OKT 18. sz. túra Nógrád-Becske

Dani bejegyzése a nógrádi KÉKről

1. nap, avagy hogyan tévedjünk el napjában többször is.

Valamivel negyed 10 előtt szálltam le a nógrádi vasútállomáson. Valamikor áprilisban fejeztük be itt a kéket, s most újra itt vagyok. Ezúttal egyedül. A többi jelentkező ugyanis lemorzsolódott a szervezés közben. Nos, az egyedül való túrázásnak számtalan előnye van. Először is a magad ura vagy, mehetsz a saját tempódban, tehetsz kitérőket, amit más nem nézne meg, nem kell alkalmazkodni, egyszóval szabadság van. Viszont. Ha eltévedsz, egyedül kell keresni a jelet, ha kimegy a bokád, egyedül kell levánszorogni a hegyről, szóval megvan ennek is az árnyoldala.

Én sajnos egy megrögzötten pedáns ember vagyok, és a kéktúrán sorban haladok. Ergo az Irottkőtől a Börzsönyig megvan minden. Akkor tehát irány a Cserhát. Ami persze csak félig igaz, hisz Katalinpusztáig még tart a Börzsöny, utána a Naszály elkülönülve áll Vác fölött, és csak ezután kezdődik az igazi Cserhát. Na, ennyi bevezető után akkor irány hegynek felfelé.

Nógrádról kifelé vezet az út, majd a szeszfőzdénél (könnyű megjegyezni) balra vezet egy ösvény. Itt a jelek eltűnnek, csak megérzés alapján megyek egy erdő felé. Meleg van, és nagyon sok a lény, csak úgy tapadnak a karomra, így menekülőre fogom. Jelzés továbbra sincs, bízom benne jó felé megyek. Egy mezőre kiérve patakot kéne látni, de sehol semmi. Pláne jelzés. Már majdnem elindulok a rossz irányba, amikor kiszúrok pár füzet és égert, ami azt jelenti, ott víz van. Nem is kell csalódni, és a jelzés is előkerül. Innen felfelé tart a légy mentes ösvény a Nagy-Kő hegyre. Az út egyre meredekebb, szép kezdet, mondhatom. Aztán kifulladva a csúcson egy szép esőbeálló vár, innen lelátni Szokolyára, és a Börzsöny déli lejtőire. Lefelé már lényegesen egyhangúbb az út, szépen ereszkedik a tölgyesben, igaz, ha valaki ebből az irányból jön felfelé, talán mást gondol az ösvényről. Tempósan haladok lefelé, majd egy köves útra kiérve balra fordulok. Majd egy kilométer után gyanút fogok. Térkép elő, és lőn: a pecsételő hely nem a kéken van, hanem a kék négyzeten kell a másik irányba menni. Irány vissza, majd be Magyarkútra. Az Irma forrás még nyár közepén is bővizű, ráadásul kellemesen hűs. Ennek ellenére én ledöntök egy barna Steiger márkájú sört. Kell a folyadék.

Kilátás a Nagy-kő hegyről

Visszafordulok a köves útra. Az erdőben dolgozó munkások értetlenül nézik, hogy harmadszorra megyek el mellettük egy órán belül. Később elhagyott wc csésze árválkodik a kivágott fák mellett. A Keskeny-bükki patak völgyében halad az út, elég unalmas, nincs is mit fotózni, csak úgy bambulok. Aztán mire felocsúdok, valahogy eltűnnek a jelzések. Affene. Az út szerencsére bevisz Szendehelyre, csak épp egy kicsit északabbra, mint a kék. Mindjárt dél, a nap erősen tűz, felhő sehol. A kettes úton poroszkálok lefelé, ami nem túl biztonságos, de pár száz méterrel lentebb megjelenik a kékjelzés, azaz egyébként is itt kell menni. Hát, ez nem túl rózsás. Szerencsére csak pár száz méter, utána Katalinpusztán már a járdán lehet haladni. Újabb kocsma, pihenő és grapefruitos sör.

Irma-forrás

Mobil erdei WC

Innen irány a Naszály. Előtte kis kitérő egy Rockenbauer Pál emlékhelyhez. Kis kopjafa, tájékozató tábla. Aztán vissza a kékre, és egy rövid, ámde annál intenzívebb emelkedő következik. Ahogy felérek kifújni magam, jel szintén sehol. Megyek balra, majd egy kis emelkedőre is felkúszom…persze hiába. Lent aztán keresgélek, és újra megvan a jel. Lankásan emelkedik az út, hullámzik fel és le, aztán elérem a Bik-kutat. Víz persze nincs, harapni lehet a port, olyan szárazság van. Az út még jó darabig lankás, aztán elkezdődik a pokoljárás. Rég volt, hogy szenvedjek egy túrán, de most újra megélem. Borzasztó meredek szakaszok jönnek, néha úgy érzem, nem bírok felmenni. Száz méterenként megállok pihenni. A hegy nyugati oldalán ráadásul a keskeny ösvény jobbra dől, kényelmetlen rajta menni, nyomja a bakancs a lábamat. Itt van a Sárkánygödör barlang, de nincs kedven/erőm lemászni. Turisták jönnek szembe. Még fölfelé kell menni. De jó! Mikor fölérek a geodéziai toronyhoz, nem akarok semmit, csak inni. Sokat. A vizet pedig be kell osztani. A kaját se kívánom, még a kekszet sem. A kilátás egyébként pár száz méterre innen Pazar. Még látni a Börzsönyt, meg alul Ősagárdot, és vannak jóféle sziklagyepek is.

Rockenbauer kopjafa

Bik-kút

A Naszály csúcsa

Kilátás a Naszályról

Lefelé az út nagyon köves, sziklás, terheli a bokát rendesen. És ekkor újabb túrázók jönnek szembe. Biciklivel. Felfelé! Ahogy megyek lefelé, itt is van egy barlang (Násznép bg.) de kihagyom. Szeretném, ha végre lejutnék, és magam mögött hagynám a hegyet. Lent poros lankás út, újabb biciklis. Útbaigazítom, és megyek tovább, mikor két szarvas rohan át az úton. Mintha ott se lennék. Eléggé elcsigázott vagyok, vonszolom magam. Ősagárdon az első nyomós kútnál lerogyok, iszom, és öntözöm magam. Jó tíz perc pihenő után indulok csak a kocsmába, ahol egy grapefruitos sör és egy kóla, valamint a negyven percnyi pihenés helyreállít. Mikor felállok, abszolút frissnek érzem magam, mintha nem szenvedtem volna az elmúlt egy órában.

Úton Felsőpetény felé

Az út szántók között vezet, aztán akácosban. A friss lendülettől hajtva hamar beérek Felsőpeténybe. Itt jól láthatóan a térképemen jelölt kéktúrát elterelik, de először irány a pecsét. A kocsmában póker asztal is van, de a csapos épp biliárdozik, nem túl kedves. Gyorsan lecsúsztatok egy Arany ászokat, aztán nekiállok szállást keresni. Először a focipálya tűnik alkalmasnak, de inkább tovább megyek a patak mentén, és nem sokkal a falu határa előtt egy mezőn verem fel a sátrat. Jól esik feküdni. Lassan besötétedik, felakasztom a zseblámpám, és kicsit még olvasok. Aztán valahogy elalszom, pedig nagy a zaj odakint, kutyák ugatnak, és az őzeknek is most van a nászidőszak.

2. nap avagy újabb eltévedések rohamtempóban

A reggeli nap épp a sátor bejáratát süti. Korán felébredek, de csak hét óra körül szedem össze a sátrat. Egy fickó jön felém és átad egy kiló körtét. Nekem hozta. Ezek miatt érdemes túrázni, hihetetlen. Ilyen fokú kedvességet itthon ritkán tapasztalok. Összecsomagolok, és irány Romhány. Követem a turista atlaszt, de mindenhol áthúzott kék jelzéseket látok. Gyanítom, hogy a faluba érkezéskor elterelt út valahol egészen más merre megy, és csak remélem, hogy a régi jelzések megvannak. Az út a kaolin bányán keresztül vezet meredeken felfelé. Jel alig van, csak bízom benne, hogy lesz. A jobb lábam eléggé fáj, de nem a talpamon van vízhólyag, hanem a lábujjamon. Kemény leszek, és haladok tovább. Szerencsére feltűnnek a kék jelzések. Az emelkedő nem túl vészes, sőt, a gerincen egész lankás. Egész jó tempóban kaptatok fölfelé, először akácosban, aztán tölgyesben. A csúcsról még látszik a Naszály. Aztán szembe jön a kéktúra, és le is fordul balra. Aha, akkor tehát az elterelt kéktúra kelet felől kerüli meg a Romhányi-hegyet, és nem is visz fel a csúcsra. Innen elég meredeken tart az ösvény északnak. Mikor kiérünk az erdőből, már látszik Romhány.

Itt vagy egy Rákóczi emlékfa, egy közel 300 éves törökmogyoró. Ha bemennék a pecsételő helyre, onnan majd egy kilométer a fa, így célszerű kicsit spórolni. Kiérve a szántókra egy széles út kanyarodik balra, szélén ribizli ültetvény. Ez pont elvisz a fához, ami tényleg impozáns látvány. Innen már gyorsan eljutok a Lila presszóba. Itt egy kedves úriember próbál beszélgetni, és magyarázza, merre is kéne mennem. Egy citromos sörtől egyből jobb a kedvem. A kocsmából a főúton kell menni kb. két kilométert Kétbodonyig. Útközben balra szintén szép Rákóczi emlékmű mellett megyünk el. Nem túl jó érzés aszfalton gyalogolni, de nincs mit tenni. A pecsét a Rákóczi út (mi más?) 51-es számú ház kerítésén lóg.

Rákóczi fa Romhányon

Pecsételő Kétbodonyban

Innen a túraatlasz alapján egyenesen kell menni, kifelé a faluból. Jelzés sehol. Aztán letérni egy kis ösvényre balra. Ösvény megvan, jelzés nincs. Egy hídon kéne átkelni. Híd sehol. Kezdek gyanút fogni. Valószínűleg itt is elterelték az utat, az én könyven tíz éve íródott, azóta történhetett egy s más. Szóval vissza a faluba, újabb feleslegesen megtett kilométerek. A kereszteződésben tehát Magyarnándor felé kell menni, ez visz Kétbodonyba. Innen pár szár méter után jobbra egy köves útra fordulunk, ami egy akácosba vezet. Aztán meglátok egy nyilat, ami az egyenesen haladó ösvényre vezet, ahol azonban ismét csak eltűnnek a jelek. Újabb felesleges bóklászás. Visszamegyek, megnézem a nyilat, és a másik úton meg is találom a jelzéseket. Elég megtévesztő ez a nyíl.

Kezd elegem lenni. Kétbodony környékén majd egy órát töltöttem rossz ösvényeken, teljesen feleslegesen. Mentem volna Magyarnándorra, talán Dóriék meghívtak volna egy szörpre. Ezen felbuzdulva igencsak nekiindulok a helyes ösvényen, és erőltetett menetben teszem meg a következő kilométereket. Szomjas vagyok, de nem állok meg. Valami hajt előre, nem akarok megállni. A táj nem túl szép, sok az akác. A Cser-hát tetején kéne lenni valami toronynak, de már nincs meg. Vagy nem vettem észre a rohanásban. Fél tizenkettő, perzselő hőség, az út dél felé tart. A nap az arcomba vakít, így csak az utat nézem. Nem hallok semmit, csak a lábam dobogását, és a lélegzetvételemet. Ha valamire jó a magányos túrázás, hát arra mindenképp, hogy az ember egy kicsit befelé figyeljen. Persze nehéz nem elkalandozni, de az ilyen esetekben ez könnyebb. Csend van, nincs zaj, nincsenek emberek. És nem is kell lótuszülésbe helyezkedni.

Robogok le a helyről, de az út most sem ott megy, ahol a térkép mutatja, és az autóút érintése nélkül eljutok a vasútig. Ez itt a Galga forrásvidéke. Az ösvény szűk, mint valami dzsungel, elég nehéz haladni. Tudom, nincs már messze, csak egyenesen kell menni. Egy helyen majdnem megint rossz irányba megyek, de szerencsére visszatalálok a helyes útra. Jelzés nincs, de nem is kell. A lényeg: lent maradni a völgyben, ameddig csak lehet. Aztán egy helyen kiszélesedik balra tart és felfelé. Ez már jelzi, hogy hamarosan véget ér az út. Szembe jön egy traktor, közel a civilizáció. Még egy-két emelkedő, majd egy hosszú lejtő, és kiérek a becskei főútra. Innen pár száz méter a kocsma, illetve bélyegző hely.

Becske határában

A pultos lány csinos, kedves, veszek tőle két citromos sört, biztos, ami tuti. Még van egy órám a vonatig, igaz az állomás több mint egy kilométer. Jól esik a pihenés. Olvasgatom a Nógrád megyei hírlapot, várom, hogy teljen az idő. Aztán újra nekiveselkedek a déli napnak, és irány az állomás. Elég sokat megyek a főúton, és az is megfordul a fejemben, hogy stoppolok, végül győz a túrázó énem. Ahogy haladok, kezdek kételkedni, hogy megtalálom az állomást. Közel s távol sehol egy állomásnak látszó épület. Egyáltalán, sehol egy épület. Aztán egy kanyar után meglátom a kis ösvényt. Maga az állomás…nos inkább egy váró, esőbeálló. Nem tudom, minek nevezzem. 

Vasútállomás-szerű építmény

 Sehol egy lélek. Kicsit ténfergek, most már mennék haza. Aztán lassan feltűnik a zakatoló kis piros vonat, és visz Aszódig. Visz haza, ahol vár a fürdő, a meleg kaja, és a puha ágy.

Folytatás remélhetőleg ősszel…