Translate

2012. február 6., hétfő

Bükki fagyoskodás

A budaörsi ráhangolódás után a fő-fő madarászásnak a bükki kiruccanást terveztük Dórival. Remélem, ki fogja egészíteni az én szerény beszámolómat. Naná, méghozzá sárgával :)
Előző nap meglett a havasi szürkebegy, így legfontosabb célfajjá a hajnalmadarat emeltük, amit nem olyan rég még láttak a Bél-kőn. A Bükkben azért akad még látnivaló, ábrándoztunk egy sort, hiszen a ritkaságok közül uhuval, uráli bagollyal, kormosfejű cinegével, vízirigóval (tavaly márciusban már megvolt a Szalajka-völgyben), fehérhátú fakopánccsal örömmel találkoztunk volna, a gyakoribb, de szívünknek kedves fajok közül pedig a fenyves cinegére és a keresztcsőrűre fájt a fogunk. Persze, tudtuk, ha ezeknek csak a fele is távcső elé kerül aznap, akkor már igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat. 
Bélapátfalván léptünk ki a távolsági busz álmosító melegéből, majdnem 3 órás út után Bélapátfalva hideg valóságába, a kb. -5 fokba. (Aki hétvégén a Bükkbe tervez kirándulást, ne gondolja, hogy  a buszon csak úgy sorakoznak a helyek. Ha kicsit később érkezünk, talán nem is találunk már kettes helyet. Szóval érdemes időben beállni a sorba :)) Ez ugyan egész enyhe ahhoz képest, amivel a meteorológusok már egy hete ijesztgetik a népet. A tájat pár centi hó fedte, és szállingózott a ráadás. A Bél-kő felé indultunk a kéken. A faluban egy csapat fenyőrigóba botlottunk, egy fa alatt csipegettek valamit. Ökörszem, zöldike, meggyvágó, széncinege és fekete rigó került a napi listára, amíg elértük a ciszterci apátság romjait. Furcsa lenne azt mondani, hogy "megörökítettük fotón" a romokat, hiszen valószínűleg "örökebbek" azok az mi technikánknál, de lényeg, hogy meg tudom őket mutatni:

ciszteri monostor
ciszteri monostor
Innen a tanösvényen mentünk tovább, egyre meredekebben felfelé. Az ösvényt a hideg ellenére is használták, jegesre volt taposva, vigyázni kellett. A széles, autók által is használt út szintén jeges volt, ami miatt néha többet csúsztunk hátra, mint amennyit léptünk előre. Jó edzésnek is fel lehet fogni. Az a gyerek, akit ezen a tanösvényen végighajtanak szed magára egy kis izmot :D Itt már kezdett fokozódni a hóesés, néha a szél is erősödött. Egy elágazáshoz értünk, ahol a tanösvényről lekanyarodva a régi kőfejtőbe értünk. A kőfejtők látványa nagyon lehangoló egyfelől, hiszen hatalmas, helyreállíthatatlan tájsebek ezek, amelyeket az ember okozott, nem ritkán természeti értékek brutális megsemmisítésével. Másfelől viszont ha már így történt, sok érdekességet meg lehet rajtuk figyelni. Például a hegy alapkőzetébe kapunk bepillantást, de több eredetileg ritka, sziklai állatfajt vonz a nagy csupasz sziklafelszín. Az én szívemet megdobogtatta a sziklarengeteg...annyira vágytam a hajnalmadarat.

Bél-kő, régi kőfejtő
Bél-kő, régi kőfejtő


Itt kerestük tehát Hajnit (és Matyit), hol süvítő hóviharban, hol mérsékeltebb hóesésben. Sajnos, a hegy méreteit, pláne később a további, átnézetlen sziklafelszínek mennyiségét látva bőven volt lehetősége a madárnak elbújni előlünk - és ezt meg is tette. Kb. egy óra leforgása alatt kétszer jártuk végig oda-vissza a kőfejtőt, de csak min. 3 havasi szürkebegyet, egy sziklán táplálékot kereső hamvas küllőt, néhány hollót, cinegéket, rigókat, tengelicet láttunk. Hajni és Matyi tehát nem lett meg, de bevallom, a helyében ilyen időben én sem a sziklafalon pózoltam volna a madarászoknak, hanem egy repedésben húztam volna meg magam egy pohár meleg teával. Csalódott voltam. Ennyi agyonfagyás után, úgy éreztem, megérdemeltük volna, hogy  legalább kidugja az orrát. No de itt nem mi diktálunk, szerencsére...
Visszatértünk a tanösvényre, és innentől annyit sem fotóztam, mint eddig, a gépem épségét biztosítandó. Jobbára műúton kellett mennünk, és többnyire szűz havat tiportak lépteink. Az érintetlennek tűnő utak, a hótakaró és a helyenként hézagosan felfestett turistajelzés eléggé megzavarta a tájékozódási képességünket, ezért helyenként töprengenünk kellett, merre is van előre, de szerencsére nem hibáztunk - egyelőre.
Attila remek navigátor. Megvallom, én sokszor hajlamos lennék elkeveredni, még szerencse, hogy nem hagyja :D
Északnyugati irányban láttuk a Bél-kő természetesebbnek tűnő sziklás, "ördögszántásos" oldalát, míg jobbra a Bükk erdeire láttunk ki. Madarak nem nagyon mozogtak, mi is inkább csak azért, hogy ne fagyjunk meg. De persze nagyon jól esett a mozgás a téli bentlét, számítógép és könyvek előtti tunyulás után.
Egy kevésbé viharos pillanatban valamilyen vajvirágfaj (valszleg magas vajvirág) kóróit találtuk az út szélén, erről készült a nap egyetlen növényfotója.

Vajvirág kóró

Innen ismét kisebb navigációs bravúr után feljutottunk a Bél-kő 815 méteres csúcsára. Fentről beláttuk a bányaterület nagy részét, és konstatáltuk, hogy a hajnalmadár lehetséges búvóhelyeinek kis százalékát néztük át. Itt egy kis evés-ivás következett, majd indultunk tovább Szilvásvárad irányába. A tanösvénynek vége, innen a sárgára kellett volna rátalálnunk. Valahol a Bél-kő-nyak és a Messzelátó nevű hegy környékén meg is találtunk, viszont egy elágazásban rossz irányban követtük a P kerékpárutat, ami szerencsére nem egy totálisan ismeretlen helyre, hanem a vissza a Bél-kő-nyakhoz vitt minket. Így próbálkozhattunk újra, s akkor már helyes irányban követtük a sárgát. Mondom, hogy jó navigátor :)
Jobbra-balra bükkösök következtek, majd hamarosan egy lucfenyő ültetvénybe értünk. Itt rövid időre megálltunk, mert egy kisebb madárcsapatba futottunk bele. Inkább magasan a lombkoronában mozogtak, nem is olyan közel. Egy hegyi fakusz és egy csuszka közelebb is merészkedett. A csúcs közelében fenyves cinegék mozogtak, a hangjuk árulkodott. Hamarosan kiértünk a fenyvesből, be ismét egy bükkösbe, amikor elérkezett a nap fénypontja. Egy út menti fa alsó ágán egy jókora madár szegezte ránk a tekintetét: egy uráli bagoly. Egy uráli bagoly! :)
Kb. 15 méterre lehettünk tőle, és amint megláttuk, már emelte is a szárnyait, biztonságos távolba menekült. De ez sem volt nagyon messze, kb. 40 méterre. Először ebből a távolságból figyeltük, majd a bizonyítófotó után ismét kezdődött az "akciózás". Kb. 20 méterre sikerült megközelíteni. Jó 10 percig figyeltük, szájtátva, suttogva. Lenyűgöző élmény volt. Csak ült az ágon, a baglyokra jellemző bölcs, nyugodt tekintettel, fejét forgatva. Úgy tűnt, mint aki pontosan felmérte a helyzetét, és nagyon jól tudja, hogy semmi veszélyt nem jelentünk rá, hiszen az érzékszerveink és az erdei életben hasznavehető fizikai képességeink sehol nincsenek az övéihez képest. Csak ült egy ágon, és tűrte, ahogy mi tátott szájjal bámuljuk, minden bizonnyal élvezte a helyzetét. Felsőbbrendűsége akkor vált már-már "megalázóvá", amikor megunta a társaságunkat, és az irányunkban levetette magát az ágról, a fejünk felett kb. 5 méterrel siklott át, megmutatva a teljes tollazatát, majd eltűnt a fenyvesben. Fantasztikus élmény volt. Én nem sok bagolyt láttam életemben és ez maradandó élmény volt. A méltóságteljes és bölcs tényleg a legjobb jelzők. Csak csodáltam...gyönyörű volt. Íme néhány fotó Őméltóságáról (sajnos a minőség megint gyenge, itt éppen hevesebben esett a hó):








A felkavaró élmény után hóesésben meneteltünk tovább a sárgán. Beértünk a Horotna-völgybe, ahol szén-, kék és barátcinegét, hamvas küllőt és sárgafejű királykát láttunk. Egy 10-15 egyedből verbuválódott széncinkecsapat rövid ideig követett is minket, talán némi elemózsiát remélve tőlünk, de azt most undok módon megtartottuk magunknak. A zöld kerékpárúton a Szalajka-forráshoz értünk. A forrás környékén volt még szabad vízfelszín, de amúgy a patakot jégpáncél fedte. Nem titkolt vágyunk volt, hogy a tavaly ugyanitt látott vízirigót megint megtaláljuk. Siettünk is a tavalyi megfigyelés helyére, a Szikla-forráshoz. Kicsit vártunk, de semmi nem mozdult, így mentünk tovább, már csak azért is, hogy elérjük a budapesti buszt. A patak menti út egyébként szinte teljesen le volt fagyva, csodával határos módon úsztuk meg esés nélkül. Búcsúzóul két fotó a Szalajka-patakról:




A faluba érve siettünk annyira, hogy ne csábuljunk be egyik vendéglátóipari egységbe sem, pedig a forró csokitól kezdve a forralt boron át a citrommal megbolondított rántott pisztrángig több vágyunk is megfogalmazódott. Beszédbe elegyedtünk egy Balatonról (Attila felvilágosított, ez egy közeli falu) származó bácsival, aki juhászként dolgozik a környéken. Mesélt nekünk a közelben fellelhető rétekről, meg egy egyéb látványosságokról, igazán kedves volt. Vele együtt szálltunk fel a buszra. Végül 20 km megtétele után, havasan, fagyottan szálltunk fel a budapesti buszra.
Lehet, hogy a hajnalmadarat nem találtuk meg, de azt hiszem együnknek sem jutott eszébe panaszkodni. Egy teljes nap kint, a levegőn. Ilyen szombatok kellenek nekünk, korán kelés, sok élmény...egy aktív nap :)

1 megjegyzés:

  1. Eztet a túrát nem irigylem, hanem én is szívesen átéltem volna!
    A kolostorromok az egyik gyengéim, bár ez a ciszterci monostor kicsit épebb, mint ami az én gusztusomnak való :-)
    A bagolytól lehidaltam... Én is fotóztam egyszer egy baglyot, méghozzá a Cserehátban a martonyi kolostorrom környékén, de az a madár nem engedett ilyen közel, és nem készültek róla ilyen jó fotók! És Attila még elégedetlen magával, hogy gyenge minőségű fotók lettek... Hát énnekem nagyon tetszenek a fotók!!! Csodaszép madár, és csudajó élmény lehetett, amikor felettetek átrepül!

    A Bél-követ még sosem láttam, de nagyon érdekes ez a lépcsőzetesen lebányászott oldal.

    VálaszTörlés