gerecsei kósza

Az adódott szabadnapomat végig kint akartam tölteni az erdőben, így felkerekedtem egy gerecsei kószálásra. Mivel Peti dolgozott, a túratársak pedig nem értek rá, egyedül mentem. Az út nagyrészt nosztalgiaútnak sikeredett, mivel szinte ugyanazt az útvonalat néztem ki, amit kb. egy évvel ezelőtt, mikor először jártam itt, végigjártunk Peti vezetésével. 

Fél 9-kor tettem le a kocsit a vasútállomásnál, onnan vettem nyakamba a hegyet. A sok lépcsőn indultam a Turul felé, tettem egy apró kitérőt a házikónkhoz, majd felcaplattam a madárkához. Jól felöltöztem reggel, mivel hideg és ködös volt az idő, de már rég nem fáztam, mire a hegyről tekintettem körbe a városra. Sok szépen most sem láttam benne.

Lent a városban nemigen volt nyoma bármi fehér színű csapadéknak, de fent a Turulnál már néhány cm vastag jég fagyott az ágakhoz, és a madár háta is fehéren virított. Egy lelket sem láttam, és bőszen reméltem, hogy ez így marad nagyjából egész nap. Magamban akartam lenni. Bár hozzátartozik, hogy indulás után, ahogy kezdtem feltöltődni, szörnyen elkezdtek hiányozni a túratársaim :-) Majdnem írtam is egy körsms-t, de aztán lemondtam róla. Majd a hiányérzet elmúlt, és élvezni kezdtem az egyedüllétet.

A kilátó

Első utam a kilátóhoz vezetett. Amikor egy éve ott jártam, nagyon megtetszett hatalmas méretei miatt, és mert olyan szörnyen magasan emelkedik a város fölé. Akkor már sötétedett, így vártam, hogy most világosban is láthassam. A fák fehéren csüngtek az ösvény fölé, és a talajt vastagon borították a fákról lepotyogott fagyott jégdarabkák. Tök csönd volt, így döbbenve állapodtam meg, amikor egy hosszú zuhanás-hangot hallottam. Ez időnként ismétlődött, és rájöttem, hogy a fák szabadulnak meg ilyen hangosan fehér terhüktől.

A kilátó most is lenyűgözött, gyorsan indultam is felfelé. Ma még láb nem taposta a lépcsőket, az látszott a ráfagyott jégen. A rácson is több centi vastag jég virított, és ez csak vastagodott, ahogy haladtam felfelé. Fent már döbbenet vastag volt, néhol a fordulókban súroltam az oldalát. Marha jól nézett ki!

Felérve konstatáltam, hogy kilátás nem lesz, a város ködben ül. Meg amúgy sem sokmit láttam volna ki a vastagon deres rácson. Eszembe jutott, hogy mintha egy geokess rejtés egy részlete lenne az egyik keréken, de sajnos nem néztem előzőleg utána. Vaktában elkezdtem néhány helyen levakarni a jeget, és elő is tűntek feliratok, de a „Szeretlek, Sanyi!”-k és „Ádám + Évá”-k közt nem találtam a ládagyanúsat. Mindegy, majd legközelebb!

A kilátó után a piros háromszögön haladtam, ami sok szintvonalas ereszkedést jelentett. Érdekes volt, ahogy fokozatosan eltűnt a fehérség, és már nyoma sem volt zúzmarának a fákon.

Hamarosan elértem a Vaskapu nevű részhez, ahol a terepbringások nyomain kívül egy „Gerecse 50” feliratot is felfedeztem egy fán. Ezek szerint Gerecse 50-ezek is egy kicsit :-) (Egyébként a köv. G50-re menni akarok!)

Az ezt követő szakasz igazán elbűvölt. Végre itt már madarakat is hallottam-láttam: cinkéket és talán csuszkákat vagy fakuszokat. Azért gondolom, mert a fatörzsre szálltak, és ott ugráltak feljebb-lejjebb. Egy sekély szurdokfélében haladtam, fokozatosan emelkedett az út, így a fák megint fehéredni kezdtek. Előre nézve úgy tűnt, a faágak gömbölyű ívben hajolnak az ösvény fölé. Jól nézett ki, el is lőttem egy olyan képet is, amin én is ott battyogok :-)

A térkép szerint hamarosan két barlang mellett is el kellett haladnom. Szerettem volna megtalálni őket, de a Vértes László barlang sikeresen rejtezett előlem. Az Arany-lyukat pedig talán megtaláltam, de nem volt jelentős.

A Vértestolnáig tartó út a térkép szerint elég egyhangúnak ígérkezett, semmi megnéznivaló látványosság nem volt jelölve, így gondolataimba mélyedve nyomtam le. Egyszer csak Stihl-fűrész hangra figyeltem fel, sajnos elölről jött, amerre én is haladtam. Nem akartam emberrel találkozni, pláne nem fairtókkal, de végül nem is kellett, mert nem az úton voltak. Ezen az útszakaszon egyébként több hely ismerős volt, újra ránosztalgiáztam az egy évvel ezelőtti emlékekre.

Hamarosan beértem Vértestolnára. (Érdekes kérdés: mit keresnek Vértes-nevű települések a Gerecsében…?) Itt megint ismerős volt a faluszéli állatlegelő hely, majd a focipálya is. Itt láttam egy érdekes emlékművet, amit le is fotóztam, majd amikor megfordultam, döbbenten fedeztem fel egy villanyoszlopon egy Camino-s sárga kagyló jelzést!

Közbevetésként el kell mondanom, hogy azért volt rám különösen nagy hatással a sárga kagyló, mert épp egy Camino-s könyvet olvasok, és annak felfedezésén vagyok, hogy mennyire vonz engem a Camino. No meg rémlett valami olyasmi, hogy „magyar Camino”, és most megláttam egy kagylót… Talán máris Camino-zok…? Ennyire hamar azért nem gondoltam… :-)

 A faluban elbattyogtam még a kocsma előtt, ahol anno is megpihentünk egy-két ital erejéig, majd elhagyva a települést hamarosan jobbra lekanyarodtam a Kékre. Egyre több Camino-jelzést láttam a fákon, az eső pedig rákezdett, de csak alacsony fokozaton.

Egy elágazásnál arra lettem figyelmes, hogy valami régi betoncsík fut keresztbe az ösvényen. Utánanéztem a térképen, és konstatáltam, hogy itt ment a régi vasút! Ezek a dolgok mindig érdekesek számomra, ezek a „régi ezek vagy azok”, úgyhogy igen megörültem neki. Megnéztem a térképen, hogy merre fut, és úgy döntöttem, elhagyom a Kéket annak okán, hogy egy darabon követem a vasút valahai nyomát, és megnézem a térképen romként jelölt volt Peskőalja megállóhelyet, valamint az időszakos forrásként jelölt Természetbarát-forrást. És itt, ahogy elhagytam a Kéket, vette kezdetét a Halálos Kitérőm…

Alig baktattam egy kicsit a nyomvonalon, amikor is az egyik utat keresztező vadösvényen egy halott kisdisznó tetemére figyeltem fel. Ütős élmény volt, álltam egy darabig és bámultam, majd óvatosan körüljártam és –fotóztam. Nem volt szaga, és a vér frissnek tűnt, már amennyire én azt meg tudom állapítani. Végül megbékéltem a dologgal, ezt kívántam a malacnak is, és folytattam az utamat. 

az első áldozat

Hamarosan találtam egy bokorra akasztott szakadt mellényt, majd kicsivel odébb egy szintén bokorra akasztott serpenyőt. Ez már igazán furcsa volt, ez a hely… És aztán csak rosszabb lett.

Hamarosan megtaláltam a helyet, ahol a volt vasúti megállóhely romjainak lenniük kellett. Egy tisztáson lévő bozótosban rá is bukkantam a romokra, amik zömében köveket jelentettek, valamint egy vasrácsos fakeretet. A Természetbarát-forrást is megleltem szerintem, bár vizet nem láttam.

Baktattam tovább az úton, amikor úgy láttam, hogy valami állatforma sötét tömeg hever előrébb. Kósza gondolatként megfordult a fejemben, hogy az lenne ám a marha fura, ha még egy halott disznót látnék. És lőn… Nem is egy, hanem 3 vaddisznó hevert előttem… Mind halott volt, véres, és az egyikük utolsó vonaglásként produktumot bocsátott ki a fenekén… 

Zokogásban törtem ki ilyen mészárlás láttán. Felhívtam Petit, elmondtam neki, amit láttam, és megbeszéltük, hogy ha net előtt leszünk, utánanézünk, kinek lehet szólni ez ügyben. Az forgott a fejemben, hogy hátha orvvadászok voltak… Azt tudtam, hogy a térképen meg tudom majd mutatni, hol láttam a tetemeket.

Továbbmentem, és már meg sem lepődtem, amikor megláttam az ötödiket… Ez egy jó nagy vadkan volt szegényke…

Ekkor traktorhangot hallottam. Az út épp kanyarodott, és a kanyar mögül jött a hang. Gyorsan lefényképeztem a vadkant is, majd eltettem a fotógépet. Ha orvvadászok, nehogy lássák, hogy fotóztam. 

Hamarosan szembetaláltam magam a Mészárosokkal. Szörnyű volt… Az erdőgazdaság emberei voltak, vadászemberek terepjáróval és két traktorral. Ahogy elhaladtam mellettük, szemtanúja lehetettem, ahogy épp kibeleznek egy vaddisznót. Láttam egy felkötött rókát is, és sok platóra feldobált halott disznót…

Percekig nem láttam semmit a könnyektől. Rájöttem, hogy valszeg nem fogok több halottat találni, mert ők onnan jöttek, amerre én megyek. Épp összeszedik a legyilkolt állatok tetemeit…

Vajon miért kellett nekem ezt a Halálos Kitérőt beiktatnom? Ha nem erre megyek, hanem végig a Kéken, ahogy először akartam, talán nem kell ezt látnom… De ezek szerint látnom kellett.

Megnyugodtam lassan, de mosolyogni csak akkor tudtam újra, amikor áthaladtam azon a kis hídon, ahol egy éve hócsatáztunk egyet. Akkor befagyott víz volt a patakban, most semmi, üresen kongott a meder. Kisvártatva pedig végre egy élő állatot is volt szerencsém meglátni: egy kisdisznó szaladt felém a bozótban, de mikor észrevett, nagy ívben megfordult, és szaladt visszafelé. Aranyosan szaporázott :-) Azért elképesztő, milyen fürgén futnak azokon a vékony kis patáikon.

Hamarosan Koldusszállás közelébe értem, ahol kékpecsét is van. Mivel most nem kékeztem, meg a pecsétem amúgy is megvan, no meg a jelenlegi útvonalam is csak megközelítette Koldusszállást, az ellenkező irányba indultam. Ez egy némileg kavicsos autóút szakasz, és 5-6 terepjáró el is húzott mellettem, úgyhogy forgalmasnak, és így nem annyira kívánatosnak nyilvánítottam ezt az utat. Innentől már érezhető volt az antropogenizáció sajnos. Meg úgy egyáltalán, a véleményem a Gerecséről az, hogy kevéssé van már jelen benne a Természetes.

A térkép szerint hamarosan a Kis-réti vadászházhoz kellett érnem, ami tavalyról megintcsak ismerős volt, viszont a házat elnyelte a föld.
Hamarosan az általam használt turistaút többször keresztezett egy egysávos betonutat. Az egyik ilyen keresztezésen áthaladva hátulról elfutott mellettem egy kocogó, és rámköszönt. Majd’ betojtam, a kapucnitól és sapitól nem hallottam, hogy jön! :-)

Emlékezetes volt még a csemetekert, itt tavaly kutyákat etettünk. Most egyet sem láttam. Innen már közel volt a Turul, ahol még egyszer körbenéztem a várost. A köd feljebb emelkedett, már többmindent láttam, de a levegő továbbra is homályos volt.
A túrám 20-25 km lehetett, de a lábaim azt mondták, hogy most nekik ez elég is volt.
A lelkem állagjavítása nagyon jól indult, de a Halálos Kitérő teljesen visszavetett. Összességében örülök, hogy elmentem, ugyanakkor aggasztó ezentúl számomra ősszel-télen az erdőt járni – a vadászat miatt…

Itt kuksizhatjátok az összes fotómat: gerecsei fotók