Porszemek Eisenerz környékén - haladó klettersteig túra

Hőn szeretett Porszem csapatunkkal kerekedtünk fel a múlt pénteken, s a 9 személyes kisbuszban utazó 8 ember együtt vette az irányt Ausztria felé, előre megfontolt klettersteigezési szándékkal. Az elkövetők: Judit, Ildi, Miki, Eszter, Csaba, Gergő, Balázs és én. 

Az időjárás nem kecsegtetett nyugodt, stagnáló napfénnyel, ellenkezőleg: változó csapadékot ígért. Néhány lelkes társunk alaposan körüljárta a témát, és hála a hétvége során is érkező friss előrejelzéseket tartalmazó sms-eknek, naprakészek voltunk, s tudtuk idevágóan alakítani a programot. 

Pénteken tehát reményteljesen indultunk el. Útközben esett, de aztán kiderült az ég, úgyhogy egyenest leparkoltunk a Pittentaler klettersteig alatt. Egyenest, azaz: Miki a kisbusszal betolatott 2 kocsi közötti szűk helyre úgy, hogy a szomszédos Audiba a sofőr minden bizonnyal csak az anyósülés felől tudott bemászni :-) Nem bánnám, ha én is így tudnék tolatni....

Pittentaler falrajz

A Pittentaler steig látványos: egy várrom van a tetején, valamint könnyű útvonalnak számít, ezért is választottuk elsőre ezt, bemelegítésnek. (Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy igencsak szükség van bemelegítésként egy könnyebb steigre.) Felszerelkeztünk, aztán felvonultunk a beszálláshoz, ahol volt időnk kicsit szárítkozni, míg 3 srác átküzdötte magát a kezdeti létrán. Az időjárás igencsak fülledt volt, vízben úsztunk.

várakozás a beszállásnál

Judit Csabát engedte előre, aki ezt igencsak élvezte: végre haladhatott a saját tempójában :-) Utána Balázs jött, majd én, aztán Judit, Eszter, Ildi, Miki és végül Gergő felügyelte a sor végét. A 80 m magasságot viszonylag gyorsan megjártuk; a falról az alant elterülő lankákra, színes szántóföldekre, erdők fedte magas dombokra tekintettünk. Igazi nagy hegyek itt még nem kellették magukat. 

A steig tetején egy fakereszt van, amit a felirat szerint a két világháború áldozatainak és a hegyek halottainak emlékére emeltek, mögötte pedig a várrom, amit eléggé műnek néztem, és így a varázsa is jelentősen megkopott számomra.

egy romdarabon (fotó: Judit)

Indultunk lefelé az ösvényen. Az egyik kanyarban egy jókora sziklatömb tornyosult, s ellenállhatatlan vonzalmat gyakorolt rám, így felkapaszkodtam a tetejére. Ahol is egy kis fenyőhöz erősítve megtaláltam életem 3. véletlen külföldi geoládáját :-) A csúcsra hágva lepottyant a napszemcsim, az ő életében ez pediglen a második ilyen jellegű esemény volt... Szerencsére az ösvényünkre esett, így tovább indulva lefelé megtaláltam. Néhány karcolással most több van rajta.

A kocsi mellett letelepedtünk egy szusszanásra. Balázs rettentő kedvesmód előszedett számomra citromos sört! :-) Sör, cigi, elemózsia, míg aztán az eső rá nem kezdett. Erre összekaptuk magunkat, s elindultunk Eisenerz felé. Az utastérben ment a szunyókálás, Judit feje pedig már a holnapi vacsora körül foroghatott, mert kitalálta, hogy Leobenben ejtsünk útba egy Aldit/Hofert, mert otthon felejtette valószínű a tejszínt. Így is tettünk, s ki-ki szükséglete szerint szerzett be ezt-azt (csoki, sör, tejszín, tészta). 

Átcsorogtunk aztán Eisenerzen újra, mint tavaly is, majd jobbra fordulva átkeltünk egy hídon, és hamarosan leparkoltunk a Leopoldsteiner See melletti parkolóban. Újra itt hát!

A tó mellett gigantikusan meredt fel A Fal... Ez számomra A Fal, a maga iszonyatos monumentalitásával... Nagyon ott van!

A Fal (fotó: Balázs)

Itt egyes regék szerint valamiféle kiváló sátrazóhely létezik, elindultunk hát a tó mellett, hogy körülkémleljünk. A sok behajtani tilos tábla, majd a sorjázó áthúzott piktogramok (búvárkodás, sátrazás, tűzgyújtás stb.) elég jól mutatták, mire számíthatunk.
Egyszer csak keskeny rést pillantottam meg két elkerítő korlát között. Átsurrantam, s máris a tó partján húzódó párkányon álltam. Onnan viszont megláttam egy betonplaccot a tó fölé nyúlni, s erről lépcsőket vezetni lefelé a víz felé. Kérdés nem volt, hogy megnézem-e, mi van arra, majd jöttek a többiek is, és így derítettük fel s kereszteltük el a "Víziló Istállót" :-))
Félig beomlott, elhagyatott, szarszagú pincefélék húzódtak itt, és egy betonperem, mely előtt korhadófélben lévő fa mólólábak meredeztek ki a vízből. A víz oly átlátszóan kristálytiszta volt, hogy nem tudta elrejteni a fenekén heverő mindenféle szemetet és lomot: vasdarabok, zsinórok, korlát s más kevésé megfigyelt emberi "szépség" színesítette a természetet...
Oly kettős volt e hely varázsa: egyfelől csodagyönyörű volt a víz a maga zöld áttetszőségével, a benne úszkáló halacskákkal, a belőle kiálló titokzatos mólólábakkal, a mellette meredő csodaszép hegyekkel - másrészt ember által bemocskolt, összeszemetelt elfeledett randaság mutatta magát...

korhadó mólólábak a malachitszín vízben

giccsparádé, és egyben csodaszépség :-)

a Víziló Istállónál :-)

Mindenki felváltva örömködött, hogy milyen jó, hogy ráleltünk erre a helyre, merthogy annyira érdekes és izgis. Gondolat-szinten eszünkbe jutott, hogy itt is lehetne éjszakai szálláshelyet tenni, de nekem személy szerint - és szerintem másoknak sem - nem volt ebből a szempontból szimpatikus hangulatú a hely...

Visszabattyogtunk a kocsihoz, és közben már megszültük a tervet: hagyományt teremtve most először ugyanott szállunk meg, ahol tavaly is! Az a hely oly nagyszerűen tetszett mindnyájunknak, hogy most győzött a járt út a járatlan fölött. Egyedül Judit emlékezetére hagyatkozva indultunk is abba az irányba. Jókat kuncogtunk azon, hogy sem én, sem Csaba, sem Gergő, sem Balázs nem emlékezett a remek hely irányára, de szerencsére velünk volt Judit, majd a mi fejünkben is fel-fellebbenő emlékfoszlányok hangjai kíséretében hamarosan odataláltunk a patak mellé, ama remekbeszabott placcra! Ildi beparkolta a kocsit, kiugrottunk, s örömmel vizslattuk végig a tisztást. Majd szétszórtuk a málhát, tettünk-vettünk, eszegettünk. Csaba itt lett boldog tulajdonosa a Gumihominak, melyet Gergő ajándékozott neki, mivel Gergőéknél otthon mindig akad egy felesleges gumihomár :-D

gumihomi átadási szertartás

Mint látható, velünk utazott újra a Pampers-es doboz is. Evés után Gergő előcsomagolta a vízipipa vázáját, s engem bízott meg, hogy hozzak bele vizet, "1000 m mélyről". Mire megjártam a meredek ösvényt a mélyen futó patakhoz és vissza a nehéz és drága vázával, úgy éreztem, ezt a feladatot maradéktalanul teljesítettem :-) Gergő precízen előkészítette a dohányt, alufóliával csomagolt, gyújtott szenet, majd újra belenézett a dobozba a csőért - és azt bizony nem látta sehol... Merthogy otthon maradt, a teraszon....... Jókat kuncogtunk a helyzeten, s a csonka pipa látványán, aztán ahogyan Gergő mondta, "rábuktunk a csutorára", s vízipipáztunk gégecső nélkül :-))) Gergő az utólag körbeküldött fényképei végére nem mulasztotta el mellékelni a teraszon lógó cső fényképét sem... :-)

sajátos Porszem-féle vízipipázó módszer :-)

Az idő olyan remeknek ígérkezett, hogy azt a tavalyi hagyományt is folytattuk, hogy nem vertünk fel sátrat, hanem csak hálózsákban bivakoltunk a placcon. Csaba és Balázs még magukra terítettek egy sátorponyvát, Judit pedig a saját ponyváját terítette alánk. A család (Ildi, Miki és Eszter) a kisbuszban éjszakáztak, melyet nagyszerűen át lehetett alakítani alvóhellyé.
Viszonylag korán aludni tértünk, s nekem még jó ideig nem jött szememre álom. Judittal hosszú ideig hangosan mulattunk Gergő mondásain, nem bírtuk abbahagyni a nevetést, a könnyem is kijött belé... :-)) Utána pedig sokáig csodáltuk a csillagpompás égboltot, Balázs több hullócsillagot és műholdat is észlelt, én pedig, ahogy különböző időpontokban felébredtem s az égre néztem, észleltem a csillagtérkép elmozdulását. Hajnaltájt jött be a képbe a Cassiopeia... Csudaszép volt az éj :-)

Épp hasra fordulva mélyedtem volna el újra az álom bugyraiban, amikor Judit felrázott, hogy 5 óra van... Sorra felköltött mindenkit, s most lám, mily csoda: én keltem ki elsőként. Állítólag a többiek nem kaptak elég markáns ébresztőt, de idővel azért nekik is sikerült magukhoz térni.
Az esti friss időjárás előrejelzés (melyet Judit sms-ben kapott) azt ígérte, hogy d.u. 1 körül nekikezd majd az eső. Ezért a mai terv megvalósítását jó korán kívántuk kezdeni, hogy legyen időnk befejezni a csapadék előtt. Így összecuccolás után hamarosan már indultunk is a nem túl messzi Kaiserschild klettersteig irányába.

Kaiserschild kletter falrajza

Ez már egy zúzósabb steig, mely igazán illett a céljainkhoz, miszerint: "haladó kletter, túra brutál" :-) Kéthelyütt is van benne D/E nehézségű szakasz, emellett sok D van benne. A beszállásig másfél órát kell menni fel a hegy szoknyájára, tehát kezdve a parkoló melletti aszfalton, majd kaviccsal szórt úton, majd földúton, aztán ösvényen fenyvesben, majd abból kibukkanva már törmeléken, mely a hegyről pergett le, míg oda nem érünk a sziklafal tövéhez. Elég jó tempóban haladtunk, nekiállt csöpögni a képemről a víz nem is oly sokára. Egyszer megálltunk szusszanni, inni, majd folytattuk a menetet, egész a beszállás közeléig, ahol megtartottuk a végső pihenőt.

úton a Kaiserschildhez (mely a jobb oldali sziklán fut fel)

sasoljuk a beszállást

Itt összeettünk mindent, amit felleltünk és körbeadtunk. Megcsodáltunk és körbefotóztunk egy kicsi szalamandrát, Judit pedig talált egy szimpatikus sziklatarajat, melyre felhágott, majd aztán én is helyet foglaltam a praktikus alkotmányon.

tarajon (fotó: Judit)

Nekivágtunk azután a falnak. Judit a következőképp osztotta be a sorrendet: Gergő előre, utána Balázs, aztán én, majd Judit, Eszter, Ildi, Miki és Csaba.

A kisokos másfél órát írt az útvonal teljesítésére, melyet mi majdnem a duplájára toltunk ki. Azt kell mondanom: igazán combos volt némelyik szakasz! Olyan jóízűeket tudtam szenvedni, hogy ez megadta a zamatát a dolognak :-) Egyszer Balázs a kezét nyújtva húzott fel, a többi részen önerőből jutottam túl, holmi tipródások árán. Itt-ott olyan szerencsétlenül vettem az akadályokat, Judit mondta is, hogy túlbonyolítottam, és hozzátette, hogy mikor először járt itt, ő is így tett. Többször próbáltunk élménymászást megvalósítani, azaz nem a drótba kapaszkodni, hanem a sziklán találni fogásokat - jobban mondva ebben inkább Balázs jeleskedett, ő próbált engem is többször rávenni erre lelkesítőleg, de én ezt a steiget már túl nehéznek éreztem ahhoz, hogy tiszta mászásra törekedjek, sokszor inkább a túlélésre mentem :-) Néhány helyen tettem csak tiszta mászást, Balázs viszont igazán ügyes volt, mert sok-sok helyen így tett, és roppantmód élvezte is a dolgot. Judit néha nagyon kis rafkós praktikákkal élt s könnyítette a saját dolgát, pl. egy izmos átakasztásnál először a pihenőkarcsit akasztotta át, majd abba belepihenve akasztotta át a két kletterkarcsit. Szinte jegyzetelve lestem ezeket a fogásokat :-)

Életképek a falról:

Gergő és Balázs

egy izzasztó rész... (fotó: Judit)

sorjázunk (fotó: Gergő)

vagggány :-)

Aztán egyszer csak odaértünk a hídhoz. Volt ugyanis egy drótkötélhíd, azaz alul futott egy drót, kétoldalt két kapaszkodódrót, és felül egy drót. Ez utóbbihoz csatoltuk magunkat, aztán átsorjáztunk szépen, ki-ki a maga módján élvezve ki az átkelést. Judit talált egy jó fényképezőhelyet, ahonnan dokumentálta remekül áthaladásunkat. Ez a hely még arról is nevezetes, hogy Csaba eddig tűrte szó nélkül a haladási tempónkat ;-)

csüngő Csaba a hídon (fotó: Judit)

A híd után volt elhelyezve a falkönyv, melyben csak egy dolgot néztem meg: egy képet, mely egy egymást ölelő fiút és lányt ábrázolt. A kép a lány emlékére lett elhelyezve, ki tavaly hunyt el, 26 évesen...

Felértünk a platóra, ahol egy tábla írta, hogy itt a steig vége, és maradjunk az ösvényen, még 20 perc a csúcs. Az ösvényen maradás nem volt olyan egyszerű, mert nem mindig látszott, hol is az ösvény. De láttuk aztán a csúcsra helyezett "zászlót", s azt megcéloztuk. Közben a felhők váltakozóan szakadoztak fel körülöttünk, s így időnként látszott a hatalmas eisenerzi bánya is.

A 2084 m magas Kaiserchild csúcson elmolyoltunk: ettünk, fotóztunk, nézelődtünk, szusszantunk. Készítettünk sisak-csúcs-csapatfotót, és Mikit nélkülöző csúcs-csapatfotót is.

Kisvártatva érkezett egy helikopter. Először ment egy kört a csúcs körül, majd visszatért, és lebegve szemlélt minket pár percig. Mi pedig őt, találgatván, ugyan mit akar. Tán a közeledő eső miatt van itt? Vagy valaki mentést kért, s azt figyelte, mi voltunk-e azok? Nem tudtuk. Aztán odébbállt, mi pedig indultunk lefelé.

Sziklás ösvényen leóvakodás volt a program most egy ideig, majd pedig fakultatív választhatóként kavicsos törmeléken való sízés, melyet Gergő, Csaba és Balázs vállalt be. Mi többiek a hivatalos ösvényen mentünk, mely egy idő után megegyezett a felfelé jövet használt ösvénnyel. Nem voltunk már messze az autótól, mikor az időjárás előrejelzésnek igaza lett, s nekieredt az eső. Felponcsóztunk/felkabátoztunk, de igazából nem esett sokáig. Út mellett legelő tehénkéket próbáltam szelidítgetni, mérsékelt sikerrel.

Beültünk a szomszédos hüttébe egy sörre, kapucsínóra, sütire. Átbeszéltük a steig nyújtotta élményeket, Gergő pedig leinformált minket a légypenész lefolyásáról... :-)
Közben az eső elvonult, a Nap is kisütögetett. Utunkat újra a Leopoldsteiner See felé vettük, mert egyesekben felmerült az igény, hogy némileg megmosdjanak a tóban (én ezt nem értettem...). A másik megjelenő igény pedig az volt, hogy esetleg nekirugaszkodhatnánk még A Falon lévő Kaiser Franz Joseph klettersteignek, egy darabig megcsinálhatnánk, aztán az egyik menekülőútvonalon lejöhetnénk. Judit belelkesített engem is, majd az üléseken heverésző Balázshoz fordultunk, hogy jön-e. Kókadtan rávágta, hogy "nem". "De hát a falra, nem fürdeni!" - mondtuk, mire - mintha rugóra járna - felpattant, hogy nanáhogy jön! Rábeszéltük még Esztert is, úgyhogy így négyen szerelkeztünk megint fel, s vettük az irányt a beszállás felé.

Ez a steig volt az, aminek tavaly irtó nehezen tudtam nekikezdeni, konkrétan Balázs tolt fel az elején :-) Úgyhogy kissé aggódva közelítettem. Meglepetésünkre mintha két beszállási pont lett volna, tippelgettünk, tavaly melyiken mentünk, végül nekivágtunk. Judit, Eszter, én és Balázs volt a sorrend. Eszti úgy nekiment a falnak, felszaladt rá, mint a pókember, csak pillogtunk, hogy most majd jól megszégyenülünk... De aztán nekem is sikerült haladnom ügyesen, ám nem túl könnyen többhelyütt. Egyszer szükségem is volt Balázs szavaira, aki közölte, hogy ő nem biztat engem, hanem egyszerűen azt mondja csak, hogy ő tudja, hogy megoldom... Tényleg úgy éreztem, hogy ez egy olyan pont volt, ahol szükségem volt biztatásra, valamint hogy megmondja valaki, hogyan tudok átjutni ezen a darabon, hová lépjek, és aztán így tényleg sikerült is... Pszichológia.
Szóval, fárasztó volt, ha jól emlékszem, ebben megegyeztünk. Pedig csak D nehézségű részek voltak ezen a szakaszon...
Megcsodáltuk megint a Leopoldsteiner See-t a falról, oly szép és tiszta volt...
Aztán a tervezett kiszállási pontnál lecsatlakoztunk a steig útvonaláról, s a levezető ösvényen lebaktattunk.

A csapat egy része tó körüli sétát tett, a fiúk pedig - természetesen - a helyi büfénél kortyolgatták a sörüket. Judit céltudatos volt, hogy ő most megmosdik a tóban, és Eszti is vele tartott. Én pedig rá kellett jöjjek, hogy már igencsak összeragad a karom, ha behajlítom, ám mégsem ez volt a legfőbb oka, hogy szintén csatlakoztam a fürdőzők csapatához, hanem annak a lehetősége, hogy esetleg lehetne egyet úszni ebben a csudagyönyörű áttetsző vízben! Úgyhogy elindultunk keresni valami elhagyatottabb partszakaszt. Ebből meg az lett, hogy "betörtünk" egy privát stégre, s ott tobzódtunk. Én belépegettem a vízbe, de úszást nem tettem, idő sem volt oly sok, meg Judit azért aggódott amiatt, hogy hátha jön a gazda... Úgyhogy jól felkevertem az iszapot a fürdőző Judit körül, aztán ugrabugráltam kicsit a stégen, élveztem a csodajó napfényt, a szépséges tavat, és persze azt is, hogy már nem ragad össze a karom, ha behajlítom :-)))

Visszabaktattunk, majd aztán nemsoká elindultunk megint a már megszokott szálláshelyre. Ma estére komoly főzési tervek voltak: halas tészta, tuningolt zabpehely, Csabáék pedig egy többféle levesből álló finom kotyvalék legyártásának álltak neki.

készül a leves (fotó: Gergő)

profi konyhafelszereléssel :-)

halas cucc előkészítés és zabcucc keverése (fotó: Gergő)

Elkészültek az ételek, s nagyfokú éhséggel vetettük rá magunkat. Amiből meg az lett, hogy totál tele lettünk... A zab végét - melyről egyébként Csaba jogosan állapította meg finnyogva, hogy "ez nem is olyan, mint a Judité..." - Csaba egy elegáns mozdulattal berúgta a kocsi alá, a süllyesztőbe :-D
Alighogy megvacsiztunk, nekikezdett az eső. Gyorsan összepakoltunk, és most már kénytelenek voltunk felverni a sátrat. A fiúk Gergő sátrában aludtak, mely 1 éve vizesen lett összepakolva, így vecsési káposzta szagát produkálta, a fiúk nem kis sajnálatára :-) Bár így legalább Gergő nyugodtan petét tudott rakni bent az egyik sarokban, akik miután kikeltek, jól érezték magukat ebben a környezetben, s még a légypenész sem kapta el őket :-DDD
Mi Judittal a megszokott Husky-ban laktunk, mely változatlanul tágas és szuper vízálló volt. Egy darabig közösségi sátorként is funkcionált: 5-en kuporogtunk benne, beszélgettünk és iszogattunk, és néztük Gergő családi fotóit, míg kint kopogott az eső a sátron, majd a hangokat még színesítette Csaba csendes hortyogása, merthogy elszunnyadt :-) Én is egyre álmosabb voltam, majd a fiúk egyszer csak átvonultak a káposztasátorba, én pedig boldog elégedettséggel nyúltam el fészkemen.

Reggel tömény esőfelhőbe keltünk bele. Nem esett, de mintha ködben lett volna minden körülöttünk. Sajnos így a mára tervezett Eisenerzer klettert el is kellett vetnünk. Szerencsére Judit olyan, akár egy élő Klettersteigführer: azonnal ajánlott egy másik steiget, mely rövidebb idő alatt bejárható, közelebb van a beszállás a parkolóhoz, így ha ránkszakad az ég, hamarabb vissza tudunk menekülni a kocsihoz. Így aztán a 2 hónapja már megjárt hely felé vettük az irányt: ez volt a Bürgeralm, ahol a kezdő kletteren is voltunk májusban, viszont akkor egy másik steiget jártunk be, mint most. Felszerpentineztünk a parkolóig, s már itt szép, völgyeket kitöltő paplanfelhőkről tudtunk fotókat lődözni.

 

Felszerelkezés után minimálcuccal indultunk a Bürgeralm klettersteig felé. Ez egy viszonylag könnyű steig, zömében B, C, néhány D-s szakasszal, s lényegében harántolás (vízszintesen haladás a falon) az egész (no azért vannak benne fölök is...). Valamint egy fakultatív válaszható variánssal, mely F-es. Ezt meglátva a táblán felmerült, hogy mivel úgyis olyan könnyű lesz ez a steig, majd ezen az F-es részen mászunk falon kötéllel, játszunk kicsit. Legalábbis így terveztük nagy lelkesen...

Bürgeralm kletter falrajza

Belevágtunk. Csaba hamar elhasított előre, utána jöttem én, már lassabban, majd Balázs, majd Judit, Eszter, Ildi, Miki és Gergő. 

Nem kellett sok szakaszt megtennem, hogy rájöjjek: el vagyok fáradva, és még ez a steig is nehezen megy... Igazán jókat kellett nekirugaszkodnom, illetve sokszor beakasztottam a pihenőszárat is... Ez egy csodatalálmány, az egyszer biztos!

Úgy éreztem, nincs elég erő bennem. Mikor aztán ezt megemlítettem a mögöttem haladó Balázsnak, magyarázva ezzel haladási tempómat, kiderült, hogy ő is hasonlóképpen érez. Később aztán Csaba is efféléről számolt be. Szóval az előző napi megerőltetés ma is éreztette hatását... Így el is töprengtem, hogy sokadik nap még egy C-s kletter is kemény lehet, ha úgy elfárad az ember. Juditot szintén elgondolkodtatta ez, hisz ők ma indultak 5 napra a Königsjodlerre és több már steigre... :-)

Porszemek a falon

2 híd is volt ezen a steigen: az első drótverziós volt, ezen Balázs csüggeszkedett is, a másodikon már falécek is voltak lépegetőnek, valamint kötélkorlát, de ez utóbbi bennem inkább instabilitást idézett elő. Ezen én is függeszkedtem egyet.

függő Balázs

Aztán Csaba javaslatára kihagytuk az F-es variánst - mire ugyanis idáig eljutottunk, éreztük magunkon és láttuk a többieken, hogy nem vagyunk túl frissek. Csaba szerint egyikünk sem bír volna felmenni az F-esen... Nem bántam, hogy kihagyjuk, nem volt túl sok erőm már...

(fotó: Judit)

Utunk áthaladt a sífelvonó alatt, majd hamarosan a végéhez ért. A steig vége egy függőleges fal volt, ahová mikor odaértem, Csaba már a tetején állt, és épp standot épített. Ledobta aztán a kötelet, és mondta, hogy aki most itt akar egy kis falmászással próbálkozni, az most megteheti. 

Mire én ideértem, megfelelően fáradt és erőtlen voltam ahhoz, hogy erről a próbálkozásról most lemondjak. Úgy éreztem, emberhossznyit nem tudnék felkapaszkodni a falon, hiába van tele fogásokkal és lépésekkel. Ahogy aztán elnéztem a bátor próbálkozókat, ez a gondolatom csak méginkább erőre kapott. 

Végül négyen tettek próbát. Először Gergő volt a bátor, aki fel is ment végig, igaz küzdött jóízűeket, valamint mellőzte a tiszta mászást. Utána Balázs indult, rajta éreztem igazán, milyen lett volna, ha én is megpróbálom, ugyanis középtájról visszafordult, mert elfogyott az ereje. Csaba egyre gyorsuló tempóban eresztette le, melyet Balázs igen élvezett. Miki került sorra, aki fel is ment végig, új útvonalat használt, és nem feledkezett el közben a fal tisztogatásáról sem :-) Közben vérét adta a sikerért. (Megvágta magát.) Végül egy kis rábeszélés után még Eszti is nekiment a falnak, és a kemény kihívást sikerrel teljesítve ért fel.

Eszti fel

Judit, Balázs és én felmentünk ezután szintén a falon, de már csak kletterezve, nem falmászva. Alighogy felértünk, csepegni kezdett az eső, úgyhogy el is indultunk vissza a kocsihoz. 

És mára ez pont elég is volt. A kezeim enyhén remegve jelezték, hogy az Erő most nem nagyon van velem. Combjaimban jólesően éreztem az izmokat, mely másnapra izomlázzá változott. Egyszóval megegyeztünk abban, hogy ez a nehézségű steig pont jó zárása volt a hétvégénknek.

1szómint100: újabb csodálatos hétvégét töltöttünk el, melyben minden fantasztikus tényező adott volt:

• klettersteig
• hegyek, sziklák
• nagyszerű arcok, remek csapat, barátok!!
• az időjárás adta lehetőségek tökéletes kihasználása

Együtt voltunk újra a hegyekben, s már a következő utakat terveztük... :-)

(fotó: Balázs)

 

tájékozódó és vadfigyelő kódorgás a Vértesben

Tudom, rég írtam...
De mostanában nem ment. Ezt lelki okoknak tudom be.
És nem akartam erőltetni.

Viszont most úgy érzem, óvatosan újra nekipróbálkozok. És egy kisebb, de annál érdekesebb kószálás történetét mesélem el nektek.

Nemrég kaptam néhány tájfutó térképet egy munkatársamtól, melyeket nagy örömmel fénymásoltam le magamnak. Háromból kettő a Vértes egy szeletét ábrázolja; tegnap felkerekedtem hát Gánt közelébe, felszerelve magam tájfutó térképpel, turista térképpel és tájolóval, valamint azzal a céllal, hogy gyakoroljam a túravezetői tanfolyamon elsajátított tájékozódási ismereteimet. 

tájfutó térképem

Már itthon kinéztem, merre indulok majd, és hogy arra milyen tereptárgyakat szeretnék fellelni. Így esett a választásom első körben egy vizes gödörre (kék V), egy rókavárra (barna X), egy "különleges növényzeti tereptárgyra" (zöld X), egy vadlesre (fekete T), egy kis állóvízre (kék folt). 

Gántot a KÉK jelzésen hagytam el, majd bő másfél km után tértem le róla, hogy innentől jelzetlen utakon kavirnyásszak. Mindkét térkép a kezemben volt, de innentől szinte csak a tájfutót néztem, a turistát csak néha azért, hogy azon is tudjam, épp hol járok. 

A tájfutó térkép, ha friss, akkor teljesen pontos. Amit most én használtam, 1:15 000 méretarányú, 5 m-esek az alapszintközök, viszont mivel 2001-es állapotokat tükröz, ezért fennállt az esélye, hogy lesz némi eltérés közte és a valóság között. Emiatt azonban nem aggódtam.

A tájfutó térkép általában konkrét versenyre készül, méghozzá úgy, hogy valaki kimegy, és lefutja a pár km2-es terület minden méterét, és mindent bejelöl, amit lát. Tájékozódáshoz keresni sem lehet jobbat szerintem, mint a tájfutó térkép. Én mindenesetre teljesen beleszerettem :-)

A jelkulcsa viszont totálisan más, mint a turista térképnek, valamint - az igazi - egyáltalán nem tartalmaz feliratokat. A jelkulcsnak még itthon néztem nagyjából utána, és felírogattam a hátuljára, amiket útba kívántam ejteni, hogy melyik mi. Huzamosabb használat után az ember ennek az ismeretébe is belejön véleményem szerint.

Ahogy haladtam, folyamatosan figyeltem a térképet is, próbáltam a domborzatot is lekövetni, azonosítottam az utam mellett futó szárazárkot, valamint az útleágazások rengeteg kapaszkodót adtak. Az általam keresett útvillánál (Y alakú útelágazás) picit bizonytalan voltam, de ahogy továbbmentem, hirtelen ott volt a vizes gödör, az első pontom. Kacagva köszöntöttem, úgy megörültem neki, mint fellelt kincsnek :-) 

Itt volt a közelben több kiszemelt tereptárgy, úgyhogy sorban irányszögeket mértem rájuk, és iránymenetben indultam felderíteni. Először a rókavárat cserkésztem be - közbevetem: a tanfolyam előtt nekem fogalmam sem volt, hogy ennyi rókavár van az erdőkben, ezt is a tájfutó térképek révén tudtam meg, és mivel szuper érdekes dolognak tartom, jelenleg még nagy rókavár-rajongó vagyok :-) -, itt még a lépéseimmel a távolságot is számoltam, és meg is volt, ámbár csak 1 bejáratát találtam meg. Ezt is nagy örömmel nézegettem. 

Visszatértem a vizes gödörhöz, és bemértem a "különleges növényzeti tereptárgyat". Becserkészésem nem járt sikerrel, legalábbis az én szemem semmi kirívó növényzeti dolgot nem látott ott. Ez egyébként lehet valami nagy felfordult gyökér pl.; az is éppúgy lehetséges, hogy 2001 óta ez már nincs meg, mint az, hogy az én kevésbé gyakorlott szemem nem szúrta ki.

Újra vissza a vizes gödörhöz, majd most a gerincen álló vadlest mértem be. Felhágtam irányban, és ott állt a némileg összeszakadt les! Ennek is igen örültem eme kincskereső szempontból :-) S ott volt mellette a kis víztest: egy mélyedés, melyben megállt a víz. 

Törpöltem, merre menjek tovább. Újra csak a vizes gödörhöz tértem vissza, majd bemértem a másik irányban ábrázolt sok-sok rókavárat. Habzsi-dőzsi :-) Közben eltekintettem a közeli nyiladék felé, ahol a térkép földleszakadást ábrázolt, de azt nem láttam.

A rókavárak meglettek, itt több bejáratot is megtekintettem. Volt, amelyik pókok által be volt szőve, de talán volt aktív járat is, bár egyértelműen kirajzolódó lábnyomokat nem láttam a közelükben, viszont csapásokat igen.

Egy "felhagyott ösvény" jellel ellátott úton ballagtam egy felfutó völgyben, néhol valóban már némileg nehezen volt látható, merre is halad az út. Rácsatlakoztam egy nagyobb útra, majd haladtam tovább az újabb kiszemelt tereptárgyak felé: 2 határkő egy útelágazásnál. Nagyon kíváncsian vártam, milyenek lesznek a határkövek!

Az egyik kő a valóságban karó volt, ezt rögtön kiszúrtam. Ehhez képest bemértem egy nyiladékot, megerősítve ezzel, hol is vagyok, aztán a másik határkövet is bemértem, és így meg is lett: ez már valóban kő volt, egy alacsony, tömzsi téglatest, melyet boldogan tapogattam körül. Egy határkő! :-)))

Rácsüccsentem aztán, s elböngésztem a térképeket, hogy merre haladjak, s mit keressek meg. Majd elindultam, s szép, nyugodt, madárcsicsergős, ember most-nem-háborgatta erdőben haladtam. Roppant kellemes volt! A szél váltakozó erősséggel zúgott a fák közt, a Napocska is szeszélyesen sütött, de alapvetően meleg volt. 

Balra megláttam egy vadlest, valamint egy előtte kialakított etető területet, melyet a tájfutó térkép nem ábrázolt.

Kisvártatva valami barna, gömbölyded, hát-szerű dolgot fedeztem fel a fák közt, nem messze bal kéz felé. Meregettem rá a szemem, míg rá nem jöttem, mi az: egy szarvas pihengetett ott! A lélegzetem is elállt a látványtól, de szerencsére a lábaim is megálltak: mozdulatlanra merevedtem, s fejemen körbeérő szájjal, kiugró szemekkel figyeltem a szépséges állatot, ahogyan felemelte hatalmas agancsokkal ékített buksiját, lassan (nyugodtan) nézelődött kicsit, majd visszatette a fejét a földre. Le voltam nyűgözve, hogy ilyen szerencsében részesülök, hogy egy pihenő szépséges szarvast láthatok! Néhány percig figyeltem, majd odébb léptem egyet, mire ő felpattant, és irdatlan dübörgéssel áttört-zúzott a bozóton és elszelelt. Szegénykéim, milyen kis félős állatkák! Persze megértem... 

Boldogan baktattam tovább :-)

Domborzatot és útjelzéseket azonosítva haladtam. Aztán egy elágazásnál - néhány szajkó riadózó rikoltozásának aláfestő zenéjében - eltöprengtem, hogy lemehetnék a tőlem balra lévő, sűrű szintvonalakkal szabdalt völgyekbe, azok biztosan szépek lehetnek, és érdekesebbek tereptani szempontból, mint ez a mostani út. Úgyhogy bevettem a kanyart, és egy völgyben ereszkedtem tovább.

Itt már igen éhes voltam, úgyhogy eldöntöttem, hogy ha odaérek a közvetkező elágazáshoz, akkor ott iszok egyet, valamint elmajszolom a kis Jóreggeltemet.

Ám az elágazásnál még előbb meg akartam keresni egy köves gödröt (fekete V), illetve egy "egyéb mesterséges tereptárgyat" (fekete X). Ezek érdekében kicsit susnyásztam, de egyiket sem láttam meg. Úgyhogy a Jóreggeltet nyammogva továbbereszkedtem még egy kicsit egy újabb elágazásig.

Ez egy tök szép hely volt: több völgy itt futott össze, és nekem az ilyen tagolt domborzat általában igen tetszik. Most tudni véltem, melyik völgyben futó úton is kívánok visszaemelkedni, de azért a biztonság kedvéért bemértem az út irányszögét - és milyen jól tettem, mert pont a másik úton indultam volna el, ha nincs a tájolóm... 

Nézelődve-gondolkodva baktattam a csendes felfutó völgyön, mikor előttem népes mufloncsapat futott át a völgy egyik oldaláról a másikra, ahol már egy kanyarulat eltakarta őket szemem elől. Mosolyogtam egyet, aztán mivel úgy gondoltam, bizonyára felszaladtak a gerincre, továbbmentem. A kanyar után azonban észrevettem, és még mindig itt a közelben tanyáznak, úgyhogy most is moccanatlanra vettem a figurát. Nagyon aranyosak voltak, kedvelem a muflonokat (a tavaly előtti 4 napos zempléni kékezésünk emléke lengett körül...), jó sokáig figyeltem őket. Viszonylag kis testűeknek tűntek, úgyhogy nem tudtam eldönteni, hogy ifjoncok-e, vagy amúgy is ekkorák. Szép szarvuk volt, néhányan lehevertek, mások ide-oda mászkáltak, szóval élték a kis muflon-életüket :-) Furcsa volt, hogy nem vettek észre, de örültem neki. Mikor úgy éreztem, kigyönyörködtem magam, lassan elindultam, mire felrebbentek, és most valóban felszaladtak a tőlem balra lévő gerincre. 

Továbbhaladtam. Örömmel sikerült azonosítanom egy utamat keresztező, alig látható nyiladékot, majd kicsivel odébb őzecskék futkorásztak ijedezve tőlem. Aztán egyszer csak tőlem pár méterre ugrott fel egy őz a növényzetből s rohant el lóhalálában. Megnéztem a helyét: édesen kihevert folt volt az aljnövényzetben, egy őzfészek :-))) (Ijedten torpantam meg, amikor hirtelen mellettem felugrott; úgy csinált, mint a fácánok szokták, akik megvárják, míg az ember szinte melléjük ér, és akkor hozzák ránk a frászt azzal, hogy rikoltva felugranak...)

Eztán a térképen egy olyan tereptárgyat láttam, aminek a jelentését nem ismertem, úgyhogy kissé átkutattam a völgyoldalt, felmentem a gerincre is, de sziklán kívül mást nem láttam. Itthon aztán utánanéztem, mi ez, és a kisokos sziklafalnak írja (azon már nem feszülök, hogy áthatolható, vagy áthatolhatatlan-e a jel), szóval ha ez az a szikla volt, amit megtaláltam, akkor megtaláltam :-)

Hamarosan ellaposodott a terep, majd bevettem egy jobbkanyart. Kerestem egy bal kéz felé leágazó utat, de én nem láttam, úgyhogy meglepődtem, mikor egy vadetetőt kiszúrtam (az út vagy nem volt meg, vagy észre sem vettem). Nem messze tőle egy hegyes tetejűre csiszolt igényes határkő is figyelt.

A térképen láttam, hogy egy egyenes vonal mentén határkövek helyezkednek el szabályos távolságra. Sajnos nyiladékot csak nagyon szaggatottan jelölt a térkép, s a valóságban látva az erdőt nem vállalkoztam a meglehetősen szövevényes aljnövényzetben iránymenet megtételére. A turista térképpel összevetve megállapítottam, hogy Komárom-Esztergom és Fejér megye határán húzódnak a határkövek.

A következő célpontom egy olyan rész volt, ahol ott tobzódott egy vadles, egy "egyéb mesterséges tereptárgy", és egy kis vízfelület. Hát ez bizony megintcsak egy olyan vadakat beetető és kilövő hely volt... Itt farönkökre csüccsentem eltöprengeni a folytatáson, és bármily fura is, hogy épp egy ilyen helyen éreztem jól magam (ahol állatokat szoktak leölni orvul...), mégis igen kellemes érzetem támadott itt, a természetben, ahol emberrel nem kell találkoznom, ahol ily sok vadat láthatok (hát még a folytatásban...!), és keresgélhetek, kutathatok, felderíthetek, és a madarak is mondják a magukét, a Nap átsüt a lombokon, és fúj a szél... Annyira ÉLET volt itt, és annyira TERMÉSZET, jóllehet az ember már alaposan átformálta, és vannak ennél ezerszer természetesebb helyek... Mégis most ilyen érzések törtek rám.

Sajnos közel voltam a tájfutó térképem széléhez. Kitaláltam, hogy innen iránymenetben megkeresem a Borostyán-barlangot. Ehhez meredeken le kell ereszkednem egy völgyben futó úthoz (ez az út képezte a tájfutó térkép peremét), majd a völgy másik felén kell felmászni, s ott van valahol a barlang. Úgyhogy a turistatérkép alapján felvettem a barlang irányszögét, s követtem a tájolóm útmutatását.

Valóban jó mély völgyoldalban óvakodtam el, majd az utat keresztezve kaptattam fel a másik oldalán. Itt sűrűn megcsúsztam, ráadásul a kezeim is tele voltak térképpel és tájolóval, szóval igencsak figyeltem. Közben felfelé tekergettem a nyakam, látom-e valahol a barlangot. Úgy éreztem, sokkal könnyebb dolgom volna, ha tájfutó térkép alapján kereshetném, mint így, az elnagyolt és kevésbé pontos turista térkép alapján... 

Hát, nem találtam meg a barlangot. Szederindák csiklandozták csupasz lábszáramat, egyszer félpopóra is zuttyantam, s felhágtam egy szép sziklára is, majd egészen fel is mentem, de aztán úgy döntöttem, sikertelenül visszaereszkedek a völgyben futó útra, s azon megyek tovább észak felé. Lecsúszkáltam hát, s kaptattam tova.

A következő útkereszteződésnek, amit elértem, a Kullancstanya nevet tudnám adni. Itt ugyanis lecsüccsentem a fűbe a 4-es útelágazás közepében, s térképeztem. Mászik a lábamon egyszer egy kis kullancs: lecsippentem. Kisvártatva még egy. Majd még egy. Na, ekkor felkeltem, s még néhány egészen apró példányt leporoltam magamról. A dögök...

[Itthon zuhanyzás során 4 db apróságot úsztattam le a lefolyón, majd másnap reggel kb. 5-öt még kiszedtem magamból, egészen pirinyók voltak... Szerintem most rajzanak ki a kicsik...]

Gyorsan továbbálltam inkább.

Hamarosan újra belecsatlakoztam a KÉKbe. Széles dózerút volt, néhol felpakolt fakuglikkal, ritkított erdővel. Nem tetszett, ez már túl civilizált volt... 

Kitaláltam, hogy nem a KÉKen akarok visszacsorogni Gántra, hanem a Disznó-völgyön, Disznó-árkon át, mely egy a KÉKkel párhuzamosan futó völgy, s a neve alapján kíváncsiságot ébresztett bennem. Úgyhogy megterveztem az oda való átjutást, szintén jelzetlen utakon. Most egy darabig megint a tájfutó térkép peremén haladtam: a tőlem jobbra eső részt ábrázolta, de a balra esőt már nem. Így a turistatérképet is hozzánéztem, s ez alapján szántam pár percet egy 410 m-es magassági pont megkeresésére, mely nem lett meg. Ekkorra már éreztem, hogy telítődtem, vagy elfáradtam, vagy is-is, mindenesetre a vadászszenvedélyem jelentősen alábbhagyott. Eszembe jutott, hogy a tanfolyami gyakorlótúráinkon milyen kevés távokat mentünk, de azokat több órán át, és hogy ott is hogy el lehetett fáradni az állandó figyelésben, tereptárgyak azonosításában...

Remekül nyomon tudtam követni, hol haladok. Szép rész volt, ahol egy völgy fejénél haladt át az út (innen indult ki egy völgy), s itt a tájfutó térkép barnával valami kiflit jelzett. Ez a valóságban egy kifli alakú földkupac lett, pont a völgy fejénél. Érdekes volt.

Errefelé egyébként néhol útra dőlt fákon kellett átmászni, ettől tetszett pont, ettől az elhagyatottságtól és járatlanságtól. 

Egy 4-es útelágazásban a legkevésbé járt, füves utat választottam, mely kisvártatva útvillába torkollott: jobbra egy látványos, sötét alagútban futott alá az út a fák közt, balra egy füves, világos út vitt nagyjából szintben, szintén fák közt. Gyakorlatilag mindegy volt, melyiket választom, hisz mindkettő ugyanarra az útra csatlakozott rá hamarosan, viszont tök szuper érzés volt, hogy enyém a választás, hogy szabad vagyok, és azon megyek, amelyiken csak akarok! (Ez erősen szimbolikus értelmű is.) A térkép a jobb oldalit egy völgyben futó útnak ábrázolta, s mivel a gerincek mellett a völgyeket is igen kedvelem, dacára ennek sötétebb s csendesebb voltának (az összehajló fák sűrű lombkoronája árnyékot vetett), ezt választottam. Csendes völgy volt, állatkákat itt nem láttam, csak madarakat.

Hamarosan belecsatlakozott a várt útba, melyen a megfelelő irányba folytatva utamat hamarosan a "világosabb út" betorkollása mellett is elmentem, amin megintcsak vidámkodtam kicsit, hogy lám, milyen nagyszerűen sikerül tájékozódni!

Itt már hamarosan rácsatlakoztam a Disznó-völgyre, s egyből egy nagy felszántott placc mellett haladtam, mely mellett vadles állt. Ez a jelenség megint nem volt túl vonzó számomra - annál inkább az út másik oldala, ahol hirtelen magasan nagy fehér sziklát láttam meg. Ezt a sziklát a turista térkép is ábrázolja, s legközelebb szívesen meg is nézem, ám most már nem volt kedvem kitérőket tenni, célirányosan mentem Gánt felé, mert erősen fogyott a nap. 

Utólag meg kell állapítanom, hogy a Disznó-völgy nem tetszett nekem. Túl átalakított, teli van felszántott vadetetős területekkel és vadlesekkel, és semmi völgy-jelleget nem találtam rajta... Az út egyik fele szép, itt néhol füves szelíd dombhajlatok figyelnek, és fák, de a másik fele tisztára átalakított táj...

Abból a szempontból viszont nagyszerű választásnak bizonyult, hogy itt láttam most először vaddisznót, nyuszit, és nem előszörre őzecskéket is :-)) Elmesélem.

Ballagtam a sárfolyásos úton (ez egyébként szinte minden lejtős úton jellemző volt, hogy látványos sárfolyások mutatták: jókora zuhatag lehetett az elmúlt napokban erre), mikor egyszer csak balra picit előttem egy kisebb testű, de sötétbarna malac röfögött fel ijedten, s szaladt odébb. Megint bevágtam a füligvigyort, mivel vadcocát látnom különösen nagy élmény, melyben eddig nem sűrűn volt részem. Megálltam, s úgy figyeltem. A röfi is megállt, majd picit odébb egy másik is felröfögött és odébb szaladt. Erre bentről a sűrűből mély, komoly röfögés hangzott fel - a mama, vagy a papa... Egyből eszembe jutottak vaddisznós sztorik, és hogy ezek itt valszeg a kicsik, s ott van valahol a szülő is, szóval necces a szitu... Úgyhogy inkább kiléptem a lesből figyelő szerepből, s peckes látványossággal, méltóságteljes tempóban vonultam el az úton. A nagy még utánam röffentett néhány figyelmeztetőt, de szerencsére nem állt neki üldözni :-)

Nem sokkal odébb jóval előrébb valami barna pacát láttam az úton. Merőn figyeltem s fokozatosan közelítettem, mire a barna paca két őzzé változott, akik elgaloppoltak a susnyába. Az egyik gyermek volt :-)

És a nyuszi: egyszer csak azt látom, hogy előttem ugrabugrál az úton. Nem volt nagy füle, és szépen pattogott, mint jólnevelt nyuszihoz illik :-))) Nagyon aranyosnak találtam!

További vadlesek és szántott részek mellett haladtam el, majd egyszer csak beletorkolltam a sárga jelzésbe. Itt kellett néhány perc, míg helyretettem belső (agyi) térképemen a pozíciómat, majd mikor ez sikerült, indultam a sárgán nyugatnak. Innen már végig jelzett úton mentem, bő 1 km-t a sárgán, majd másfelet a KÉKen. Viszont mivel továbbra is nagyon tetszett nekem a tájfutó térkép, továbbra is ellenőrizgettem rajta a dolgokat. 

Közben az idő közelítette a 8 órát, a Nap felhők mögé bújt, minek következtében még inkább alkonyati érzetem kezdett lenni. 

Ezen a részen állatokkal kapcsolatban még 2 jellemző és 1 általános kalandom volt.

Volt megint vadröfi család. Ballagtam, s susnyászás hangjait hallottam, látni viszont nem láttam semmit (a nagyvad kilátszik, ezért gondoltam, hogy ez nem az), úgyhogy megtorpantam. A susnyászás folytatódott, majd két növény között feltűnt egy felnőtt vadcoca. Ballagott, keresgélt, rágicsált. Nézelődött, majd kiszúrt engem, aki moccanatlan állottam. Nézett, majd felkapta a fejét, s még jobban nézett. Gyanús volt neki valami, de percekig még gondolkodott, mi legyen. Én viszont léptem egyet, indulási szándékot jelezve, mire ő ijedten felröfögött és megugrott. De csak pár métert szaladt, utána megállt. Tán mert eszébe jutott, hogy ott vannak a gyerekek is: ugyanis aztán igazi világosbarna csíkos hátú apró röfik szaladtak felé, ifjoncos hangon röfögve. Itt aztán a családi okokra tekintettel megintcsak nem dekkoltam tovább, hanem látványos nyugalommal továbbálltam. Roppant boldogság lett úrrá rajtam, hogy pici malacot is sikerült látnom :-)))

Fák közt szaladó őzeket itt is láttam, fehér popsijuk integetett hozzám. Már egészen megszoktam látványukat :-) Végiggondoltam, milyen állatkákat láttam, s eszembe jutott, hogy róki még nem volt!

És lőn! Nem viccelek... :-)

Mászkálás hang balról. Dija megáll. Róki feltűnik, megy, koslat, szimatol. Dija vigyorog, s megfigyeli, hogy róki nem túl szép példány, különösen a lompos szép farok hiánya feltűnő, mely helyett az állat egy csoffadt farokban végződik csupán. Róki nem veszi észre Diját, továbbkoslat, távolodik. Dija eloson.

...És persze vigyorog szüntelen :-))

Micsoda élmény-ajándékokat kaptam! Az erdei vadállomány egy jelentős része felvonult szemeim előtt! Erre eddig ilyen tömegben még nem volt példa, úgyhogy boldogságom azóta is határtalan :-)))

Kereszteztem egy nyiladékot, utakat, térképen látott gödrök egy képviselőjére vetettem egy pillantást, majd egy bánya mellett elhaladva hamarosan rátértem a KÉKre. Elpakoltam a térképeket, és este 8-ra rétek mellett beballagtam Gántra.

A kocsinál kipucoltam a cipőmből és zoknimból a számolatlan mennyiségű bogáncsot és toklászt (honnan van annyi eszem még mindig, hogy fehér zokniban megyek erdőbe...?), majd az élmények súlya alatt roskadozva s a vidámságomat hangos elektro-industriál technoval fenntartva hazavezettem. 

Óriási jó volt ez a kószálás!!! Remek volt a tájékozódás, remek volt a tájfutó térkép, rettenet jó most az az érzés, hogy a tájoló használatát sosem feledem, és hogy megy a tájékozódás, és ez a rengeteg állatka az erdőben, ezzel kapcsolatban csak halmozott jelzőket használhatnék, hogy mennyire fantasztikusan szuperjó élmény volt :-)))))

Köszi, hogy megoszthattam veletek is :-)

Gerecse 50 - új dimenziók

Hát képzeljétek, a Gerecse 50 az egyik olyan dologgá formálódott az életemben, melyekhez egy oly érzés fűz, hogy "ezt minden évben meg szeretném csinálni". Így aztán idén olyan bizonyossággal tudtam, hogy részt veszek a G50-en, hogy ha senki nem csatlakozott volna hozzám, akkor is debizony.

Aztán megtudtam, hogy mások is tervezik a részvételt (nem, nem a rajtam kívül jelen lévő mintegy 7000 emberre gondoltam!), úgyogy velük összeszerveztük, hogy talizzunk a rajtnál. 

Így ütköztünk aztán ama helyen Judittal és Gáborral, Hajnival és Lacával, illetve Hajni barátnőjével (gyönge névmemóriám révén sajnos a neve nem jut eszembe...). Piff-puff lecsippantották a papírunk vonalkódját, aztán kilőttünk. Azaz Judit kilőtt, s engem magával röpített a szele :-) A többiek hátrébb maradtak, majd Hajni még utánunk loholt néhány instrukcióért, illetve hogy szóljon: ők talán más tempót diktálnak majd.

Judittal szinte végighasítottuk a távot...

Elképesztő volt! Így még sosem zúztam le a G50-et: rengeteget előzgettünk, a lejtőkön lefutottunk! Ez utóbbi főleg kuriózum nekem, mert bár jó ideje itt kacérkodik velem a terepfutás, még sosem vágtam bele, és a túrákon sem futottam. 

Az elején a Vaskapu előtti és utáni szakasz az emelkedős, az azért elfárasztott, azt éreztem. Ott is előzgetni igyekeztünk folyton, ahogy az út adta lehetőségek engedték. A Szent Péter templomromnál picit megálltunk, de onnantól megint jött a hasítás. A legközelebbi lassító hely a Bánya-hegy volt, melynek az alsóbb lájtosabb részét megállás nélkül teljesíteni tudtam, a meredélyén pedig 2 rövid megállást ejtettem meg.  Ezeket illetően fejlődést érzékelek :-)

Judit megállás nélkül ment fel. 

Egy étkezős pihenőt tartottunk Pusztamarótnál kivágott tönkökre csüccsenve, de onnantól aztán egy helyen sem dekkoltunk (Vértestolnánál esőben állva kaptunk be 1-2 zsíroskenyeret, majd tűztünk tovább). Én mondhattam volna, hogy pihenjünk meg picit (Judit szerintem nem igényelte), de most még én sem igényeltem! Döbbenet volt, hogy mily jól bírom :-)

A Gerecse csúcs oldalában nyaláboltam némi medvehagymát, csak 1 levesre valót, majd odébb haladva rájöttem, hogy inkább onnan kellett volna, úgyhogy jövőre nem a "gerecse üdülő" mellől fogok vételezni, hanem a Pusztamarót felé levezető részről, ahol eme növény csodaszép aljövényzet-szőnyegként pompáztatta magát :-)

Fáradtunk persze, Judit mondta, hogy combizmait és vádliizmait érzékeli. Én ezeket nem, helyettük a farizmaimat éreztem {farizmatikus voltam :-)}.

Jó tapasztalás volt, hogy az egyes helyekhez fűződő nosztalgikus érzéseimet most össze tudtam vetni a jelenlegi megéléseimmel (aha, itt akartam 2 éve leroskadni, és aludni egyet, most meg meg sem állunk! ja, ezen az apró emelkedőn már lépésről lépésre húztam fel magam, most meg felfelé is előzgetünk!).

De komolyan őrület volt, hogy ahol 2 éve még aligtempóban szenvedtem felfelé magam (autópálya pont előtti apró emelkedő, vagy a hosszú, Turulhoz vezető aszfalt), ott most még mindig, még a végén is előzgettük az embereket!

És a lépcsőkön is lezúztunk, el a népek mellett :-)))

9,5 óra alatt megcsináltuk! Nálam ez egyéni csúcs :-)))

Juditnak az 1. G50-e volt, és szerintem naccerű eredmény :-)

Tiszta boldog voltam, hogy ilyen jól ment! Ezek szerint most formában vagyok :-)

Gyönyörű fehér jelvény volt a jutalmunk, íme:

Gerecse 50 kitűző 2014. (forrás: termeszetbarat.hu)

Az elektronikus rajtolási rendszer szerintem még nincs kiforrva: nekem a végén tollal ráírták a lapomra a számítógép alapján az időimet, de a rajtidőmet mintegy fél órával előrehozták, míg Judit rajtidejét nem találták meg a rendszerben... Oklevelünk nincs, de nekem a jelvény a fontos, mely csodaszép hófehér :-)

Most többet is ettem és ittam, ez utóbbira próbáltam figyelni, mert hajlamos vagyok magamat kiszárítani.

Hát röviden ennyi :-) Boldog vagyok, hogy ilyen jó eredménnyel tudtam abszolválni a túrát :-)

kalandos Bakonyunk, avagy: Városlőd vonzásában

Szombatra, izzasztó szervezés árán, egy bakonyi kékezést hoztunk össze Anettel (-tal?) és Ágival. A terv szerint Városlődtől Bakonybélig túráztunk - volna.

Városlődöt busszal közelítettük meg, a busz pediglen a falvnak az északi szélén pakolt le minket. Így aztán dél felé vettük az irányt, hogy begyűjtsük az első kékpecsétet, mely a Városlőd-Kislőd vasúti megállóhelynél volt megtalálható. Legalábbis akkor még úgy tudtuk, kizárólag ott a pecsét - hát most már tudom, hogy a faluban lévő sörözőben is van, így aztán nem lett volna muszáj sok-sok km-t elmenni dél felé, hogy aztán újra ugyanazon az úton északra térjünk vissza :-) Gyerekek, legközelebb nézzünk már utána a bélyegzőhelyeknek :-))

De mivel ezt nem tudtuk, mi mentünk. Átsétáltunk az egész falun, közben jólesően bámészkodtuk a portákat, a cicákat és kutyákat, s a helyi erőket. Már ki is sétáltunk a faluból, amikor végre odaértünk az igen kieső vasútállomáshoz. Boldogan fedeztünk fel a falára festve egy bélyegző-jelet, s mikor az apró váróban nem találtunk semmit, a résnyire nyitva lévő szolgálati helyiségbe kopogtunk be. Egy bácsi volt bent, aki az asztalon várakozó kékpecsét felé intve behívott minket, majd leül az íróasztalához, dolgát végezni. Lefotóztam volna :-) Ahogy ott ül a világ szélén lévő irodájában egyedül, szebb kort látott munkaeszközökkel körülvéve, várva a tán nem túl gyakran járó vonatokat, s közben német rádiót hallgatva... De nem mertem fotózni :-)

Pecsételtünk, majd kint nekivetkőztünk a jó időnek, eszegettük, és csapatfotót kreáltunk: 

a Városlőd-Kislőd vasúti megállóhelynél

Aztán nyakunkba vettük visszafelé ugyanezt az utat. Közben megint elhaladtunk egy emlékmű mellett, melyet a falu német lakosságának kitelepítése emlékére faragtak fából:

deutsche Babi nénik cűgölnek haza...

A kéken haladva egyazon útvonalon tartottunk az épp eznap megrendezett Bakony 50 és rövidebb távjainak TT-jével, így sajnos folyamatosan jöttek szembe emberek. Számomra most ez annyira nem volt zavaró, annál inkább Anettnek, ki magánosabb túrázásra vágyakozott vala.

Nem sokkal hagytuk még el Városlődöt, amikor is lehetőség kínálkozott egy kisebb kitérőt kanyarítani Hölgykő várának megtekintése okán. Felvetettem, hogy ezt megtehetnénk, s mivel a többiek partnerek voltak ebben, jobbra indultunk. A vár nem volt messze, de mi egy elágazást elvétettünk, így nekünk mégis messzebb volt :-) Meglett aztán, s Ágival jól meg is másztuk. Leginkább nagy sziklafalakra hasonlít a vár mai képében, várságát már igencsak elvesztette. 

a sziklafal oldalában

Ági halált megvető leereszkedése az egykori várról

Eztán egy nagy legelőfélén letelepedtünk ebédelni, s közben Anett felolvasott Hölgykőről szóló infókat. S rádöbbentünk: dél van! És mi még mindig Városlőd határában lebzselünk, te jó ég...! Micsoda vonzáskörzete van ennek a falunak! Bennszorultunk valami tér-idő hajlatban!

spontán falatozunk :-)

Most azért már illendő volt igazán nekiindulni, s elszakadni ettől a vendégmarasztaló Városlődtől. Nem volt egyszerű, de sikerült :-)

Hamarosan legelő/rét/ugar mentén haladtunk, szembejövő TT-zőknek köszöngetve. Majd erdőbe kanyarodtunk, és hamarosan igen kellemes részen mentünk: egykori vasút nyomvonalán (térkép szerint: egykori Városlőd-Királykapu-Franciavágás vasút). Sok helyütt látványos volt a töltés, melyen utunk vitt, főként ahol völgyeket keresztezett.

És egyszer csak 2 szembejövő túrázó közt felismertem egy munkatársamat :-))) Kölcsönösen egymásra örömködtünk, s megtárgyaltuk, ki mit keres erre :-) Ő a Bakony50-en vett részt épp.

virágzik a kéktúra :-)

Engem elővett a pocakfájásom, Anettnek befájdult a bokája, Áginak pedig kicsit a feje fájdogált. Úgyhogy csodálatosan egészséges és fitt csapat voltunk :-)

Az időre leginkább Anett figyelt, s szorgalmazta is, hogy iparkodjunk, amennyire lehet. Így is erősen necces volt, hogy oda tudnánk-e érni Bakonybélbe 16:37-ig, amikor is az utcsó busz elmegy...

Odaértünk egy nagyobb útkereszteződéshez, ahol egy helyes kis rétecske is figyelt, pihenőhellyé kialakítva. Áginak ismerős volt a placc, szerinte már aludtak itt.

Ági fotózott kónya vicsorgót is (csikorgót/visítót/sikítót :-D), ami szerintem egy roppant látványos, érdekes és szép növény!

kónya vicsorgó (fotó: VadÁgi)

Hamarosan letértünk egy patakmederbe, azaz egy szerteszét tekergőző kicsi patak ülepébe, s itt igen megnehezült és lelassult közlekedésünk. Ugyanis épp erdőrendezés zajlott, s keresztül-kasul döntött fák vártak minket. Emellett a kékjelzések erősen megkopottak és alig felfedezhetők voltak, mindezek miatt tehát itt különösebben sietni nem volt módunk. Ez volt a fákon átmászkálás időszaka, amit a fájó boka, az idő miatt sürgetés, és a fájdogáló pocak miatt kicsit nehezebben éltünk meg. 

átmászós szakasz

Ezt legyűrve kaviccsal leszórt útra tértünk, majd hamarosan máris Németbányára értünk. Bekanyarodtunk a kékpecsét érdekében, mely egy saját oszlopocskára erősítve várt minket az út mentén az utcában, egy ház előtt. Pecsételtünk, majd leültünk tanakodni (eszegetni), hogy mitévők legyünk. Innen még 8,8 km várt ránk, s kb. 2 óránk volt a buszig... További körülményeinket is figyelembe véve, ez igen neccesnek tűnt... Anett nem gondolta, hogy a bokájával jobban bírna sietni. S ha azt a buszt ott lekéssük, akkor nincs már másik. Felmerült tehát, hogy ne menjünk tovább, hanem innen próbáljunk meg hazajutni. Úgyhogy elindultam a Bakony TT pontőreihez, kik a közelben csücsültek, megkérdezni, ismerik-e a faluból való eljutás tömegközlekedési módját.

Nem sokmit tudtak, úgyhogy miután mind3an megegyeztünk abban, hogy nem megyünk tovább, hanem innen próbálunk meg hazajutni, a faluban indultunk tovább, buszmegállót keresve. Az meg is lett, azonban busz ma már nem ment. Ezért szorgalmaztam, hogy gyalogoljunk ki a bekötőúton a főútra, mely műveletnek neki is vágtunk. A térképekkel bűvészkedtünk, mert volt nálunk háromféle is, s végre is találtunk olyat, melyen ez a rész rajta is volt.
Közben Anettet elodázhatatlan pisilhetnék kísértette, így aztán - jobb helyet nem lelve - az út menti árokba guggolt. Megjegyezte, milyen volna, ha most jönne autó, s megtekintetnék a hátsóját... S lőn :-D Egy autó érkezett, s elhúzott Anett mellett... :-)))
Elértük Bakonyjákót, ahonnan már csak egy bagolyköpetre volt a 86-os számú igen nagyforgalmú, s ezért jelentős utazási eredményekkel kecsegtető főút. 

A buszmegálló nem ígért nekünk túl hamar buszt, így Ági telefonos segítséget kért a tesójától, közben pedig - megállapodva abban, hogy Veszprém felé próbálkozunk hazajutni; s detektáltunk egy elütött denevért, valamint madarat - nekiálltunk stoppolni :-)) Ezt igazán kalandosnak találtuk (még mindig imádom a stoppolást! Anettnek talán ez volt az első (?)), úgyhogy jókat kuncogva próbáltunk jó benyomást kelteni a potenciális fuvarosainkban :-) Azonban igencsak hosszú ideig nem volt sikerünk... A másik irányba tök jófej emberek autóztak: egy kispolskiból 2 csávókám intett ki nagy vígan nekünk, majd egy másik autóból is integettek... Hjaj, hogy miért nem arrafelé megyünk mi! :-)

Egy részt, ahol az út kanyargós és szűkebb lett, erdei úton vágtunk le, majd már ott is voltunk Farkasgyepűnél. Anett épp a buszmegálló táblát tanulmányozta, amikor is szemből érkezett egy zöld wartburg, megállt az útszélen, s egy srác megszólított minket: hogy hová megyünk, meg hogy nem Bakonyjákó felől jöttünk-e, merthogy ott látott minket, ő volt, aki épp bontott egy házat, s valóban, így már nekünk is beugrott, hogy vályogházat csákányozó embereket láttunk, akik valami popszámra dolgoztak :-)) Aztán lezsíroztuk, hogy elvisz minket Városlődig, úgyhogy megfordult, s benyomultunk a járgányba. Kiderült, hogy már elhajtott mellettünk egyszer, amíg stoppoltunk, de akkor még teli volt a kocsija.

Egyszerűen muszáj megemlítenem Ági zseniális beszólását, melyen hatalmasakat nevettünk :-) Épp az autóról beszélgettünk, s a srác mondta, hogy 2 napja vette a kocsit. Mire Ági: hogy akkor most felavatjuk. Erre a srác lecsapott: "felavatjuk? megálljak?" :-D Nos, mindez hosszan tartó harsány kacajt eredményezett, úgyhogy jókedvben váltunk el tőle, s igencsak köszöntük neki kedvességét, hogy elfuvarozott minket :-)

...és így kerültünk újra vissza Városlőd vonzásába, újra beszippantott minket a tér-idő fekete lyuk :-))

Kb. 3/4 órát vártunk a buszra, majd Veszprémben átszálltunk, s ki bealudva, ki csak szerényen szunyókálva utazott. Fehérváron elváltam Anettől (-tól?) és Ágitól, kik utaztak tovább Bp. felé.

Ez a túra igazán remek volt, mert volt benne kaland, volt benne spontaneitás, újratervezés, szép tájak, remek idő, jó társaság, kékpecsétek, és dacára annak, hogy nem mentünk el a kitűzött célig, így is megvolt 20 km biztosan :-) Nagyon örülök, hogy eljöttetek, Anett és Ági!!! :-)

cuki egyentacsik Németbányán :-)

Alacsony-Tátra, a lelki vízválasztó - I. rész

Csaba lelkes szervezésének, valamint a résztvevők résztvevésének köszönhetően március 1-2-t az Alacsony-Tátrában töltöttük. 

Terv: 1. nap a Király-hegy megjárása (Králová hola 1946 m), elvileg hótalppal. 2. nap: majd alakul.

Résztvevők: Csaba, Judit, Gabi, Csongi, Sanyi (Barbapapa), Péter, Peti, én.

Február utcsó napján, pénteken 3 körül volt a találkozónk a Mexikói úti metró végállomásnál. Peti és én értünk oda a leghamarabb, s a helyi Burger Kingben múlattuk az időt, míg aztán Csaba és Judit érkeztek, majd Péter, majd Sanyi, s aztán mikor Csongi és Gabi is befutottak, felmálháztuk az autókat. Az Ignis csomagtartóját a hótalpak szinte teljesen kitöltötték, de azért paszíroztunk még oda is pakkot, valamint a másik autóba szintén. S biztos ami biztos alapon még hágóvasakat is csomagoltunk. Aztán elhelyezkedtünk, s kezdetét vette a vad vágta az Alacsony-Tátra irányába. Némi félreértést korrigálandó, betértünk egy autópálya-benzinkúthoz, matricát vételezni, majd már csak valahol Salgótarján előtt álltunk meg, talitankolni a kocsikat. Aztán Somoskőújfalunál elhagytuk az országot, majd pár óra néhányakban félelmeket keltő, másikban izgatottságot fokozó tempóban nyargaltunk Telgárt felé, ahol szállást foglaltunk. 

Ez a falu az Alacsony-Tátra keleti lábánál található (881 m-en), s innen visz turistaút a Király-hegyre, mely szintén az Alacsony-Tátra legkeletibb csúcsa a maga 1946 m-es magasságával.

Más sötétben érkeztünk a faluba, s leltük meg a szállásunkat, a Hanky Panziót. Örömmel kászálódtunk ki az autókból, s aztán Sanyi - a kommunikációs munkatárs - a nyelvi különbségek áthidalásával bejelentett minket a háziaknak, s tájékozódott a dolgok menetét illetően. Megtudtuk, hogy az emelet egy része lesz a miénk, 3 db szobával, valamint hogy konyha nincs, amit használni tudnánk. Úgyhogy a holminkkal együtt a főzős málhákat is "felcsempésztük" az emeletre, majd pedig a fürdőben rendeztük be a konyhánkat :-) Ilyen a magyar... Wc + fürdő+ konyha = 3:1 :-))

a szállásunk Telgártban

Az egyik kétágyas szobát Gabi és Csongi lakta be, aztán Csaba önfeláldozóan felajánlotta, hogy lakik a másik kétágyasban Sanyival, s tűri majd annak jelentős hanghatásokkal járó alvását. Így a fennmaradó 4ágyasba mi többiek költöztünk be, mely egyébként közösségi térként is funkcionált méreteinél fogva.

Sanyi-Barbapapa - a kulináris munkatárs - nekilátott összeállítani a konyhát, hogy vacsit készítsen számunkra. A választás tortellinire esett, s felmerült annak zacskós levesben való megfőzésének ötlete, mely aztán elvettetett, s lett aztán tortellini valami pacsmaggal rá, s azt aztán ízletesen befalatoztuk, körülállván, mint a tábortüzet :-) Néhány életkép:

Sanyi főz a konyhánkban :-)

falatozás

esti szieszta a terülj-terülj-asztalkánál

Iszogattunk is néhány dolgot, főleg Sanyi jeleskedett abban, hogy érdekes italokat hozott. Judit pedig palacsintát tálalt elő, arra is jól rájártunk. Néhány másnappal kapcsolatos tényező is letisztáztatott, aztán fokozatosan aludni szivárogtunk.

Ó, de még előtte Sanyi előásott egy flakont, mely sprére emlékeztetett, és körbeadta, hogy ki tudjuk-e találni, mi az. Segítségként a szájába fújta a tartalmát. A találgatásról készült videónak a "Cipőápoló!" címet adhatnánk, ugyanis Csaba váltig azt tippelte :-)) Sanyi végül elárulta, hogy valami vicces-átverős boltban vett alkoholos italról van szó :-)

Reggel szobánkban valószínűsítem, hogy Judit kelt leghamarább, de nekem az egyik legkorábbi emlékem Csaba ébresztgető baritonja, valamint különféle behatásai, úgymint lábujjpiszka, meg egyéb macera, amit egy lanyha párna-odavágással próbáltam honorálni, de úgy emlékszem, a párna visszaszállt rám... Muszáj volt felkelni :-)

Indulásunkkor a faluban nem volt hó, viszont havas sípályát láttunk, valamint erősen fehéredő fenyveseket a magasban. Kiértünk a faluból, majd nekivágtunk a folyamatosan, egészen a csúcsig emelkedő útnak. Itt kizárólag fenyves van, melyet igen kedvelek! Az alján még nem volt hó, viszont fokozatos emelkedésünkkel egyenes arányosságban fehéredett a környezetünk is. Az eső - mely csepegve öntözött minket - is szép átmenettel hóba fordult.

erdőszélen hó nélkül

fehéredünk

hullahó

Minihómberkével s áfonyával szegélyezett úton haladtunk, időnként szétszakadozva, majd egymást bevárva. Egy pihenőponton kaptam egy esővédő huzatot, mely amúgy nagy lett volna a zsákomra, úgy viszont, hogy a hótalpak rá voltak aggatva, pont elég nagy volt. Ezt fel is szereltem, mert már folyamatosan havazott ránk.

hó-emberek

Nagyjából innentől kezdve Peti és én leszakadtunk a többiekről, mert én úgy döntöttem, bevárom Petit, aki komótosan, nem túlerőltetve haladt. Egy darabig baktattunk így, aztán Peti úgy döntött, hogy nem próbálja meg utolérni a többieket, engem viszont "elenged", s általam üzente meg, hogy ő nézelődős-fotózgatós tempóra kapcsol, majd pedig visszabaktat ugyanezen úton. Úgyhogy ezeket letisztázva én a többiek után iparkodtam, majd utol is értem őket. 

Közben egyre inkább lecsökkent a látótávunk, mivel felhőbe masíroztunk bele. Mire felértünk egy trafóházhoz, amelyben eltűntek az eddig fölöttünk haladó áramvezetékek, alig pár mérette csökkent a látási lehetőség, és ráadásul a jelzett utat is elvesztettük. Judit, valamint Csaba emlékezete alapján azért továbbhaladtunk némi italvételezés, valamint alapos felöltözködés után. Mélyebb havon, valószínűleg bokrokon masíroztunk, időnként változatos mélységig beszakadva. Egy idő után elkezdtünk hasonlítani a régi Delta c. műsor elején mutatott sarkvidéki cudar viszonyok között masírozó emberekre :-)

deltások :-)

Megálltunk pár helyre-kis-fenyő mellett tanakodni. Csaba elmondta, mit gondol, és közszavazásra bocsátotta a továbbiakat illető döntést. Azt mondta, nem látja értelmét annak, hogy továbbmenjünk, mivel az utat sem találjuk, plusz látási viszonyok is erősen korlátozottak. Az erősen fújó szél egy idő után a saját nyomainkat is elviszi, melyeken még visszamehetünk. Mert az ilyen felhőben a tájékozódást is remekül el lehet veszejteni, főlek olyanoknak, akiknél a csapatban legalább 2 tájoló is van - a panzióban....

- közben Judit beépült a helyre-kis-fenyők közé, melyek jól óvták a széltől, majd Sanyi is pózolt nevezett fenyőkkel egyet - 

Judit, a beépített ember :-)

A szavazás eredményeként visszafordultunk. Juditban ugyan dúlt a továbbmehetnék, de megzabolázta a lovakat, nyelt egyet, s jött ő is. 

Gabi és Csongi hótalpakat szerelt, s úgy haladtak. Bár én nagyon lelkes voltam, hogy ezen a túrán majd jól kipróbálom a hótalpakat, de most túl macerásnak, túl időigényesnek, és ráadásul nem is elég indokoltnak tűnt a használatuk, úgyhogy nem is tettem. 

Visszaereszkedtünk a trafóházig. Alighogy odaértünk, jött lentről 2 helyi ember. Kitörpöltük, hogy Sanyi majd kikérdezi őket, merre haladnak, s esetleg követjük őket felfelé. Így is lett: engedélyükkel a nyomukba szegődtünk, s újraéledő reményekkel felfelé vettük az irányt ismét.

Jó tempóban haladtak, hamar felmelegedtem tőle, és jól is esett. Egészen a térkép által szilárd burkolatúnak jelezett útig haladtunk nyomukban, ott viszont megálltunk tanakodni egyet, ők pedig tovább-baktattak toronyiránt a csúcs felé.

az út széle

Látási viszonyok gyakorlatilag nem voltak. Azt is csak néhány méter távolságig tudtuk kivenni, hogy az "út" mentén korlát halad. Ezt követve nekiindultunk a csúcs felé. Kettészakadtunk, s egy idő után kiderült, hogy Gabi, Csongi és Sanyi visszafordultak, nem jönnek fel. Mi négyen tovább nyomultunk, beszélgetve, s a széllel dacolva. A sapiból-kapucniból kilógó hajam nekiállt "bedérülni".
Olyan szinten nem tudtuk, hol az út, hogy volt, hogy a korlát egyik felén haladtunk, volt, hogy a másikon. Hogy melyik volt a hivatalos út, azt nem tudom :-) De vicces lenne nyáron visszanézni az egész mutatványunkat, amikor hó nem fed semmit :-)

Egyszer csak elfogyott a korlát... Nem láttuk sehol, hogy folytatódna... Keringtünk, mint az irányt vesztett madarak, már ha van ilyen :-) Aztán kiszúrtunk néhány póznát, s azok felé orientálódtunk. Valószínűsíthetően utat jelöltek, úgyhogy ezeket követve haladtunk tova. Már közel járhattunk a csúcshoz, bár fogalmunk nem volt, hogy merre keressük. Legalábbis Péternek és nekem, mert Judit és Csaba némi homályos helyismerettel azért rendelkeztek.
Hirtelen nem messze tőlem megláttam, hogy feszítődrótók indulnak el a talajtól, s elvesznek a fellegekben. Jó hatalmasaknak tűntek, úgyhogy belegondolva abba, hogy pláne jó hatalmas tornyot tarthatnak, még elképesztőbbnek tűnt a szituáció, hogy ez a hatalmas torony itt van valahol pár méterre tőlünk, és nem látjuk...
Felértünk aztán valami havas képződmények mellé, melyek tőlem éppúgy lehettek kődarabok, romok, vagy akár fadarabok is, irdatlan vastag hórétegbe ágyazva. A szél veszettül süvített, úgyhogy amíg Judit elindult toronykereső útra emlékei alapján, addig Péterrel behúzódtunk az egyik havas képződmény szélárnyékába. Az ujjaim erősen összefagyásnak indultak...
Jött Judit, hogy megvan az épület, úgyhogy arra indultunk. A homályból elő is tűnt valami nagy építmény, mely nekem az adott látási viszonyok között valami elhagyatott ipari komplexumot juttatott eszembe. A túlsó végéhez siettünk, s benyomultunk egy aprócska, párszor pár méteres helyiségbe, melyben már tartózkodtak egypáran. Ez volt a melegedő, úgyhogy mi is ácsorogtunk egy kicsit. Csaba rögvest falni kezdte a kenyerét és kolbiját, oly éhes volt, de mi is nekiálltunk annak, amit hoztunk. Péter hozott szeletelt répát, Judit pedig a sütijét körbekínálta. Jó volt eszegetni, s kortyolni hozzá a termoszbeli még langyi teából. Közben a hajamra fagyott szörnyen vastag fehér tincsek is olvadásnak indultak, ami annyiból nem volt jó, hogy elkezdte a pulcsimat bevizezni. Közben jöttek-mentek az emberek a melegedőben, de mivel pici volt, mi sem akartuk túl sokáig foglalni a helyet, úgyhogy aztán összekaptuk magunkat, s kiléptünk újra a sarkvidéki időbe.

ez az, amit nem láttunk (forrás: www.orszagcsavargo.hu)

Az ujjaim az átvizesedett jéghideg kesztyűben azonnal fagyásnak indultak, s bizony mondom néktek, én életemben először itt és most tartottam elképzelhetőnek, hogy fagyási sérüléseket szerezzek... Lanyha kis mozdulatokkal zizegtetni kezdtem ujjacskáimat, s ezt kitartóan folytattam jó sokáig. Nem adom őket egykönnyen a fagynak...!
Még Csabát lekaptam, ahogy igazi eszkimóként jeget vakar az útjelző táblákról, de onnantól kezdve kezek a zsebbe, és ujjtorna ezerrel!

jégvakaró sarki ember (aki Csaba)

Csaba munkájának köszönhetően megállapítottuk, merre halad a zöld turistaút, s azon indultunk meg lefelé a hegyről. Bevallom, elég kellemetlenül éreztem magam, mert eléggé fáztam, s valami általános rosszabbul-lét uralkodott el rajtam. Arra gondoltam, hogy mivel most csak lájtos ereszkedés lesz, ezzel nem tudok majd elegendő hőt termelni ahhoz, hogy az elvékonyodott testvégződéseimben (láb- és kézujjak) jól megforgassam a meleg, éltető vért... Nagyon szerettem volna egy melegebb helyen lenni...

Szerencsére kiderült, hogy az ereszkedés során produkált mozgás is elég ahhoz, hogy az ujjaim elkezdjenek felengedni, eleinte csak enyhe bizsergés formájában, majd egyre fájdalmasabban. Ennek most igazán örültem, ennek a fájdalomnak, mert jót jelentett!

Felmelegedésemet követően jókedvem is visszatért. Elértük a korláttal szegélyezett utat, majd keresztezve haladtunk lefelé,  s kisvártatva újra a trafóháznál voltunk. Azta, tök gyorsan leértünk! Persze, hisz felfelé kerülő úton, csigában tekeredtünk...
Megálltunk egy kis italozásra, aztán mentünk tova. Közben a felhők elkezdtek eltávozni, látótávunk nőtt, majd kék égfoszlányok is jelentkeztek. De jóóó!
Csaba és Judit bemutattak egy víg hangulatú, hóba beleölős mutatványt, melyhez Péter is csatlakozott :-)

Egy idő után már vígan galoppoltam. Csaba elporzott nagyfokú tempóban, úgyhogy hárman folytattuk utunkat. Az ösvény jeges-csúszós volt, úgyhogy én azon csúszkáltam, Judit és Péter pedig a fák közt igyekeztek kellemesebb lépésekre lelni. Hamarosan már ráláttunk a völgyre, melyben Telgárt volt, s mely minden havat nélkülözött...

Valahol mintha Judit is elveszett volna, s ketten haladtunk együtt. Buja zöld és napfényes tájakra értünk, és elképesztőnek találtam ezt a csodát, hogy pár óra alatt komplett évszakváltást éltünk át! Eszméletlen egy élmény :-)) 

újra a tavaszban :-)

Sapka, kesztyű is lekerült, majd aztán haza is értünk.

Remeket mentünk!!! Bennem még munkált a mozoghatnék, úgyhogy mivel még bőven világos volt, felvetettem, hogy kószálni kellene egyet a falu táján. Péter és Peti csatlakoztak; Peti tisztán és kialudva várt minket :-) Úgyhogy nyakunkba vettük a falut. Elmászkáltunk tájain, megtekintettük nem túl ízléses bádogtetős házait, melyek közül sok ház eléggé lepusztult állapotban volt. Láttunk néhány sötétebb bőrű helyi erőt is. Aztán a temető mellett felkanyarodtunk a magasabb mezőkre, egy fenyvesen is átvágtunk, s aztán teraszos legelőkön leltük magunkat. Innen kiválóan ráláttunk a falura, valamint a Naplemente által pingált képre is. Közben mögöttünk a magas távolban havas fenyők álltak...

Telgárt

Visszafelé menet betértünk egy kocsmába, a Mikulásba :-) Peti már ismerte a helyet, hisz délután töltött itt némi időt. Most meghívott minket, s Tatransky caj-t ittunk, ők pedig még sört is. Felemlegette Pali mondását, miszerint 2 Tatransky-nál többet nem szabad meginni. Gondoltam, ezt én megpróbálom! Merthogy 1 után még tök jól voltam. 

Aztán a világ kezdett furcsább lenni. Olyan tompább, elmosódottabb.

Hazabaktattunk, bámultuk a csillagokat, és nem éreztem túl hidegnek az időt (azt hiszem, hideg volt amúgy). 

A panzióba érve letépkedtem magamról a felesleges ruhadarabokat, és utána azon kuncogtak a többiek, hogy a zokni, nadrág, fásli és bakancs hogyan hevernek szétszórva az előszobában :-)

Sanyi ma megmelegített lecsót készített (Csaba lecsójából), melyből már nem túl sok maradt, úgyhogy mi is rávetettük magunkat. Kellett az étel a belecskémbe :-)

...De nem volt elég. Volt némi szőnyegen fetrengés, beálmosodás, de aztán a szoba forogni kezdett, úgyhogy a már bevált módszerhez nyúltam: irány ki a hidegbe, az majd helyretesz! Zokni nélkül vizesbakancsba pattantam, be sem kötözvén azt, egy kabátot azért vettem, majd kint a kocsifeljárón kezdtem róni józanító köreimet a hideg sötétben. Nemsoká Péter is csatlakozott, és mentünk egy karikát a faluban, nevetgélve-józanodva :-)

Visszaérve a szálláshoz épp belebotlottunk a többiekbe, kik kocsmázni indultak. Hát csak nem bírtam ki, és csatlakoztam én is. Azért ítélőképességemet dicséri, hogy már nem fogyasztottam aznap alkoholtartalmú italt :-) (ha jól emlékszem...)

A kocsmában szóban játszottunk ország-várost, s a többiek közben söröztek főként. Az ország-város igen viccesre sikeredett, remek volt :-))

Valamikor aztán hazamentünk.

Otthon aztán észleltük, hogy Sanyinak nálunk kell aludnia, mivel az ő helyét elfoglalták... Ettől én kicsit megrendültem, mivel Sanyi alvási hangjairól legendák szólnak...S pont mellettem hajtotta álomra enyhén kótyagos buksiját :-))
Előzetes félelmeimmel ellentétben horkolási hangjait nemigen hallottam az éjjel. 1-2 ilyen jellegű emlékem van csak, de nem oly vészes. Viszont egyszer felkelt, és a sötétben kotort és motozott, lefejelte az alacsonyabb plafont, és nehezen találta meg az ajtót.... :-)))

/Folyt. köv.!/