Kalandok a Börzsönyi KÉKen

Rövidke szerveződés után összesen hárman, Dóri, Anett és én vágtunk neki a Börzsönyi Kéktúra Diósjenőtől Szobig tartó cirka 65 km-es távjának. A túra nem azonos a Börzsönyt átszelő OKT szakasszal, a mozgalmat a BTHE, általunk hőn szeretett csapata gondozza, és jegyzi. A túra kiírása itt lelhető fel.

 

A túrára egy szép hosszú hétvégét szántunk, péntek délutáni indulással, vasárnapi érkezéssel. A sok kombinálásnak és az időjárás közbenjárásának köszönhetően végül szombaton keltünk útra, ami nem okozott gondot, ugyanis péntek este Dóra veresegyházi vendégszeretetét élvezhettük :)  A kellemes italozós-beszélgetős este után szombat kora reggel szép időben buszoztunk Vácra, majd príma pékáru beszerzése, és közös lottózás után vonatpótló busszal, majd szép tájakon döcögő kispiroskával futottunk be Diósjenőre. Az első pecsét rögvest az állomás restijében lapult, ahol a kezdeti sikerélmény után belefutottunk a "falu bolondjába", aki szíves üdvözlés után bemutatta tudományát, négyütemű fekvőtámasz, valamint egyéb tornamutatványok és különös hanghatások közepedte. Mindezután illedelmesen elköszönt és továbbállt. Az incidensből felocsúdva megkértük a helyi Pistikét, hogy lőjön rólunk egy startfotót, íme:

A falun szélén kellemes hangulatú elhagyott pincesor mellett baktattunk, majd erdei szakasz után egy majornál találtuk magunkat, ahol a Zsibak-forrás vizét egy kifolyóhoz vezették, frissítőpontot szolgáltatva a megfáradt turistának.

Örül, mint Dóra a Zsibaki forrásvíznek

Dóra egy ennél sokkal remekebb szólás-mondást tartogatott számunkra, de erről majd akkor, amikor eljön az ideje :)

Egyébként Dóra a forrásvíznek, vagy nem tudom minek a hatására, de innentől szinte egész út alatt dalolászott, kb. 50-szer előadva a "Pista bácsi he-he-he, van-e önnek teheneeeee" kezdetű dalocskát, amin igen jókat szórakoztunk (link emitt, hogy ne csak az én fejembe égjen bele a szövege :) 

4 km megtétele után érkeztünk első ellenőrző pontunkhoz, a Kámori-völgybe. Pecsét nem mindenhol volt, helyette igazolókódot kellett rajzolni a füzetbe.

Első igazi pihenőhelyünk a szépen felújított, vagy inkább újjáépített Szondy kulcsosház volt, ahol remek pihenőhelyet alakítottak ki, temérdek pad-asztallal. Jól körbecsodáltuk az ojjektumot, majd továbbindulva meg sem álltunk Drégelyvárig, ami a kezdeti verzió szerint első éjszakai szálláshelyünk lett volna. Az igazolókód egy elágazásban leledzett, ahonnan nagyon nekikészültünk a csúcstámadásnak, legalábbis én arra emlékeztem, hogy legutóbbi Börzsönyözésünknél elég izmos kaptató után jutottunk fel a várba. Most nem ez történt, ugyanis a kereszteződés után a fák közül 50 méter megtétele után egyszercsak ott tornyosult előttünk a vár :D Valahol ügyesen csalhattuk a szintet, mindenesetre örültem az újabb pihenőnek. A vár falán megebédeltünk, és sokáig gyönyörködtünk a tájban, valamint előkerült a várkönyv is.

Tányéros-tető, Sárkány-törés, Kőkapu, ezeket "mellőztük", de úgy, hogy nekem fel sem tűntek ezek a dolgok, a Kőkaput mindenképpen jellegzetesebbnek gondoltam volna. Nemsokára kiértünk arra a gyönyörű, hosszan elnyúló rétre, ahol tavaly szamócáztunk egy nagyot. Szamóca idén nem volt, szép kilátás annál inkább:

 

Nemsokára kis pihenő, majd újabb kódfejtés következett, ami a padok messzeségéből nem sikerült tökéletesre, így Dórának meg nekem korrigálni kellett a füzetben lévő hieroglifákat

Vidám túrázók

Innen lefele vezetett az utunk Bernecebarátiba. Hol is lehetne jobb helyen a pecsét, mint a falu kocsmájában, így egy kis sörözésre is futotta az energiánkból. Dóra szemfülesen kiszúrta, hogy a pulton tornyosuló szendvics halom nemrég készült el, benne hatalmas rántott szelettel. Elsőre ő kóstolta, majd pedig szép sorjában mindenki. Egyszerűen mennyei volt...

Kis pihenő és térképböngészés után válaszút elé kerültünk, hogy hol is lenne érdemes tölteni az első éjszakát. A sok filózásnak az lett a vége, hogy elindulunk, és ahol lesz ideális hely, ott lesátrazunk :) A falu központja rendezett szép képet mutatott, a templomdombra fölkaptatás után csinos kis pincék kínáltak volna remek szálláshelyet. Azonban ezek látványosan magáningatlanok voltak, uh. inkább úgy döntöttünk, lesz még itt jó hely kijjebb is. A falu szélén újabb elhagyott pincesor, sajnos eléggé csöves-tanya hangulatot árasztott. Anett a nagy sátorhely keresés közben egy elhagyott bicskára lett figyelmes, amit hosszas érvelés, és ellenérvelés után inkább magával hozott, nehogy rossz kezekbe kerüljön,és kocsmai verekedés során esetleg valaki hátába álljon.

Idilli

Kékezőknek befelé

A falu határában lévő temető mellett remek sátorhely, de bizarrsága miatt inkább kihagytuk. Nem messze volt már Kemence, ahol Dóri szerint a Szalamandra üdülőházak és Kemping kiváló szálláshelyül szolgálhat. Ez remek ötletnek tűnt, mivel előző nap alufólia-tasakokat készítettünk minden jóval megtömve, amit tábortűznél szerettünk volna jól megsütögetni.

Kemence jó hosszú falu, kívántuk volna már a pihenést, bő 25 km volt ekkor már a hátunk mögött. Már jó előre kiszemeltük, hogy a túrafüzet felmutatásával féláron vonatozhatunk a Kemencei Erdei Múzeumvasúton. A múzeum épületét elhagytuk, ez a program holnapra várt, de ki is néztük mikor megy az első járat. A faluból kifelé tendálódva elértük a feltételezett sátorhelyet, azonban a kemping zárt kapukkal fogadott... Eléggé rajtunk volt már "az én innen nem megyek sehova" hangulat, mindenki dög fáradt volt. Dóra felhívta a táblán lévő telefonszámot, hogy ilyenkor mi is a teendő, miért nincsenek itthon a háziak. Szerencsére fel is vették, azonban nem kaptunk jó híreket, a szalamandra éppen zárva.. A fószer ajánlotta, hogy a strandon tudunk sátrazni, így továbberedtünk. A faluból kifelé haladva szinte minden portán buli volt, üvöltött a zene ezerrel, a pihenni vágyók és az erdei állatok nagy örömére. Elérve a strandot sajnos nem jártunk szerencsével, ott is éppen ment a buláj. Vagyis az pont nem volt, csak pár HMCS egy dj pult körül, remek tucc-tuccal. Ez van, mentünk még tovább. A pár száz méterrel odébb levő, az erdővel teljesen határos Ifjúsági Táborban bíztunk még, ott azonban lakodalom volt... Mivel nem volt pénzünk a menyasszonytáncra, inkább úgy döntöttünk, most már minden mindegy alapon elgyaloglunk a Feketevölgyi Panzióig. A Csarna-patak partját követő betonozott úton elértük a panziót, ami előtt  kiváló sátorhelyet találtunk. Eddigre már jól készen voltunk, legalább 4-5 km-el többet mentünk a tervezettnél, ami nem esett jól senkinek. Mindenesetre tökéletes helyet találtunk, patakpart, sütögetőhely, tükörsima gyep, minden megvolt ami kell. Sütögetésre végül sajnos nem került sor, nem volt már rá energiánk, és helyi panzió közönségét sem akartuk azzal bosszantani, hogy odafüstölünk az orruk alá. Gyors sátrat vertünk, pokróc,  kaják elő, borbontás :) 

 

A patakban ki-ki saját kedve szerint megmosdott. A piknikezés közben egy aranyos kölyökróka szegődött mellénk, aki cseppet sem volt megrémülve tőlünk, sőt legszívesebben Anett tenyeréből evett volna :)  Mikor Anett fürdeni ment, addigra már ketten voltak, és míg mi Dórával boroztunk és beszélgettünk, egyre csak Anett hessegetését hallgattuk :) Ekkor jött a nap beszólása Dórától, mely a következőképpen nézett ki: 

Mivel Anett felől egy ideje nem hallatszott semmi, megkérdeztem Dórát:

- Anett vajon él még?

Mire Dóra a válla felett hátratekintve:

- Biztosan él, hisz még világít!

Kis hatásszünet után percekig tartó harsány nevetés :) Miközben már azt vízionáltuk, hogy Anettből már a rókák lakmároznak, de a lényeg, hogy a fejlámpája világít :)

A nagy fáradtság miatt nemsokára kidőltünk. A bor jól esett, az alutasakok másnap mentek a kukába, mivel már 2 napja készültek, és kezdték áztatni a zsákokat is...

Reggel visszasétáltunk Kemencére, pecsét a Kőrózsa Panziónál, majd irány a kisvasút. Indulás előtt még körbejártuk a múzeumot. A kisvonatra mint egy csapat óvodás úgy szálltunk fel, nagyon vártuk már az utat. Előttünk egy iskolás csoport külön szerelvényt kapott. A mi vonatunk kissé nehezen indult, de csak sikerült betolni. Mi nagyon szuperül éreztük magunkat az út alatt, a mellettünk lévő, végig tabletező kislány láthatóan kevésbé...

A vonatunk, amit maga a Mikulás vezetett

Az iskolások járgánya eggyel jobb volt

Előző napi sátorhelyünk

Innen következett azt hiszem a túra legérdekesebb szakasza, a börzsönyi erdei vasút elmosott pályája. Lenyűgöző, egyben mélységesen szomorú ahogy most kinéz, és ami történt vele. Több mint 2 km-en keresztül kerülgettük a mindenfelől leomlott és víz által elhordott pályát. Elképesztő látvány volt, azt hiszem az év minden szakában érdemes ide ellátogatni.

Hintázni is lehet rajta

A Hamuháznál újabb kis pihenőt tartottunk, itt ért véget számunkra a szellemvasutazás. Jó meredek kaptató következett, majd kis ereszkedés Bányapusztáig, a következő ellenőrzőpontig.

 

Mindenki összpontosít

A Bánya-patak vonalát követve érkeztünk el az Altáró vadászház melletti Katalin-forrásig. Kis frissítő a forrás vizéből, majd a zsákokat ledobva aranyat mosni indultunk a patakhoz. Pontosabban gránátot keresni (nem a kézi fajtából), mivel Dóra állítása szerint ez remek lelőhely. Néhány kisebb darab fellelése után Dóra még nagyobb kincset talált, ő az:

Nevezzük ráknak, Dóra majd pontosít

Szegény jószág egyik ollóját otthonhagyta, vagy egy küzdelemben elveszthette.

A következő pecsét Nagybörzsönyben várt bennünket. A faluba beérve már jó nagy kajálást, fagyizást vizionáltunk magunk előtt, de előbb egy idős bácsikába futottunk bele, aki beinvitált bennünket az udvarába, hogy megmutassa nekünk élete nagy műveit:

Kis kulturálódást követően most már tényleg a pecsét nyomába eredtünk, sajnos azonban a Nagybörzsöny zárt kapukkal fogadott, valószínűleg lehúzta a rolót... Pedig tavaly itt is nagyon jót pihentünk, az eső elől menekülve.

 

 

A pecsét helyett kódot találtunk, de előbb pazar ebédet fogyasztottunk el egy másik vendéglőben. A menü pincepörkölt volt, limonádéval. De nem akármilyen pincepörkölt, nem is akármilyen limonádéval. Ilyen jót a nagyvárosban nem kapni, de tudják ezt ott is, épp emésztettünk volna még egy kicsit, amikor megjelent egy nagyobb társaság, akik miatt inkább a továbbmenetel mellett döntöttünk.. A fagyizás sem maradt el végül :)

Az időjárás sajnos láthatóan rosszabbra kezdett fordulni, de bíztunk benne, hogy még időben sátrat tudunk verni valahol. Erős és hosszan tartó kaptató vezetett a Farkas-völgyben, és lassan az eső is elkezdett szemerkélni. A műútról letérve újabb kaptató, mire majdnem elértük a következő ellenőrző pontot, a Koppány-nyerget, egyre kétségbeesettebben szemléltük a térképet, hogy vajon hol kéne letelepedni. Az eső sajnos egyszerre rázendített, de olyan istenigazándiból, hirtelen sűrű villámcsapások közepedte. Egy fa alá bevonulva nézegettük a térképet, mikor arra lettem figyelmes, hogy Anett lábai között egész komoly kispatak kezdett kibontakozni. Mindez persze nem azért volt, mert berosált az ijedtségtől :) Két perc után azon vettük észre magunkat, hogy olyan szinten sz.rrááztunk, hogy most már minden mindegy... 

 

Két opció volt:

1. Nagyirtáspuszta, Szt. Orbán Erdei Wellness központ aulájában meghúzzuk magunkat, és talán nem kapunk tüdőgyulladást.

2. Az előzetesen kiszemelt Fekete-mocsár, pad-asztallal, sátor.

Előszőr a K+on nekiindultunk az 1-es verziónak, azonban a jelzés nem volt megfelelő, és a kopár hegytető sem volt túl bizalomgerjesztő villámlások közepedte, amik szinte a seggünket csapkodták.

Maradt a B verzió, nyomás a mocsár. Ami térképen kb. 1 km-nek tűnt, az maga volt az örökkévalóság. Vaksötét volt már, és közben szakadt rendületlenül. Óvatosan követtük egymást a csúszós úton, keresve a jelzést, de valójában fogalmunk sem volt róla, hogy merre járunk pontosan, többször megálltunk térképet nézni, ami szintén jól elázott már. De mentünk, és ahogy Dóra fogalmazott, hajtott minket az adrenalin. Le a kalappal a csajok előtt, ügyesen vették az akadályt, semmi siránkozás, jajj mi lesz velünk, megfogunkhalni :) De mindennek megvan a szépsége, sose éltem át még ilyet. Szakadó esőben vagy 10 fokot hűlt a levegő, és a vaksötétben a fejlámpám fényénél hatalmas párafelhőt láttam csak magam előtt, ami a kapucnim alól tört ki belőlem. 

 

Egy idő után a jelzés is elmaradozott, és már azt hittük, hogy elhagytuk a célunkat, ráadásul annyira a hegy tetején voltunk, hogy képtelenségnek tűnt, hogy itt mocsár legyen. De aztán lett... Jobban mondva pad-asztal, ami derékig érő fűben állt, és sátrazásra alkalmatlan volt. Toporogtunk a szakadó esőben, hogy mi a túró legyen, valahol muszáj lesátrazni. Az út túloldalán végül találtunk egy helyet, ahol nagyjából egyenes placc volt. Holtfáradtan és csuromvizesen nekiálltunk sátrat verni. Első körben Anettét, mert úgy gondoltuk maradjunk egy helyen, aztán ha beázott összedobjuk Dóráét is. Hát, sajnos hamar elázott... Anett bement átöltözni, de közben már lapátolni lehetett szinte a vizet. Így inkább Dóra sátrát is felvertük, és végül Anetté öltöző lett, Dóráé pedig a szállás. Nagy nehezen mindenki összekészült, nekem egy darab száraz ruhám nem volt a melegítőmön és a pólómon kívül.. A polifoam és a hálózsákom elázott. Anettnek meg még polifoamja sem volt. Mindegy, a sátorban szűkösen, de elfértünk. A fejlámpám nem bírván a sokkot, egyszerre megadta magát. Még egy kicsit beszélgettünk, majd alvás következett. Részemről végigdideregtem az éjszakát. Az eső kitartóan esett, de Dóráék sátra bírta a strapát.

Azt hiszem ezt a kis kalandot hívhatjuk igazi csapatépítésnek, jó egy olyan társaság részének lenni, ahol tudja az ember,hogy számíthat a másikra. Én ezt az egészet úgy fogtam fel, hogy később jó lesz ezzel példálózni, ha majd szorult helyzetbe kerülünk: volt ennél már rosszabb is :)

 

Eső után is Lordosan

És ahogy Dóra mondta valamikor a túra elején (itt a helye a szólásmondásnak):

"Úgy kellett ez nekünk, mint ablakos tótnak a hanyattesés!" :D

 Én még sose hallotta ezt a mondást, de visítottam a röhögéstől :) Aki nem tudná mi az az ablakos tót, az nézzen utána a Másfél millió lépés Magyarországon idevágó epizódjában, és egyből megérti a mondás igazi velejét

.

Másnap felkelve konstatáltuk, hogy az utolsó napunk nem lesz túl rózsás, ki-ki előszedte a megmaradt száraz ruháját, de a bakancsokból csavarni lehetett a vizet...

A nap viszont szépen kisütött, és megláttuk, hogy igenis jó helyen jártunk, a mocsár itt volt mellettünk, szinte abban vertük fel a sátrunk :)

Reggeli nélkül útnak indultunk, szerintem mindenkiben volt egy kis morcosság az este miatt. Szép időben szép tájakon mentünk, a sarat sem kellett annyira dagasztani, minta tegnapi eső után várta volna az ember. A Nagy-Gallára nem másztunk fel, mint ahogy Zuvárba se. A Misa-réti-patak partját hosszan követtük. Zuvár lábánál egykor szintén kisvasút haladt, azt azonban már teljesen felszedték. Mementóul több helyen vasúti talpfát rögzítő kovácsolt vasszeget találtam a földön, melyből egyet el is hoztam, azóta igazi műalkotásként díszeleg a polcomon, nagy becsben fogom tartani. A Márianosztra felé vezető műutat kereszteztük, majd nemsokára elértük utolsó előtti pihenőnket, a Sukola-keresztet. Dóra itt egy féltéglányi bazalttal jól megkínálta a cipőjét, aminek az oldala fájdalmasan nyomorgatta a lábát, hátha megpuhul kicsit.

 

Közepesen vidám turisták

Innen már csak betonúton ereszkedtünk Szobig, eléggé egyhangú, urbanizált tájakon. Szobon egy megmentő kékkútnál alapos mosakodás, lábmosás, átszandálozás annak aki megtehette. Egy óra előtt értünk a szobi állomásra, ahol Restit bezárva találtuk, így a pénztárnál gyűjtöttük be az utolsó pecsétünket. Indulásig még egy sör-kóla belefért a büfében. Dórától Vácon elbúcsúztunk, ő még aznap családi ünnepségre volt hivatalos.

Úgy érzem igazán kalandos volt ez a kis rendhagyó kékezés :)