - tisztára idilli volt. Végül 25 km-t mentünk ma, de az aztán bőven elég is volt nekem.

(Folytköv)

Dobogókőtől Visegrádig

Ez a túra a kéktúra 16. sz. szakaszának teljesítése céljából szerveződött, nevezetesen épp 6. hónap 16-án. A szervező egy MTSZ szakosztály volt, akikhez a jó ismeretség révén csatlakoztunk Petivel. S elhívtam még Zoltánékat is, kik szerencsére csatlakozni tudtak szintén. Így aztán a Batyin gyűltünk össze, majd onnan - HÉV nem járván - pótló busszal mentünk a Szentlélek térig, ahonnan HÉV-eztünk Pomázig, ahonnan buszoztunk Dobogókőig. Pofonegyszerű :-)

A túrát egy kis eszem-iszommal kezdtük az Eötvös menházban. Került frissen sütött meleg pogácsa, ilyen-olyan piák s jégkrém is. Néhányan megnézték a kilátást, pecsételtünk, aztán nekikezdtünk a mai 24 km-ünknek. Látszott, jó meleg lesz ma.

turbánliliom (köszönet a meghatározásért Gamandornak!)

 Hamarosan szembesültünk vele, hogy micsoda kavarc van a kékkel ezen a szakaszon. Egy helyen kint figyelt egy régi tábla, ami tájékoztatott minket, hogy vadvédelem miatt egyes helyeket körbekerítettek, s így eltérítették a kéket is. A szöveg 2006-ban kelt, s 3-4 éves intervallumot ígértek. Némi tanakodás után a régi kék utat választottuk. Én kényelmes módon abszolút nem kapcsolódtam be az útkeresésbe vagy a döntésbe, csak követtem a többieket. 

Az út igen kacifántos lett, s egyhelyütt nekivágtunk egy lejtős dzsungeles résznek. Nem volt egyértelmű, erre kell-e menni, de végül leereszkedtünk mind, bár szétszakadozva. A szakadás nemcsak csapatunkat érintette, hanem a gatyómat is: egy megcsúszás és majdnem seggreülés során egy hegyes kis ág került a popóm alá, s jóval később derült ki, hogy kilyukasztotta a nacimat :-)

tanakodás: biztos ezen a dzsindzsáson kell menni?

A Sikárosi erdészháznál lévő pecsételőhelyhez végül talán nem a hivatalos kéken jutottunk, hát elég zavaros volt az a szakasz. Ez a hely ismerős volt nekem, már volt innen két maszatos pecsétem, de arra nem emlékeztem, kikkel mikor jártam itt. Most pecsételtem egy jót.

(Közbevetés: emlékeim halványodnak, mert több hét elteltével próbálom most innen folytatni a beszámolót.)

Úgy rémlik, jó melegünk volt. Akadt időnként pici vadszeder, vedeltük a vizet, s mérsékeltebben fogyasztottuk a Peti által legutóbb Németországból hozott feketeribizli likőrt, ami legtöbbeknek felettébb ízlett.
Pilisszentlászlót megközelítve egy kékkút csábított minket magához, ahol arcot is hűsítettünk bőszen a gyomor mellett. Lent a faluban lehűsöltünk a Gesztenyés kocsmánál, itt leltük meg ugyanis a kékpecsétet, valamint a Holló-kőtől Vörös-kőig tartó túra pecsétjét. Erről a túráról egyébként jelenleg még mit sem tudok, de benyomtam ezt is bőszen.
Ja, azt elfelejtettem említeni, hogy Dobogókőn is volt egy szép pecsét ráadásban.

P.szentlászló után több részre szakadt a csapat. Egyeseknek elég volt ennyi mára, ők talán busszal távoztak el. Két ember egy másik útvonalon ment, mert egy számukra szép részt meg akartak nézni. Mi többiek haladtunk tova a kéken. Itt egy rendkívül hosszú emelkedős útszakasz következett, ahol Petivel le is szakadtunk a néptől. Tepertünk felfelé, mikor is egyik kanyar után Zolltánékra bukkantuk, kik a fűben pihegtek. Mondták, ők most leszakadnak, visszamennek Szentlászlóra, s haza. Ennek egészségügyi okai éppúgy voltak, mint időbeli (a túra meglehetősen elhúzódott, jó lassan haladtunk). Így aztán magunkra szedtük az infót, amit majd a túravezetővel közölnünk kell (nevezetesen hogy Zoliékat már ne keressék), tőlük érzelgős búcsút vettünk, s tepertünk tova.

Próbáltam Zsoltit elérni telefonon, s szólni, hogy ne várjanak meg minket, menjenek csak tovább, de nem volt térerőm. Ám a következő pecsételőhelyen, a Pap-réti erdészháznál beértük őket. Ez volt kijelölve ebédelőhelynek, jóllehet bőven délután volt már. Némi pihenészés után immár együtt haladtunk tova.

boldog egymásra találás a Pap-réti erdészháznál :-)

Ez után egy szép rész következik: néhány helyen megritkulnak a fák, és kilátás nyílik a dús erdős dombokra, s a Dunára. Csudaszép! Elvileg elcaplattunk az Urak Asztala mellett (én nem láttam), majd a Moli-pihenőnél megálltunk (nevét kapta Molnár Lajosról, akinek itt van emléktáblája). Itt épp remek panoráma is volt, s én egy meleg kőre hevertem, majd Zsolti mesélni kezdte x évvel ezelőtti bringatúráját a Duna fekete-erdei forrásától Passauig, s mélyen elbűvölt az élmény, hogy látta a Dunát olyan aprónak, hogy át lehet lépni! Ábrándozásomból Peti "indulás, lányok!" kiáltása tépett ki (mely Zsoltinak és nekem szólt), így indultunk is.

kilátás a Moli-pihenőtől

Legközelebb a Borjú-fői kilátóhelynél álltunk meg néhány fotó erejéig. Hát ez rettenet szép hely! Itt Erika felajánlotta, hogy csinál Petiről és rólam közös fotót, így egymást átkarolva és csiklandozva vigyorogtunk a gépbe.
Nem sokkal odébb Zsolti érdekes látványra hívta fel figyelmünket: egy erdei pucsító nőre! Íme, ő az:

Nagyon érdekes volt :-D

Legközelebb egy rétnél tartottunk egy apró pihit, ahol állítólag Erika x éve elhagyta a szemüvegét, s most is megpróbálta megtalálni :-)) Ittunk, ettünk Leszarom szőlőcukrot (érdemes megnézni a képet!), fotóztunk szarvasbogarat, Peti fincsi izzadtságával megtáplált egy lepkét, majd mentünk tova, s hamarosan ott találtuk magunkat a Nagy-Villám turistaháznál, mely pecsételőhely egyaránt. Na, ez egy roppant impozáns építmény, s nem is egy occsó hely - épp esküvő is zajlott ott, teli volt minden puccos emberkével. Itt letelepedtünk egy asztalhoz, s ki fröccsöt, ki sört, ki paradicsomlevet (természetesen Zsolti), ki limonádét (ezt én!) fogyasztott. A limó eszméletlen jó volt, nagyon szép gusztusos (benne mentalevél, citrom és lime), és persze drága (450 Ft). De meglehetősen jól esett!

Kavarogtunk kicsit a kéket keresve, majd rálelve lecaplattunk Visegrádra. Az útvonalunk átvitt a Salamon-tornyon, majd lent találtuk magunkat a Duna mellett. Erika ellenőrizte a buszmenetrendet, majd a kompnál benyomtuk az uccsó pecsétünket, aztán ki lángos, ki sült hal után áhítozva keresni kezdtünk valami szerényebb étkezőhelyet. Némileg odább bukkantunk rá, majd gyorsan kellett fogyasztani, mert hamarosan jött a busz. Peti nem óhajtott falni (gyönyörű nagy és finom sült halad kapott!), így úgy döntöttünk, mi majd a következő busszal megyünk. Elköszöntek tőlünk a többiek, s eltávoztak. Kisvártatva Zsolti futott vissza hozzánk: elnézték a buszt, van még kb. 20 percünk. Na, tök jó! Így azt még mi is elérjük :-)

Így aztán még Pomázig együtt buszoztunk, majd Pomáztól a Szentlélek térig együtt HÉV-eztünk túratársainkkal, s ezalatt többek között megtudtuk, hogy Zsolti meg tudja nyalni a saját orrlyukát :-D Itt vettünk mára búcsút, majd mi még busszal, gyalog, vonattal és kocsival jutottunk haza éjjel kicsi házunkba.

Szép helyek vannak a Pilisben és Visegrádi-hegységben, azt kell mondanom!
Itt nézhetitek összes fotómat (36 db).

Tanúhegyek50 TT

Nem is tudom, honnan jött Zollltánunknak ez az ötlete, hogy menjünk el a Tanúhegyek teljesítménytúra 50 km-es távjára (48,8 km, 2080 m szint, 12 óra szintidő). De felvetette nekem, én pedig - a múltkori G50-en felbuzdulva - igent mondtam. (Kedves Dia: onnan, hogy amikor legutóbb a Téli Tihanyon jártunk, akkor láttuk a BTHE egyik szórólapján, hogy lesz ez a túra, és Te mondtad, milyen jó lenne eljönni :) Na de ekkor még csak sejtettük, amit ma már tudunk, hogy a G50 ehhez képest csak kis délutáni kutyasétáltatós galoppozásnak bizonyult, pontosan egy hónappal ezelőtt. 

útvonalunk

 Így eshetett meg, hogy május 26-án (szombaton) reggel fél 6-kor már stoppra várva ácsingóztunk Tapolca határában. 6-tól lehetett indulni a túrán, s mi is ezt céloztuk meg - azonban a vonat, majd a stoppolás adta körülmények következtében (hajnalban/reggel elképesztően untoleránsak a népek a stopposokkal) Zoli papájának segedelmével - kit odarendeltünk kocsistul s elfuvarozott minket - fél 7-kor sikerült rajtolnunk Badacsonytördemicen. Alig lézengett egy-két ember, s joggal reméltem, hogy szellősebben leszünk, mint a Gerecsében.

Elsőként rögtön a Badacsonyt kellett megmászni. Hamar lekerült rólam a kabát, Zoliról a pulcsi. A Ranolder-kereszttől az általam 3 éve látott pazar panoráma mutatta magát a Balatonra, s szép emlékeken nosztalgiáztam, míg Zoltán életében elsőként tekintett innen szét. Úgy vélem, bejött neki a látvány :-) De be ám :) nem is tudom miért nem láttam még, pedig már vagy 6-7-szer biztos megmásztam a Badacsonyt.

Haladtunk tovább le a Badacsonyról Tomaj irányába; a nap már átsütött a lombokon, cserregtek a madarak, és nem tobzódtak a népek a nyakunkon - igazán idilli volt.

Kellemes EP volt a Tomajon lévő Sörpatikában, ugyanis itt a szervezők kontójára lehetett fogyasztani italt. Na azért teljesen bármit nem (nekem a vágyam egy Somersby Cider volt, na ezt pl. nem lehetett volna, ha lett is volna, de csak drágább és szarabb testvére figyelt rám a hűtőből), de többféle bubis és unbubis léből lehetett választani. Zolltán kólázott, én meg eperléztem egyet, majd kiléptünk. Ezt a frissítő pontot a Diának köszönhetjük, aki volt olyan szorgalmas, és út közben folyamatosan olvasta a szöveges leírást, aminek apróbetűs részében bújt el az infó az ingyenpiáról. Az utánunk jövő bagázs pecsételés után szó nélkül továbbrohant, mivel a pultos hölgyemény sem erőltette az ingyen italozás lehetőségét.

Eztán Badacsonyörsre mentünk át, ahol is van a Varga pincészet impozáns ojjektuma. Itt a pincészet udvarában volt az EP, és Csabagyöngye bort lehetett kóstolni! Szódával úgy felhajtottam, mint a szörpöt, s az iménti eperrel egyesülve jelentősen megülte gyomromat.

A pincészetből kijőve kicsit tévelyegtünk, s ezzel nem voltunk egyedül - de aztán ráleltünk a helyes útra, s feltörekedtünk rajta. A Salföldi kolostorromhoz közeledve szuper elhagyatott és alig-ösvényen kellett menni, melyen régi kopottas piros jelzés figyelt. Egyébként végig szinte kiváló volt a szalagozás a túrán. 

A kolostorrom igen szép volt, pálos ez is. Nekem a Mecsekben a Jakab-hegyen lévő pálos romot juttatta eszembe. Körülkoslattuk, majd mentünk az EP-hez, ahol is almát meg vizet kaptunk. 

Most már ildomos közbeszúrnom, micsoda szuper ellátás volt ezen a túrán. S ennek oka, hogy a szervezők a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület, kiknek januári tihanyi túráján szintén voltunk, s már ott el voltunk ájulva a kiszolgálástól (lásd korábbi bejegyzés). Hát itt most ez megismétlődött. Aki nagyon bátor, az a BTHE túráira ne is vigyen semmit - én személy szerint túlettem, -ittam magam ahhoz képest, amit 50 km-en fogyasztok.

A kolostorrom után Salföldre értünk, ahol meglepő módon a túra útvonala 100 méternyivel elkerüli a kőtengert, amit pedig felelőtlenség kihagyni, ha már erre vetődik az ember. Én már vagy 20-szor láttam, de akkor is fura, mintha a szervezők direkt nem arra vitték volna a népet, lehet annak védett jellege miatt. A falu nagyon szép és rendezett, hála a fővárosból vidékre települt művészeknek, színészeknek, filmrendezőknek, multimillereknek, stb. A falu szélén lévő természetvédelmi majornál pecsételtünk, a kapott pogit és szörpöt elfogyasztva messziről kémleltük a rackajuhokkal játszadozó gyerekeket. Itt nem sokat időztünk, kis szünet után nekivágtunk a Tóti-hegy felé vezető útnak. A Cseres-hegy, majd a Tóti-erdő remek kis kikapcsolódást nyújtott számunkra. Kilométerhosszan bújócskát játszottunk a szűk kanyargó ösvényen, ami leginkább hullámvasútra hasonlított, különösen jót szórakoztunk az ösvény útvonalvezetésén, mintha valaki részegen vágta volna maga előtt az utat, minden logika nélkül. Itt nagyon jó tempót mentünk, élvezetes szakasz volt. Dia folyt. köv. :)

Hamarosan következett második tanúhegyünk, a Tóti-hegy. Ide fel kellett menni a csúcsára pecsétért, majd vissza le. A lejövők rendszeresen biztatták a felmenőket, hogy már nincs sok [meg hogy felesleges felmenni, úgyis visszaküldenek :-)]. Jó meredek volt, ám a panoráma ettől függetlenül kihagyhatatlan. Itt szusszantunk egy nagyobbat; már kezdett a combom hátulja feszülni, s azt jól megpihentettem, meg tápoltunk némit, én pl. megkíséreltem krumplicukrot fogyasztani - hát csak annak ajánlom, aki kitartó és jó eredeti fogai vannak! Bődület kemény vót, alig tudtam abszolválni a benne rejlő energiákat. 

Egy sziklán ülve panorámáztunk egyébként, csodáltuk a felhők árnyait a tájon, s tátottuk a szájunkat azon, hogy mely helyekre kell ma még elmennünk.

a "nézd okosan a térképet" fotó

A hegyről lefelé már Zoli óvakodott a bajos térdeivel, melyeket egyébként szorítóval igyekezett egészséges belátásra bírni - nem teljes sikerrel. (Itt még az ég világon kívül semmi bajom nem volt, csak a hegy meredeksége miatt voltam óvatos, érezve későbbi vesztemet. Kemény egy szakasz volt) Lendületesen közelítettük a közeli következő EP-t, mely szintén egy pincészetben volt. S mit ad isten: itt meg pálinkával kínáltak minket! No meg szuperul szervírozott zsíros kenyérrel. A páleszt egyikünk sem fogadta el (nem kívánta a gyomrom), s én a kenyérből sem ettem, de Zoli betolt egyet, s az egekig magasztalta. Életemben nem ettem még ennyire finoman elkészített zsíroskenyeret! Mennyei volt maga a kenyér is, friss puha barna, tepertős házi zsír, házi savanyúság, megafriss lilahagyma... :)

Aszfaltúton céloztuk meg következő kíméletlen meredélyünket: a Csobáncot. Úgy tűnt, bazi sokára értünk a szoknyájára, tartottunk egy szusszanót, aztán hamar a felvezető kis ösvényen kaptattunk. Itt már kezdtem elvérezni, Zoli időnként bevárt. Fáradtam rendesen, s tempóm is alig volt. Sikerült azért felérni, és elmerülni a leírhatatlanul szép látványban. (Imádom ezt a vidéket!!!!!!!) A várrom mellett pecsételtünk, és kaptunk vizet. Zolinak már nem nagyon volt saját vize, nekem még azért volt valamennyi. Az oromról ma teljesen hiányoztak a paplenernyősök - talán a túra miatt ma tilos volt repkedni?

Jó sokáig caplattunk, míg leértünk a Csobáncról. Zoli térde már nem szerette ezt, időnként önsimogatással kellett jobb belátásra bírnia. (lefele már tényleg nem volt jó) Szörnyeteg-messze, mintegy 8 km-re volt a következő EP, méghozzá a Szent György-hegyen. Áthaladtunk Gyulakeszin, ahol egy boltban Zoli feltankolt vízzel, majd erdős-rétes vidéken (ami asszem nem volt üde, ahogyan azt többek között itt is szakszerűen megállapítottuk) sokáig menvén s egy kalászos táblát megkerülve, vasúton és patakon, majd aszfaltúton átkelve egyre jobban közelítettük szenvedésünk következő helyszínét. Szó se volt itt szenvedésről :) Itt kell külön kitérőt tennem arra, hogy mennyit jelent nekem ez a vidék, ami szülőföldem is egyben. Minden hegyhez és faluhoz köt valami régi élmény, és soha nem tudok betelni a táj szépségével, bármikor szívesen túrázok erre. A Gyulakeszi melletti rétről páratlan kilátás nyílik az összes tanúhegyre, a Gulács is innen nézve mutatja legtökéletesebb arcát. Fantasztikus látvány, hiába, Tapolcára születni kell. :) Szóba került, hogy pihizzünk a csúcstámadás előtt - nekem mindenképp szükségem volt rá, már jó fáradt voltam. Kezdtem alig vonszolni magam, s örömmel vetődtem le a pihenésre kiszemelt helyünkre. 

döglődve is - de enni kell! :)

Itt elpihegtünk egy darabig, én a fent látható módon, így nem láttam, csak hallottam, hogy több túratárs megelőzött minket. Itt már igen odavoltam, s a csúcstámadás alatt Zollltán nem győzött csodálkozni, mi van velem. Nem tudom, miért oly hihetetlen, hogy gyönge vagyok, kipurcantam. Ez vót, na. Eléggé bezombultál az tény... Én meg pont itt voltam még friss. Életemben nem láttalak még ennyire fáradtnak, pedig voltunk már pár túrán. Úgy néztél ki, mint aki bármelyik percben összeesik. Kellett az a kis pihi.

Szóval a hegyre rendkívül lassú önvonszolást produkáltam, s a kulcsosháznál (ahol az OKT pecsét fityeg a fán-fán, an der autobahn) megpihiztünk. Elfeleztünk egy almát, majd folytattuk a csúcstámadást - ezúttal a bazaltorgánáknál küzdve. Hű, kemény volt, totál kivoltam már. S nem is tudtuk pontosan, hol lesz majd a pecséthely, így aztán kábé minden kanyar után azt vártam, hogy odaérünk. Végül meglett, és szőlőcukor és csemegeubi várt minket. Nem sokat vesztegeltünk, megindultunk le. S itt aztán Zoli térde is megadta magát, győzött sziszegni és óvakodni szegény. Nekem nagy megkönnyebbülés volt ez a lemenet, új energiákra tettem szert, egészen felfrissültem. Viszont fordult a szél, s most Zoli szenvedett. Így túrázunk mi :-) :)

Leértünk azért, de Zoli már mondta: a térde nem kíván több lemenetet. Pedig még várt ránk némi lejtő, mert még Szigligetre kellett menni, ahol is a Kamon-kőhöz is fel kellett jutni egy pecsétért. Most mentünk még egy darabig, majd lecsüccsentünk, s elolvastuk, milyen utat jósol az itiner az elkövetkezendőkre. Bizony azt írták, hogy lesznek jó kis lejtők még, viszont már csak kb. 7 km volt vissza a túrából. Zoli gyötrődött, hogy mi legyen. Az időnk nem úgy állt, hogy sok tipródás belefért volna, úgyhogy végül nekiindultunk, s a végső döntést Szigligetre halasztottuk.

Itt, a döntés helyszínén újra lepihentünk, s átbeszéltük, mi legyen. Nagyjából egy óránk volt vissza s 6 km-ünk. Volt egy kipurcant Dija, akiben kezdett felbuzogni a célegyenes izgalma, s adott volt egy lepusztult térd, mely már egyenes terepen menve is fájt. Végül ez lett: egyedül teszem meg az utcsó pecséthelyre menő karikát, Zoli pedig megvár itt, ahova majd visszaérkezem. 

Eltéptem. Nem tudom, honnan volt erőm még ehhez, mert amúgy marhára nem volt. Felmásztam a Kamon-kőhöz sűrű pihenésekkel, majd lefelé szinte száguldottam. Még beszélgetni is tudtam emberekkel s a pecsétőrökkel. 3/4 órám volt, hogy leérjek a 4 km-re lévő célba. Zúztam.

Zoltán felpattant (jót pihent), s hihetetlenül tempóztunk az aszfalton Tördemic felé. Még egy ilyen hosszú betonutat nem láttam! Iszonyat fáradt voltam, s az előttem pár lépésnyire haladó Zolit már fenyítés árnyékában sem tudtam volna utolérni. Képtelen voltam gyorsítani. 

Végül az lett, hogy a célba mintegy 5 perces csúszással értünk be. Ám ez mit sem számított: gratuláltak, kaptunk kitűzőt vagy hűtőmágnest, s ehettünk gulyást is. Azaz ehettünk volna - nekem két kanál krumpli ment le a torkomon, Zoli viszont jóízűen benyomta az adagomat, és a neki adott mákos tésztát (úgy látom, ez is BTHE-specialitás!). Farkaséhes volt, én viszont egyszerűen nem bírtam enni. Tisztára le voltam pusztulva...

Nem sokat pihenhettünk, mert menni kellett a vonatra. Egyszerre indult a vonatunk, csak ellenkező irányba - így ért véget aktuális közös túránk. Még egy apró incidens történt velem a vonaton: a szervezetem ezt a nagyfokú túlerőltetést 2 db hányással köszönte meg... 

Konklúzió: gyönyörűek a tanúhegyek, túláradó imádattal viseltetek e táj iránt!!! És azt hiszem, legközelebb talán elég lesz 30 km is :-)
Ámen.


Gyönyörű volt. Ennek a túrának egyszerűen nincs olyan szakasza, ami felesleges lenne, vagy ne lenne szép. A szervezés vérprofi, és el nem tudom képzelni, hogy jön ki 800 Ft-ból 2 borkóstoló, pálinka, csoki, nápolyi, alma, cukor, koviubi, kocsmai meghívás, ásványvizek több helyen, zsíroskenyér, pogi, szörp, és a végén egy remek adag kiváló gulyásleves.. plusz kitűző :) Amit én is megkaptam, annak ellenére, hogy mondtam, azt a 3 km-es szakaszt nem tudtam teljesíteni. Minden elismerés Diának, aki viszont az egészet letolta!!!
Erre a túrára jövőre is érdemes lesz eljönni, de lehet beérjük a 30 km-es verzióval is :) 

egy érdekes találkozás

Most nem egy túráról szeretnék nektek írni, hanem egy találkozásról, mely egy rövidebb erdőjáráson esett meg Petivel és velem. Szerintem nagyon érdekes sztori, ezért is osztanám meg veletek :-)

Nemrég a Vértesben jártunk egy kisebb karikát, amikor is a térképet böngészve egy kolostorromra lettünk figyelmesek. Úgy döntöttünk: megnézzük. Baktattunk egy enyhén emelkedő úton, amikor is egy ember jött szembe. Cserzett bőrű, már nem fiatal, de napszítta fickó volt, karimás kalapban, kezében ásóval. Már messziről szólt: ne menjünk tovább, nem lehet bemenni a kolostorba, neki most az esetlegesen megsérült vízvezeték után kell néznie, de ha várunk egy fél órát, amíg végez, akkor beenged minket. Ebből gondoltuk, hogy amolyan portásember lehet. A fél órát sokalltuk, de aztán azt mondta, csak egy kis idő, amíg a környező erdőben körülnéz. Így addig mi felmentünk a kerítéshez.

A kolostorrom gyönyörű volt, nem túl ép és nem túl romos, kábé pont, ahogy szeretem :-) Látszott rajta, hogy nagyon impozáns lehetett fénykorában.

Nem sokat ácsorogtunk ott, mikor már jött is a fickó. Mosolynak, kedvességnek nyoma sem volt rajta, szótlanul baktatott felénk, majd nyitotta a lakatot, és betessékelt. Megnéztünk egy táblát, én belépő árakat kerestem, mert ez, hogy valaki kulccsal enged be, eléggé arra engedett következtetni, hogy akkor biztosan belépős a hely. De nem találtam, és még a szó is bennem rekedt, hogy rákérdezzek. A fickó elindult, és mogorván mondta, hogy menjünk utána. Némán kerültük meg a kolostort, és hátul mentünk be. Itt már hozzánk szólt, és aztán ottlétünk alatt olyan beszélgetés és hangulat bontakozott ki, amilyenben még nem volt részem eleddig.

Azonnal azt feltételezte, hogy bp-iek vagyunk, s mikor T.bányát mondtunk, káromkodva vette tudomásul, hogy "földijei" vagyunk. Foga között szűrve a szót, kegyesen hadart nekünk némi információt a kolostorról, bőven vegyítve bele évszámokat, miközben körülnézésre nem alkalmas tempóban terelt minket egyik helyiségből a másikba. Többször kérdezte erről vagy arról, hogy tudjuk-e, de olyan hozzáállással tette ezt, hogy eleve a nemleges választ várta, s aztán úgy reagált valóban nemleges válaszunkra, hogy ő erre számított, nem csalódott. Én jó darabig poénra vettem a viselkedését, azt hittem, eljátssza, hogy milyen tudatlanok vagyunk, és még nevetgéltem is. Még akkor is viccesnek hittem, mikor megint valami minket ledegradáló megjegyzést tett (mivel valamiről megintcsak nem tudtunk), s gondoltam megpróbálom menteni magam: gyanútlanul megjegyeztem, hogy én nem idevalósi vagyok. Ezzel jó kis csapdába sétáltam: kikérdezte, honnan jöttem, s mikor Szekszárdot említettem, rákérdezett egy ottani történelmi dologra. Na, itt elástam magam szerintem végleg, mivel nem tudtam, s elnevettem a végét. Most kaptuk meg, hogy menjünk inkább a plázába fagyizni, és már kezdtem érezni, hogy ő nem viccel, hanem az egészet komolyan gondolja. Aztán még mondani akartam valamit, de két szó után belémfojtotta a mondatot azzal, hogy itt nincs demokrácia, hanem diktatúra van, és ő diktál, és ő azt mondja, hogy itt nincs "deviszont". Ment tovább, s mi utána, aztán már az egyes helyiségekben, udvarokban pár elhadart mondat után nézelődésre időt sem hagyva hajszolt tova minket - már igencsak meg akart szabadulni tőlünk, a kőbunkóktól, akik mit sem tudnak a történelemről, és csak plázában fagyizásra alkalmasak. 

Petiben teljesen benneszorult a szó, még azt sem vallotta volna be, hogy mi a neve szerintem :-D Én fényképezni az égvilágért sem mertem volna, tán még agyon is üt a faszi, és feljelent kegygyalázásért, vagy hogy mondják ezt... Igazán nagyon kemény helyzet volt, nézelődni már csak látszólag nézelődtünk, én már elég rosszul éreztem magam. A fickó azzal zárta, hogy tűnjünk el, "na zavarjuk tovább köreit", ez utóbbit szó szerint így. Esetleges árra rákérdezni már fenyegetés hatására sem mertem volna, megköszöntük a tájékoztatást, és porig alázva csúsztunk ki a kapun.

Hát komolyan mondom: én ennyire porig alázva még sosem éreztem magam! Micsoda őstapló vagyok, hogy mit sem tudok erről a helyről, s így esz ide a fene! S pláne hogy még egyéb történelmi tényekben sem vagyok járatos! És még kérdezni mernék! Már-már elpityeredtem volna...

A faszi hatása eszméletlen volt ránk. Egy darabig szótlanul ballagtunk, majd lassan megjött a szavunk, s tárgyalni kezdtük, amit átéltünk. Eljutottunk aztán az izgatott szidalmazásig (anyáztuk az ürgét alaposan :-D), majd azért lecsillapodtunk. Összességében le voltunk döbbenve a hozzáállástól (neki örömmel kéne az odatévedőt fogadni, s tudásszomját oltani, hogy a további életében kevésbé legyen ostoba), meg egyáltalán ettől a helyzettől, hogy milyen önkényes a fickó, zárja a kaput, ott él egy kis melléképületben, most akkor mi is van...? Roppantul furcsa volt! 

Hozzáteendő, mint minden hasonló vagy nem hasonló sztorihoz: ez az én szubjektív véleményem, amit itt olvastok. Én így láttam, én így éltem meg. 

De ahogy hazajöttünk, elkezdtünk keresgélni a neten, és végül rábukkantam egy jó infóforrásra: a geocaching oldalra. Ugyanis a kolostor melletti erdőben van egy rejtés, s a sok komment bizony bővelkedik a kolostorőr fickót illető szavakban! Az az érdekes, hogy lehet róla hideget és meleget is olvasni. Jó sok kommentet átolvastam, s most ez a kép bontakozott ki előttem: a fickó egy szakbarbár, aki remek értékeket képvisel, viszont rettentően alkalmatlan arra, hogy ezt más emberekkel is megismertesse. A toleranciaszintje elég alacsony, néha még fel tudja valahogy tornázni (ilyen esetek is előfordultak a kommentek szerint, hogy kedvesen beinvitált embereket, rengeteg mindent elmondott nekik, sőt még ajánlott a környéken más megnéznivalókat is), de összességében aki nem tud megközelítőleg annyit, mint ő, az senki. A bp-ieket mind tudatlan tahó kreténnek tartja. 

Úgy látszik, mi pont rossz időpontban tévedtünk oda. 

Módosítok: nem rossz időpontban. Azt kaptuk, amit kapnunk kellett. Peti nevében nem beszélek, de tudom, hogy rám rámfért ez, hogy átkerüljek a másik oldalra. Sajnos az a helyzet, hogy sok olyan társadalmi csoport van, akiket én sem tartok túl sokra, az élen mindjárt a pink plázamacskák állnak. S most ez a helyzet tök olyan volt, mint mikor a fagyi visszanyal - és igenis hogy kell néha ilyen, hogy vegyünk észre, ha nől az arcunk! Szóval én azt mondom, hogy megvolt ennek a maga haszna, én legalábbis igyekszem a hasznomra fordítani, amit kaptam.

Persze kell egy kis idő, amíg az ember így tudja felfogni, hisz az első érzés a sértettség :-)