hótalpalás a Nagy-Fátra környékén

Az idei téli szezon első túráját Judit a Nagy-Fátrába szervezte. Az ötlet és a terv kiváló volt: elautózunk Vysna Revuce-ra, onnan feltúrázunk a Borisov menházba, ahol megalszunk, aztán másnap egy másik útvonalon lejövünk, este az Osada-n lévő szálláshelyünket foglaljuk el, majd pedig vasárnap hazafelé indulva megállunk még egy helyen túrázni. 

A terv és a megvalósulás nem pont esett egybe. Ennek - és a hétvégének - a története ez az írás.

12 fős csapat verődött össze, a résztvevők névsorban: Anikó, Balázs, Balti, Csaba, Dia, Dóri, Erzsi, Évi, Gosti, Judit, Laci és Vili. Pénteken korai 6 körül indultunk a Mexikói útról egy 9 személyes kisbusszal ("Maflással", a rendszáma után) és Judit Jazzy-ével. Odafelé szépen átéltük az átmenetet, ahogyan a teljesen hómentes Magyarországról a - végül - min. 1 m vastag hótakaróval borított hegyekbe értünk. Az immár szlovák oldalon lévő nagy hó állított némi nehézséges a pisiszünet beiktatásába, már legalábbis ami a lányokat illeti (tudniillik ha nem akartuk, hogy a nagy hóban beázzon a cipőnk, akkor nem tudtunk eltávolodni az úttól), de végül egy csoportos, hangosan kacagós, kisbusz takarásában megejtett akcióval megoldottuk a kérdést, miközben a fiúk élénken figyelték az út túloldalán álló fák koronáját :-)

Némi késéssel találtuk meg parkolóhelyünket Vysna Revuce-n. Azzal a céllal szerelkeztünk fel, hogy felmegyünk a menházba, és majd csak másnap jövünk le, tehát hálózsákot és több élelmet is pakoltunk. A hágóvasak szükségességét elvetettük, és csak a hótalpakat csatoltuk fel a zsákokra.
A falu jókora hóborítottságot szenvedett el, de az utakat letolták, viszont az udvarokat sokszor hatalmas hótéglalapok tették használhatatlanná. Ilyet is most láttam először, hogy teherautóval hordták le a havat az egyik utcából. Olyan is láttunk, hogy emberek lapátolták lefelé a havat a tetőről. Szóval, volt hó szépen.

Végigcsapattunk a falun, a végén kikerültünk egy hótolást végző munkagépet, majd itt kezdődött a hóösvény, azaz a sínyom, mely a túrán legfőbb útjelzőnk lett. Jó darabig vastag hóval fedett, szép patakvölgyben haladtunk. Néhány sítúrázó előzött meg minket. Csapatunk legtöbb tagja felvette a hótalpakat, csak néhányan nem. Köztük én sem - úgy éreztem, lehet még megfelelően haladni bakancsban is, és hát a hótalpat illetően nem a legfényesebb emlékek álltak rendelkezésemre. Ezért úgy gondoltam, halasztom, amíg lehet.

sorjázunk (fotó: L. Balázs)

Oly csodaszép volt minden! Győztünk örömködni. A háborítatlan, vaskos fehérség a fenyvesben s patakvölgyben - eszméletlen idill! Különféle formákra havazódott fenyőkék, hóval bélelt üreg, kerekded hópúpok - sokféle látványos havas csoda volt itt.

hótalpakkal szélesített sínyom

Odaértünk egy tisztás szélében megbúvó házikóhoz, mely lakatlan fehérséggel jelezte az évszakot. A házikó sokunk képzeletét megragadta romantikus bájával, ahogy ott állt behavazva, aprón, ám kéménye szerint be lehetett fűteni benne, s itt a csodahavas erdőben megbúvni...

(fotó: F. Anikó)

A csapat szétszakadozott. Elértünk aztán arra a pontra, ahol felvettem a hótalpat. És alig tettem benne néhány lépést, máris megállapítottam, hogy jé, egész jó benne menni. Sőt, tulajdonképpen jobban tetszik, mint nélküle. Úgyhogy eztán szenvedésmentesen haladtam benne.
A következő  kanyarban egy kis tetővel rendelkező beálló invitált minket szusszanásra. Piknikeztünk egy kicsit, kertül pálinka, meleg tea, Gosti-féle házi sütésű zabos sütike, Pilóta keksz, magvak és aszalványok (kivételesen nem Anikótól, ámde Erzsitől), szóval a szokásos terülj-asztalkám. Mikor pedig már kellőképp fázni kezdtünk, újra nekiindultunk, szerencsére rögtön emelkedővel, csak hogy gyorsabban felmelegedjünk.

téli piknik

Gyájj, hát továbbra is remek részeken haladtunk, s távolabbi szépségeket láttunk! Leírhatatlan, ám megmutatható, úgyhogy inkább képek formájában érzékeltetem :-)

egy távoli szépség (fotó: L. Balázs)

hóerdő "alacsonyan elhelyezkedő" turistajellel (fotó: T. Judit)

Laci érkezik (fotó: F. Anikó)

A csapat eleje és hátulja (Judit és Balázs, azaz Zerge 1. és Zerge 2.) walkie-talkie-n tartotta a kapcsolatot. A csapatkígyónk elnyúlt.
Aztán hamarosan odaértünk ahhoz a fantörpikus hótisztáshoz, mely a mai napi kedvenc helyemmé vált. Széééép nagy tisztás volt, és a hóborítottság csak jót tett neki. Szépen emelkedett a gerinc irányába, amerre a sínyomok is vezettek.

(fotó: F. Anikó)

Judit Deltázik :-)

na jó, én is kicsit :-) (fotó: T. Judit)

A gerincet közelítve egy "hóemberre" lettem figyelmes, akinek 2 botot szúrtak a fejébe szarv gyanánt :-)) Legalábbis én teljesen ezt láttam. Aztán ahogy felértem, láttam ám, hogy egy meglehetőst behavazott kis fenyő az, aminek 2 ága érdekes módon felágaskodik a tetején :-)

a hó-nem-ember

A gerincen nagyjából összevártuk egymást. Itt jött el az ideje a gerincszaloncukornak is (a csúcscsoki mintájára). És bekapcsolt a kézlefagyási képességem is, ugyanis 1 percet sem töltöttem megállva, de máris fájdalmasra fagytak a kezeim. Épphogy néhány fotót lőttem a napfényben fürdőző távoli hegyekről, és máris fel kellett rángatnom a síkesztyűimet, ha nem akartam, hogy lepottyanjanak a kezeim. Már-már kétségbeestem, mert az a fajta fájdalmas fázás jött rájuk, amikor másra sem tudok figyelni, de úgy 5 perc múlva már a fájdalom a véráramlás újraindulása miatt jelentkezett, ami megnyugtatott.

napsütötte hósipkák (fotó: T. Judit)

várakozó állásponton (fotó: F. Anikó)

Mivel könnyű szellő lengett (ez úgy hangzik, mintha lágy tavaszi lenne, pedig nagyon nem!), inkább bevonultunk a fák közé várakozni. Sajnos közben megszületett az észszerű döntés: nem megyünk fel a házhoz, lévén már 3/4 4, s mi még javában odább vagyunk. Ezen kívül a csapat vége még nem ért fel ide, sőt, Évi és Balti nem érezte magát a legfényesebben. Ezért aztán meg kellett emészteni, hogy ma nem éjszakázunk a hegyen egy menházban, hanem visszamegyünk a faluba... Azért sikerült ez is. Elindultunk vissza ugyanazon az úton, amin jöttünk. Közben egy szürke hófelhő is fölénk ért, s havazni kezdett.

Egy helyen Judit beszúrta a botját a hóba, s így megállapítottuk, hogy az 1 m vastag. Milyen jó, hogy már volt egy kijárt nyom, valamint hogy volt nálunk hótalp! Ezek nélkül fárasztó szenvedés árán is csak alig valameddig juthattunk volna el.
Visszafelé mindenkivel találkozunk és mindenki életben volt, ki már teljesen, ki még csak félig.
Azt már tudtuk, hogy teljesen ránksötétedik, úgyhogy a fejlámpákat feltettük. A kis fedett beállónál most is megálltunk némi muníciót magunkhoz venni, majd tapostuk a havat tovább. Egy idő után szinte meditatív állapotba kerültem, ahogyan csak az előttem haladó lábait néztem, s tettem egyik hótalpamat a másik után. Csendben félhomályban csak lép, lép, lép, lép az ember... A Hold szinte teli volt, és ha nem épp felhő mögött leledzett, akkor igen pazar fénybe vont mindent. Csaba a vérfarkassal fenyegette a csapatot :-)
Éreztem, hogy valami fura az egyik lábamon minden lépésnél, majd egyszer csak kiléptem a hótalpból és eldőltem. Újraszerelés. Utána már jó volt.

Eléggé szétszakadva értünk vissza a faluba. Mivel ahol korábban a munkagép tolta a havat, olyan jeges volt a placc, hogy bakancsban estünk-keltünk, a hótalpakat néhányan még egy darabig magunkon hagytuk. Szegény Vilit a bakancs-hótalp kombó eléggé megkínozta, de ez nem vette el a kedvét a következő napi túráktól. Gyönyörű esti hóesésben sétáltunk vissza a kocsihoz a koránt sem kihalt falun át. Szülők gyerekekkel jöttek ki, a gyerekek csúszkáltak, és láttam egy ötletes eszközt is: olyan, akár egy roller, csak kerekek helyett sítalp van az alján. Pont ide való volt.

Bepakoltuk magunkat a kocsikba, majd átgurultunk a szomszédos faluba, Osada-ra. Az itt lévő szállásunkkal közben Judit telefonon lebeszélte, hogy mégis a mai éjszakát is náluk töltetnénk. (Ennek a lehetségességét már előre jelezte.) A szállásunk egy elég igényes és újszerű kis hely volt, ahol 2, 3 és 4 ágyas szobákat kaptunk. (A szállásdíj 13-16 € volt.). Változó mértékben berendezkedtünk, majd 8-kor tali volt a közösségi konyhában, ahol neki kellett állni a vacsifőzésnek. A nép elég éhes és fáradt volt. A menü borsófőzelék volt sült virslivel. Gyors és hatékony étek. Főleg ha az ember kiegészíti egy diótortával is :-)))))))) Mivel Juditnál épp volt egy, ettünk hát abból is! Hű, de finom volt testnek és léleknek egyaránt.......

Vacsi után ki jobbra dőlt, ki pedig balra, ezért aztán ma nem álltunk neki nagy csapatos játéknak, hanem csak négyen játszottunk pár kör "mancsot" (Doble). Csaba most nem akart olyan intenzíven csalni, ám könnyeket csalt a szemembe azzal a kacagtató látásmóddal, ahogyan a ceruzát injekciós tűnek nézte és oltóanyagnak nevezte :'-)))

Zuhany, fogmosás, ágyba ájulás. Az éjszakából nem emlékszem semmire.

Másnap kényelmesen 9-re lett meghirdetve az indulás. Kivonultunk a napi túracuccal - majd kiderült, hogy nem indul a kisbusz. Hupsz. Volt motortér szakértés, hidegindítóspré használat, majd a szállásadónk (aki a -8 fokot figyelmen kívül hagyva pólóban mászkált az utcán!!) kerített nekünk egy bikakábelt, úgyhogy még Jazzy is megpróbálta beröffenteni a buszt - eredménytelenül. Hogy ne teljen tovább hiába az idő, kitaláltuk, hogy a megmaradt autóval 3 ütemben átkocsizunk Donovaly-ba (mivelhogy onnan indulva akartunk egy karika-túrát tenni), a kisbuszt pedig újrapróbáljuk vasárnap. 5-en a kocsiba szálltunk, s Balázs átfuvarozott minket.

"Maflás" élettörténete

Donovaly teli volt, mint az a bizonyos déli busz, téli szezon kellős közepe lévén. Amíg Balázs visszament a második körért, ott álldogáltunk a parkolóban, ahol egymást kerülgették az autók, mindenki azt próbálgatva, hová is parkoljon le. Mákunk volt: pont egy olyan kocsi mellett dekkoltunk, ami hamarosan elment, ezért aztán gyorsan a megüresedett helyre kazalba hordtuk a felszerelést, és őriztük bőszen. Még a kedves arcú bácsinak sem adtuk oda, pedig majd' megesett rajta a szívem, ahogy kétségbeesve helyet keresgélt...
Feltűnt aztán újra Jazzy, és lám: Benedek is kiért a lebetegedett Éviért, így ők is át tudtak hozni embereket. Így Balázsnak nem kellett hármat fordulni, s máris mindenki itt volt Donovaly-ban. Évi pedig hazament gyógyulni.

Indult a mai túra. Fokozatosan elhagytuk a nyüzsgő síközpontot. Némely házról eszméletlen méretű jégcsapok nyújtóztak. Megintcsak láttuk embereket, akik havat lapátoltak le a háztetőről. Kanyarogtunk egyik utcából a másikba, majd az utolsó utca erdőben vezető ösvényben folytatódott, így aztán hótalpra kaptunk, s irány.

Folytatódott a tegnapi havas erdő feeling. És ma is roppant pazar volt! A hótalpasok előre mentek nyomot taposni (volt nyom, csak nem túl jó), ami jó munka volt az emelkedő térszínen. Aztán felértünk letaposott útra házak közötti utcában, ahová jó volt kitoppanni a nagy hóból.

valahol Donovaly felett

hóösvényen (fotó: F. Anikó)

(fotó: L. Balázs)

Ma megint egész sok sífutóval találkoztunk. Határozottan tetszett a mozgásuk, és amúgy is azt gondolom, hogy roppant egészséges lehet ez a sport, főleg ilyen fantasztikumba illő helyszínen.
A Kecka nevű 1225 m magas dombtetőt vettük ma célba. Alatta ma is rábukkantunk egy csodaszép hóborította tisztásra, amibe megintcsak bele tudtam szeretni.

úton a Kecka felé (fotó: T. Judit)

Ahogy egyre feljebb értünk a púpra, annál szebb táj bontakozott ki. Kiléptünk a fák közül a kopasz, de most vastag hópaplanba burkolt placcra, melyen állt egy magányos, hóárokkal körülölelt fenyő, körben pedig a fényben fürdő hóvonulatok kellették magukat... Pazar egy hely volt ez a "Kecske", el is időztünk kicsit: ettünk, ittunk, gyönyörködtünk, fotóztunk, Gosti jógázott egy pozíciót, és itt lőttük meg a csapatfotónkat is.

Judit örömködik :-)

tapétára való :-)

csendélet (fotó: L. Balázs)

csúcs ez a csapat :-)

Aztán visszavonultunk, amerről jöttünk. Úgy tűnt, igazán hamar le fogunk érni, én már azon gondolkodtam, hogy merre kellene ma még menni. Az időérzék elhagyott. Judit visszarántott a földre: nem fogunk azért annyira hamar visszaérni, sőt, valszeg alkonyul majd, mire újra Donovaly-ban leszünk. Hát jó. Egyenlőre rójuk a havas tájat! Ami visszafelé is pontosan olyan szépséges és jóérzésű volt, akár odafelé.

hátra arc! (fotó: F. Anikó)

És valóban alkonyult, mire újra Donovaly házai közt jártunk. A Hold időnként megint csodásan láttatta magát, szóba is került a hamarosan esedékes holdfogyatkozás.
Az autónál aztán jött a logisztika: 1 autóval kell 11 embernek elközlekednie. Úgy döntöttünk, legyen 2 fuvar, nemár 3. Ezért aztán beültünk négyen hátra :-) Szerintem egyébként tök korrektül elfértünk. Balázs átszállított minket Osadara, majd fordult vissza a többiekért. Mi pedig gyorsan nekiálltunk vizet forralni a tésztafőzéshez.

A mai menü bolognais tészta volt. A husit Judit előre elkészítette még otthon. Imádom Juditban ezt a felkészültséget és energiát :-) Ettünk-ittunk, és ma este játszottunk parasztactivityt is, három csapatban. A konyha szép tágas volt, így befértek közben mások is, konkrétan magyarok, merthogy honfitársaink is voltak itt épp. A játékban most is roppant vicces dolgok voltak, dőltünk a nevetéstől sokszor. Néhány feladvány, hogy nehogy feledésbe merüljön: pisicsöpp, bikakábel, bendix, betolás [vajon ezeket mi ihlette? :-)], DNS csavarodás, Vili, kardamommaghéj, encián, nyikorgás... Az utolsó kört (az egy hanggal való jellemzést) egyszer játszottuk csak, utána a köz kívánatára elvetettük.
Később ellaposodott a játék, mert lankadt az emberek figyelme, és a fáradtság is kezdett úrrá lenni. Közben Juditnak sikerült telefonon beszélnie a kisbusz tulajával, bár nyilván távgyógyításban ő sem volt jó, így az egyik fő reggeli projekt a busz beröffentése lett.

Ha minden igaz, semmit nem aludtam az éjjel. Erre fordultam, arra fordultam, de nem aludtam - legalábbis csak ilyen emlékem van. Hát mindegy.

Reggel Judit és a fiúk bebikázták a kisbuszt. Talán az is hozzájárult a sikerhez, hogy ma reggel nem volt annyira hideg, mint az előzőn. Mindenesetre a buszból feltörő sötét füstöt örömüdvözlés fogadta. Reggeli után kiköltöztünk, majd elindultunk hazairányba. Egy kis incidens némi csúszást eredményezett (vissza kellett fordulni ottfelejtett iratokért), de aztán haladtunk is tova. Igaz, nem sokáig, ugyanis hamarosan felkanyarodtunk egy keskeny kacskaringós úton megközelíthető magasabban fekvő falucskába, Spania Dolina-ba. Egy egy hihetetlen bájos, egykori kis bányásztelepülés, melyhez egy egysávos hegyi út vezet fel. Keskeny völgy, mellette domboldalak, így a házak is látszólag össze-vissza magasságban és elrendezésben állnak. A templomához 161 db fedett falépcső vezet fel, legalábbis a központból, de egyébként egy utcából szintben is megközelíthető. Szóval itt ha elsétálsz egy falubélihez, könnyen kiköpheted a tüdőd, télen viszont nem biztos, hogy autóval eljutsz a hegyre felkúszó utcákba. Irtó aranyos kis falu ez!

falukép I. (fotó: F. Anikó)

falukép II. (fotó: F. Anikó)

falukép III.

Most a faluból indulva tettünk egy karikát. A csodahelyek most is megvoltak: a csodahavas csodafenyvesben járás valami pazar :-) Mentünk ma keskenyke hócsatornában, sínyomokkal dúsan borított széles úton és fák közötti ösvényen is. Egy sípályához értünk, ahol összevártuk egymást.

Egyhelyütt aztán Judit ma is engedett a szűz hó csábításának, és meghempergett benne. Előző nap Laci is csatlakozott hozzá :-)
Balti közben sokat mesélt grúziai élményeiről, valamint az egyik kereskedelmi cég fenntarthatósági projektjéről, melyben részt vesz. Sok érdekes dolgot mondott.
Nagyon jóízű és szép karikát tettünk ma is. Roppantul örültünk, hogy így harmadik nap is tudtunk egy szép havas túrát tenni. A hótalppal pedig egészen jó barátságot kötöttem végül.

Niva tavaszra várva

mézeskalács házikó vastagon porcukrozva :-) (fotó: L. Balázs)

A faluba egy másik irányból értünk vissza. A csapat egyik fele felcaplatott a magasan lévő templomhoz vezető 161 db fedett falépcsőn, köztük én is, és megnéztük a templomot kívülről, merthogy bemenni nem lehetett. Voltak, akik beültek a helyi kiskocsmába egy kávéra, csatlakoztam hozzájuk aztán jómagam is. Remek hangulatú kis hely volt, sok életképpel és fotóval a falon. Volt egy Peter Sagan által dedikált Bora-s póló is bekeretezve :-)

a helyi kocsma cégére (fotó: L. Balázs)

helyi cukiság

Kora d.u. indultunk el haza. Besztercebányán beugrottunk a Tesco-ba (aktuális zsákmányom egy fehér Tatratea lett többek közt), majd újfajta vezetési élményhez juttattam magam, ugyanis hazáig én vittem a kisbuszt. Nem is volt olyan vészes, sőt, még tulajdonképpen a tolatva parkolás sem volt annyira gáz. Megálltunk még Rétságon a kedvenc benzinkutunknál, majd normális időben haza is értünk.

Ennek a hétvégének a hangulatát nehezen tudom megfogalmazni... Jó jelző, hogy a hétfői napom első felében csak ezen ábrándoztam... Ez a csodálatos havas hegy ezekkel a remek csapattársakkal a szívemet melengette! :-) Még több ilyet!!

Városi kalandok I. - a kontrasztos Népsziget

Most egy kis rendhagyó írás következik, ugyanis Petivel elmentünk egy körülnéző bóklászásra az újpesti Népszigetre. A "szigetet" és környékét annyira érdekesnek találtuk, és Peti annyira remek fotókat készített ott, hogy úgy gondoltuk, egy beszámoló formájában rögzítjük meglátásainkat és a megtapasztaltakat.

(fotó: K. Peti)

Már előre készültünk a neten fellelhető infókból. A Wiki befogadható terjedelemben jellemzi a Népszigetet, így én csak pár dologra térnék ki. Először is, hogy bár a nevében sziget szerepel, de valójában egy félsziget, ugyanis a Duna hordalékából képződött zátonyt egy mesterséges földnyelvvel hozzácsapták a szárazföldhöz az 1830-as években. Másodsorban megemlíteném, hogy egészen sokféle elnevezéssel illették az idők folyamán: legelőször volt Saban-sziget (sajnos nem tudom, ez honnan jött és mit jelent), majd Pesti- vagy Újpesti-sziget, és aztán Szúnyog-sziget és Csigás-sziget. Szerintem maradjunk most a Népszigetnél :-)

Harmadsorban felsorolásszinten említeném, mi minden működik a "szigeten": kutyaiskola, lovarda, kiülős helyek, hajógyár, hajléktalanok éjjeli menedékhelye, csináld magad motorszervíz, vízisport telep, kempingek, gyermek- és ifjúsági tábor, állatpark, emberi lakóházak, és ott foszlik és mállik az egykori "Ganz Sziget Hajó-, Daru- és Acélszerkezetgyártó Kft." valaha lényegesen szebb napokat látott telephelye, melyről bővebben majd Peti "tollából" olvashattok alább.

Noszóval, a hideg ellenére kaptuk magunkat, és északi irányból megközelítettük a célhelyet: besétáltunk a Zsilip utcán, melyen a "sziget" autóval is megközelíthető. A környék egy amolyan gyárkörnyék, szóval senki ne szép természeti környezetre számítson. Rögtön jobbra kutyások és kutyáik okultak: a közeli kutyaiskola foglalkozása zajlott. Bal oldalt betonkerítés, csarnok, szóval egyenlőre semmi izgi. Aztán megjelent egy kis járat, ahol át tudtunk haladni a szigetet keletről határoló Duna öblözethez. Ebben a szürke hideg időben ez az öböl nem tűnt különösebben szépnek, főként hogy a közeli hajógyár dekkol-dokkol itt, régi és újabb vízi járművekkel. Elsétáltunk a hajógyár használaton kívüli, benőtt hátsó kapujához, majd visszabaktattunk a "fő útra".

"falfirka" (fotó: K. Peti)

Továbbsétálva aztán megláttuk azt az épületet, ami engem rettentően megfogott és némileg azóta is izgalomban tart (jóllehet már nagyjából kellőképp kinyomoztam magam): az ún. Bagolyvárat. Az ember lenyűgözve nézegeti a szemlátomást igen régi, de előkelő benyomást keltő, tornyos épületet: lakóház? Szolgálati ház? Vagy vajon mi a funkciója...? Itt foszlik, ott mállik, de ruha van kiteregetve és Audi áll a ház előtt. Ha lakóház is, inkább amolyan társasház lehet több lakással. No de ennek biztosan történelme van, azt ide érzem!
Szerencsére Jakobetz László megírta az Újpesti Helytörténeti Értesítő XXIV. évfolyam 1. és 2. számában a "Bagolyvár a Népszigeten" c. írását, így abból én is megtudhattam az épület múltját. Durva, de ez a ház ma már elmúlt száz éves, ugyanis 1912-re épült fel. A házat az 1900-as évek elején alakult vízszolgáltató vállalat építtette saját dolgozói számára lakóháznak. Az egyik felét igazgatósági épületnek, a másikat lakóháznak nevezték. Igen tágas belső terekkel bírt: 120-150 m²-es helyiségek voltak mintegy 3 méteres belmagassággal. Volt pince óvóhelyül, és voltak műhely helyiségek. Állítólag kovácsoltvas korlátos, vörös kőből rakott lépcsőház volt/van odabenn. Szóval jöttek a vízműnél dolgozók, beköltöztek és laktak. 1949-ben történtek felújítások és új kisebb építmények (pl. portásfülke) létesítése, de aztán úgy alakult a történelem, hogy megszűnt ez a vízszolgáltató vállalat. '56-ban a katonák telepedtek be a házba, és egyébként pedig az új tulajdonos miatt (egy flottilla) matrózcsaládok laktak benne. A '70-es években a MAHART-é lett a ház, majd pedig saját tulajdonú társasházzá alakult. Elvileg ma 14 lakásból áll, és nincs csatornázva.
Ez hát a ház története röviden... Nagyon érdekes! Néhány kép róla:

a Bagolyvár egy 1920 előtti fotón (forrás: www.ujpest.hu)

(forrás: www.ujpest.hu)

Miután kibámészkodtuk magunkat a házon, tovább haladtunk. A ház előtt egyébként az út kettéválik, a jobb oldali ág földesút, a bal oldali az aszfaltos. Mi ezen, a Zsilip utcán haladtunk tovább. Bal oldalra a hajógyár terült el, amiből a gyárépületek belátást kizáró falán kívül mást nem láttunk. Ha úgy lett volna, szívesen bementünk volna ott is körülnézni (a Duna pesti oldala felől lehet látni a hajógyár sok izgalmas részét: régi, ósdi, szárazra tett hajókat, darut, vízen lévő hajókat, egyszóval egy érdekesnek tűnő indusztriális képet), de a kapun épp egy furgon hajtott be, a sofőr az ablakon kalácsot nyújtott ki a portás bá'-nak, és egy öreg és rozoga kutyus baktatott ki körülnézni az utcára. Visszafogtam magam, hogy ne csalogassam magunkhoz, inkább továbbmentünk. Jobb oldalt egy garázssor (talán amolyan gumis vagy sufnituning műhelyek?), majd egy lovarda. Amolyan kis lekoszlott, egyszerű lovardának tűnt, kicsi lassú lovakkal (na jó, sétáló pónik voltak, csak már biztosan elkapott a környék hangulata!). Egy gyerkőc épp lepottyant az egyik ló hátáról, őt kanalazta össze a szülője.

A Zsilip utca dob egy 90 fokos jobbra kanyart, és Peti ott állt neki fotózni az első képen látható színes faliratot. Addig én bekukkantottam egy kőfalon lévő kerek nyíláson. Odabent valami kiülős hely raklap-ülőkéinek tárolása látszott megvalósulni, de a későbbi netes nyomozásunk alapján úgy vélem, ott működik az Öntöde nevű műintézmény, mely egy közösségi "csináld magad" motorszerelő hely és kávézó. Ez is egy érdekes és vállalkozó szellemű kezdeményezés!

Hamarosan odaértünk a Dunapartra, az Újpesti vasúti híd alá. Itt tavasztől őszig a Kabin nevű kiülős hely működik, melynek most csak a bezárt konténerépületeit láthattuk. Ittunk néhány kupa forró teát a hozott termoszból, felmelegedve általa, közben szemléltük a szürke víz és szürke táj sajátos parti látképét. A parti sziklákra helyezve több helyen mécsesek és virágcsokrok látszottak, melyek Peti szerint a korábbi halottak napjából maradtak itt, és az itt önmagukat megölők emlékét idézik. Itt még látszik egy kis fákkal borított szigetféle, mely valójában szintén félsziget, és a gugli térkép Népszigeti Ártéri Parkerdőnek és kutyabarát partnak nevezi.

Gondoltunk egyet, és mielőtt folytattuk volna a sétánkat a Népsziget déli része felé, átsétáltunk a vasúti hídon a Duna budai oldalára, hogy kicsit megnézzünk az Óbudai Gázgyár egykori telephelyét, és az itt kibontakozott modern Graphisoft Parkot. Minderről azonban most nem írok, majd talán egy következő írás fog erről szólni, ha sikerül ott is részletesebben körülnézni.

Árpád-híd, egy pici Margit-sziget és egy kicsit több Óbudai-sziget (fotó: K. Peti)

Visszatérve a vasúti hídon újra megszemléltük a viharvert emléktáblát, mely e híd történelmét említi (lebombázás, majd felújítás, és kik életüket vesztették a munkák közben), majd lebaktattunk körülnézni a kis helyi állatparknál. Ez egy elég érdekes kis hely, már magában az is szokatlan, hogy itt vannak szárnyasok (tyúk, kakas, liba és kacsa) és kecskék, és amikor az ember átbiciklizik a vasúti hídon (amit már oly sokszor tettünk meg mi is), kakaskukorékolás üti meg a fejét. Budapesten.
Az állatpark története a netes források szerint a '80-as években kezdődött, amikor elvégeztek itt egy totális gyomirtást a gazak és pollenek ellen. Az eredménye még a városi ember számára is durva lett, így aztán a MÁV (akihez a hídon áthaladó vasút miatt ez a híd melletti terület is tartozott) valami más megoldás felé tekintgetett a gazak elleni harcban. A terület gondnokának ötlete volt, hogy kecskéket hozzanak ide, merthogy azok úgyis minden növényt lerágnak. A kecskékkel jöttek a baromfik is, sőt úgy olvastam, még teknősök is laknak itt ma. Van egy nagy legelő rész, és egy tavacska is, ahol a vízi szárnyasok boldogan élnek. A kecskék rágnak, a kakasok kukorékolnak, a kacsák-libák vígan fürdőznek a tavacskában, az emberek pedig etetik őket és örömködnek miattuk. Így működik most ez a kis hely. Állítólag még gyerekcsoportokat is visznek oda célirányosan, hogy lássanak állatot.

Most már izgatottan tekingettünk következő úti célunk felé, mely az állatparkkal átellenes oldalon van, és melyre különösen készültünk lélekben: az egykori "Ganz Sziget Hajó-, Daru- és Acélszerkezetgyártó Kft." egykori telephelyére. Itt most Petinek adom át a klaviatúrát, az itt átélt élményeinket ő fogalmazza meg. Íme! :-)

A továbbiakat nézzük egy kicsit férfiszemmel!
A békésen legelésző kecskék, zavaros tavacskában úszó libák és kacsák után érünk a Népsziget legizgalmasabb és egyben legimpozánsabb épületeihez, amik magukon hordozzák a virágzó magyar ipar történetét és hangulatát. Ez pedig maga a Ganz Hajó és Darugyár. A monumentális épületek az ég felé törnek és még most, jelen állapotukban is hirdetik, hogy itt bizony valamikor világraszóló termékek készültek. Alapításkor főként gázkazánokat építettek itt, de 1949-es államosítása után beolvadt a Ganz Hajógyárba. A második világháború után egészen a 90-es évekig a Ganz építette a világ legtöbb úszódaruját, és emellett hajókat is. Ekkor kezdődött a gyár új időszámítása, ami a mostani állapotukhoz vezetett. Fémtolvajok, randalírozó fiatalok, hajléktalanok és alkalmi kalandorok területe lett a környék. Az elején még őrizték az üresen maradt csarnokokat, de egy ideje már csak tábla figyelmezteti az erre járókat, hogy ez itt bizony nem egy épített díszlet múzeumlátogatóknak.

(fotó: K. Peti)

(fotó: K. Peti)

A tiltás ellenére pillanatok alatt a területen belül találtuk magunkat. Persze ezt senkinek sem javasoljuk! :) Az egész terület a magyar hajógyártás enyészeté lett útvesztője. Üresen kongó csarnokok, beton monstrum épületek, graffitikkel dekorált falak és üvegcserepek minden mennyiségben, amik lépésről lépésre ropognak az ember talpa alatt, miközben csendben próbálná felfedezni az épületeket. A csarnokokról hiányoznak az ajtók, az ablakok helyén a decemberi napfény szűrődik be, és lágy sziluettként csillan meg a több tonnás acél tartóoszlopokon.

(fotó: K. Peti)

A belmagasság szédítő méreteket ölt, még egy berepülő varjú is csak apró pontnak tűnik valahol a fejünk felett.
A gépek régi elektromos vezetékei csüngenek le a magasból, mint valamiféle bitófa kötelek. Valahogy egyszerre nyomasztó és káprázatos az egész. Döbbenet látni ezt a fajta pusztulást, elhagyatottságot és környezetszennyezést egyben ekkora méretben.

De ahogy az ember ott áll középen a jéghideg, elhagyatott gyárépületben, valahogy mégis beindul a képzelőereje. És már hallja is a présgépek hangját, amint a friss acéllemezeket alakítják a megfelelő méretre, érzi a gépek olajos szagát, ami minden műszaki végére beleivódik a ruhájába, látja a több ezer szorgos kezet, ami fáradhatatlanul végzi munkáját az adott műszakban, és megelevenedik szeme előtt a hajógyártás egy-egy páratlan példánya. Pl. a Korsakov, a Rybnovsk, vagy az Okha, amik páratlan szerepet töltöttek be a tengeri hajózásban és szállítmányozásban. Pompás példányok, amik várják a vízre bocsátásukat, és most itt vannak a szemünk előtt a gyümölcsöző ipar egy kiemelkedő helyszínén. A műszak után vidám és megfáradt dolgozók töltik meg élettel a szigetet, indulnak hazafelé családjukhoz a jól megérdemelt pihenésük reményében. Május 1-jén pedig a közelgő nemzeti ünnepen több ezer munkás és családja, gyermekei özönlik el a környéket, mutatkoznak, lakomáznak, felszabadultan kikapcsolódnak azon a helyen, ami a megélhetést biztosítja számukra. 

De nem. Most csend van. Síri csend. Talán olyan, mintha itt sose lett volna egy virágzó üzem? Illúzió lett volna csupán? Esetleg csak egy filmes díszlet lenne az egész? Mindenesetre az elmúlás szimbolizálására tökéletes helyszín.

(fotó: K. Peti)

De ahogy jobban nézem, az egyik sarokban fák hajtanak ki a málló betonelemek közül. Akkor ez mégsem lehet az elmúlás teljes jele. A természet újra utat tör itt magának. Pár évtizedig hagyta, hogy az emberek átvegyék az irányítást, de most jogosan visszaveszi a saját felségterületét. Szépen lassan, napról napra. De vajon menni fog neki? Vajon valahol már most meg van írva a gyár és gigantikus méretű területének a jövője?

(fotó: K. Peti)

Ezekkel a gondolatokkal hagyjuk el az ódon falakat, és mászunk ki a kerítésen, hogy folytassuk utunkat újabb érdekes létesítmények felé.

És itt visszaveszem a szót Petitől :-)
Bandukolunk tovább a Népsziget fő útján. Itt megintcsak egy roppant érdekes rész következik: mint egy Zimmer Feri-féle korabeli balatoni üdülőövezet. Telkek egymás mellett, egyik régebbi kinézetű, mint a másik. Szocializmus korabeli látkép. Növényekkel benőtt udvarok, egykori kempingféle, ahol itt-ott áll egy-egy kis házikó, amúgy meg susnya. Régi szoci játszótér hiányzó hintákkal. Egyszer csak zenét hallunk, és egy újabb kuriózumot fedezünk fel: egy telken egy leállított lakóautó áll, mely körbe van építve cölöpökre erősített fóliával. Ruhák kiteregetve. És ott jön egy bá', minden valószínűség szerint a lakó. Hangosan megy a rádió. Itt aztán tényleg megállt az élet!
Azért vannak itt működő dolgok is, mint pl. a gyermek- és ifjúsági kemping, vagy a Hawaii kemping. Elvileg a Sziget büfé is működik főműsoridőben, de elég retrónak nézett ki az is. Legalább beleillett a képbe. Hát, komolyan... Én tátott szájjal forgattam körbe a nyakam. Itt egy szelet működő múlt!

(fotó: K. Peti)

A Sziget büf' mellett volt egy kis ösvény a víz felé, kitekintettünk hát. A vízre kinyúló stégekre építve csinos házikók sorakoznak. Az egyik tetején még napelemek is vannak, és a nagy ablakos napfényes ház ízlésesen berendezett belsejében emberek mozognak. A másikból kis testű eb ugat. Pecások, ahogyan a túlparton is számtalan pecás. Micsoda eltökéltség ilyen időben órákon át dekkolni a víz mellett! Mindenesetre a házacskák jobban szituált emberekhez tartoznak. Ez erősen kontrasztos az imént látott szoci képpel. De hát elvégre is ez a Népsziget!
 

Azt találgattuk, mikor érünk oda a kíváncsiságunk újabb tárgyához: az Isola éjjeli menedékhelyhez. Azt olvastuk róla előzőleg, hogy ez az egyetlen hely, ahová ittas embereket is beengednek. Nem nagyon tudtam, hogyan képzeljem el ezt az objektumot. Egy kis ösvényt találtunk jobb kéz felé, és kibandukoltunk megnézni, hová visz. A Dunapartra vitt, ahol kikötve láttunk egy szeméttárolásra használt uszályfélét. Némi nézelődés után visszatértünk a fő útra, és már rá is jöttünk, hogy az Isola mellett vagyunk. Szegény hely eléggé lepattant... Ha jól láttam, 2 épületből áll, és az egyik mellett egy kisebb tákolmányban is emberek élnek-vannak-léteznek... Az épületek közti udvar is roppant retró képet mutat, de a zöld műanyag kukák egyértelművé teszik, hogy működő, használt helyről van itt szó. Alighogy elbaktattunk mellette (azért olyan borzasztóan nem bámésztuk meg), egy hontalan kinézetű bácsi jött ki belőle, és kezdett irányunkba ballagni.
Közben bal oldalt élő, működő és középmodern vízisport telep található. Az itt székelő evezős egyesületben akár nagyjaink is edzhetnek, úgymint egy plakát szerint bizonyos Pétervári-Molnár Bendegúz. Modern a placc, minden korrekt. Egy vizslás biciklis pali távozik épp, úgyhogy így, négyesben (ő, mi és a hontalan bácsi) ballagunk lazán szétszórva a sziget déli vége felé, mely már igen közel van.

A sziget vége elkeskenyedve összecsücsörödik. Egy gyalogos híd veszi itt kezdetét, mely összeköttetést biztosít a szárazfölddel. Nemcsak híd, de valami cső (szennyvízcső?) is itt halad. A hídra felvívő lépcsők alatt szemét és hajléktalantanya. A vízparton pecások. A hídon nézelődő normál emberek. A híd másik végén, a szárazföld Dunapartján pedig a Marina Part nevű pucc lakópark. Most mondja valaki, hogy nem tiszta kontraszt ez a környék!

Marina Part kontra régi kicsi házikó (fotó: K. Peti)

A nemtomhánymilliós lakások mellett szerényen meghúzódik egy szemlátomást ottfelejtett régi házikó, melyben valaki lakik. A hídon pedig valószínűleg az Isolából érkező hontalanok ballagnak át a szárazföldre, hogy aztán a Marina és a Prestige Towers lakóparkok, valamint hiperdrága autók (pl. egy Lexus LC kupé) mellett sétáljanak el jobb dolguk felé. Kontraszt a köbön.

Itt még bámészkodunk, hogy hogyan épül és fejlődik a Népszigettől néhány méterre lévő környék. Épp újabb lakóparkot húznak fel, a munkások pedig konténerlakásokban kaptak helyet, életüket jól látjuk az ablakokon keresztül.

Ez itt a Népsziget és környéke. Fény és árnyék, modernitás és avíttasság, szegénység és gazdagság. Kontraszt bőséggel.

korai tél az őszi Magas-Tátrában

Judit szervezettségének köszönhetően 14 lelkes résztvevő sorakozott fel, hogy egy remek 3 napos bandázásos túrát megejtsen a szépséges Magas-Tátrában. A résztvevők névsorban valának: Anikó, Anna, Balázs, Benedek, Csaba, Dia, Dóri, Évi, Gyuri, Judit, Kati, Papi, Péter és Vili. Eme embertömeg 3 autóba szállt péntek d.e., majd a szokásos késéssel útnak indult a Tátra irányába. 

D.u. 3 után értünk Ótátrafüredre. Némi parkolóvadászat, majd parkolóőrvadászat után felmálháztuk magunkat, és nekiindultunk a hegynek. "Hát ez bizony" [:-)] népszerű egy hely, irtó sok ember jött-ment fel-alá. Nézegettük serényen a feltűnő nagy hegyek koronáját, s a Lomnic is ott kellette magát "csupán" egy karnyújtásnyira. Egész jó idő volt, még izzadni is képes volt, aki kedveli ezt a tevékenységet. Hrebienok-ig (Tarajkáig) a tátrai sikló mentén haladtunk, mely épp jött-ment is. Érdekes szerkezet.

jobbra a Kis-, balra a Nagy-Tarpataki-völgy

Tarajka után lebaktattunk alábukó gyorsfolyású hegyi patakot nézni, mely igen jól sikerült. Évi segítségével próbálgattam fátyolos vízesésfotókat nyomatni, s a végeredménnyel végeredményben elégedett voltam.

fátyolos zuhatag

Továbbhaladtunk a Kis-Tarpataki-völgy felé, melynek eleje első éji szállásunkat rejtette. Felnézve láttuk, hogy a magas csúcsok körül felhők kavarognak, a fák pedig éppcsak nekikezdtek őszi színekbe robbanni. Most már elfért egy pulcsi - már akin -, de végeredményben még mindig kiváló időt éreztünk.
Egy kis erdőben megbújó törpházhoz érkeztünk, ez volt a Rainerová chata. Most nem néztünk be, de korábban megfordultam a belsejében, és úgy emlékszem, teli van hegymászó ereklyével, és bájosan apró az egész.
Nagy kövekből álló utunkon haladtunk a Zamkovskeho chata (Zamkovszky ház) felé. Itt-ott áfonyászni is tudtunk, ugyanis egész sok eme cserje kísérte lépteinket, és bizony még bogyó is volt rajta. Úgyhogy mint a maci, csemegéztünk. Közben szépséges látképek jelentek meg szemeink előtt, úgymint a sötét előtér mögött a napfényben szikrázó sík Popráddal (akárha reflektorfényben szerepelne), vagy egy újabb varázsos vízesés, mely mellett újfent átszeltük a patakot, s a kövekből álló ösvény a sárguló nyírfák között. (Nyírfák s fenyők. Érdekes.)

úton-útfélen

Épphogy halványan érezhető volt az alkonyulat, mikor felértünk a Zamkovszky házhoz. A házikó csupán 1475 m-re épült, így még javában a fenyvesben állott. Foglalt helyünk volt, s a gondos házigazdák már korábban telefonon érdeklődtek: odaérünk-e 6-ig, ugyanis ha nem, simán elkél az ágyunk, oly népes a hely. Ezt hamar tapasztalhattuk is, mikor benyomultunk a házba. Eddigre Dóri, Kati és Péter már idefent voltak, ők ugyanis külön úton jártak, s immáron a vacsijukat fogyasztották, vagy épp várták. Tök jó, hogy épp volt egy különálló helyiség, amolyan gyerekjátszó szoba szerintem, na azt mi befoglaltuk, s az esténket itt töltöttük jókedvben.

A házban a szállás 21 €-t kóstál éjenként. Mi három négyágyas és egy kétágyas lakot kaptunk. A padláson, amely egy létrán volt megközelíthető, matracláger terült el, s mint olyat, remek csapatszállásnak találtam. (Mi nem ott lakoztunk, csak felkukkantottam.) Emeletes ágyakon laktunk, s mi a szobánkba befogadtuk Annát egy kinyithatós szivacsra, melyet az ágyak alatt leltünk.
A közösségi gyerekjátszónkba ételt s italt rendeltünk (forralt bor, sör, tea... a kajákra nem emlékszem), majd előkerült Évi mancsos kártyajátéka (Doble). Hej, az egy jó játék bizony :-) Voltak új paciensek, kiknek először a szemük guvadt ki a játék tempóján. Egymás szavába kiabáltunk és csapkodtuk a lapokat, Csaba pedig jó szokása szerint folyton csalt, amit aztán a végletekig tagadott :-)))  Később Judit rövid Ivan Bajo történeteket olvasott fel nekünk. A házban, ha jól emlékszem, este 10-kor volt villanyoltás, úgyhogy mi is szálláshelyünkre húzódtunk.
Majdnem elfelejtettem szót ejteni a wc-ről és a zuhanyozóról. Merthogy ilyenek is voltak a házban, ráadásul normál kivitelben. Egészen meg voltam döbbenve ettől a luxustól.

Reggel arra keltünk, hogy miniatűr hószemcséket sodor a szél. Hát így, itt a hó. Útitervünk a Vöröstorony-hágó irányába csábított volna minket, ám a behavazott csúcsok látványa, s az itt is szállingózó hó komoly megfontolásra késztetett. A hágó 2352 m-en lakik, a Téry-ház és az Öt-tó fölött. Csudaszép lehet, ám minálunk most nem volt téli magashegyi felszerelés, úgymint hágóvas például. Az előrejelzések alapján számítottunk az itt megforduló korai téli viszonyokra, így mindnyájunk lelkében már ott lakott az elképzelés arról, hogy nem biztos, hogy a megtervezett szép karikát fogjuk most bejárni. Most B terv kellett, s ez egyenlőre annyiból állott, hogy elbandukolunk következő éji szálláshelyünkre a Nagy-Tarpataki-völgybe, s majd ott kódorgunk még egyet. Így aztán meglehetősen ráérősen szedelőzködtünk össze. Aki reggelit kért, az lent fogyasztotta, aki a magáét ette, az fent a szobában.

Elállott aztán a hószállingózás, de ma már nem volt oly jó idő hőmérséklet-ügyileg, ezt kibújva már éreztük is. Amíg egymásra vártunk, ki-ki vett némi napfürdőt.

napfürdő I.

napfürdő II. (Anikó) :-)

látvány

Az ég ma igen felhős volt, a Napocska hol kibukkant, hol meg holvoltholnemvolt. A felhők jöttek-mentek, gomolyogtak a csúcsok s magas részek körül. Lebaktattunk vissza az elágazásig, s a patakátkelésnél - ahol épp új hidat ácsoltak - eltértünk jobb felé, a Nagy-Tarpataki-völgybe.
Egészen gyönyörű ez a völgy. Először is, egy szép formás gleccservölgy, ez már magában igen bájos. A báját csak tovább emelte most a napfény, a néhol még meglévő színes virágok, a fel-felbukkanó kék égdarabkák, a patak s a törpefenyves, no meg a szuperszép hegyek oldalvást. Szeretem :-)

a Nagy-Tar-patak

Az egyik kanyar után megláttunk egy sherpát, ahogy egy kövön pihenget. Háta mögött igen magasra felnyúlt a rakomány. Durva volt! Később még többet láttunk ebből a hegyi lényből, "puttonyukban" gázpalack, több karton ásványvíz, s dobozokban ki tudja mi. Kemény!
Ahogy egyre feljebb hágtunk, egyre inkább a felhők és a hó birodalmába értünk. Én már sapkát és kesztyűt viseltem, és nem igazán volt melegem. Jóérzésű menet volt egyébként, kellőképp meg is éheztem benne. Eléggé szétszakadt a csapat. A szél az arcunkba csapdosta az apró éles hószemcséket.

(fotó: T. Judit)

Egyhelyütt beértem Annát, aki épp egy babát a testén hordozó srác lábára fűzte fel az egyik hómacskáját. Az apuka ugyanis kicsit nehézkesen tudott haladni a bébivel a havas-csúszós felületen. Egy pici bébi itt - ez megosztotta a csapatot. Mindenesetre Annától nagyon gondos volt, hogy ráadta apukára a hómacskát, így növelve az állékonyságát.
Egy részben fagyott tetejű tavacskához értünk - s már szóltak is a többiek, hogy zerge van a túloldalon! Ott álldogált-eszegetett a cuki hegyi jószág. Ezek bizony nem túlzottan zavartatják magukat az embernéptől.

Egyeske :-)

keresd a zergét a képen! :-)

Bandukoltunk tovább, aztán már nemsokára fel is tűnt a Zbojnicha chata, avagy Hosszú-tavi menedékház. Laposságával odatapadt a talajra, ami nem hátrány 2000 m-en. Fáztam, éhes voltam, felhős szürkeség volt... Az embersorok a házba vonultak, s ezt tettük mi is. Odabent a kellemes meleg mellett meglehetőségen tömény emberség fogadott. Az étkező részben üres hely nem is volt, úgyhogy amíg vágyakozva pásztáztuk a mozgolódó embereket (hátha egy asztalt elhagy egy társaság), lemálháztunk a cserépkályha köré. Hamarosan észleltük, hogy a sarokból mintha távozni készülnének. Néhányan szorosan körülálltuk az asztalt, hogy gyorsan stoppolhassuk is, bár így is le kellett tárgyalni 3 másik emberrel, hogy mi akarunk oda ülni. Közben én elkezdtem felolvadozni, amit aztán elősegített az elfogyasztott tányér lencseleves és bögre tea is. Befoglaltuk sikerrel ezt az asztalt, és nekem most itt jó volt.
Többen mentek volna még ma, hisz igen korán voltunk (tán dél lehetett?). Úgyhogy azt beszéltük meg, hogy cuccok nélkül eltúrázunk a Lengyel-nyereg irányába, hogy megnézzük, milyen arra az időjárási helyzet, és hogy vajon holnap tudunk-e arra menni. Őszintén megmondom, nem sok kedvem volt nekiindulni újra a hidegbe és szélbe, de visszatekintve roppant nagy kár lett volna kihagyni.

Befoglaltuk a földszinti 16 személyes szobát a cuccainkkal (8 db emeletes ágy; mellesleg a házikóban a szállás 23 €/fő/éj), aztán elindultunk a Lengyel-nyereg felé. A szél veszettül fújt, úgyhogy rögvest kapucnimba húzódtam.
Nagyon szép innentől az útvonal, igazi magashegyi túra! Patak mellett haladtunk, melyből tömlő vezetett a ház felé. A felhők jöttek-mentek kavarogtak, kilátásra kilátásunk sem volt. De minden gyönyörű téli hegyi volt, havon tapostunk, és völgyünk két oldalán csodahegyek húzódtak.

a Zbojnicka chata

Keltünk át vízen, jártunk jégcsapok közt, s volt egy kis hógolyózás is. Azonban egyszer csak elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol meghúztuk a vonalat: eddig, és ne tovább. Innentől mászósabb rész következett, s egyben csúszósabb is. Éjjelre fagyot mondtak, s ez a hó holnapra még jól oda is fagy. Hágóvasunk nincs, csak néhány hómacska/csapat. Úgyhogy innen visszafordultunk. Visszafelé is igen élvezetes volt az út, igazán tetszett ez a rész, és kicsit sóvárogtam, hogy a kieszelt kört (a Lengyel-nyergen át) ezúttal nem tudjuk megtenni.

"arra ott a nyereg!" - Anna

csodahegyek

Visszaérve a házba immár rendesen beköltöztünk a szobánkba, vacsiztunk (ki rendeltet, ki sajátot), majd pedig nekikezdtünk egy-két kör parasztactivitynek. Zseniális játszmák voltak, irtó jókat kacagtunk, fasza feladványokat eszeltünk ki, remek csapatok jöttek össze, és az újak is nagyon élvezték! Néhány feladványt muszáj rögzítenem a nosztalgia végett: Magellán, apropó, kloáka, Anonymus, szelvény, fülőke, armatúra... :-))) Egy idő után, amikor is úgy láttuk, a 2 hozzánk berakott idegen ember aludni próbál (amit mi hangos kiáltozásokkal, különféle hanghatásokkal és hahotázásunkkal látványosan hátráltattunk), kiköltöztünk a folyosóra, és ott játszottunk még tovább. Marha jó partik voltak :-)) De aztán abbahagytuk, mert nyugovóra volt érdemes térnünk lassan, ráadásul azt is kitaláltuk, hogy holnap reggel felkelünk megnézni a napfelkeltét. Úgy okoskodtunk, hogy 6 táján kel a Nap. Bevackoltunk hát, de előtte még muszáj volt kilátogatnom a budiba... No azért a budiról írok kicsit, mert van mit. A ház mellett áll egy különálló építményben. 4 db kabin van benne, fából ácsolt ülőkékkel, pottyantós kivitelben. Higiéniai állapota ramaty, mélysége jelentős. Hideg. Javasolt tartózkodási idő: minél rövidebb. Úgyhogy gyorsan megjártam :-)

Aludtunk. Az éjjeli események másnap jutottak a köz tudomására: Papi alvási hanghatásaitól a mellette fekvő idegen kisfiú szemére nem jött álom, így kikuncsorogta az apukájától, aki fölötte aludt, hogy cseréljenek helyet. (Gondolom, ezzel nem sokra ment egyébként...) A leköltözött apuka szenvedte egy darabig a mellette hortyogó Papit, majd állítólag a túrabotjával kezdte böködni :-D Papi odadörmögött félálomból egy "most akarsz ismerkedni, baz'meg..."-et, és szerintem húzta tovább a lóbőrt :-))) Szegény apa-fia szerintem nem pihent a legjobban minálunk...

Arra ébredtem, hogy sötét van, de a szobában sokan motoszkálnak. Fokozatosan eszembe jutott, hogy fel akartunk kelni napfelkeltét nézni, úgyhogy kiragadtam magam az ágyikóból, és magam is felöltöztem. Odaki' felettébb hideg volt, azt mondták, hogy a -5 fok tartja magát. Papi mezitláb papucsban jött ki... Én sapka, sál, kesztyű és vac-vac. Kódorogtunk erre-arra, lestük a piruló ég alját, valamint a sötét hegyek fölött lógó Holdat. 6 elmúlt - Napocska még sehol. Végül fél 7 előtt kicsivel dugta ki magát a horizont tetejére, varázsos látványt előidézve... A fénye elomlott a körben húzódó hegyeken, maga a Napkorong pedig pazar nyalábokkal tört elő... Igazán megérte felkelni emiatt!! Hegyi napfelkelte: az egyik legcsodásabb dolog az életben :-)

Napkitörtés (fotó: L. Balázs)

(fotó: T. Judit)

hegyek hajnali fénypokrócban

Elbambultuk, amíg a szemünk bírta, aztán kotródtunk befelé a melegbe. Mivel mára is elvetettük az eredeti tervünkben szereplő útvonalat (átkelés a Lengyel-nyereg felé), így ma sem siettünk. Reggelizés és összepakolás után még lövettünk magunkról egy csapatfotót a nagy hegyek árnyékában, mielőtt elindultunk volna:

mink a hegyen

Többféle útvonal közül ma végül azt választottuk, hogy vissza lemegyünk a Nagy-Tarpataki-völgyön az elágazásig, aztán pedig a kék jelzésen lecsorgunk Tátralomnicra, ahonnan majd visszaelektricskázunk Ótátrafüredre. Úgyhogy tegnapi utunkat követtük, csak ellenkező irányba. Ma gyönyörű ragyogó napos idő volt, a csapat kényelmesen szétszakadt, megint tudtunk kicsit áfonyázni, és ami szintén remek, hogy mára is jutott egy zerge :-) Íme, ő az személyesen:

Ketteske :-)

Egy kis hídnál a hegyoldal teli volt szétszórt hatalmas kövekkel. Elugráltam rajtuk pisilni. Imádok köveken ugrálni! :-)
Lefelé tartva egyre melegebb lett, egyre kevesebb lett a hó, és egyre több a zöld (törpefenyves).

óceán a hegyen? :-) (fotó: L. Balázs)

Ráleltünk szép hegyi patakra, mely változatos vízesésekkel zúdult alá. Ezen a napon valahogy sem én, sem Évi nem sikerült úgy beállítsa a fényképezőt, hogy fátyolos vízesésfotók szülessenek. Túl fényes volt a kép...

Papi vízeséssel

Közben körben egy csomó csupasz fenyőtörzs meredezett lombok nélkül... Lehangoló tátrai jellegzetesség... Azt olvastam, hogy 2004-ben volt egy hatalmas vihar, ami irdatlan mennyiségű fenyőt fordított ki és gyilkolt le a hegyoldalakon... Ezt követően a halott fenyőkből kikelt egy rakat szú, és ezek rágni kezdtél a túlélő fákat is, pusztuló fenyveserdő képét produkálva... Vajon most már javul a helyzet...?

hegyi patak kőágyon tálalva (fotó: L. Balázs)

A kékkel jelzett turistaút kellemes fenyőerdei részen vitt lefelé minket. Egyhelyütt megálltunk piknikezni egyet, s közben elhatároztuk, hogy ha leérünk a hegyről, valahol eszünk egy jó sztrapacskát. Utunk aztán elvitt a Lomnic felé tartozó felvonó alatt, és odaértünk egy hatalmas, fóliával bélelt vízgyűjtő medencéhez. Én most láttam ilyet először. Úgy véltük, sípályák hóágyúzásához szükséges víz tárolására létesült.
Tátralomnicra leérve visszatekintettünk a hegyre. A Lomnic csúcs a maga 2634 m-es magasságával pazar napfényben, tökéletes látási viszonyok közt uralta a látképet. Még sosem voltam ott! Elvileg turistaút nem is vezet fel, hanem csak felvonó, és talán mászóútvonalak.
Tátralomnicon megkerestük az elektricska végállomását. Ez gyakorlatilag egy elektromos meghajtással működő, keskeny nyomtávú vasút, amely Tátralomnic, Poprád és a Csorba-tó között jár, tehát végülis a Tátraalján. Úgy egy fél óra múlva indult is, a jegyünk pedig pusztán 1 €-ba került erre az öt megállóra. Izgatottan vártam a 'tricskázást, mert még ilyennel nem utaztam :-) Persze nem volt semmi extra, de élveztem a Tátra alján menni és közben lesni a nagy hegyet. Ótátrafürden lepattantunk, majd mentünk Anna után, aki elvezetett minket egy igen közeli étterembe, ahol ettünk káposztás meg káposztátlan sztrapacskát is... Nem értek ezekhez, de fincsi volt!
Hazaindultunk... Hosszú út volt, odafelé nem tűnt ilyen hosszúnak... 11-re értem haza konkrétan...

Imádtam ezt a túrát is!!! :-)