Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - II. rész

Augusztus 2. szombat

Második napunk reggelén 6-kor megtörtént az ébresztő. Eltérő sebességgel tértünk magunkhoz és pakoltuk össze a motyónkat. Az volt a többségi vélekedés, hogy ne tartsunk hosszadalmas reggelit, hanem induljunk, és majd egy darab menet után egy alkalmas helyen letelepedünk egy kiadósabb étkezésre. Mivel nekem muszáj valamit a gyomromba tennem annak érdekében, hogy néhány 100 m után ne kezdjen el folyamatos korgást produkálni, így elővettem egy Giant Bar-t. Ez egy fincsi zabos-magvas, jó tömény szelet, energiával telepumpálva. Épp csak megzörrent a zacskója, mikor is Attila felkapta a fejét, s örömteli kiáltást hallatott: "Úúú, a Dija hozott Giant Bart!!" Kisült, hogy Dórával együtt igen imádják, s majdnem ők is hoztak. A szelet körbekínálást követően eltűnt, s mi 7 és fél 8 között sikerrel vállunkra emeltük zsákunkat, s indultunk a ház fölé magasodó domb irányába. 

A ház mögött jókora szemétkupac emelkedett főként üvegekből... K. Andris saját 3 üvegünk ráhelyezése okán megközelítette a csodás kupacot, mire mögülünk felhangzott a házinéni zsémbes óbégatása... Úgy tűnt, nem tetszik neki, hogy a szennyükre odahelyezzük mi is a magunk apró adagját. Igyekeztünk elkotródni.

Hegymenet kezdődött máris, fel egy fenyvesben, majd áfonyás-törpecserjés vidéken. Hamarosan már a Napsugarak szabad prédájaként haladtunk, s ráláttunk lent a messzeségben a reggel otthagyott tisztásra. Már jóval odébb volt!

Egy rendes pali még lent a háznál elmondta K.Andrisnak, hogy van egy sárga +-tel jelzett letérés, melyen lerövidíthetjük a piros + által elkövetett kunkort, s így előbb lehetünk fent a gerincen. Úgyhogy erre az elágazásra koncentráltunk a későbbiekben.

Felértünk aztán egy megintcsak álomszép fennsíkra, melyet, úgy véltem, az Isten is reggelizésre teremtett. Úgyhogy a fennsík ezennel betöltötte rendeltetését: letelepedtünk, előkerült az Ágiék által hurcolt lábos, melyben teát főztünk, és eszegettük az elemózsiánkat. Közben szemléltük a közelebbi-távolabbi vonulatokat és csúcsokat, vajon melyikeken megyünk majd.

reggelizünk

Egyszer csak Dóra riadtan kiáltott fel: "hol a kolbász??" Kereste ő is, kereste Attila is, majd kerestük mi is, hátha eltettük véletlen, de a kolbász nem volt sehol... Fokozatosan ráeszméltünk, hogy kapcsolat lehet a kolbász eltűnése és aközött, hogy lent a háznál az önjelölt helyi erő többször is figyelmeztetett minket, hogy ne etessük a kutyákat... Ójaj, valszeg az egyik eb lenyúlta a kolbit, mikor a cuccaink szétszórva hevertek... Szegény Dórát teljesen letaglózta ez a felismerés, és több napszakba telt, mire már végül sikerült nevetnie is az eseten.

Továbbhaladva megleltük a sárga + leágazást. Nyájak mellett és között haladtunk el, s én kommunikációba elegyedtem velük :-) Kristálytiszta vizű patakon keltünk át. 

11 óra tájban elértük a Skála-nyerget (Saua Scarii 2125 m), ahol is végre a piros sávval jelzett gerinc útvonalra léptünk. Itt ledepóztunk, hogy vizet keressünk. A térkép Refugiot (bivakkunyhót, menedékkunyhót) jelölt, s valóban, kettő is állt ott. Az egyik egészen korrekt volt, a másik viszont felhagyottnak és szeméttel dúsan megrakottnak látszott...

Refugiok a Skála-nyeregben (fotó: Attila)

A vízlelőhelyet megtaláltuk a kunyhók alatt jóval, s feltöltöttük készletünket. Dóra pedig dalolt... Itt írta az alábbi dalt a "Ha én rózsa volték" c. ének dallamára:

"Ha mormota volték,

kőről-kőre másznék.

Az egyik nagyobbon

egész nap füttyögnék.

És hogyha megunnám,

onnan továbbállnék,

és egy újabb sziklán

élelmet találnék."

Örömmel tölt el, hogy lejegyezhettem, s az utókor számára megörökíthettem e nagybecsű alkotást :-))) Dóra egyébként elképesztő rögtönzőkészséggel rendelkezik, s hozzá még remek hangja is van!

És most szükséges megjegyeznem, hogy ez a túra sok egyéb mellett a dalolásról is szólt. A fő dalnok Dóra volt, de alighogy belekezdett valamibe, K.Andris máris csatlakozott hozzá. Máskor pedig K. Andris vidított fel minket mindenféle általunk nem ismert furcsa együttes dalával. Én a harmadik leglelkesebb énekes voltam, sokszor csatlakoztam a kórushoz, de azt hiszem, 1-2 nappal előbb meguntam, minthogy a túrának vége lett volna :-) Volt továbbá egy dal, mely napról napra visszatért, ráadásul naponként többízben is, végül Attila már alig bírta hallgatni szegény :-))) Ez tehát a túra fő sztárdala, melynek youtube linkjét emelem ide: Szupernem: Tudományos-fantasztikus pop :-D 

Tovább-baktattunk, s felkapaszkodtunk a 2277 m magas Musceaua-csúcsra (Varful Musceaua), ahol már 3 srác heverészve pihent. Bennem dúlt a lelkesedéssel kevert mozgásvágy, pezsgett az energiám, amit itt kézenállással, néhol pedig cigánykerekezéssel vezettem le. Ági ezt le is kapta:

bohémia a Musceaua-csúcson (fotó: Ági)

(fotó: K. Andris)

csipetcsapat (fotó: Cs. Andris)

Leereszkedtünk a közeli Serbotei-nyereghez (Saua Serbotei 2123 m), ahol is két pásztor bácsi üldögélt, távolról figyelve a nyájat. Ahogy közelükbe értünk, a pásztorkutyák is odasompolyogtak körénk. Dórával megint rögtön barátságosan léptünk fel velük szemben, s egy ezt viszonozta is (a többiek közönyössége mellett): odajött simogattatni magát, s közben folyamatosan rágóztak az állkapcsai, csattogtak a fogai.... Ági el is keresztelte emiatt az ebet, sajnos azt elfelejtettem, pontosan minek is (talán Szájrángósnak). Mindenesetre vicces volt, hogy hízeleg, s közben a fogai rágják a nagy semmit :-) Közben Cs. Andris eldiskurált a pásztorokkal, s gyufát adott nekik.

hegyi pásztor (fotó: K. Andris)

Indultunk tovább a Serbota-csúcs felé, amikor is esőfelhők telepedtek a tájra, majd már a csúcson (Varful Serbota 2331 m) voltunk, amikor az ég is elbődült... A vélekedés az volt, hogy csúcson lenni nem biztonságos égzengéses viharban, sem pedig a most következő durva gerincútvonalnak nekivágni vizes köveken, így aztán a sárga +-tel jelzett kerülő úton kezdtünk ereszkedni abból a meggondolásból, hogy lejjebb megyünk, majd várunk kicsit, hogy mi lesz az időjárással. Itt elég sok embert láttunk ereszkedni különböző mélységekben - sok színes folt a nagy szürke hegy testén...
Egy kemény törmelékfolyáson vitt lefelé az út, ahol igencsak óvakodtunk. Majd az ösvény fölötti meredek füves domboldalban várakozó üléspontra helyezkedtünk, s eszegettünk, nézelődtünk. Merthogy nem volt egyértelmű, hogy nekikezd-e komolyan esni az eső, vagy csupán riogat minket a dörgésekkel. Sorsunkban többen is osztoztak, de voltak, akik haladtak tovább útjukon.

esik vagy nem esik? ereszkedés a Serbota-csúcsról a sárga +-en

Elkezdtünk szemlélni egy jóval lejjebb, a törmeléklejtőn féloldalvást heverő srácot. Töprengtünk, mit csinálhat. Többféle vélekedést osztottunk meg egymással: részeg; alszik; művész, aki épp rajzolja a tájat. Majd már távcsővel figyeltük. Közben láttuk, hogy ketten tartanak felé, majd az egyik ottmarad vele, a másik pedig továbbmegy. Ez így már felettébb gyanús volt, hogy valami nincs rendben a sráccal. Láttuk később, hogy feltápászkodik, és indul a másik emberrel lefelé, de alig valamit haladt, s máris visszarogyott. No, itt valami komolyság lehet. Azonban mivel volt segítsége, s mivel az eső sem kezdett rá, mi tovább haladtunk utunkon.

Itt a térképnek nem megfelelő módon s valami fortély révén a sárga + visszatalált a piros sávra, azaz a gerincre, s itt éltük át először a Fogarasi-havasok gerincének vadságát. Össze-vissza egymásra hányt köveken vezetett minket a jelzést, hátunkon a nagy zsák billegett, s néhol merényletet kívánt elkövetni ellenünk. Itt-ott láncok voltak hivatottak kapaszkodási lehetőséget biztosítani, de engem eme láncok megléte sokszor inkább elriasztott használatuktól, lévén sokkal praktikusabb és biztosabb fogásokat leltem a köveken. Csodaszép és jó munkás volt ez a szakasz!

a Serbota-csúcstól a Negoj felé

Közben mindvégig ráláttunk a szerencsétlen srácra, aki még mindig odalent a törmeléken szenvedett. Egy nagyobb csapat haladt felfelé a srác irányába, majd oda is értek hozzá. Jó messze voltak tőlünk, de a hangok viszonylag jól terjedtek, s nekünk magyar szavak ütötték meg a fülünket. A fiúk erre odakiabáltak a lentieknek, hogy megtudakolják, mi a helyzet. Ők azt kiabálták vissza nekünk, hogy ha van térerőnk, akkor hívjuk a hegyimentőket, merthogy a srác valami gyomorrontást szenvedett, s le van gyengülve. Erre mi nekiálltunk a nagy Hegyimentő Hívó Hadműveletnek: előszedtük a telefonjainkat, s megkíséreltünk valamiféle hálózatra rácsatlakozni. Ezen kívül a gerinctúrás könyvet is fellapoztuk, amely legalább hatféle hegyimentő telefonszámot adott meg. Attilának sikerült hálózatra lelnie, így aztán ő próbálta hívni az általunk bediktált telefonszámokat. Az eredmény vegyes volt: hol ki sem csörgött, hol kicsörgött, de nem vették fel, hol fel is vették, de pár szó után megszakadt. Olyan is volt, hogy közölte a hang Attilával, hogy tartsa, ő pedig számtalan percig csak tartotta, míg aztán megunta, s inkább próbált másik számot hívni.
Aztán egyszer csak azt hallottuk, hogy viszonylag folyamatosan beszél. Sikerült olyan valakit elérnie, akinek el tudta mondani az egész helyzetet. Ezt követően lekiabáltuk a lenti magyaroknak, hogy sikerült, beszéltünk a hegyimentőkkel, és hogy jönnek majd. Közben az ő csapatuk egy része is tovább haladt felfelé a törmelékfolyáson, hogy magasabb helyről próbáljanak meg ők is telefonálni.
Miután mi megtettük, amit meg tudtunk tenni, tovább indultunk. Attila később elmondta, hogy fizikai szenvedésein nagyon sokat segített az a lelki plusz, amire azáltal tett szert, hogy segíteni tudott egy rászorulónak (azaz hogy telefonon hívott segítséget).

Nem sokat tudtunk azonban haladni, mert az ég megint nekiállt fenyegetőzni. Szürke esőfellegek lógtak a horizonton, s távoli morajokat hozott a szél. Attila tanácsára megtorpantunk, ledobtuk zsákjainkat, s az volt a terv, hogy most itt várakozunk egy kicsit. Tovább ne menjünk, mert arra már csak magasabb régiók jönnek, vissza pedig néhányan nem különösebben szerettünk volna menni. Úgyhogy dekkoltunk a szanaszétszórt sziklák között. Közben én képviseltem az abszolút optimista oldalt, aki még akkor is váltig állítja, hogy nem fog esni az eső, amikor már látványos esőfüggöny jön egyre közelebb és közelebb, elnyelve sorban a tavat, távolabbi csúcsot, közelebbi csúcsot.... :-) Ment az agyalás, hogy mennyire biztonságos nekünk itt lennünk most, ha majd jól villámlik. Ezen a helyen 1 db sátor felverésére kínálkozott csak hely, egy kis füves placc, de az is elég kitett helyen. Ezt arra az eshetőségre gondolva néztük meg, hogy hátha nem fogunk már tudni továbbmenni ma.

Felmentem egy magasabban lévő, lapos nagy kőre, s onnan tekintettem szét, mikor is szemben a messzi távolban levágott egy hatalmas villám. Rögvest kiabálni kezdtem, hogy érzem az elektromosságot a testemben! Örömmel ugráltam s kacagtam :-))) Addig, míg a többiek fel nem hívták a figyelmemet rá, hogy feláll a hajam... Akkor lesomfordáltam a kőről :-))

Most már nekem is, mint fő-optimistának el kellett ismernem, hogy bizony mindjárt nyakunkon az eső. Nézelődtünk, hol látunk jó búvóhelyeket a kövek közt, ahol meghúzhatnánk magunkat. Egy nagyobb, bedőlt szikla alá betettük a zsákok egy részét, a másik részét egy üregbe helyeztük. Ági és Cs. Andris szintén kerestek maguknak egy üreget, ahová bekucorodtak, K. Andris pedig egy olyan lyukra lelt, mely horizontálisan is elnyúlt, s ő bemászott a legbelső csücskébe. Maradtunk kint hárman. Attila vacillált, hogy vajon mekkora valószínűséggel vág a villám vizes kőbe. Arra jutott, hogy viszonylag nagy valószínűséggel, így aztán nem kellene kövek alá-közé bújni. Dóra és én nem jutottunk saját egyértelmű véleményre a témában, így Attila elgondolását követtük: azaz egy kicsapott polifoamra guggoltunk, magunkra húztuk az esőkabátokat, és vártunk...

Ágiék bivakkuckója (fotó: valamelyikünk)

Így áztok ti! (fotó: Ági)

S meg is jött, amire vártunk. Kaptunk a nyakunkba olyan istenes esőt, hogy győztünk minél kisebbre összekucorodni, felületcsökkentési célokkal. Aztán megjött a jég is, csak úgy kopogott rajtunk, nekem jókat sóztak a fülem tövére a golyóbisok... Dóra rövidnadrágban volt, neki külön fincsi élmény lehetett... Attila földig érő poncsóval takarta be magát, mely viszonylag jól tartott. Rajtam a sokéves esőkabim volt, ami 2 perc után nekiállt átázni, majd ezt a műveletet hamar sikerrel véghez is vitte. Nem is oly sokára már tökéletesen átvizesedett minden ruházatom, és 100%-os alvázmosást is kaptam... Kapucninkba húzódva figyeltük a kövek közt összegyűlő jéggömböcöket. Hamar fázni is kezdtünk, s az eső csak nem akart elállni... Röpke záporban reménykedtem, de ezt a természet megcáfolta. A jég aztán elmúlt, majd az eső is csökkent. Már elő mertünk kukucskálni az ég felé, hogy mit ígér nekünk. Közben vacogtunk igencsak. Abban reménykedtem bőszen, hogy a zsákok nem áztak be, s van száraz holmim.

Úgy tűnt, eláll az eső. Felálltunk szép lassan, ahogyan elzsibbadt lábaink engedték. Bekukkantottam K. Andris üregébe, s megállapítottam, hogy ez bizony olvas a száraz lyukban.... :-D Ágiék is elég jól megúszták... Némileg elgondolkodtunk, hogy valóban megérte-e itt maradna a fedetlenségben, s jól megázni a villámoktól való félelem miatt, s még Attila is arra jutott, hogy hát talán mégsem volt ez olyan jó ötlet... :-))
Dórával nagyokat kacagtunk magunkon, hogy hogy jártunk. Olyan jól esett ez a nevetés! Utána meg is állapítottuk, hogy mennyire jó, hogy nevetni tudunk egy ilyen helyzeten, nem pedig vad hisztibe kezdünk :-)
Nem mondom, hogy melegem lett volna... Meglehetősen rázott a hideg, s nem is nagyon akartam mozdulni, hogy a csupavíz holmi minél kevésbé érjen hozzám. Elég volt csak Dóra csupasz lábaira pillantanom, hogy még jobban fázzak. Dóra azonban nem panaszkodott.

Miután mind előmásztunk, az eső megint rákezdett... Fene megette. K. Andris most egy fedett sziklaperemre terítette polifoamját, és oldalvást ráfeküdt könyvével. Irigykedve néztük egy darabig, majd odasomfordáltunk mellé, szintén a perem alá. Most megint rendesen esett, így aztán itt dekkoltunk. Eddigre a nevetés abbamaradt, és szótlanul várakoztunk, hogy mikor óhajtja abbahagyni az eső. Én már nagyon fáztam.

kellemetlenségében is látványos volt

Aztán csak elállt ez is, és a horizontra tekintve még szivárványt is láttunk! Emellett Napsugarak melengették az imént megáztatott tetőket, s a felhők a völgyekbe szivárogtak.

Némileg vitáztunk arról, hogy mi legyen most, menjünk-e tovább még feljebb. Attila meglehetősen aggódott, hogy még fog jönni valami villámlással vegyített égi előadás. S nem tudtuk, milyen szakasz van előttünk, lesz-e még olyan hely, mely alkalmas sátor felverésére. Én azt mondtam, hogy mivel nagyon fázom, hegymenettel tudnám felmelegíteni magam, s menjünk. (Meg amúgy is menjünk! Ebben Dórával egyetértettünk.) K. Andris felmászott a kövek közt egy darabon, hogy némileg felderítse, mi vár még ránk, majd visszatért, s aztán nagy nehezen megegyeztünk abban, hogy továbbmegyünk.

Úgyhogy vettük a motyónkat, s indultunk. Alig vártam, hogy felmelegedjek. Gyorsan száradós gatyó volt rajtam, ez mondjuk bevált, tényleg hamar száradt.

Közben már az idő is eléggé előrehaladott. Dórával mi meglehetős lendületbe jöttünk, s beszélgetve elcsapattunk. Hamarosan a Cleopatra-nyereghez értünk (Saua Cleopatrei), s már láttuk, amire már közben rájöttünk: a sárga +, melyre a Serbota-csúcsról tértünk át, eredetileg itt csatlakozik vissza a piros sávra. Ezen terveztünk jönni, csak aztán valahogy mégis hamarabb visszatértünk a gerincre. Sebaj.

A Negoj-csúcs már itt volt közel, viszont megmászását elnapoltuk. A nyeregtől jól ráláttunk a déli törmeléklejtőn álló piros sátorra, amit már iszonyat régóta nézegettünk, hogy vajon kik laknak ott. Most úgy döntöttünk, hogy a mai hátralévő feladat sátorhely keresésére és letáborozásra korlátozódik. Megfelelő sátorhelyet az idegen piros lak közelében azonosítottunk, így megkezdtük leereszkedésünket a törmeléken abba az irányba. Dórával mi értünk le elsőként, s sátorhely után koslattunk. Sok füves placc volt itt, így inkább csak a kínálatból kellett válogatni. Meg is lett a hely, s így fél 9 felé táborverésre adtuk a fejünket. Majd kerestem egy főzőkövet, felvertem rajta a gázfőzőt, s étket készítettünk. Közben volt zergenézés, szerencsétlen beteg srácnézés (aki még mindig ugyanott volt a vele lévő emberekkel együtt, de hegyimentők még sehol...), később pedig Attila és K. Andris megismerkedtek a piros sátor lakóival, egy sráccal és csajszival, akik elég későn érkeztek haza.

főzőkőnél bagolysapkában baglyot mímelve :-) (fotó: Attila)

A reggeli ébresztőt hajnali 5-ben szabtuk meg.
Egy eseménydús és fizikailag nem könnyű nappal a hátunk mögött adtuk át magunkat a pihenés gyönyöreinek.

/III. rész következik nem is oly sokára! :-)/

Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - I. rész

Egyhetes kárpáti túránk ötlete K. Andrist dicséri, hasonlóképpen annak megszervezése is. Szerintem profimód kiötletelt mindent: az odajutásunkat, a napi útiterveket, B tervekkel is készült, s közben rugalmasan kezelte a változásokat, s a hazajutásunk is ki volt találva... Köszi, Andris, elsőrangú szervezés volt! :-)

Célunk volt a Fogarasi-havasok gerincének bejárása, pontosabban annak egy részéé. Útitársunk volt két könyv:

• Nagy Balázs: Gerinctúrák a Kárpátokban (bővebben)
• Nagy Balázs: Trekkingtúrázás - Kárpátok-Románia (bővebben)

Ezek a könyvek igen jól jöttek, mind az útvonal megismerésében, menházak esetén, és még hegyimentésnél is... (Bővebb infó később.) Sűrűn forgattuk őket.

bejárt útvonalunk

Hatfős csapatunk (K. Andris, Attila, Dóra, Ági, Cs. Andris és személyem) július 31-én csütörtökön este 7-kor szállt fel a Keletiben a Bukarestbe tartó IC-re. Már a felszállás sem volt éppen egyszerű, mivel a megfelelő számú hálókocsink két bejárati ajtaja közül az egyik zárva volt, bárhogy is próbálkoztunk kinyitni. A román kaller intésére odasorjáztunk a másik ajtóhoz, és a kocsira csak a jegyeink megmutatása után engedett fel minket. 

Igazán izgatottak voltunk a vonatozás miatt, mert ilyen hálókocsis témával még sosem utaztunk :-) Meg is találtuk a fülkénket, ám abban egy srác tanyázott. Őt angolul elirányítottuk a saját helyére, majd benyomultunk nagy cuccainkkal a szűkös kabinba. Mily szerencse, hogy pont 6 személyes egy ilyen kabin, s mi is hatan voltunk! (Azazhogy ekkor még csak öten, K. Andris kicsit később, Szolnokon csatlakozott a vonathoz és hozzánk.)

Ám ahogy elsőre elnéztük, csak 4 ágyat fedeztünk fel. Cs. Andris, mint rutinos róka, megmutatta, hogy az ülőkék támlájának felhajtásával további két ágy képezhető. Megnyugodva osztottuk fel a lakrészt, majd beszélgetve, nézelődve, pálinkázva (a málnapálinka el is fogyott a vonatút alatt...), felső ágyakra jelentős erőkifejtéssel (már aki...) felmászva töltöttük az időt. Besötétedett fokozatosan. Előttünk ismeretlen okból dekkoltunk egy jó darabot a Tisza-hídnál, majd azon átcsorogva beértünk Szajolra, ahol újabb, immár tartósabb dekkolás következett. Le is szálltunk a vonatról, s egy MÁV-os bá'tól megtudtuk, hogy mi a bibi: az étkezőkocsinak, mely a vonat kellős közepén leledzik, beszorult a fékje (vagy ilyesmi)... Igen sokáig eltartott, míg azt a kocsit kipiszkálták onnan, majd immár étkezőkocsi nélkül gurultunk tovább.
Lefeküdtünk aztán szunnyadni. Szétosztottuk a sárga párnákat és takarókat, majd Attila is lassan túllépett azon, hogy nincs lepedő, és elpihentünk :-)

emeletes alvóhely

 ... És pihentünk addig, míg a román határőr ránk nem tört. Szörnyű egészségtelen magamhoz térést éreztem. Mind vadul matatni kezdtünk a motyónkban a papírjaink után. Közben Attila, aki még alig tért csak magához, a lábával lekapcsolta a villanyt, minderről mit sem tudva. Ott a sötétben molyoltunk :-) Dórinak háromszor szólnia kellett a félkómás Attilának, hogy kapcsoljon már villanyt :-)) Másnap ez igen vicces volt :-)
A román fickót kielégítve hajtottuk újra álomra fejünket. Kisvártatva érkezett a magyar határőrnő, aki leplezetlen kedvességgel járt el velünk szemben: mosolygott, kedvesen olvasta fel a nevünket. Kedveltem volna, ha nem épp alvásomban korlátoz :-)

[Attila kiigazított, hogy előbb jött a magyar határőr, aki a fickó volt, és azután később jött a román hő... Nos, ezeket az emlékeket álmából felébresztett agyam jól megkutyulta :-)]

A vonaton alvásból néhány dolog elég markánsan és kellemes érzésekkel maradt meg bennem. Az egyik a vonat kerekének zakatolása, a másik a vonat - nekem úgy tűnt - folyamatos füttyjelzései, továbbá a hol jobbra-balra, hol fel-le történő rázás. Igazán sajátos élmények voltak, főleg a vonat fütyülésének hangja tetszett nekem :-)

Virradt, s mi is virradtunk. Ekkor derült ki, hogy az ágyból történő nézelődéshez a legideálisabb a középső szint. Dóri és Attila egymás mellé bújva sasolták a hajnali, idegen tájat.
A vonat - mit ad Isten - szörnyű nagy késésben volt. Az alapterv szerint Mediason (Meggyesen) > 3 óránk lett volna várakozni az átszállásra. Most meg azon kellett aggódnunk, hogy mi legyen, ha nem érjük el az átszállást.

Ámde végül elértük! Mediason elhagytuk a szuper járgányunkat, és K. Andris szakértelmére bízva magunkat tartottunk abba az irányba, ahol a buszpályaudvart sejtettük. Az meg is lett aztán, a buszunk bent állt indulásra várva - így történt tehát, hogy > 3 óra várakozás helyett "just in time" elértük a buszt :-))
A sofőrbá' bedobálta zsákjainkat a csomagtartóba, majd felszállásunk után nem kellett fizetnünk a jegyért... Nem nagyon tudtuk ezt hová tenni. Aztán pedig az következett, hogy hangos, dorgáló hangon magyarázott valamit nekünk, akik a többiekhez közeli ülőhelyek híján álldogáltunk, s közben előrefelé integetett, néhány utas pedig átrendeződött (már ami a buszban elfoglalt helyüket illeti). Úgy véltük, le kell ülnünk, így Attilával előre mentünk, és helyet foglaltunk egy felszabadult kettesben. Mindezt a helyi erők szemeinek kereszttüzében... :-)

Így utaztunk el Nagyszebenbe (Sibiu). A busz elhagyása után fizettünk a sofőrnek, aki 6 helyett 5 személyre számolt jegyet. Hm.
Most kissé tanácstalanok voltunk. Egy újabb utazási eszközzel volt randevúnk, konkrétan egy kisbusszal, de nem tudtuk kitalálni, az honnan indulhat. Úgy tűnt, nem erről a buszpályaudvarról. Végül egy angolul tudó egyénnel elmagyaráztattuk magunknak a témát, s az útmutatását követve néhány perc séta után meg is találtuk a helyet egy utcán, ahonnan a kisbuszok indulnak. Ezek valami más társaság buszai, ezért nem ugyanonnan mennek, mint a nagy buszok.
A kisbusz mellett a sofőr bácsik beszélgettek. Ezek is már csak minket vártak :-) Beszuszakoltunk 3 zsákot az elképesztően apró csomagtartóba, majd a többit magunkkal víve felszálltunk. És már indultunk is! Ez az átszállás is zseniálisan jött ki :-)

Most Felekre (Avrig) utaztunk. Ott alighogy elhagytuk a kisbuszt, s tettünk 2 lépést, máris megállt mellettünk egy autós fickó, s vadul magyarázni kezdett. Az egészből az bontakozott ki, hogy ő elvisz minket kocsival. Ezzel K. Andris, mint szervező, számolt is, merthogy innen még jópár km-t kellene haladnunk aszfaltos úton, mire végül odaérhetünk a hegy lábához, ahonnan kezdődhet a túra.
Az ittenieknek markáns keresetforrás az, hogy taxiként üzemelnek, azaz emberkéket szállítanak.
Ezzel az ürgével lebeszéltük, hogy két adagban elszállít minket, mivel egyszerre nem fértünk volna be (6 ember + 6 nagy zsák). Úgyhogy elsőként Dóri, Attila és K. Andris csomagolta be magát a kocsiba, s a fószer máris elporzott velük. Előtte persze azt lepacsiztuk, hogy ugyanide jön majd vissza értünk.
Mi addig elkódorogtunk kicsit. Cs. Andris megtekintett egy templomot, aztán pedig leltünk egy nagyobb boltot, ahol vettünk ezt-azt. Én többek között sárgarépát, hogy az ubin kívül is legyen zöldségem, továbbá egy speciális Halvát, mely ugyaneznap a hegymenet során kirívó sikert aratott.
Visszaslattyogtunk a találkozási ponthoz, majd nemsokára jött is a bácsi, bemálháztunk, s indultunk. Cs. Andris érdeklődve elcsevegett a bá'val, aki mind cigivel, mind rágóval megkínált minket, s jókat lelkesedett, amikor 1-1 szóról kiderült, hogy azokat Cs. Andris ismeri román nyelven.

Végül aztán felértünk a tszf. 706 m-en lévő Cabana P-na Neamtuluihoz (Cabana = menház), hol Dóriék már vártak minket. Ellőttük a start-csapatfotót, aztán végre kezdődhetett a túra!

indulás!

Eleinte széles dózerúton haladtunk, erdőgazdálkodás aktív nyomaival körbevéve. A piros + jelzést követtük, mely a gerincre volt hivatott felvezetni minket. Megnézegettünk tócsában úszkáló gőtéket, Dóri pedig bokáig merült egy sárpacában, iszappakolással kényeztetve ezáltal jelentősen elaggott bakancsát. Botanászaink (mely tulajdonképpen mindenkit jelentett rajtam kívül) élvezettel nyálazták át az egész Fogarasi-havasokat, s az egy hét során folyamatosan röpködtek a latin növénynevek, fényképezők kattogtak rá szép és érdekes növényekre, s folytak a tudományos eszmecserék.

Hamarosan cikk-cakkozni kezdett az út, s fenyvesbe magasodtunk fel. Időnként tartottunk szusszanást, s halváztunk is jókat. Kezdtem sajnálni, hogy csak 1 dobozzal vettem. Aktívan izzadt a hátunkra a zsák, hideg az nem volt. Néha picit csöpögött az eső, de még nem aggódtunk ezen. 

Egyhelyütt távcsővel aktív madármegfigyelésbe kezdtünk, ugyanis Attiláék felfedeztek egy fenyőn egy háromujjú hőcsiket :-D Na, ezt a két szót sem írtam még soha így le... Szóval ez a madár a harkályfélék családjának tagja, s ahogy megfigyeltem én is a távollátóval, igazán szépnek találtam hamvasszürke színét. Aktívan élte az életét, nem törődve velünk.

Nemsoká irtásra értünk, ahonnan már feltűntek körben a Nagy Dombok. Hegyeknek még nem mondanám őket, de azért felhő ezeknek is már képes volt a csúcsára ülni. Előhírnökei voltak a későbbieknek ők. 

Most áfonyással szegélyezett ösvényen mentünk, majd egyszer csak kibukkantunk a Cabana Barcaciu-nál (1550 m). A ház feljebb állt, környékén pedig hamvas fűvel borított szépséges tisztás kellette magát. Hirtelen úgy éreztük, a Paradicsomba kerültünk... 

Hát még mikor kutyák is előkerültek! A házhoz tartozó ebek jöttek üdvözlésünkre, akiket Dórival hamar leterítettünk, s jól megdögönyöztünk :-) Közben leszórtuk a motyót, hisz az volt a cél, hogy eddig jöjjünk fel ma. Nem akartuk rögvest túlhajszolni magunkat, s ez a csodálatos hely szirénmód búgta a fülünkbe, hogy maradjunk. Ez az álomszép fűvel borított tisztás, a szép vadvirágok, a dús áfonyabokrok, melyeket gyorsan legeltünk is, a kutyák, a csacsik, a Nap melege és fénye s a pazar panoráma.... Igen, ez a hely valóban a Paradicsom egy szelete volt számunkra! 

1. sátorhelyünk

ebmatatás :-)

Ettünk, napoztunk, jegyzeteltünk (én és Cs. Andris), fényképeztünk, kódorogtunk, kutyáztunk és csacsiztunk... Kettő csacsi legelgetett ugyanis itt a közelben, s velük kapcsolatban nagyon vicces történés esett meg. Attila épp ült a szertehányt cucc közepén, mikor is valaki megdöfködte a vállát. Odafordult, és egy csacsi állt ott :-)) Attila teljes döbbenetben volt :-)) A csacsi végigporszívózta a füvet a cuccaink között, orrával mindig odébbtúrva az érdektelen holmit, míg aztán rá nem lelt Dóri elemózsiás szövetzsákjára. No az oly mértékben megragadta a fantáziáját, hogy gyorsan rá is harapott :-)) Attila is eszmélt, megragadta a zsák másik felét, és némi húzódozás árán sikerült kitépnie a csacsi szájából :-D Mi meg győztünk kacagni a jeleneten, no meg persze fényképezni! :-) A "bűnös" csacsit végül K. Andris elvezette :-))

harc az elemózsiáért :-) (fotó: Cs. Andris)

Plusz vicces, hogy a zsák csücske tiszta csacsinyálas volt, továbbá hogy előkerült aztán a zsákból egy alma és egy uborka, mely magán viselte a csacsi erős fogainak nyomát :-))

Dóri és Attila elmentek a házhoz bekukkantani, majd sörökkel és hírekkel tértek vissza. Az Ursusnak itt 8 lejért mérik darabját (kb. 560 Ft), továbbá a sátrazásunként 5 lejt kellett perkálnunk fejenként, mely nekem persze sértette a lelkivilágomat. Mármint nem az összeg elsősorban, hanem az, hogy minek fizessek azért, mert egy fűfoltra felverem a sátramat... No mindegy.

az ínyenc - áfonya felszúrva (fotó: Attila)

csodavirág... (fotó: K. Andris)

Itt állítottuk fel először K. Andris vaciúj sátrát, a kéket, melyben én is laktam végig a túrán. Illetve Ági és Cs. Andris szintén vaciúj sátra (melyet, több más létfontosságú cuccal egyetemben indulásunk napjának délelőttjén vásároltak) is itt lett először megépítve. Mindkettő bevált :-)

sátortábor a lassan bekúszó alkonyban

lelkes csapatunk

Megnéztük a "vizesblokkot". Ez úgy néz ki, hogy van itt egy forrás, melynek dúsan folyó vizét csövön odavezetik a ház mellé, ahol van egy fából lévő tákolmány, ez a vizesblokk. A forrásvíz műanyag dézsákba özönlik, ezek mellett pedig egy feketére festett tartállyal és zuhanyfüggönnyel ellátott kabin van, mely a zuhanyzó funkciót hivatott betölteni. Nekem nem keltette fel az érdeklődésem, amúgy sem vagyok túrán nagy tisztaságigényű, pláne a legelső nap nem kívántam még tisztálkodni. 

A szomszédban vannak a budik, szintén fából ácsolva, ide is bekukkantottam. Megállapítottam, hogy műanyag hordókba kell pottyantani. Nem csípem az ilyen tömegbudikat, a természet százszorta tisztább és természetesebb.

Lassan lement a Nap. K. Andris még úgy gondolta, tábortűznél süt hagymát magának másnapra, így négyen odahúzódtunk egy kis időre. Közben megvitattuk, hogy a hely ugyan elsőrangú, de az emberek azok kevésbé... Volt a háznál egy eléggé tapló, önjelölt helyi erő, aki szeretett beszólogatni nekünk, továbbá egy másik arc meg féltette tőlünk a tűzifát, így Andris hordott sajátot. 

Már fejlámpa fényénél húzódtunk vackunkra, de előbb még megvitattuk, hogy 6-kor kelünk másnap. Bedobtuk a szunyát.

/Folytatás következik!/

Kalandok a Börzsönyi KÉKen

Rövidke szerveződés után összesen hárman, Dóri, Anett és én vágtunk neki a Börzsönyi Kéktúra Diósjenőtől Szobig tartó cirka 65 km-es távjának. A túra nem azonos a Börzsönyt átszelő OKT szakasszal, a mozgalmat a BTHE, általunk hőn szeretett csapata gondozza, és jegyzi. A túra kiírása itt lelhető fel.

 

A túrára egy szép hosszú hétvégét szántunk, péntek délutáni indulással, vasárnapi érkezéssel. A sok kombinálásnak és az időjárás közbenjárásának köszönhetően végül szombaton keltünk útra, ami nem okozott gondot, ugyanis péntek este Dóra veresegyházi vendégszeretetét élvezhettük :)  A kellemes italozós-beszélgetős este után szombat kora reggel szép időben buszoztunk Vácra, majd príma pékáru beszerzése, és közös lottózás után vonatpótló busszal, majd szép tájakon döcögő kispiroskával futottunk be Diósjenőre. Az első pecsét rögvest az állomás restijében lapult, ahol a kezdeti sikerélmény után belefutottunk a "falu bolondjába", aki szíves üdvözlés után bemutatta tudományát, négyütemű fekvőtámasz, valamint egyéb tornamutatványok és különös hanghatások közepedte. Mindezután illedelmesen elköszönt és továbbállt. Az incidensből felocsúdva megkértük a helyi Pistikét, hogy lőjön rólunk egy startfotót, íme:

A falun szélén kellemes hangulatú elhagyott pincesor mellett baktattunk, majd erdei szakasz után egy majornál találtuk magunkat, ahol a Zsibak-forrás vizét egy kifolyóhoz vezették, frissítőpontot szolgáltatva a megfáradt turistának.

Örül, mint Dóra a Zsibaki forrásvíznek

Dóra egy ennél sokkal remekebb szólás-mondást tartogatott számunkra, de erről majd akkor, amikor eljön az ideje :)

Egyébként Dóra a forrásvíznek, vagy nem tudom minek a hatására, de innentől szinte egész út alatt dalolászott, kb. 50-szer előadva a "Pista bácsi he-he-he, van-e önnek teheneeeee" kezdetű dalocskát, amin igen jókat szórakoztunk (link emitt, hogy ne csak az én fejembe égjen bele a szövege :) 

4 km megtétele után érkeztünk első ellenőrző pontunkhoz, a Kámori-völgybe. Pecsét nem mindenhol volt, helyette igazolókódot kellett rajzolni a füzetbe.

Első igazi pihenőhelyünk a szépen felújított, vagy inkább újjáépített Szondy kulcsosház volt, ahol remek pihenőhelyet alakítottak ki, temérdek pad-asztallal. Jól körbecsodáltuk az ojjektumot, majd továbbindulva meg sem álltunk Drégelyvárig, ami a kezdeti verzió szerint első éjszakai szálláshelyünk lett volna. Az igazolókód egy elágazásban leledzett, ahonnan nagyon nekikészültünk a csúcstámadásnak, legalábbis én arra emlékeztem, hogy legutóbbi Börzsönyözésünknél elég izmos kaptató után jutottunk fel a várba. Most nem ez történt, ugyanis a kereszteződés után a fák közül 50 méter megtétele után egyszercsak ott tornyosult előttünk a vár :D Valahol ügyesen csalhattuk a szintet, mindenesetre örültem az újabb pihenőnek. A vár falán megebédeltünk, és sokáig gyönyörködtünk a tájban, valamint előkerült a várkönyv is.

Tányéros-tető, Sárkány-törés, Kőkapu, ezeket "mellőztük", de úgy, hogy nekem fel sem tűntek ezek a dolgok, a Kőkaput mindenképpen jellegzetesebbnek gondoltam volna. Nemsokára kiértünk arra a gyönyörű, hosszan elnyúló rétre, ahol tavaly szamócáztunk egy nagyot. Szamóca idén nem volt, szép kilátás annál inkább:

 

Nemsokára kis pihenő, majd újabb kódfejtés következett, ami a padok messzeségéből nem sikerült tökéletesre, így Dórának meg nekem korrigálni kellett a füzetben lévő hieroglifákat

Vidám túrázók

Innen lefele vezetett az utunk Bernecebarátiba. Hol is lehetne jobb helyen a pecsét, mint a falu kocsmájában, így egy kis sörözésre is futotta az energiánkból. Dóra szemfülesen kiszúrta, hogy a pulton tornyosuló szendvics halom nemrég készült el, benne hatalmas rántott szelettel. Elsőre ő kóstolta, majd pedig szép sorjában mindenki. Egyszerűen mennyei volt...

Kis pihenő és térképböngészés után válaszút elé kerültünk, hogy hol is lenne érdemes tölteni az első éjszakát. A sok filózásnak az lett a vége, hogy elindulunk, és ahol lesz ideális hely, ott lesátrazunk :) A falu központja rendezett szép képet mutatott, a templomdombra fölkaptatás után csinos kis pincék kínáltak volna remek szálláshelyet. Azonban ezek látványosan magáningatlanok voltak, uh. inkább úgy döntöttünk, lesz még itt jó hely kijjebb is. A falu szélén újabb elhagyott pincesor, sajnos eléggé csöves-tanya hangulatot árasztott. Anett a nagy sátorhely keresés közben egy elhagyott bicskára lett figyelmes, amit hosszas érvelés, és ellenérvelés után inkább magával hozott, nehogy rossz kezekbe kerüljön,és kocsmai verekedés során esetleg valaki hátába álljon.

Idilli

Kékezőknek befelé

A falu határában lévő temető mellett remek sátorhely, de bizarrsága miatt inkább kihagytuk. Nem messze volt már Kemence, ahol Dóri szerint a Szalamandra üdülőházak és Kemping kiváló szálláshelyül szolgálhat. Ez remek ötletnek tűnt, mivel előző nap alufólia-tasakokat készítettünk minden jóval megtömve, amit tábortűznél szerettünk volna jól megsütögetni.

Kemence jó hosszú falu, kívántuk volna már a pihenést, bő 25 km volt ekkor már a hátunk mögött. Már jó előre kiszemeltük, hogy a túrafüzet felmutatásával féláron vonatozhatunk a Kemencei Erdei Múzeumvasúton. A múzeum épületét elhagytuk, ez a program holnapra várt, de ki is néztük mikor megy az első járat. A faluból kifelé tendálódva elértük a feltételezett sátorhelyet, azonban a kemping zárt kapukkal fogadott... Eléggé rajtunk volt már "az én innen nem megyek sehova" hangulat, mindenki dög fáradt volt. Dóra felhívta a táblán lévő telefonszámot, hogy ilyenkor mi is a teendő, miért nincsenek itthon a háziak. Szerencsére fel is vették, azonban nem kaptunk jó híreket, a szalamandra éppen zárva.. A fószer ajánlotta, hogy a strandon tudunk sátrazni, így továbberedtünk. A faluból kifelé haladva szinte minden portán buli volt, üvöltött a zene ezerrel, a pihenni vágyók és az erdei állatok nagy örömére. Elérve a strandot sajnos nem jártunk szerencsével, ott is éppen ment a buláj. Vagyis az pont nem volt, csak pár HMCS egy dj pult körül, remek tucc-tuccal. Ez van, mentünk még tovább. A pár száz méterrel odébb levő, az erdővel teljesen határos Ifjúsági Táborban bíztunk még, ott azonban lakodalom volt... Mivel nem volt pénzünk a menyasszonytáncra, inkább úgy döntöttünk, most már minden mindegy alapon elgyaloglunk a Feketevölgyi Panzióig. A Csarna-patak partját követő betonozott úton elértük a panziót, ami előtt  kiváló sátorhelyet találtunk. Eddigre már jól készen voltunk, legalább 4-5 km-el többet mentünk a tervezettnél, ami nem esett jól senkinek. Mindenesetre tökéletes helyet találtunk, patakpart, sütögetőhely, tükörsima gyep, minden megvolt ami kell. Sütögetésre végül sajnos nem került sor, nem volt már rá energiánk, és helyi panzió közönségét sem akartuk azzal bosszantani, hogy odafüstölünk az orruk alá. Gyors sátrat vertünk, pokróc,  kaják elő, borbontás :) 

 

A patakban ki-ki saját kedve szerint megmosdott. A piknikezés közben egy aranyos kölyökróka szegődött mellénk, aki cseppet sem volt megrémülve tőlünk, sőt legszívesebben Anett tenyeréből evett volna :)  Mikor Anett fürdeni ment, addigra már ketten voltak, és míg mi Dórával boroztunk és beszélgettünk, egyre csak Anett hessegetését hallgattuk :) Ekkor jött a nap beszólása Dórától, mely a következőképpen nézett ki: 

Mivel Anett felől egy ideje nem hallatszott semmi, megkérdeztem Dórát:

- Anett vajon él még?

Mire Dóra a válla felett hátratekintve:

- Biztosan él, hisz még világít!

Kis hatásszünet után percekig tartó harsány nevetés :) Miközben már azt vízionáltuk, hogy Anettből már a rókák lakmároznak, de a lényeg, hogy a fejlámpája világít :)

A nagy fáradtság miatt nemsokára kidőltünk. A bor jól esett, az alutasakok másnap mentek a kukába, mivel már 2 napja készültek, és kezdték áztatni a zsákokat is...

Reggel visszasétáltunk Kemencére, pecsét a Kőrózsa Panziónál, majd irány a kisvasút. Indulás előtt még körbejártuk a múzeumot. A kisvonatra mint egy csapat óvodás úgy szálltunk fel, nagyon vártuk már az utat. Előttünk egy iskolás csoport külön szerelvényt kapott. A mi vonatunk kissé nehezen indult, de csak sikerült betolni. Mi nagyon szuperül éreztük magunkat az út alatt, a mellettünk lévő, végig tabletező kislány láthatóan kevésbé...

A vonatunk, amit maga a Mikulás vezetett

Az iskolások járgánya eggyel jobb volt

Előző napi sátorhelyünk

Innen következett azt hiszem a túra legérdekesebb szakasza, a börzsönyi erdei vasút elmosott pályája. Lenyűgöző, egyben mélységesen szomorú ahogy most kinéz, és ami történt vele. Több mint 2 km-en keresztül kerülgettük a mindenfelől leomlott és víz által elhordott pályát. Elképesztő látvány volt, azt hiszem az év minden szakában érdemes ide ellátogatni.

Hintázni is lehet rajta

A Hamuháznál újabb kis pihenőt tartottunk, itt ért véget számunkra a szellemvasutazás. Jó meredek kaptató következett, majd kis ereszkedés Bányapusztáig, a következő ellenőrzőpontig.

 

Mindenki összpontosít

A Bánya-patak vonalát követve érkeztünk el az Altáró vadászház melletti Katalin-forrásig. Kis frissítő a forrás vizéből, majd a zsákokat ledobva aranyat mosni indultunk a patakhoz. Pontosabban gránátot keresni (nem a kézi fajtából), mivel Dóra állítása szerint ez remek lelőhely. Néhány kisebb darab fellelése után Dóra még nagyobb kincset talált, ő az:

Nevezzük ráknak, Dóra majd pontosít

Szegény jószág egyik ollóját otthonhagyta, vagy egy küzdelemben elveszthette.

A következő pecsét Nagybörzsönyben várt bennünket. A faluba beérve már jó nagy kajálást, fagyizást vizionáltunk magunk előtt, de előbb egy idős bácsikába futottunk bele, aki beinvitált bennünket az udvarába, hogy megmutassa nekünk élete nagy műveit:

Kis kulturálódást követően most már tényleg a pecsét nyomába eredtünk, sajnos azonban a Nagybörzsöny zárt kapukkal fogadott, valószínűleg lehúzta a rolót... Pedig tavaly itt is nagyon jót pihentünk, az eső elől menekülve.

 

 

A pecsét helyett kódot találtunk, de előbb pazar ebédet fogyasztottunk el egy másik vendéglőben. A menü pincepörkölt volt, limonádéval. De nem akármilyen pincepörkölt, nem is akármilyen limonádéval. Ilyen jót a nagyvárosban nem kapni, de tudják ezt ott is, épp emésztettünk volna még egy kicsit, amikor megjelent egy nagyobb társaság, akik miatt inkább a továbbmenetel mellett döntöttünk.. A fagyizás sem maradt el végül :)

Az időjárás sajnos láthatóan rosszabbra kezdett fordulni, de bíztunk benne, hogy még időben sátrat tudunk verni valahol. Erős és hosszan tartó kaptató vezetett a Farkas-völgyben, és lassan az eső is elkezdett szemerkélni. A műútról letérve újabb kaptató, mire majdnem elértük a következő ellenőrző pontot, a Koppány-nyerget, egyre kétségbeesettebben szemléltük a térképet, hogy vajon hol kéne letelepedni. Az eső sajnos egyszerre rázendített, de olyan istenigazándiból, hirtelen sűrű villámcsapások közepedte. Egy fa alá bevonulva nézegettük a térképet, mikor arra lettem figyelmes, hogy Anett lábai között egész komoly kispatak kezdett kibontakozni. Mindez persze nem azért volt, mert berosált az ijedtségtől :) Két perc után azon vettük észre magunkat, hogy olyan szinten sz.rrááztunk, hogy most már minden mindegy... 

 

Két opció volt:

1. Nagyirtáspuszta, Szt. Orbán Erdei Wellness központ aulájában meghúzzuk magunkat, és talán nem kapunk tüdőgyulladást.

2. Az előzetesen kiszemelt Fekete-mocsár, pad-asztallal, sátor.

Előszőr a K+on nekiindultunk az 1-es verziónak, azonban a jelzés nem volt megfelelő, és a kopár hegytető sem volt túl bizalomgerjesztő villámlások közepedte, amik szinte a seggünket csapkodták.

Maradt a B verzió, nyomás a mocsár. Ami térképen kb. 1 km-nek tűnt, az maga volt az örökkévalóság. Vaksötét volt már, és közben szakadt rendületlenül. Óvatosan követtük egymást a csúszós úton, keresve a jelzést, de valójában fogalmunk sem volt róla, hogy merre járunk pontosan, többször megálltunk térképet nézni, ami szintén jól elázott már. De mentünk, és ahogy Dóra fogalmazott, hajtott minket az adrenalin. Le a kalappal a csajok előtt, ügyesen vették az akadályt, semmi siránkozás, jajj mi lesz velünk, megfogunkhalni :) De mindennek megvan a szépsége, sose éltem át még ilyet. Szakadó esőben vagy 10 fokot hűlt a levegő, és a vaksötétben a fejlámpám fényénél hatalmas párafelhőt láttam csak magam előtt, ami a kapucnim alól tört ki belőlem. 

 

Egy idő után a jelzés is elmaradozott, és már azt hittük, hogy elhagytuk a célunkat, ráadásul annyira a hegy tetején voltunk, hogy képtelenségnek tűnt, hogy itt mocsár legyen. De aztán lett... Jobban mondva pad-asztal, ami derékig érő fűben állt, és sátrazásra alkalmatlan volt. Toporogtunk a szakadó esőben, hogy mi a túró legyen, valahol muszáj lesátrazni. Az út túloldalán végül találtunk egy helyet, ahol nagyjából egyenes placc volt. Holtfáradtan és csuromvizesen nekiálltunk sátrat verni. Első körben Anettét, mert úgy gondoltuk maradjunk egy helyen, aztán ha beázott összedobjuk Dóráét is. Hát, sajnos hamar elázott... Anett bement átöltözni, de közben már lapátolni lehetett szinte a vizet. Így inkább Dóra sátrát is felvertük, és végül Anetté öltöző lett, Dóráé pedig a szállás. Nagy nehezen mindenki összekészült, nekem egy darab száraz ruhám nem volt a melegítőmön és a pólómon kívül.. A polifoam és a hálózsákom elázott. Anettnek meg még polifoamja sem volt. Mindegy, a sátorban szűkösen, de elfértünk. A fejlámpám nem bírván a sokkot, egyszerre megadta magát. Még egy kicsit beszélgettünk, majd alvás következett. Részemről végigdideregtem az éjszakát. Az eső kitartóan esett, de Dóráék sátra bírta a strapát.

Azt hiszem ezt a kis kalandot hívhatjuk igazi csapatépítésnek, jó egy olyan társaság részének lenni, ahol tudja az ember,hogy számíthat a másikra. Én ezt az egészet úgy fogtam fel, hogy később jó lesz ezzel példálózni, ha majd szorult helyzetbe kerülünk: volt ennél már rosszabb is :)

 

Eső után is Lordosan

És ahogy Dóra mondta valamikor a túra elején (itt a helye a szólásmondásnak):

"Úgy kellett ez nekünk, mint ablakos tótnak a hanyattesés!" :D

 Én még sose hallotta ezt a mondást, de visítottam a röhögéstől :) Aki nem tudná mi az az ablakos tót, az nézzen utána a Másfél millió lépés Magyarországon idevágó epizódjában, és egyből megérti a mondás igazi velejét

.

Másnap felkelve konstatáltuk, hogy az utolsó napunk nem lesz túl rózsás, ki-ki előszedte a megmaradt száraz ruháját, de a bakancsokból csavarni lehetett a vizet...

A nap viszont szépen kisütött, és megláttuk, hogy igenis jó helyen jártunk, a mocsár itt volt mellettünk, szinte abban vertük fel a sátrunk :)

Reggeli nélkül útnak indultunk, szerintem mindenkiben volt egy kis morcosság az este miatt. Szép időben szép tájakon mentünk, a sarat sem kellett annyira dagasztani, minta tegnapi eső után várta volna az ember. A Nagy-Gallára nem másztunk fel, mint ahogy Zuvárba se. A Misa-réti-patak partját hosszan követtük. Zuvár lábánál egykor szintén kisvasút haladt, azt azonban már teljesen felszedték. Mementóul több helyen vasúti talpfát rögzítő kovácsolt vasszeget találtam a földön, melyből egyet el is hoztam, azóta igazi műalkotásként díszeleg a polcomon, nagy becsben fogom tartani. A Márianosztra felé vezető műutat kereszteztük, majd nemsokára elértük utolsó előtti pihenőnket, a Sukola-keresztet. Dóra itt egy féltéglányi bazalttal jól megkínálta a cipőjét, aminek az oldala fájdalmasan nyomorgatta a lábát, hátha megpuhul kicsit.

 

Közepesen vidám turisták

Innen már csak betonúton ereszkedtünk Szobig, eléggé egyhangú, urbanizált tájakon. Szobon egy megmentő kékkútnál alapos mosakodás, lábmosás, átszandálozás annak aki megtehette. Egy óra előtt értünk a szobi állomásra, ahol Restit bezárva találtuk, így a pénztárnál gyűjtöttük be az utolsó pecsétünket. Indulásig még egy sör-kóla belefért a büfében. Dórától Vácon elbúcsúztunk, ő még aznap családi ünnepségre volt hivatalos.

Úgy érzem igazán kalandos volt ez a kis rendhagyó kékezés :)