Amikor 2011 decemberében megláttam, hogy lesz ez a túra rögtön tudtam, hogy ezen indulnom kell. Lelkesedésemet többek között az magyarázza, hogy Görgey Artúr számomra történelmi példakép és egy romantika korabeli hős. Amikor az ember úgy indul kirándulni, hogy ismeri annak a személynek az életrajzát, akiről el van nevezve már másként rója a kilométereket. Hajnali 3:30-kor sikerült felébredni kicsiny ágyamban (palócos szóval dikón). Bizony a szombati magyarországi közlekedési rendszer egész napot kíván. Az összeszedelődzködés után a 4:35-ös Budapest-felé tartó buszra felszálltam és robogtam a főváros felé. Kicsi a világ alapon még ebben a lehetetlen időpontban is ismerőssel utaztam. (Akár munkásjáratnak is hívhatnánk.) A metrózásos átszállások után Újpestről indult a busz Visegrád-felé. Újabb új élmény az átkelés a Megyeri hídon. Ezek után a Dunakanyar települései következtek, amiket nagyon bájosnak találtam. El tudnám képzelni, hogy itt lakjak vagy legyen egy kis házikóm. 8:50-re Visegrádra beérkezett a busz és az iskolát sikerült 3-4 percen belül megtalálni. A nevezés gyorsan lezajlott és már lehetett is indulni a távon. A túra kezdete kísértetiesen hasonlított a Wass Albert túra első szakaszához: már a település lakott részén radikális emelkedő leledzett. Az első ellenőrzőpontig ez volt a jellemző: egymás felett a kis ligetes, kutyás nyaralók vagy állandó lakóházak. Az ellenőrzésnél viszont eszméletlen panoráma nyílott. A Dunával szemben állva nem volt egyenes szakasza látható így gyakorlatilag egy félköríves Dunát látni, ami mögött a Dél-Börzsöny (szerkezetileg még Visegrádi-hegység) lankái emelkednek és ott is a települések indákként körülölelve kapaszkodnak fel a meredekre. Mögöttünk a megteendő útvonalként szolgáló hegykoszorú. Miután tovaindultam (tt-ről lévén szó fotók nem készültek, mert egyenletes tempóra beállva nem szeretem megszakítani a ritmust) a piros háromszög jelzésen az Apátkúti-völgyig egyenletesen lejtett az út. Óriási szerencsére a felső talajréteg is fagyott volt így viszonylag kemény talajon lehetett jól haladni. A völgybe való leéréskor egy kisebb tisztás fogadott mely a hegyoldalak közé volt beékelődve. A tér nagynak hatott: közében jó állapotú aszfaltút vezetett és az útiránynak megfelelő jobb oldalon vadászházak sorakoztak a ligetes részek alatt, melyek kerítéssel voltak elkülönítve és néhol duzzasztott tavak, kistó-rendszerek övezték. Az egyik ilyen meglehetősen nagy háznál egy érdekes vízsugár rendszert alakítottak ki: a föld alól ezernyi vízsugárban tört elő olyan félméternyi magasságra majd permetként hullott le. Szépen mutatott a völgyben. Pilisszentlászlóig egyenletesen emelkedett az ösvény, amely a patak mind a kettő oldalát meglátogatta. Maga a völgy erősen szurdok jellegű, azonban az alján a patak már kellően kiszélesítette, hogy meanderező vonalat vegyen fel, bár néhol -gyanítom az időnként megnövekvő vízhozam miatt- egyenes vonalat vesz fel. Sok-sok év múlva a hordalékkúpok keletkezésének szép példája lehet majd. A völgy második szakaszában nagyon szép fahidakat építettek, amiken nagyon hangulatos az átkelés. A lelkes kirándulók számára szalonnázó helyek sorakoztak a falu előtt. A falu utáni emelkedőt leküzdve gyors átkelés következett a házak között és egy újabb kaptató (mely erdőben futott) után egy nagyobb parkoló mentén lévő ellenőrzőponthoz érkeztem. Itt az egyik nagyobb forgalmú aszfaltozott útvonal is megtalálható volt és a féltávon indulók innen nevezhettek. Itt meleg levest kaptak az indulók és már jöhetett a következő szakasz. Ami a túrajelzést illeti a tanösvényig a kéket kellett csak követni, tehát nem kellett nagyon izzadni a tájékozódással. Ekkor haladtam a „3 kislánnyal” csak kár, hogy a célban sem sikerült igazán szóba elegyedni velük. Na majd legközelebb. A ponttól egy ideig aszfaltozott úton haladtunk, de ez is megszűnt és a drága anyaföldön folytatódott az útvonal. A Pap-rét melyet nemsokára elértünk egy hegyközi medencének felel meg nagyjából csak a méretek kisebbek. Található volt vadászház is itt és lovak is. A rét elhagyása után jött a hullámvasút: az Urak-asztala oldalában féloldalasan is kellett baktatni és sokszor kellett deres, már-már havas felszínt érinteni. A növényvilág nyugalmi periódusa lehetővé tette, hogy a kilátás végig fantasztikus legyen. A Borjúfő nevű hely meg aztán tényleg leírhatatlan. Ezen a szakaszon észleltem, hogy a balbakancsom „félrehord”. Ilyet még nem tapasztaltam, de óhatatlanul eszembe jutott a Pom-pom meséi és elképzeltem, hogy életre kelt: a balra húzó sarkú balbakancs. Itthon az okára is fény derült. A hullámvasút végén a tanösvény szerpentinként közelítette a Salamony-torony szintjét (bizony, már ekkor ott voltam). A tanösvény majdnem végénél édességgel kínáltak a pontőrök és jóízűen ugrattuk egymást. Itt ismerkedtem meg Álmos kutyával, aki ha nem számítjuk a hosszú szőrt leginkább labradorhoz volt hasonlítható. Láthatólag élvezte a sok embert és a nagy távot. A természetbeni rész a Salamon-toronynál ért véget és innentől kezdve a Dunaparton kellett a településen bandukolni. Az oklevél és jelvény átvétele után szinte leroskadtam az egyik asztalra: meglehetősen fájt már a lábam és bizony sok volt a vízveszteség, na meg a kevés alvás, ami útközben kétszer-háromszor holtpontot okozott. A túra végi evés-ivásra nem lehet panasz. Mindenből volt bőven: kezdetnek megittam hét! pohár teát, majd sor került az első lekváros/zsíros kenyeremre is. Miután abrakoltam még vagy 3 pohár vizet ledöntöttem és felmálháztam. Ekkora már viszonylag szembesültem állapotommal, ami az izzadtság és a sár egyvelegét illeti. (Az utolsó, hazafelé tartó járatnál aggódtam, hogy felengednek-e… ) Bizony az iskola mellett található kultúrkocsma annyira vonzott, hogy egy fröccsre be kellett térnem. Itt nem egy sorstársammal találkoztam. A buszmegállóban ülve elméláztam: voltak olyan percek, hogy nem jött autó és velem szemben egy nagy fekete sejtelmes szőnyeg kanyarodott: a Duna. A kompok moraját hallani lehetett és a távolban fiatalok beszélgettek, amiből el-el szűrődött egy-két hangfoszlány. A folyó túloldalán a hegyoldalba felkapaszkodó településeket kirajzolta a közvilágítás. Minden olyan nyugodt volt…
A Visegrád-Budapest buszon már majdhogynem hippi hangulat uralkodott: a sok egymást ismerő kiránduló egy centrum-felé nézve beszélgetetett a busz hátsó felében. Már csak egy tábortűz hiányzott.
Itthon megtudtam, hogy az utcánkban miért éreztem a havas lepelre lépve, hogy a sarkam púposodik: szétrepedtek a bakancsaim sarkai csaknem a talp közepéig. Ahogy megjegyezték: hősies küzdelemben esett el.
Zárásként hagy jegyezzem meg, hogy az oklevél kialakítás nagyon tetszik és örülök, hogy ilyen jutalomban részesültem.
Jópalóc
Azért ez a bakancs elég komolytalanul lerongyolódott...mi mindent taposhatott már :)
VálaszTörlésAz oklevél is jópofa :)
Köszönjük az első beszámolódat, Gábor!
VálaszTörlésHadd mondjak annyit a küllemről, hogy elég nehezen olvasható így, hogy nincs benne tagolás, azaz hogy nincs bekezdésekre szedve. Gúvadtak a szemeim rendesen :-) Tudom, hogy eredetileg nem ide írtad, hanem wordbe, eleinte én is így csináltam, de most már nem akarom, mert nem kompatibilis egymással a két rendszer. Ha pl. nincs neted, és úgy akarod írni, akkor én a jegyzettömböt ajánlom, ha majd onnan beilleszted ide, nem fogsz semmi hibát találni a dologban.
Egyébként tényleg szörnyű a tömegközlekedési rendszer, hogy milyen rohadt korán kellett elindulnod, és mikorra értél haza...
De az remek, hogy látták szép új dolgokat! Az élményszerzés a lényeg :-)