Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - I. rész

Egyhetes kárpáti túránk ötlete K. Andrist dicséri, hasonlóképpen annak megszervezése is. Szerintem profimód kiötletelt mindent: az odajutásunkat, a napi útiterveket, B tervekkel is készült, s közben rugalmasan kezelte a változásokat, s a hazajutásunk is ki volt találva... Köszi, Andris, elsőrangú szervezés volt! :-)

Célunk volt a Fogarasi-havasok gerincének bejárása, pontosabban annak egy részéé. Útitársunk volt két könyv:

• Nagy Balázs: Gerinctúrák a Kárpátokban (bővebben)
• Nagy Balázs: Trekkingtúrázás - Kárpátok-Románia (bővebben)

Ezek a könyvek igen jól jöttek, mind az útvonal megismerésében, menházak esetén, és még hegyimentésnél is... (Bővebb infó később.) Sűrűn forgattuk őket.

bejárt útvonalunk

Hatfős csapatunk (K. Andris, Attila, Dóra, Ági, Cs. Andris és személyem) július 31-én csütörtökön este 7-kor szállt fel a Keletiben a Bukarestbe tartó IC-re. Már a felszállás sem volt éppen egyszerű, mivel a megfelelő számú hálókocsink két bejárati ajtaja közül az egyik zárva volt, bárhogy is próbálkoztunk kinyitni. A román kaller intésére odasorjáztunk a másik ajtóhoz, és a kocsira csak a jegyeink megmutatása után engedett fel minket. 

Igazán izgatottak voltunk a vonatozás miatt, mert ilyen hálókocsis témával még sosem utaztunk :-) Meg is találtuk a fülkénket, ám abban egy srác tanyázott. Őt angolul elirányítottuk a saját helyére, majd benyomultunk nagy cuccainkkal a szűkös kabinba. Mily szerencse, hogy pont 6 személyes egy ilyen kabin, s mi is hatan voltunk! (Azazhogy ekkor még csak öten, K. Andris kicsit később, Szolnokon csatlakozott a vonathoz és hozzánk.)

Ám ahogy elsőre elnéztük, csak 4 ágyat fedeztünk fel. Cs. Andris, mint rutinos róka, megmutatta, hogy az ülőkék támlájának felhajtásával további két ágy képezhető. Megnyugodva osztottuk fel a lakrészt, majd beszélgetve, nézelődve, pálinkázva (a málnapálinka el is fogyott a vonatút alatt...), felső ágyakra jelentős erőkifejtéssel (már aki...) felmászva töltöttük az időt. Besötétedett fokozatosan. Előttünk ismeretlen okból dekkoltunk egy jó darabot a Tisza-hídnál, majd azon átcsorogva beértünk Szajolra, ahol újabb, immár tartósabb dekkolás következett. Le is szálltunk a vonatról, s egy MÁV-os bá'tól megtudtuk, hogy mi a bibi: az étkezőkocsinak, mely a vonat kellős közepén leledzik, beszorult a fékje (vagy ilyesmi)... Igen sokáig eltartott, míg azt a kocsit kipiszkálták onnan, majd immár étkezőkocsi nélkül gurultunk tovább.
Lefeküdtünk aztán szunnyadni. Szétosztottuk a sárga párnákat és takarókat, majd Attila is lassan túllépett azon, hogy nincs lepedő, és elpihentünk :-)

emeletes alvóhely

 ... És pihentünk addig, míg a román határőr ránk nem tört. Szörnyű egészségtelen magamhoz térést éreztem. Mind vadul matatni kezdtünk a motyónkban a papírjaink után. Közben Attila, aki még alig tért csak magához, a lábával lekapcsolta a villanyt, minderről mit sem tudva. Ott a sötétben molyoltunk :-) Dórinak háromszor szólnia kellett a félkómás Attilának, hogy kapcsoljon már villanyt :-)) Másnap ez igen vicces volt :-)
A román fickót kielégítve hajtottuk újra álomra fejünket. Kisvártatva érkezett a magyar határőrnő, aki leplezetlen kedvességgel járt el velünk szemben: mosolygott, kedvesen olvasta fel a nevünket. Kedveltem volna, ha nem épp alvásomban korlátoz :-)

[Attila kiigazított, hogy előbb jött a magyar határőr, aki a fickó volt, és azután később jött a román hő... Nos, ezeket az emlékeket álmából felébresztett agyam jól megkutyulta :-)]

A vonaton alvásból néhány dolog elég markánsan és kellemes érzésekkel maradt meg bennem. Az egyik a vonat kerekének zakatolása, a másik a vonat - nekem úgy tűnt - folyamatos füttyjelzései, továbbá a hol jobbra-balra, hol fel-le történő rázás. Igazán sajátos élmények voltak, főleg a vonat fütyülésének hangja tetszett nekem :-)

Virradt, s mi is virradtunk. Ekkor derült ki, hogy az ágyból történő nézelődéshez a legideálisabb a középső szint. Dóri és Attila egymás mellé bújva sasolták a hajnali, idegen tájat.
A vonat - mit ad Isten - szörnyű nagy késésben volt. Az alapterv szerint Mediason (Meggyesen) > 3 óránk lett volna várakozni az átszállásra. Most meg azon kellett aggódnunk, hogy mi legyen, ha nem érjük el az átszállást.

Ámde végül elértük! Mediason elhagytuk a szuper járgányunkat, és K. Andris szakértelmére bízva magunkat tartottunk abba az irányba, ahol a buszpályaudvart sejtettük. Az meg is lett aztán, a buszunk bent állt indulásra várva - így történt tehát, hogy > 3 óra várakozás helyett "just in time" elértük a buszt :-))
A sofőrbá' bedobálta zsákjainkat a csomagtartóba, majd felszállásunk után nem kellett fizetnünk a jegyért... Nem nagyon tudtuk ezt hová tenni. Aztán pedig az következett, hogy hangos, dorgáló hangon magyarázott valamit nekünk, akik a többiekhez közeli ülőhelyek híján álldogáltunk, s közben előrefelé integetett, néhány utas pedig átrendeződött (már ami a buszban elfoglalt helyüket illeti). Úgy véltük, le kell ülnünk, így Attilával előre mentünk, és helyet foglaltunk egy felszabadult kettesben. Mindezt a helyi erők szemeinek kereszttüzében... :-)

Így utaztunk el Nagyszebenbe (Sibiu). A busz elhagyása után fizettünk a sofőrnek, aki 6 helyett 5 személyre számolt jegyet. Hm.
Most kissé tanácstalanok voltunk. Egy újabb utazási eszközzel volt randevúnk, konkrétan egy kisbusszal, de nem tudtuk kitalálni, az honnan indulhat. Úgy tűnt, nem erről a buszpályaudvarról. Végül egy angolul tudó egyénnel elmagyaráztattuk magunknak a témát, s az útmutatását követve néhány perc séta után meg is találtuk a helyet egy utcán, ahonnan a kisbuszok indulnak. Ezek valami más társaság buszai, ezért nem ugyanonnan mennek, mint a nagy buszok.
A kisbusz mellett a sofőr bácsik beszélgettek. Ezek is már csak minket vártak :-) Beszuszakoltunk 3 zsákot az elképesztően apró csomagtartóba, majd a többit magunkkal víve felszálltunk. És már indultunk is! Ez az átszállás is zseniálisan jött ki :-)

Most Felekre (Avrig) utaztunk. Ott alighogy elhagytuk a kisbuszt, s tettünk 2 lépést, máris megállt mellettünk egy autós fickó, s vadul magyarázni kezdett. Az egészből az bontakozott ki, hogy ő elvisz minket kocsival. Ezzel K. Andris, mint szervező, számolt is, merthogy innen még jópár km-t kellene haladnunk aszfaltos úton, mire végül odaérhetünk a hegy lábához, ahonnan kezdődhet a túra.
Az ittenieknek markáns keresetforrás az, hogy taxiként üzemelnek, azaz emberkéket szállítanak.
Ezzel az ürgével lebeszéltük, hogy két adagban elszállít minket, mivel egyszerre nem fértünk volna be (6 ember + 6 nagy zsák). Úgyhogy elsőként Dóri, Attila és K. Andris csomagolta be magát a kocsiba, s a fószer máris elporzott velük. Előtte persze azt lepacsiztuk, hogy ugyanide jön majd vissza értünk.
Mi addig elkódorogtunk kicsit. Cs. Andris megtekintett egy templomot, aztán pedig leltünk egy nagyobb boltot, ahol vettünk ezt-azt. Én többek között sárgarépát, hogy az ubin kívül is legyen zöldségem, továbbá egy speciális Halvát, mely ugyaneznap a hegymenet során kirívó sikert aratott.
Visszaslattyogtunk a találkozási ponthoz, majd nemsokára jött is a bácsi, bemálháztunk, s indultunk. Cs. Andris érdeklődve elcsevegett a bá'val, aki mind cigivel, mind rágóval megkínált minket, s jókat lelkesedett, amikor 1-1 szóról kiderült, hogy azokat Cs. Andris ismeri román nyelven.

Végül aztán felértünk a tszf. 706 m-en lévő Cabana P-na Neamtuluihoz (Cabana = menház), hol Dóriék már vártak minket. Ellőttük a start-csapatfotót, aztán végre kezdődhetett a túra!

indulás!

Eleinte széles dózerúton haladtunk, erdőgazdálkodás aktív nyomaival körbevéve. A piros + jelzést követtük, mely a gerincre volt hivatott felvezetni minket. Megnézegettünk tócsában úszkáló gőtéket, Dóri pedig bokáig merült egy sárpacában, iszappakolással kényeztetve ezáltal jelentősen elaggott bakancsát. Botanászaink (mely tulajdonképpen mindenkit jelentett rajtam kívül) élvezettel nyálazták át az egész Fogarasi-havasokat, s az egy hét során folyamatosan röpködtek a latin növénynevek, fényképezők kattogtak rá szép és érdekes növényekre, s folytak a tudományos eszmecserék.

Hamarosan cikk-cakkozni kezdett az út, s fenyvesbe magasodtunk fel. Időnként tartottunk szusszanást, s halváztunk is jókat. Kezdtem sajnálni, hogy csak 1 dobozzal vettem. Aktívan izzadt a hátunkra a zsák, hideg az nem volt. Néha picit csöpögött az eső, de még nem aggódtunk ezen. 

Egyhelyütt távcsővel aktív madármegfigyelésbe kezdtünk, ugyanis Attiláék felfedeztek egy fenyőn egy háromujjú hőcsiket :-D Na, ezt a két szót sem írtam még soha így le... Szóval ez a madár a harkályfélék családjának tagja, s ahogy megfigyeltem én is a távollátóval, igazán szépnek találtam hamvasszürke színét. Aktívan élte az életét, nem törődve velünk.

Nemsoká irtásra értünk, ahonnan már feltűntek körben a Nagy Dombok. Hegyeknek még nem mondanám őket, de azért felhő ezeknek is már képes volt a csúcsára ülni. Előhírnökei voltak a későbbieknek ők. 

Most áfonyással szegélyezett ösvényen mentünk, majd egyszer csak kibukkantunk a Cabana Barcaciu-nál (1550 m). A ház feljebb állt, környékén pedig hamvas fűvel borított szépséges tisztás kellette magát. Hirtelen úgy éreztük, a Paradicsomba kerültünk... 

Hát még mikor kutyák is előkerültek! A házhoz tartozó ebek jöttek üdvözlésünkre, akiket Dórival hamar leterítettünk, s jól megdögönyöztünk :-) Közben leszórtuk a motyót, hisz az volt a cél, hogy eddig jöjjünk fel ma. Nem akartuk rögvest túlhajszolni magunkat, s ez a csodálatos hely szirénmód búgta a fülünkbe, hogy maradjunk. Ez az álomszép fűvel borított tisztás, a szép vadvirágok, a dús áfonyabokrok, melyeket gyorsan legeltünk is, a kutyák, a csacsik, a Nap melege és fénye s a pazar panoráma.... Igen, ez a hely valóban a Paradicsom egy szelete volt számunkra! 

1. sátorhelyünk

ebmatatás :-)

Ettünk, napoztunk, jegyzeteltünk (én és Cs. Andris), fényképeztünk, kódorogtunk, kutyáztunk és csacsiztunk... Kettő csacsi legelgetett ugyanis itt a közelben, s velük kapcsolatban nagyon vicces történés esett meg. Attila épp ült a szertehányt cucc közepén, mikor is valaki megdöfködte a vállát. Odafordult, és egy csacsi állt ott :-)) Attila teljes döbbenetben volt :-)) A csacsi végigporszívózta a füvet a cuccaink között, orrával mindig odébbtúrva az érdektelen holmit, míg aztán rá nem lelt Dóri elemózsiás szövetzsákjára. No az oly mértékben megragadta a fantáziáját, hogy gyorsan rá is harapott :-)) Attila is eszmélt, megragadta a zsák másik felét, és némi húzódozás árán sikerült kitépnie a csacsi szájából :-D Mi meg győztünk kacagni a jeleneten, no meg persze fényképezni! :-) A "bűnös" csacsit végül K. Andris elvezette :-))

harc az elemózsiáért :-) (fotó: Cs. Andris)

Plusz vicces, hogy a zsák csücske tiszta csacsinyálas volt, továbbá hogy előkerült aztán a zsákból egy alma és egy uborka, mely magán viselte a csacsi erős fogainak nyomát :-))

Dóri és Attila elmentek a házhoz bekukkantani, majd sörökkel és hírekkel tértek vissza. Az Ursusnak itt 8 lejért mérik darabját (kb. 560 Ft), továbbá a sátrazásunként 5 lejt kellett perkálnunk fejenként, mely nekem persze sértette a lelkivilágomat. Mármint nem az összeg elsősorban, hanem az, hogy minek fizessek azért, mert egy fűfoltra felverem a sátramat... No mindegy.

az ínyenc - áfonya felszúrva (fotó: Attila)

csodavirág... (fotó: K. Andris)

Itt állítottuk fel először K. Andris vaciúj sátrát, a kéket, melyben én is laktam végig a túrán. Illetve Ági és Cs. Andris szintén vaciúj sátra (melyet, több más létfontosságú cuccal egyetemben indulásunk napjának délelőttjén vásároltak) is itt lett először megépítve. Mindkettő bevált :-)

sátortábor a lassan bekúszó alkonyban

lelkes csapatunk

Megnéztük a "vizesblokkot". Ez úgy néz ki, hogy van itt egy forrás, melynek dúsan folyó vizét csövön odavezetik a ház mellé, ahol van egy fából lévő tákolmány, ez a vizesblokk. A forrásvíz műanyag dézsákba özönlik, ezek mellett pedig egy feketére festett tartállyal és zuhanyfüggönnyel ellátott kabin van, mely a zuhanyzó funkciót hivatott betölteni. Nekem nem keltette fel az érdeklődésem, amúgy sem vagyok túrán nagy tisztaságigényű, pláne a legelső nap nem kívántam még tisztálkodni. 

A szomszédban vannak a budik, szintén fából ácsolva, ide is bekukkantottam. Megállapítottam, hogy műanyag hordókba kell pottyantani. Nem csípem az ilyen tömegbudikat, a természet százszorta tisztább és természetesebb.

Lassan lement a Nap. K. Andris még úgy gondolta, tábortűznél süt hagymát magának másnapra, így négyen odahúzódtunk egy kis időre. Közben megvitattuk, hogy a hely ugyan elsőrangú, de az emberek azok kevésbé... Volt a háznál egy eléggé tapló, önjelölt helyi erő, aki szeretett beszólogatni nekünk, továbbá egy másik arc meg féltette tőlünk a tűzifát, így Andris hordott sajátot. 

Már fejlámpa fényénél húzódtunk vackunkra, de előbb még megvitattuk, hogy 6-kor kelünk másnap. Bedobtuk a szunyát.

/Folytatás következik!/

Kalandok a Börzsönyi KÉKen

Rövidke szerveződés után összesen hárman, Dóri, Anett és én vágtunk neki a Börzsönyi Kéktúra Diósjenőtől Szobig tartó cirka 65 km-es távjának. A túra nem azonos a Börzsönyt átszelő OKT szakasszal, a mozgalmat a BTHE, általunk hőn szeretett csapata gondozza, és jegyzi. A túra kiírása itt lelhető fel.

 

A túrára egy szép hosszú hétvégét szántunk, péntek délutáni indulással, vasárnapi érkezéssel. A sok kombinálásnak és az időjárás közbenjárásának köszönhetően végül szombaton keltünk útra, ami nem okozott gondot, ugyanis péntek este Dóra veresegyházi vendégszeretetét élvezhettük :)  A kellemes italozós-beszélgetős este után szombat kora reggel szép időben buszoztunk Vácra, majd príma pékáru beszerzése, és közös lottózás után vonatpótló busszal, majd szép tájakon döcögő kispiroskával futottunk be Diósjenőre. Az első pecsét rögvest az állomás restijében lapult, ahol a kezdeti sikerélmény után belefutottunk a "falu bolondjába", aki szíves üdvözlés után bemutatta tudományát, négyütemű fekvőtámasz, valamint egyéb tornamutatványok és különös hanghatások közepedte. Mindezután illedelmesen elköszönt és továbbállt. Az incidensből felocsúdva megkértük a helyi Pistikét, hogy lőjön rólunk egy startfotót, íme:

A falun szélén kellemes hangulatú elhagyott pincesor mellett baktattunk, majd erdei szakasz után egy majornál találtuk magunkat, ahol a Zsibak-forrás vizét egy kifolyóhoz vezették, frissítőpontot szolgáltatva a megfáradt turistának.

Örül, mint Dóra a Zsibaki forrásvíznek

Dóra egy ennél sokkal remekebb szólás-mondást tartogatott számunkra, de erről majd akkor, amikor eljön az ideje :)

Egyébként Dóra a forrásvíznek, vagy nem tudom minek a hatására, de innentől szinte egész út alatt dalolászott, kb. 50-szer előadva a "Pista bácsi he-he-he, van-e önnek teheneeeee" kezdetű dalocskát, amin igen jókat szórakoztunk (link emitt, hogy ne csak az én fejembe égjen bele a szövege :) 

4 km megtétele után érkeztünk első ellenőrző pontunkhoz, a Kámori-völgybe. Pecsét nem mindenhol volt, helyette igazolókódot kellett rajzolni a füzetbe.

Első igazi pihenőhelyünk a szépen felújított, vagy inkább újjáépített Szondy kulcsosház volt, ahol remek pihenőhelyet alakítottak ki, temérdek pad-asztallal. Jól körbecsodáltuk az ojjektumot, majd továbbindulva meg sem álltunk Drégelyvárig, ami a kezdeti verzió szerint első éjszakai szálláshelyünk lett volna. Az igazolókód egy elágazásban leledzett, ahonnan nagyon nekikészültünk a csúcstámadásnak, legalábbis én arra emlékeztem, hogy legutóbbi Börzsönyözésünknél elég izmos kaptató után jutottunk fel a várba. Most nem ez történt, ugyanis a kereszteződés után a fák közül 50 méter megtétele után egyszercsak ott tornyosult előttünk a vár :D Valahol ügyesen csalhattuk a szintet, mindenesetre örültem az újabb pihenőnek. A vár falán megebédeltünk, és sokáig gyönyörködtünk a tájban, valamint előkerült a várkönyv is.

Tányéros-tető, Sárkány-törés, Kőkapu, ezeket "mellőztük", de úgy, hogy nekem fel sem tűntek ezek a dolgok, a Kőkaput mindenképpen jellegzetesebbnek gondoltam volna. Nemsokára kiértünk arra a gyönyörű, hosszan elnyúló rétre, ahol tavaly szamócáztunk egy nagyot. Szamóca idén nem volt, szép kilátás annál inkább:

 

Nemsokára kis pihenő, majd újabb kódfejtés következett, ami a padok messzeségéből nem sikerült tökéletesre, így Dórának meg nekem korrigálni kellett a füzetben lévő hieroglifákat

Vidám túrázók

Innen lefele vezetett az utunk Bernecebarátiba. Hol is lehetne jobb helyen a pecsét, mint a falu kocsmájában, így egy kis sörözésre is futotta az energiánkból. Dóra szemfülesen kiszúrta, hogy a pulton tornyosuló szendvics halom nemrég készült el, benne hatalmas rántott szelettel. Elsőre ő kóstolta, majd pedig szép sorjában mindenki. Egyszerűen mennyei volt...

Kis pihenő és térképböngészés után válaszút elé kerültünk, hogy hol is lenne érdemes tölteni az első éjszakát. A sok filózásnak az lett a vége, hogy elindulunk, és ahol lesz ideális hely, ott lesátrazunk :) A falu központja rendezett szép képet mutatott, a templomdombra fölkaptatás után csinos kis pincék kínáltak volna remek szálláshelyet. Azonban ezek látványosan magáningatlanok voltak, uh. inkább úgy döntöttünk, lesz még itt jó hely kijjebb is. A falu szélén újabb elhagyott pincesor, sajnos eléggé csöves-tanya hangulatot árasztott. Anett a nagy sátorhely keresés közben egy elhagyott bicskára lett figyelmes, amit hosszas érvelés, és ellenérvelés után inkább magával hozott, nehogy rossz kezekbe kerüljön,és kocsmai verekedés során esetleg valaki hátába álljon.

Idilli

Kékezőknek befelé

A falu határában lévő temető mellett remek sátorhely, de bizarrsága miatt inkább kihagytuk. Nem messze volt már Kemence, ahol Dóri szerint a Szalamandra üdülőházak és Kemping kiváló szálláshelyül szolgálhat. Ez remek ötletnek tűnt, mivel előző nap alufólia-tasakokat készítettünk minden jóval megtömve, amit tábortűznél szerettünk volna jól megsütögetni.

Kemence jó hosszú falu, kívántuk volna már a pihenést, bő 25 km volt ekkor már a hátunk mögött. Már jó előre kiszemeltük, hogy a túrafüzet felmutatásával féláron vonatozhatunk a Kemencei Erdei Múzeumvasúton. A múzeum épületét elhagytuk, ez a program holnapra várt, de ki is néztük mikor megy az első járat. A faluból kifelé tendálódva elértük a feltételezett sátorhelyet, azonban a kemping zárt kapukkal fogadott... Eléggé rajtunk volt már "az én innen nem megyek sehova" hangulat, mindenki dög fáradt volt. Dóra felhívta a táblán lévő telefonszámot, hogy ilyenkor mi is a teendő, miért nincsenek itthon a háziak. Szerencsére fel is vették, azonban nem kaptunk jó híreket, a szalamandra éppen zárva.. A fószer ajánlotta, hogy a strandon tudunk sátrazni, így továbberedtünk. A faluból kifelé haladva szinte minden portán buli volt, üvöltött a zene ezerrel, a pihenni vágyók és az erdei állatok nagy örömére. Elérve a strandot sajnos nem jártunk szerencsével, ott is éppen ment a buláj. Vagyis az pont nem volt, csak pár HMCS egy dj pult körül, remek tucc-tuccal. Ez van, mentünk még tovább. A pár száz méterrel odébb levő, az erdővel teljesen határos Ifjúsági Táborban bíztunk még, ott azonban lakodalom volt... Mivel nem volt pénzünk a menyasszonytáncra, inkább úgy döntöttünk, most már minden mindegy alapon elgyaloglunk a Feketevölgyi Panzióig. A Csarna-patak partját követő betonozott úton elértük a panziót, ami előtt  kiváló sátorhelyet találtunk. Eddigre már jól készen voltunk, legalább 4-5 km-el többet mentünk a tervezettnél, ami nem esett jól senkinek. Mindenesetre tökéletes helyet találtunk, patakpart, sütögetőhely, tükörsima gyep, minden megvolt ami kell. Sütögetésre végül sajnos nem került sor, nem volt már rá energiánk, és helyi panzió közönségét sem akartuk azzal bosszantani, hogy odafüstölünk az orruk alá. Gyors sátrat vertünk, pokróc,  kaják elő, borbontás :) 

 

A patakban ki-ki saját kedve szerint megmosdott. A piknikezés közben egy aranyos kölyökróka szegődött mellénk, aki cseppet sem volt megrémülve tőlünk, sőt legszívesebben Anett tenyeréből evett volna :)  Mikor Anett fürdeni ment, addigra már ketten voltak, és míg mi Dórával boroztunk és beszélgettünk, egyre csak Anett hessegetését hallgattuk :) Ekkor jött a nap beszólása Dórától, mely a következőképpen nézett ki: 

Mivel Anett felől egy ideje nem hallatszott semmi, megkérdeztem Dórát:

- Anett vajon él még?

Mire Dóra a válla felett hátratekintve:

- Biztosan él, hisz még világít!

Kis hatásszünet után percekig tartó harsány nevetés :) Miközben már azt vízionáltuk, hogy Anettből már a rókák lakmároznak, de a lényeg, hogy a fejlámpája világít :)

A nagy fáradtság miatt nemsokára kidőltünk. A bor jól esett, az alutasakok másnap mentek a kukába, mivel már 2 napja készültek, és kezdték áztatni a zsákokat is...

Reggel visszasétáltunk Kemencére, pecsét a Kőrózsa Panziónál, majd irány a kisvasút. Indulás előtt még körbejártuk a múzeumot. A kisvonatra mint egy csapat óvodás úgy szálltunk fel, nagyon vártuk már az utat. Előttünk egy iskolás csoport külön szerelvényt kapott. A mi vonatunk kissé nehezen indult, de csak sikerült betolni. Mi nagyon szuperül éreztük magunkat az út alatt, a mellettünk lévő, végig tabletező kislány láthatóan kevésbé...

A vonatunk, amit maga a Mikulás vezetett

Az iskolások járgánya eggyel jobb volt

Előző napi sátorhelyünk

Innen következett azt hiszem a túra legérdekesebb szakasza, a börzsönyi erdei vasút elmosott pályája. Lenyűgöző, egyben mélységesen szomorú ahogy most kinéz, és ami történt vele. Több mint 2 km-en keresztül kerülgettük a mindenfelől leomlott és víz által elhordott pályát. Elképesztő látvány volt, azt hiszem az év minden szakában érdemes ide ellátogatni.

Hintázni is lehet rajta

A Hamuháznál újabb kis pihenőt tartottunk, itt ért véget számunkra a szellemvasutazás. Jó meredek kaptató következett, majd kis ereszkedés Bányapusztáig, a következő ellenőrzőpontig.

 

Mindenki összpontosít

A Bánya-patak vonalát követve érkeztünk el az Altáró vadászház melletti Katalin-forrásig. Kis frissítő a forrás vizéből, majd a zsákokat ledobva aranyat mosni indultunk a patakhoz. Pontosabban gránátot keresni (nem a kézi fajtából), mivel Dóra állítása szerint ez remek lelőhely. Néhány kisebb darab fellelése után Dóra még nagyobb kincset talált, ő az:

Nevezzük ráknak, Dóra majd pontosít

Szegény jószág egyik ollóját otthonhagyta, vagy egy küzdelemben elveszthette.

A következő pecsét Nagybörzsönyben várt bennünket. A faluba beérve már jó nagy kajálást, fagyizást vizionáltunk magunk előtt, de előbb egy idős bácsikába futottunk bele, aki beinvitált bennünket az udvarába, hogy megmutassa nekünk élete nagy műveit:

Kis kulturálódást követően most már tényleg a pecsét nyomába eredtünk, sajnos azonban a Nagybörzsöny zárt kapukkal fogadott, valószínűleg lehúzta a rolót... Pedig tavaly itt is nagyon jót pihentünk, az eső elől menekülve.

 

 

A pecsét helyett kódot találtunk, de előbb pazar ebédet fogyasztottunk el egy másik vendéglőben. A menü pincepörkölt volt, limonádéval. De nem akármilyen pincepörkölt, nem is akármilyen limonádéval. Ilyen jót a nagyvárosban nem kapni, de tudják ezt ott is, épp emésztettünk volna még egy kicsit, amikor megjelent egy nagyobb társaság, akik miatt inkább a továbbmenetel mellett döntöttünk.. A fagyizás sem maradt el végül :)

Az időjárás sajnos láthatóan rosszabbra kezdett fordulni, de bíztunk benne, hogy még időben sátrat tudunk verni valahol. Erős és hosszan tartó kaptató vezetett a Farkas-völgyben, és lassan az eső is elkezdett szemerkélni. A műútról letérve újabb kaptató, mire majdnem elértük a következő ellenőrző pontot, a Koppány-nyerget, egyre kétségbeesettebben szemléltük a térképet, hogy vajon hol kéne letelepedni. Az eső sajnos egyszerre rázendített, de olyan istenigazándiból, hirtelen sűrű villámcsapások közepedte. Egy fa alá bevonulva nézegettük a térképet, mikor arra lettem figyelmes, hogy Anett lábai között egész komoly kispatak kezdett kibontakozni. Mindez persze nem azért volt, mert berosált az ijedtségtől :) Két perc után azon vettük észre magunkat, hogy olyan szinten sz.rrááztunk, hogy most már minden mindegy... 

 

Két opció volt:

1. Nagyirtáspuszta, Szt. Orbán Erdei Wellness központ aulájában meghúzzuk magunkat, és talán nem kapunk tüdőgyulladást.

2. Az előzetesen kiszemelt Fekete-mocsár, pad-asztallal, sátor.

Előszőr a K+on nekiindultunk az 1-es verziónak, azonban a jelzés nem volt megfelelő, és a kopár hegytető sem volt túl bizalomgerjesztő villámlások közepedte, amik szinte a seggünket csapkodták.

Maradt a B verzió, nyomás a mocsár. Ami térképen kb. 1 km-nek tűnt, az maga volt az örökkévalóság. Vaksötét volt már, és közben szakadt rendületlenül. Óvatosan követtük egymást a csúszós úton, keresve a jelzést, de valójában fogalmunk sem volt róla, hogy merre járunk pontosan, többször megálltunk térképet nézni, ami szintén jól elázott már. De mentünk, és ahogy Dóra fogalmazott, hajtott minket az adrenalin. Le a kalappal a csajok előtt, ügyesen vették az akadályt, semmi siránkozás, jajj mi lesz velünk, megfogunkhalni :) De mindennek megvan a szépsége, sose éltem át még ilyet. Szakadó esőben vagy 10 fokot hűlt a levegő, és a vaksötétben a fejlámpám fényénél hatalmas párafelhőt láttam csak magam előtt, ami a kapucnim alól tört ki belőlem. 

 

Egy idő után a jelzés is elmaradozott, és már azt hittük, hogy elhagytuk a célunkat, ráadásul annyira a hegy tetején voltunk, hogy képtelenségnek tűnt, hogy itt mocsár legyen. De aztán lett... Jobban mondva pad-asztal, ami derékig érő fűben állt, és sátrazásra alkalmatlan volt. Toporogtunk a szakadó esőben, hogy mi a túró legyen, valahol muszáj lesátrazni. Az út túloldalán végül találtunk egy helyet, ahol nagyjából egyenes placc volt. Holtfáradtan és csuromvizesen nekiálltunk sátrat verni. Első körben Anettét, mert úgy gondoltuk maradjunk egy helyen, aztán ha beázott összedobjuk Dóráét is. Hát, sajnos hamar elázott... Anett bement átöltözni, de közben már lapátolni lehetett szinte a vizet. Így inkább Dóra sátrát is felvertük, és végül Anetté öltöző lett, Dóráé pedig a szállás. Nagy nehezen mindenki összekészült, nekem egy darab száraz ruhám nem volt a melegítőmön és a pólómon kívül.. A polifoam és a hálózsákom elázott. Anettnek meg még polifoamja sem volt. Mindegy, a sátorban szűkösen, de elfértünk. A fejlámpám nem bírván a sokkot, egyszerre megadta magát. Még egy kicsit beszélgettünk, majd alvás következett. Részemről végigdideregtem az éjszakát. Az eső kitartóan esett, de Dóráék sátra bírta a strapát.

Azt hiszem ezt a kis kalandot hívhatjuk igazi csapatépítésnek, jó egy olyan társaság részének lenni, ahol tudja az ember,hogy számíthat a másikra. Én ezt az egészet úgy fogtam fel, hogy később jó lesz ezzel példálózni, ha majd szorult helyzetbe kerülünk: volt ennél már rosszabb is :)

 

Eső után is Lordosan

És ahogy Dóra mondta valamikor a túra elején (itt a helye a szólásmondásnak):

"Úgy kellett ez nekünk, mint ablakos tótnak a hanyattesés!" :D

 Én még sose hallotta ezt a mondást, de visítottam a röhögéstől :) Aki nem tudná mi az az ablakos tót, az nézzen utána a Másfél millió lépés Magyarországon idevágó epizódjában, és egyből megérti a mondás igazi velejét

.

Másnap felkelve konstatáltuk, hogy az utolsó napunk nem lesz túl rózsás, ki-ki előszedte a megmaradt száraz ruháját, de a bakancsokból csavarni lehetett a vizet...

A nap viszont szépen kisütött, és megláttuk, hogy igenis jó helyen jártunk, a mocsár itt volt mellettünk, szinte abban vertük fel a sátrunk :)

Reggeli nélkül útnak indultunk, szerintem mindenkiben volt egy kis morcosság az este miatt. Szép időben szép tájakon mentünk, a sarat sem kellett annyira dagasztani, minta tegnapi eső után várta volna az ember. A Nagy-Gallára nem másztunk fel, mint ahogy Zuvárba se. A Misa-réti-patak partját hosszan követtük. Zuvár lábánál egykor szintén kisvasút haladt, azt azonban már teljesen felszedték. Mementóul több helyen vasúti talpfát rögzítő kovácsolt vasszeget találtam a földön, melyből egyet el is hoztam, azóta igazi műalkotásként díszeleg a polcomon, nagy becsben fogom tartani. A Márianosztra felé vezető műutat kereszteztük, majd nemsokára elértük utolsó előtti pihenőnket, a Sukola-keresztet. Dóra itt egy féltéglányi bazalttal jól megkínálta a cipőjét, aminek az oldala fájdalmasan nyomorgatta a lábát, hátha megpuhul kicsit.

 

Közepesen vidám turisták

Innen már csak betonúton ereszkedtünk Szobig, eléggé egyhangú, urbanizált tájakon. Szobon egy megmentő kékkútnál alapos mosakodás, lábmosás, átszandálozás annak aki megtehette. Egy óra előtt értünk a szobi állomásra, ahol Restit bezárva találtuk, így a pénztárnál gyűjtöttük be az utolsó pecsétünket. Indulásig még egy sör-kóla belefért a büfében. Dórától Vácon elbúcsúztunk, ő még aznap családi ünnepségre volt hivatalos.

Úgy érzem igazán kalandos volt ez a kis rendhagyó kékezés :)

Porszemek Eisenerz környékén - haladó klettersteig túra

Hőn szeretett Porszem csapatunkkal kerekedtünk fel a múlt pénteken, s a 9 személyes kisbuszban utazó 8 ember együtt vette az irányt Ausztria felé, előre megfontolt klettersteigezési szándékkal. Az elkövetők: Judit, Ildi, Miki, Eszter, Csaba, Gergő, Balázs és én. 

Az időjárás nem kecsegtetett nyugodt, stagnáló napfénnyel, ellenkezőleg: változó csapadékot ígért. Néhány lelkes társunk alaposan körüljárta a témát, és hála a hétvége során is érkező friss előrejelzéseket tartalmazó sms-eknek, naprakészek voltunk, s tudtuk idevágóan alakítani a programot. 

Pénteken tehát reményteljesen indultunk el. Útközben esett, de aztán kiderült az ég, úgyhogy egyenest leparkoltunk a Pittentaler klettersteig alatt. Egyenest, azaz: Miki a kisbusszal betolatott 2 kocsi közötti szűk helyre úgy, hogy a szomszédos Audiba a sofőr minden bizonnyal csak az anyósülés felől tudott bemászni :-) Nem bánnám, ha én is így tudnék tolatni....

Pittentaler falrajz

A Pittentaler steig látványos: egy várrom van a tetején, valamint könnyű útvonalnak számít, ezért is választottuk elsőre ezt, bemelegítésnek. (Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy igencsak szükség van bemelegítésként egy könnyebb steigre.) Felszerelkeztünk, aztán felvonultunk a beszálláshoz, ahol volt időnk kicsit szárítkozni, míg 3 srác átküzdötte magát a kezdeti létrán. Az időjárás igencsak fülledt volt, vízben úsztunk.

várakozás a beszállásnál

Judit Csabát engedte előre, aki ezt igencsak élvezte: végre haladhatott a saját tempójában :-) Utána Balázs jött, majd én, aztán Judit, Eszter, Ildi, Miki és végül Gergő felügyelte a sor végét. A 80 m magasságot viszonylag gyorsan megjártuk; a falról az alant elterülő lankákra, színes szántóföldekre, erdők fedte magas dombokra tekintettünk. Igazi nagy hegyek itt még nem kellették magukat. 

A steig tetején egy fakereszt van, amit a felirat szerint a két világháború áldozatainak és a hegyek halottainak emlékére emeltek, mögötte pedig a várrom, amit eléggé műnek néztem, és így a varázsa is jelentősen megkopott számomra.

egy romdarabon (fotó: Judit)

Indultunk lefelé az ösvényen. Az egyik kanyarban egy jókora sziklatömb tornyosult, s ellenállhatatlan vonzalmat gyakorolt rám, így felkapaszkodtam a tetejére. Ahol is egy kis fenyőhöz erősítve megtaláltam életem 3. véletlen külföldi geoládáját :-) A csúcsra hágva lepottyant a napszemcsim, az ő életében ez pediglen a második ilyen jellegű esemény volt... Szerencsére az ösvényünkre esett, így tovább indulva lefelé megtaláltam. Néhány karcolással most több van rajta.

A kocsi mellett letelepedtünk egy szusszanásra. Balázs rettentő kedvesmód előszedett számomra citromos sört! :-) Sör, cigi, elemózsia, míg aztán az eső rá nem kezdett. Erre összekaptuk magunkat, s elindultunk Eisenerz felé. Az utastérben ment a szunyókálás, Judit feje pedig már a holnapi vacsora körül foroghatott, mert kitalálta, hogy Leobenben ejtsünk útba egy Aldit/Hofert, mert otthon felejtette valószínű a tejszínt. Így is tettünk, s ki-ki szükséglete szerint szerzett be ezt-azt (csoki, sör, tejszín, tészta). 

Átcsorogtunk aztán Eisenerzen újra, mint tavaly is, majd jobbra fordulva átkeltünk egy hídon, és hamarosan leparkoltunk a Leopoldsteiner See melletti parkolóban. Újra itt hát!

A tó mellett gigantikusan meredt fel A Fal... Ez számomra A Fal, a maga iszonyatos monumentalitásával... Nagyon ott van!

A Fal (fotó: Balázs)

Itt egyes regék szerint valamiféle kiváló sátrazóhely létezik, elindultunk hát a tó mellett, hogy körülkémleljünk. A sok behajtani tilos tábla, majd a sorjázó áthúzott piktogramok (búvárkodás, sátrazás, tűzgyújtás stb.) elég jól mutatták, mire számíthatunk.
Egyszer csak keskeny rést pillantottam meg két elkerítő korlát között. Átsurrantam, s máris a tó partján húzódó párkányon álltam. Onnan viszont megláttam egy betonplaccot a tó fölé nyúlni, s erről lépcsőket vezetni lefelé a víz felé. Kérdés nem volt, hogy megnézem-e, mi van arra, majd jöttek a többiek is, és így derítettük fel s kereszteltük el a "Víziló Istállót" :-))
Félig beomlott, elhagyatott, szarszagú pincefélék húzódtak itt, és egy betonperem, mely előtt korhadófélben lévő fa mólólábak meredeztek ki a vízből. A víz oly átlátszóan kristálytiszta volt, hogy nem tudta elrejteni a fenekén heverő mindenféle szemetet és lomot: vasdarabok, zsinórok, korlát s más kevésé megfigyelt emberi "szépség" színesítette a természetet...
Oly kettős volt e hely varázsa: egyfelől csodagyönyörű volt a víz a maga zöld áttetszőségével, a benne úszkáló halacskákkal, a belőle kiálló titokzatos mólólábakkal, a mellette meredő csodaszép hegyekkel - másrészt ember által bemocskolt, összeszemetelt elfeledett randaság mutatta magát...

korhadó mólólábak a malachitszín vízben

giccsparádé, és egyben csodaszépség :-)

a Víziló Istállónál :-)

Mindenki felváltva örömködött, hogy milyen jó, hogy ráleltünk erre a helyre, merthogy annyira érdekes és izgis. Gondolat-szinten eszünkbe jutott, hogy itt is lehetne éjszakai szálláshelyet tenni, de nekem személy szerint - és szerintem másoknak sem - nem volt ebből a szempontból szimpatikus hangulatú a hely...

Visszabattyogtunk a kocsihoz, és közben már megszültük a tervet: hagyományt teremtve most először ugyanott szállunk meg, ahol tavaly is! Az a hely oly nagyszerűen tetszett mindnyájunknak, hogy most győzött a járt út a járatlan fölött. Egyedül Judit emlékezetére hagyatkozva indultunk is abba az irányba. Jókat kuncogtunk azon, hogy sem én, sem Csaba, sem Gergő, sem Balázs nem emlékezett a remek hely irányára, de szerencsére velünk volt Judit, majd a mi fejünkben is fel-fellebbenő emlékfoszlányok hangjai kíséretében hamarosan odataláltunk a patak mellé, ama remekbeszabott placcra! Ildi beparkolta a kocsit, kiugrottunk, s örömmel vizslattuk végig a tisztást. Majd szétszórtuk a málhát, tettünk-vettünk, eszegettünk. Csaba itt lett boldog tulajdonosa a Gumihominak, melyet Gergő ajándékozott neki, mivel Gergőéknél otthon mindig akad egy felesleges gumihomár :-D

gumihomi átadási szertartás

Mint látható, velünk utazott újra a Pampers-es doboz is. Evés után Gergő előcsomagolta a vízipipa vázáját, s engem bízott meg, hogy hozzak bele vizet, "1000 m mélyről". Mire megjártam a meredek ösvényt a mélyen futó patakhoz és vissza a nehéz és drága vázával, úgy éreztem, ezt a feladatot maradéktalanul teljesítettem :-) Gergő precízen előkészítette a dohányt, alufóliával csomagolt, gyújtott szenet, majd újra belenézett a dobozba a csőért - és azt bizony nem látta sehol... Merthogy otthon maradt, a teraszon....... Jókat kuncogtunk a helyzeten, s a csonka pipa látványán, aztán ahogyan Gergő mondta, "rábuktunk a csutorára", s vízipipáztunk gégecső nélkül :-))) Gergő az utólag körbeküldött fényképei végére nem mulasztotta el mellékelni a teraszon lógó cső fényképét sem... :-)

sajátos Porszem-féle vízipipázó módszer :-)

Az idő olyan remeknek ígérkezett, hogy azt a tavalyi hagyományt is folytattuk, hogy nem vertünk fel sátrat, hanem csak hálózsákban bivakoltunk a placcon. Csaba és Balázs még magukra terítettek egy sátorponyvát, Judit pedig a saját ponyváját terítette alánk. A család (Ildi, Miki és Eszter) a kisbuszban éjszakáztak, melyet nagyszerűen át lehetett alakítani alvóhellyé.
Viszonylag korán aludni tértünk, s nekem még jó ideig nem jött szememre álom. Judittal hosszú ideig hangosan mulattunk Gergő mondásain, nem bírtuk abbahagyni a nevetést, a könnyem is kijött belé... :-)) Utána pedig sokáig csodáltuk a csillagpompás égboltot, Balázs több hullócsillagot és műholdat is észlelt, én pedig, ahogy különböző időpontokban felébredtem s az égre néztem, észleltem a csillagtérkép elmozdulását. Hajnaltájt jött be a képbe a Cassiopeia... Csudaszép volt az éj :-)

Épp hasra fordulva mélyedtem volna el újra az álom bugyraiban, amikor Judit felrázott, hogy 5 óra van... Sorra felköltött mindenkit, s most lám, mily csoda: én keltem ki elsőként. Állítólag a többiek nem kaptak elég markáns ébresztőt, de idővel azért nekik is sikerült magukhoz térni.
Az esti friss időjárás előrejelzés (melyet Judit sms-ben kapott) azt ígérte, hogy d.u. 1 körül nekikezd majd az eső. Ezért a mai terv megvalósítását jó korán kívántuk kezdeni, hogy legyen időnk befejezni a csapadék előtt. Így összecuccolás után hamarosan már indultunk is a nem túl messzi Kaiserschild klettersteig irányába.

Kaiserschild kletter falrajza

Ez már egy zúzósabb steig, mely igazán illett a céljainkhoz, miszerint: "haladó kletter, túra brutál" :-) Kéthelyütt is van benne D/E nehézségű szakasz, emellett sok D van benne. A beszállásig másfél órát kell menni fel a hegy szoknyájára, tehát kezdve a parkoló melletti aszfalton, majd kaviccsal szórt úton, majd földúton, aztán ösvényen fenyvesben, majd abból kibukkanva már törmeléken, mely a hegyről pergett le, míg oda nem érünk a sziklafal tövéhez. Elég jó tempóban haladtunk, nekiállt csöpögni a képemről a víz nem is oly sokára. Egyszer megálltunk szusszanni, inni, majd folytattuk a menetet, egész a beszállás közeléig, ahol megtartottuk a végső pihenőt.

úton a Kaiserschildhez (mely a jobb oldali sziklán fut fel)

sasoljuk a beszállást

Itt összeettünk mindent, amit felleltünk és körbeadtunk. Megcsodáltunk és körbefotóztunk egy kicsi szalamandrát, Judit pedig talált egy szimpatikus sziklatarajat, melyre felhágott, majd aztán én is helyet foglaltam a praktikus alkotmányon.

tarajon (fotó: Judit)

Nekivágtunk azután a falnak. Judit a következőképp osztotta be a sorrendet: Gergő előre, utána Balázs, aztán én, majd Judit, Eszter, Ildi, Miki és Csaba.

A kisokos másfél órát írt az útvonal teljesítésére, melyet mi majdnem a duplájára toltunk ki. Azt kell mondanom: igazán combos volt némelyik szakasz! Olyan jóízűeket tudtam szenvedni, hogy ez megadta a zamatát a dolognak :-) Egyszer Balázs a kezét nyújtva húzott fel, a többi részen önerőből jutottam túl, holmi tipródások árán. Itt-ott olyan szerencsétlenül vettem az akadályokat, Judit mondta is, hogy túlbonyolítottam, és hozzátette, hogy mikor először járt itt, ő is így tett. Többször próbáltunk élménymászást megvalósítani, azaz nem a drótba kapaszkodni, hanem a sziklán találni fogásokat - jobban mondva ebben inkább Balázs jeleskedett, ő próbált engem is többször rávenni erre lelkesítőleg, de én ezt a steiget már túl nehéznek éreztem ahhoz, hogy tiszta mászásra törekedjek, sokszor inkább a túlélésre mentem :-) Néhány helyen tettem csak tiszta mászást, Balázs viszont igazán ügyes volt, mert sok-sok helyen így tett, és roppantmód élvezte is a dolgot. Judit néha nagyon kis rafkós praktikákkal élt s könnyítette a saját dolgát, pl. egy izmos átakasztásnál először a pihenőkarcsit akasztotta át, majd abba belepihenve akasztotta át a két kletterkarcsit. Szinte jegyzetelve lestem ezeket a fogásokat :-)

Életképek a falról:

Gergő és Balázs

egy izzasztó rész... (fotó: Judit)

sorjázunk (fotó: Gergő)

vagggány :-)

Aztán egyszer csak odaértünk a hídhoz. Volt ugyanis egy drótkötélhíd, azaz alul futott egy drót, kétoldalt két kapaszkodódrót, és felül egy drót. Ez utóbbihoz csatoltuk magunkat, aztán átsorjáztunk szépen, ki-ki a maga módján élvezve ki az átkelést. Judit talált egy jó fényképezőhelyet, ahonnan dokumentálta remekül áthaladásunkat. Ez a hely még arról is nevezetes, hogy Csaba eddig tűrte szó nélkül a haladási tempónkat ;-)

csüngő Csaba a hídon (fotó: Judit)

A híd után volt elhelyezve a falkönyv, melyben csak egy dolgot néztem meg: egy képet, mely egy egymást ölelő fiút és lányt ábrázolt. A kép a lány emlékére lett elhelyezve, ki tavaly hunyt el, 26 évesen...

Felértünk a platóra, ahol egy tábla írta, hogy itt a steig vége, és maradjunk az ösvényen, még 20 perc a csúcs. Az ösvényen maradás nem volt olyan egyszerű, mert nem mindig látszott, hol is az ösvény. De láttuk aztán a csúcsra helyezett "zászlót", s azt megcéloztuk. Közben a felhők váltakozóan szakadoztak fel körülöttünk, s így időnként látszott a hatalmas eisenerzi bánya is.

A 2084 m magas Kaiserchild csúcson elmolyoltunk: ettünk, fotóztunk, nézelődtünk, szusszantunk. Készítettünk sisak-csúcs-csapatfotót, és Mikit nélkülöző csúcs-csapatfotót is.

Kisvártatva érkezett egy helikopter. Először ment egy kört a csúcs körül, majd visszatért, és lebegve szemlélt minket pár percig. Mi pedig őt, találgatván, ugyan mit akar. Tán a közeledő eső miatt van itt? Vagy valaki mentést kért, s azt figyelte, mi voltunk-e azok? Nem tudtuk. Aztán odébbállt, mi pedig indultunk lefelé.

Sziklás ösvényen leóvakodás volt a program most egy ideig, majd pedig fakultatív választhatóként kavicsos törmeléken való sízés, melyet Gergő, Csaba és Balázs vállalt be. Mi többiek a hivatalos ösvényen mentünk, mely egy idő után megegyezett a felfelé jövet használt ösvénnyel. Nem voltunk már messze az autótól, mikor az időjárás előrejelzésnek igaza lett, s nekieredt az eső. Felponcsóztunk/felkabátoztunk, de igazából nem esett sokáig. Út mellett legelő tehénkéket próbáltam szelidítgetni, mérsékelt sikerrel.

Beültünk a szomszédos hüttébe egy sörre, kapucsínóra, sütire. Átbeszéltük a steig nyújtotta élményeket, Gergő pedig leinformált minket a légypenész lefolyásáról... :-)
Közben az eső elvonult, a Nap is kisütögetett. Utunkat újra a Leopoldsteiner See felé vettük, mert egyesekben felmerült az igény, hogy némileg megmosdjanak a tóban (én ezt nem értettem...). A másik megjelenő igény pedig az volt, hogy esetleg nekirugaszkodhatnánk még A Falon lévő Kaiser Franz Joseph klettersteignek, egy darabig megcsinálhatnánk, aztán az egyik menekülőútvonalon lejöhetnénk. Judit belelkesített engem is, majd az üléseken heverésző Balázshoz fordultunk, hogy jön-e. Kókadtan rávágta, hogy "nem". "De hát a falra, nem fürdeni!" - mondtuk, mire - mintha rugóra járna - felpattant, hogy nanáhogy jön! Rábeszéltük még Esztert is, úgyhogy így négyen szerelkeztünk megint fel, s vettük az irányt a beszállás felé.

Ez a steig volt az, aminek tavaly irtó nehezen tudtam nekikezdeni, konkrétan Balázs tolt fel az elején :-) Úgyhogy kissé aggódva közelítettem. Meglepetésünkre mintha két beszállási pont lett volna, tippelgettünk, tavaly melyiken mentünk, végül nekivágtunk. Judit, Eszter, én és Balázs volt a sorrend. Eszti úgy nekiment a falnak, felszaladt rá, mint a pókember, csak pillogtunk, hogy most majd jól megszégyenülünk... De aztán nekem is sikerült haladnom ügyesen, ám nem túl könnyen többhelyütt. Egyszer szükségem is volt Balázs szavaira, aki közölte, hogy ő nem biztat engem, hanem egyszerűen azt mondja csak, hogy ő tudja, hogy megoldom... Tényleg úgy éreztem, hogy ez egy olyan pont volt, ahol szükségem volt biztatásra, valamint hogy megmondja valaki, hogyan tudok átjutni ezen a darabon, hová lépjek, és aztán így tényleg sikerült is... Pszichológia.
Szóval, fárasztó volt, ha jól emlékszem, ebben megegyeztünk. Pedig csak D nehézségű részek voltak ezen a szakaszon...
Megcsodáltuk megint a Leopoldsteiner See-t a falról, oly szép és tiszta volt...
Aztán a tervezett kiszállási pontnál lecsatlakoztunk a steig útvonaláról, s a levezető ösvényen lebaktattunk.

A csapat egy része tó körüli sétát tett, a fiúk pedig - természetesen - a helyi büfénél kortyolgatták a sörüket. Judit céltudatos volt, hogy ő most megmosdik a tóban, és Eszti is vele tartott. Én pedig rá kellett jöjjek, hogy már igencsak összeragad a karom, ha behajlítom, ám mégsem ez volt a legfőbb oka, hogy szintén csatlakoztam a fürdőzők csapatához, hanem annak a lehetősége, hogy esetleg lehetne egyet úszni ebben a csudagyönyörű áttetsző vízben! Úgyhogy elindultunk keresni valami elhagyatottabb partszakaszt. Ebből meg az lett, hogy "betörtünk" egy privát stégre, s ott tobzódtunk. Én belépegettem a vízbe, de úszást nem tettem, idő sem volt oly sok, meg Judit azért aggódott amiatt, hogy hátha jön a gazda... Úgyhogy jól felkevertem az iszapot a fürdőző Judit körül, aztán ugrabugráltam kicsit a stégen, élveztem a csodajó napfényt, a szépséges tavat, és persze azt is, hogy már nem ragad össze a karom, ha behajlítom :-)))

Visszabaktattunk, majd aztán nemsoká elindultunk megint a már megszokott szálláshelyre. Ma estére komoly főzési tervek voltak: halas tészta, tuningolt zabpehely, Csabáék pedig egy többféle levesből álló finom kotyvalék legyártásának álltak neki.

készül a leves (fotó: Gergő)

profi konyhafelszereléssel :-)

halas cucc előkészítés és zabcucc keverése (fotó: Gergő)

Elkészültek az ételek, s nagyfokú éhséggel vetettük rá magunkat. Amiből meg az lett, hogy totál tele lettünk... A zab végét - melyről egyébként Csaba jogosan állapította meg finnyogva, hogy "ez nem is olyan, mint a Judité..." - Csaba egy elegáns mozdulattal berúgta a kocsi alá, a süllyesztőbe :-D
Alighogy megvacsiztunk, nekikezdett az eső. Gyorsan összepakoltunk, és most már kénytelenek voltunk felverni a sátrat. A fiúk Gergő sátrában aludtak, mely 1 éve vizesen lett összepakolva, így vecsési káposzta szagát produkálta, a fiúk nem kis sajnálatára :-) Bár így legalább Gergő nyugodtan petét tudott rakni bent az egyik sarokban, akik miután kikeltek, jól érezték magukat ebben a környezetben, s még a légypenész sem kapta el őket :-DDD
Mi Judittal a megszokott Husky-ban laktunk, mely változatlanul tágas és szuper vízálló volt. Egy darabig közösségi sátorként is funkcionált: 5-en kuporogtunk benne, beszélgettünk és iszogattunk, és néztük Gergő családi fotóit, míg kint kopogott az eső a sátron, majd a hangokat még színesítette Csaba csendes hortyogása, merthogy elszunnyadt :-) Én is egyre álmosabb voltam, majd a fiúk egyszer csak átvonultak a káposztasátorba, én pedig boldog elégedettséggel nyúltam el fészkemen.

Reggel tömény esőfelhőbe keltünk bele. Nem esett, de mintha ködben lett volna minden körülöttünk. Sajnos így a mára tervezett Eisenerzer klettert el is kellett vetnünk. Szerencsére Judit olyan, akár egy élő Klettersteigführer: azonnal ajánlott egy másik steiget, mely rövidebb idő alatt bejárható, közelebb van a beszállás a parkolóhoz, így ha ránkszakad az ég, hamarabb vissza tudunk menekülni a kocsihoz. Így aztán a 2 hónapja már megjárt hely felé vettük az irányt: ez volt a Bürgeralm, ahol a kezdő kletteren is voltunk májusban, viszont akkor egy másik steiget jártunk be, mint most. Felszerpentineztünk a parkolóig, s már itt szép, völgyeket kitöltő paplanfelhőkről tudtunk fotókat lődözni.

 

Felszerelkezés után minimálcuccal indultunk a Bürgeralm klettersteig felé. Ez egy viszonylag könnyű steig, zömében B, C, néhány D-s szakasszal, s lényegében harántolás (vízszintesen haladás a falon) az egész (no azért vannak benne fölök is...). Valamint egy fakultatív válaszható variánssal, mely F-es. Ezt meglátva a táblán felmerült, hogy mivel úgyis olyan könnyű lesz ez a steig, majd ezen az F-es részen mászunk falon kötéllel, játszunk kicsit. Legalábbis így terveztük nagy lelkesen...

Bürgeralm kletter falrajza

Belevágtunk. Csaba hamar elhasított előre, utána jöttem én, már lassabban, majd Balázs, majd Judit, Eszter, Ildi, Miki és Gergő. 

Nem kellett sok szakaszt megtennem, hogy rájöjjek: el vagyok fáradva, és még ez a steig is nehezen megy... Igazán jókat kellett nekirugaszkodnom, illetve sokszor beakasztottam a pihenőszárat is... Ez egy csodatalálmány, az egyszer biztos!

Úgy éreztem, nincs elég erő bennem. Mikor aztán ezt megemlítettem a mögöttem haladó Balázsnak, magyarázva ezzel haladási tempómat, kiderült, hogy ő is hasonlóképpen érez. Később aztán Csaba is efféléről számolt be. Szóval az előző napi megerőltetés ma is éreztette hatását... Így el is töprengtem, hogy sokadik nap még egy C-s kletter is kemény lehet, ha úgy elfárad az ember. Juditot szintén elgondolkodtatta ez, hisz ők ma indultak 5 napra a Königsjodlerre és több már steigre... :-)

Porszemek a falon

2 híd is volt ezen a steigen: az első drótverziós volt, ezen Balázs csüggeszkedett is, a másodikon már falécek is voltak lépegetőnek, valamint kötélkorlát, de ez utóbbi bennem inkább instabilitást idézett elő. Ezen én is függeszkedtem egyet.

függő Balázs

Aztán Csaba javaslatára kihagytuk az F-es variánst - mire ugyanis idáig eljutottunk, éreztük magunkon és láttuk a többieken, hogy nem vagyunk túl frissek. Csaba szerint egyikünk sem bír volna felmenni az F-esen... Nem bántam, hogy kihagyjuk, nem volt túl sok erőm már...

(fotó: Judit)

Utunk áthaladt a sífelvonó alatt, majd hamarosan a végéhez ért. A steig vége egy függőleges fal volt, ahová mikor odaértem, Csaba már a tetején állt, és épp standot épített. Ledobta aztán a kötelet, és mondta, hogy aki most itt akar egy kis falmászással próbálkozni, az most megteheti. 

Mire én ideértem, megfelelően fáradt és erőtlen voltam ahhoz, hogy erről a próbálkozásról most lemondjak. Úgy éreztem, emberhossznyit nem tudnék felkapaszkodni a falon, hiába van tele fogásokkal és lépésekkel. Ahogy aztán elnéztem a bátor próbálkozókat, ez a gondolatom csak méginkább erőre kapott. 

Végül négyen tettek próbát. Először Gergő volt a bátor, aki fel is ment végig, igaz küzdött jóízűeket, valamint mellőzte a tiszta mászást. Utána Balázs indult, rajta éreztem igazán, milyen lett volna, ha én is megpróbálom, ugyanis középtájról visszafordult, mert elfogyott az ereje. Csaba egyre gyorsuló tempóban eresztette le, melyet Balázs igen élvezett. Miki került sorra, aki fel is ment végig, új útvonalat használt, és nem feledkezett el közben a fal tisztogatásáról sem :-) Közben vérét adta a sikerért. (Megvágta magát.) Végül egy kis rábeszélés után még Eszti is nekiment a falnak, és a kemény kihívást sikerrel teljesítve ért fel.

Eszti fel

Judit, Balázs és én felmentünk ezután szintén a falon, de már csak kletterezve, nem falmászva. Alighogy felértünk, csepegni kezdett az eső, úgyhogy el is indultunk vissza a kocsihoz. 

És mára ez pont elég is volt. A kezeim enyhén remegve jelezték, hogy az Erő most nem nagyon van velem. Combjaimban jólesően éreztem az izmokat, mely másnapra izomlázzá változott. Egyszóval megegyeztünk abban, hogy ez a nehézségű steig pont jó zárása volt a hétvégénknek.

1szómint100: újabb csodálatos hétvégét töltöttünk el, melyben minden fantasztikus tényező adott volt:

• klettersteig
• hegyek, sziklák
• nagyszerű arcok, remek csapat, barátok!!
• az időjárás adta lehetőségek tökéletes kihasználása

Együtt voltunk újra a hegyekben, s már a következő utakat terveztük... :-)

(fotó: Balázs)