Szilveszterünk a Ráktanyán

Idei szilveszteri helyszínünket Áginak köszönhetjük: a bakonyi Ráktanyát ő lelte fel és foglalta le nekünk 2 éjszakára (30-31-1). Tavalyhoz képest bővített létszámban képviseltettük magunkat: számunk 9-et tett ki végül, nevesen: Ági, Dóri, Attila, Zollltán, Peti I., Peti II., Balázs, Zsolti és személyem (Dija).
Attila kékít.

A helyszínre érkezésünk két adagban történt, mely jelenség az eltérő kiindulóhelyekből fakadt. Azonban mindkét csapat Pénzesgyőrbe érkezett tömegközlekedve, s onnan cűgöltünk el a mintegy 4 km-re lévő Ráktanyára (ki egyenest, ki némi kitérővel). Már ekkor gyanítani kezdtük, hogy széles e vidéken a turistajelzések nem épp frissek és egyértelműek, mely gyanúnk a 3 nap alatt csak erősödött s végül közös megegyezéssel igazolást nyert.

irány a Ráktanya!

Lordunk a kézipoggyászokkal :-D

Miután elfoglaltuk szálláshelyünket, az ún. Ikerbükk Házat, a tulaj bácsi beterelt minket a szobába, s reánk zúdította a tudnivalókat. Eleinte csüngtünk szavain, s esküszöm, próbáltam figyelni, de egyre kevésbé bírtam követni a sok szabályt s szokást, de ahogy láttam, nem csak én voltam így ezzel... Túltettük azért magunkat ezen is, majd rövid idő alatt valódi terülj-asztalkámat varázsoltunk azáltal, hogy mindenki majdnem minden kaját és piát közkinccsé tett, amit hozott. Eztán pedig elindultunk egy rövidke felderítőútra a környéken.

az Ikerbükk Ház

az ellátmányos asztal

Utunk elhagyott gyümölcsfák közt, majd jobb-rosszabb állapotban leledző tanyák mellett vitt, egyiket-másikat fel is derítettük. Felidéztem, mit is olvastam a Ráktanya egykori ura, Rák Károly önéletrajzában, s emlékeim vázát a többiekkel is igyekeztem megosztani. Régen nagy gazdaság volt a környék, Rák Károly szépen gazdálkodott rajta, újításokat tett, jól vezette tanyáját. Ám a rendszer börtönbe vetette, s amíg ott ült, némileg romlásnak indultak a dolgok a birtokon, majd az állam elvette tőle az egészet, és innen indult hanyatlásnak a tanya sorsa. Szerencsére a 80-as években volt, aki rádöbbent, hogy táborok szervezésére alkalmas a hely, s így nem pusztult le teljesen az egész.
Mára pedig, mint láttuk, több környékbeli tanya az enyészet szélén csüng, de amelyiknek van gazdája, azon ez meg is látszik.

enyész-tanya I.

enyész-tanya II.

Csoportfotóztunk egy kút vizében, majd kisvártatva egy juhnyáj közelében találkoztunk két emberrel. A bácsi részletesen tájékoztatott minket a közeli Zsivány-barlang megtalálásáról, a cigájákról s még nem tudom, miről, mert közben másra is figyeltem. Eztán az útról letérve a cigája-nyájat megkerülve tartottuk Gyenespuszta és a Zsivány-barlang felé. A puszta könnyen meglett, a barlang már nehezebben, dacára annak, hogy különleges barlang ez: egy bükkfa gyökerei közt indul a mélybe! Zsolti aktív GPS-ezésének is hála, meglett a barlang, s jól körülcsodáltuk. Behatolni nem nagyon tudtunk, talán teljesen hasoncsúszva lehetett volna valami eredményt elérni, de erre nem vetemedtünk.

Csoportfotó a kútban

A nyáj

útbaigazítást kaptunk

úton

a Zsivány-barlang bejárata

A kerítésen lévő hatalmas lyukon bebújva körülnéztem Gyenespuszta két épülete táján is (az egyik jó állapotban és gondosan lezárva, a másik az enyészet szélén), majd Dórival a kapuban előadtunk egy rögtönzött népi jelenetet, melyben Dóri remekelt igazán ízes palócos tájszólásával. Zseniális a csaj :-)
Miután Balázs és én megbarátkoztunk a cigájákat őrző nagy ebbel, továbbhaladtunk utunkon a többiek után.

Egyhelyütt különösen sok babérboroszlánt (?) leltünk, s én ekkor tudtam meg, hogy ez főként a Bakony és a Vértes jellegzetes növénye, máshol nem is nagyon fordul elő. Hát itt most bőven volt, és nagy telepekben, amerre csak fordultunk.

babérboroszlán

Alkonyat táján már visszaértünk lakunkhoz. Nekiálltunk össze-vissza enni mindenfélét, amiket hoztunk: bejglit, gyümölcskenyeret, apró diós pogikát, kukoricakonzervet, linzert, száraz aprósütit, sonkát, szalonnát, sajtot, vajaskenyeret, krumplisalátát stb. Tea is készült, majd utánanéztünk a piáknak: boroknak, Sangriának, házi készítésű Bélíznek, tejszínes-marcipános lötyinek, Suhancosnak...
Cserépkályhánk is dolgozott közben, s nekünk egyre jobban melegünk lett. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy talán az emeletes ágy felső része nem volt a legjobb választás...
Dóri és Attila kimentek aztán baglyokat keresni, s Attila zseniálisan utánozta a bagolyhangot, annak csalogatása végett!
Az ég csodásan tiszta volt, sok csillaggal telehintve, a Hold pedig épphogy fogyni kezdett - elég világos volt odakint. Próbáltam ellőni néhány éjszakai tájfotót, de valószínűleg nem tudom helyesen alkalmazni a fotógépemen ezt a funkciót, mert a készült képeken a Holdon kívül más nem látszik... Pedig a valóságban a fáknak árnyéka volt.

Korán fáradtunk, mint az öregek, s nem csaptunk este nagy duhajkodást. Viszonylag korán aludni tértem, aminek az lett az eredménye, hogy éjjel rengeteget forgolódtam, s nem tudtam aludni. Mire pedig jól esett volna, már reggel volt, s Dóri előzetes tervei szerint 7-kor kelni kellett volna.

reggeli fények

A Napocska bőkezűen köszöntött minket. Reggeliztünk, s kitaláltuk, hogy egy kondér forralt bort készítünk, s többek között azt visszük magunkkal a mai túrára. Zoltánnal már-már harcot kellett folytatni a csillagánizs borba helyezését illetően, ám végül ő is jobb belátásra tért, s engedélyezte a dolgot :-)

forralt borika [vagy gyümölcsleves? :-)]

A d.e. folyamán sikerült magunkat menetkész állapotba hozni, s a korábban megbeszélt útiterv szerint utunkat Bakonybél irányába vettük az elvileg sárga jelzésen. Az "elvileg" szócskát bizony illendő hozzátenni a dolgokhoz, mert a mai napon is voltak kavarcok a térkép és a valóság nem-egyezése miatt. A jelzések össze-vissza mentek, hol régi, hol új állapotban voltak, s időnként a fák közt mindenféle ösvényt nélkülöző helyeken jelentek meg... A térképi jelzések és a fákon lévő jelzések bizony komolyan nélkülözték az összhangot!

Egy helyütt Dóriék 3 csillaggombára/apró pöfetegre leltek az avarban. Dóri körültisztogatta őket, majd az egyiket ki is emelte és kipöfögtette. Igen szépecskék voltak!

csillaggomba

Néha furcsa erdőben haladtunk. Zoltánnal meg is állapodtunk abban, hogy olyan bolygatott, zaklatott hangulat van ezekben az erdőkben.
Egyhelyütt fagyzugos rétre leltünk, ahol a zúzmara harsogott lábunk alatt. Érdekes volt ez: a Nap ereje remekül megmutatkozott, hisz ahová alkalma volt a nap folyamán odasütni, ott a talaj is felolvadt, tocsogóssá vált, de amely rész egész nap árnyékban volt, keményre fagyott földdel és zúzmarás füvekkel rendelkezett.
A sárgát sikerült valahol elhagynunk, köszönhetően a jelzések hiányosságainak, úgyhogy utunkat kavicsoson folytattuk. Szép sziklák kísértek minket, majd egy fagyos árnyékos részen megálltunk inni egy kis szíverősítőt, miközben Dóri gímpáfrányt fotózott.

Fagyos gímpáfrány

A fák közt egy érdekes jelenség látszott: egy kis tisztás, telis teli megfagyott vakondtúrásokkal, középen pedig egy kereszt. Körülkoslattam, hátha tartalmaz feliratot, de nem találtam semmi effélét. Bizonyára egy cserkésztábor helye volt.

fagyos rét

Nemsokára elértünk a Bakonybéltől délre lévő Szent-kúthoz (=Borostyán-kút), illetve kis templomhoz és kálváriához. Úgy tűnt, ez amolyan turistacélpont, mert rajtunk kívül többen voltak itt, sőt sokan kocsival érkeztek. A kis templom előtt befagyott tó terült el, s pirosas stációk sorjáztak felfelé a fák közt. A kápolna környékén remetéskedett a XI. században Gellért szerzetes (a későbbi Szent Gellért püspök vértanú, a Gellért-hegy névadója), aki Szent István király fiának, a szintén szentként tisztelt Imre hercegnek nevelője volt. Itt kicsit lepiknikeltünk, eszegettünk, körülnéztünk. Jól nézett ki maga a kút, valamint magasabban fekvő szentélyekhez is fel lehetett lépcsőzni. Végül a befagyott tó alatt egy mintha-békát figyeltünk meg.

fotó: Világi Peti

A Szent-kút környéke

Gellért a bronztáblán...

... és szoborként

Visszafordultunk, és jelezetlen útra tértünk, hogy aztán a Gerence-patak, majd a Fekete-séd mentén haladva felkeressük a Tiszta-víz-forrást, mely a térkép szerint a Bakony legnagyobb forrása. Hamarosan egy csapat bivaly mellett haladtunk el, kik a tőlünk jobbra lévő sásos-zsombékos tisztáson voltak elkerítve. Hatalmas és nagyon szép állatok voltak, ráadásul kíváncsiak is, mert végig minket figyeltek, ahogy elhaladtunk.

büszke bivalyok

Nem sokkal arrébb egy (térképen természetesen nem jelölt) lovardát találtunk, melynek őrző kutyái nagy hévvel rontottak ki az arra járó túrázókra. Elég kicsi kutyák voltak, láthatóan a hangjuk volt az egyetlen fegyverük. Leányaink pedig bájukkal hamar levették őket mind a 4 lábukról. :)

Az elmaradhatatlan kutyázás

A patakok mentén csudaszép és kalandos útvonal várt minket. Eleinte a meder üres volt, de így is nagyon szép, majd víz is került, és sok helyen keltünk át a patakon - ki ilyen, ki olyan technikával :-) Az útvonal nem csak a mi tetszésünket nyerte el, ugyanis megtaláltuk valami terepi tájékozódási játéknak egy valószínűleg nem rég kinnfelejtett  útmutatóját. Kár, hogy lekéstük, szívesen beneveztünk volna. :)

Télen nem sok látványos növény van, de mi még ilyet is találtunk, hála Dóra szemfülességének: téli zsurló hajtásai emelkedtek a patakparton.

Téli zsurló

Csodáltuk a sokféle gombát, a szintvonalszerűen befagyott tócsákat (még körlingeztünk is!), majd egyszer csak Zollltán rábukkant egy nagyszerű leletre: egy változatos ősmaradványos kőzetre! Győztük körülcsodálni; többféle egykori élőlény lenyomatát is őrzi a kő. Attila lett a zseniális lelet gazdája, ő vállalta, hogy hazaviszi.

Curling

átkelés a Fekete-séden :-)

...és újabb átkelés

a leletes kőzet

A következő érdekes helyszínünk egy gazdag nummulites-lelőhely volt. Egy nagy, jégcsapokkal tarkított sziklafal törmeléklejtőjén leltük meg eme ősmaradványokat - vagy inkább úgy is mondhatni: ők alkották a törmeléket. Elszemezgettünk belőlük, itt már válogatni is bőven tudtunk, olyan gazdag volt a kínálat.

Szent László pénze

Csapatunk hosszúra nyúlt, szétszakadozott. Egy patakátkelés után hirtelen egy csomó állati szőrre lettem figyelmes a talajon. Felhívtam rá a kicsit előrébb álldogáló többiek figyelmét, mire tudatták: ők érdekesebb dologra bukkantak! Nevezetesen: a szőrök egykori gazdájára, azaz annak maradványaira. Ment a találgatás, milyen állat lehetett anno a ma már csak csontként, némi szőrként és bőrként, és egy lábacskaként létező jószág... Talán őz? Vagy inkább szarvas?

a valahai

Még néhány változatos patakátkelés, és ott voltunk a Tiszta-víz-forrásnál. Volt egy asztalka padokkal, így ott kicsit letanyáztunk takarmányozási célokból. Ettük mindenkinek a mindenét: csokit, sajtot, a többire nem emléxem.
A forrás egyébként nem kiépített, a talajból szivárog elő, és egy tekintélyes "tócsába" gyűlik egy kidőlt és gyökereit az ég felé meresztő fa mellett. Szép!

a Tiszta-víz-forrás

Továbbálltunk, s a célunk volt a piros jelzés megtalálása. Térkép, GPS, tájoló, józan ész majdhogynem mind kevés volt hozzá, a jelzés meglehetősen kaotikus és eseti volt.

Emellett elvitt minket egy tisztásra, ahol érdekes hosszú lécfélék voltak a fákhoz támogatva, tollak a bokrokra kötve, és egy csontsíp, kicsit odébb pedig 3 kikészített szőrme lógott az ágakon, ja, és egy szőrtarisznya! Arra jutottunk, hogy itt talán valamiféle őslakos-tábort szoktak volt tartani, wigwamokkal, ilyesmikkel. Valószínűleg ezt találtuk.

a szőőőrök

jövünk a színekben (fotó: Világi Peti)

Nemsoká elértük az Öreghálást (egy üresen álló házikó és egy felriasztott és menekülő nyuszi volt a menü), utána pedig egy szántóföld szélében haladtunk tova. Lecsorogtunk a Galla-patak völgyébe, majd a Farkas-réten kezdtünk felkapaszkodni. Hát ez csuda egy rét volt! Itt Dórit és engem ugyanaz az érzés kapott el: a Nap szikrázóan sütött, a rét füve a körülményekhez képest szép zöld volt, és azt éreztük, hogy itt jó volna megpihenni. Le is hevertünk kicsit, míg a többiek továbbmentek. Édes hallgatásba enyeledtünk, csak élveztük a Napot, a füvet, a csendet, a kellemes hőmérsékletet... Remek volt!

Utána továbbmentünk, és még a réten utolértük a többieket, kik egy csoportképhez vártak minket. Zsolti gépével két csoportkép készült: az egyiken csak a fontos személyek vannak rajta, a másikon már mindenki ;-D

a Fontos Személyek...

... és a Mindenki :-))

Megkezdtük aztán kapaszkodásunkat a Hajag oldalában. Itt most sokáig emelkedett az út az erdőben, s erősen sötétedni is kezdett. Petivel leszakadoztunk, s ha a többiek bevártak, utolértük őket. Egy ideig még volt olyan gondolat, hogy megcsúcstámadjuk a Középső-Hajagot, de aztán már annyira esteledett, hogy kihagytuk.
Az egyik pihenőnél Balázs elővarázsolta a tartalék üzemanyagot: a csokis Győri Édes Zabfalatot! Dícsértük őt és befaltuk a kajáját :-)
Hamarosan előszedtük a fejlámpákat, és már libasorban haladtunk, mint a bányából este hazatérő lámpás törpök. Elértük Augusztintanyát (nagyjából semmit sem láttunk már belőle), és az erősen elhagyatott SP+ jelzésen tartottunk a Ráktanya felé, melyet most már hamarosan el is értünk. Voltak éhségek, szomjúságok és fázások, úgyhogy ezek csillapítása végett a megfelelőként cselekedtünk. Az est folyamán elkészült az általam beígért - és nagy várakozásokkal teli - puncs is, mely ugyan nem olyan lett, mint ahogy azt néhányan elképzeltük (azaz nem lett sűrű rózsaszín bugyborékoló jóság), ám végül így is jónak ítéltük. 

Lordunk pihen a cserépkályha mellett a vörös bőrkanapén :-D

Az este a játéké volt! Actyvity-ztünk, bassoztunk, majd jött a tavalyi hagyomány: a fejreragasztós-ki-vagyok-én játék! Voltak sikerélmények és sikertelenség-élmények, de csak egy kört játszottunk ebből.
Dóra előadásában többször szerencsénk volt meghallgatni a Peronoszpóra-számot, mely hatalmas közönségsikerre tett szert, s ez Dórát újabb és újabb előadásokra sarkallta az est folyamán :-)

Éjfél környékén koccintottunk pezsgővel, aztán nem emléxem, mi volt, valamikor aludni tértem (állítólag már legalább másodszor azon az estén).

Az utolsó reggelen Zsolti elmúlasztotta a lábaimat megfogdosni és a zoknijaimag összecsomózni, úgyhogy morcosan keltem :-D Nem ám, na :-)) Csak jól hangzott :-D
Szóval reggel jó nehezen és sokára kapartuk össze magunkat. Én nem bírtam semmit enni (előző este bevirsliztünk, meg mindenfélét is ettünk még), és asszem Zoltán sem evett. De pl. Attila és Dóri jó étvággyal megreggeliztek. Különféle verziók születtek arra nézve, hogyan alakítsuk a hazautazós utolsó napunkat (túra-pakolás-takarítás-cuccokkal vagy nélkülük túrázás sorrendjei és milyensége), végül úgy lett, hogy összepakoltunk, kitakarítottunk, kifizettük a bácsinak a szállást, megbeszéltük, melyik busszal megyünk, majd DórAttila elpályáztak madarászni (?), egy kis csapat indult egy röpkét túrázni, a maradék x ember pedig a lakban maradt. Mivel én a túrázós szakosztály tagja voltam, most arról tudok beszámolni.

Kitaláltuk, hogy keressük meg a pilóta emlékművet, az itt van nem messze. Kissé paráztam, mert elvileg én vezettem a társaságot, és visszaemlékeztem arra, milyen fosok a jelzések. De ahol elbizonytalanodtam, Zollltán a segítségemre sietett, és elmélyült szakértelemmel böngésztük a térképet, ahogyan azt a mellékelt ábra is mutatja :-)

okosssan tudományosssan! (fotó: Vadkerti Ági)

A pilóta emlékmű mellett elsőre simán elmentünk, mivel nem közvetlenül az út mellett volt, hanem beljebb, és csak azt láttuk, hogy valami alacsony fehér mered ott a gyér fák közt, de nem is tudatosult bennünk. Töprengés, vacilálás, visszafordulás - és meglett. Konstatáltuk, hogy itt Vass Zsigmond őrnagy 1968-ban hősi halált halt.

Vass Zsigával (fotó: Vadkerti Ági)

Eztán úgy döntöttünk, megnézzük az Augusztintanyát. Arra vettük hát utunkat a zúzmarától fehérlő fák közt - mert ma nem sütött a nap, sőt felhőben mentünk néha, és meglehetős hideg volt. Ez a nap már-már hasonlított egy téli naphoz.

A mai napon Balázs kifejezte igényét arra, hogy ő liánra másszon. Így aztán ahol talált alkalmas vastagsággal bíró liánt, felkapaszkodott rajta, s átváltozott Liánemberré :-)

a Liánember :-)

Elbámultunk az Augusztintanya igényes szépségén, majd a mellette elhelyezett turistatérképet tartalmazó tábla útmutatása szerint kitaláltuk, merre megyünk tovább. A táblán rajta volt ugyanis a Ráktanya Tanösvény, melyet a mi térképünk nem tartalmazott, így belőve annak irányát a piros négyzeten indultunk. Nem csontsimán, de meglett az útvonal, és kisvártatva már a Fehér-kő-árokba ereszkedtünk le. Ez egy szép és mély árok, melyen egészen a Szekrényes-kő-árok becsatlakozásáig gyalogoltunk lefelé. Itt megcsodáltuk a névadó Szekrényes-követ, mely döbbenetes méretével nagy magasságban azt sugallta felénk, hogy ő bizony nem természetes képződmény! Erre a térképen semmi nem utalt, úgyhogy valószínűleg csupán szabályossága miatt hasonlatos az emberi kéz által alkotott várszerű képződményekhez.

a Fehér-kő-árok

a Szekrényes-kő és a róla elnevezett árok

 Az árokban már csak a Ráktanya Tanösvény jelzése haladt, bár ettől nem voltunk hasraesve. Az árok egyébként kellemesen kalandos: kidőlt fákon kell átkelni, ide-oda kígyózni az árkon át.
Az árok felső vége felé megszűnt a tanösvényjelzés. Már csak az üres fehér négyzet virított itt-ott egy-egy fán, így jobb híján azt próbáltuk követni. Míg aztán kiértünk a kavicsos útra, de itt megintcsak az volt a kérdés: jobbra menjünk, avagy balra. Eltévedni már nem tudtunk, csak azt kellett eldönteni, merre rövidebb "haza", vagy merre lehet a tanösvény. Zollltán javaslatának irányába indultunk, és nem messze fehér négyzetes fákra bukkantunk, melyek elviekben egy rövidebb utat kínáltak. Zollltán előrement felderíteni, de mivel én úgy éreztem, ez a jó út, és piszkálta a fantáziám, hogy én is megnézzem, utána indultam, s a többiek is. És valóban bejött a dolog: eme ösvény segítségével levágtunk egy kunkort, és már nem voltunk messze a Ráktanyától.

Odaérve konstatáltuk, hogy DórAttila elindultak Pénzesgyőrbe, de egy másik útvonalon, hogy fás legelőket keressenek. Erről az útjukról majd ők beszámolnak itt, reméljük :-)
Tehát a pénzesgyőri fáslegelőket kerestük a falutól délre. Azt terveztük, hogy a P négyzeten indulunk, majd az első kanyarban letérünk róla egy fel nem festett úton, ami majd kb. odavisz. A bonyodalmak ott kezdődtek, hogy nem volt ilyen kanyarban letérő út. Innentől intuícióinkra bíztuk a tájékozódást, ezt az iránytű némileg segítette. Sajnos akkora köd volt, hogy 200 méternél messzebbre nem nagyon láttunk, így még nehezebb volt a tájékozódás. Egy sziklás völgyben, egy patak mentén próbáltunk haladni, az elvileg  a cél közelébe vitt volna. A térkép azonban köszönő viszonyban sem volt a valósággal. Hamar teljesen elvesztettük az utat, valahol Kőrisgyőr (dűlő) körül csámborogtunk, mire találtunk egy felfestett tanösvényt. Ezen indultunk tovább a fáslegelők felé, hátha pont odavisz. Egy legelőre vitt, villanypásztor és több drót is keresztezett, bent szürkemarhák és talán lovak, vagyis arra nem folytathattuk az utat. Ehelyett elindultunk a tájoló szerint irányban a falu felé. Egy idő után szerencsére sikerült beüzemelni a telefonom GPS-ét, ami segítségével tökön-babon, galagonyáson, még két legelőn keresztül eljutottunk Kőrisgyőrbe (Pénzesgyőr része), ahonnan indult végül az az út, ami a fáslegelőre vezet. Erre azonban már nem volt időnk, a buszmegálló felé vettük az irányt.
Mi is összemálháztuk magunkat, és a már ismert úton indultunk ködben, fagyban, zúzmarában Pénzesgyőrbe a buszhoz. DórAttilával a buszmegben találkoztunk össze, majd nemsokára jött a busz is, és innentől a hazautazásé volt a szerep.

fotó: Vadkerti Ági

Én személy szerint úgy vélem: kellemes szilveszterünk kerekedett, és örvendek, hogy a tavaly megkezdett hagyományt sikerült folytatnunk idén is. Atomra nem túráztuk szét az agyunkat, de én nem bánom, ha picit pihenősebbre sikeredett. A Ráktanya egy kellemdús hely, az ára megfelelő, és elzártsága számomra csak emeli vonzerejét. A vízzel azért nem árt vigyázni. :) Köszi, hogy eljöttetek, gyerekek! :-)