Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 3. nap

Olyan lassan születnek a beszámolók a zarándoklatunkról, hogy már arra is gondoltam, megkérem Diát, hátha megírná ezt is. :)

Szóval ott tartottunk, hogy utunk második estéjén az undok vadászok általi fenyegetettség miatt vissza kellett mennünk Mindszentpusztára. Harmadik napunk reggele tehát itt virradt ránk. Gyorsan összeszedtük magunkat, majd emlékeim szerint viszonylag korán indultunk el a már (sajnos túlságosan is) jól ismert kék négyzeten. Nem telt fél órába, mire ismét Szentgyörgyvárhoz érkeztünk. Természetesen majd' megölt minket a kíváncsiság, mi fogad ott minket: nagy zöld terepjárók parkolnak a sátrunk helyén, az előző éjszakai terítéket fektetik oda, vagy egyszerűen csak szétdobált borosüvegek mutatják a beharangozott szlovák vendégvadászok nyomát. Nos, bizony, nem volt ott semmi! Szó sem volt semmiféle vadászokról, egyszerűen a bajuszos hájfejnek böktük a csőrét, ezért azt hazudta, veszélyben vagyunk. Tehetetlen düh lett úrrá rajtunk, és nem éppen jámbor oldalunkat mutatva kívántunk egy-két dolgot az illetőnek. Utólag csak annyit szeretnék még neki mondani az utolsó szó jogán, hogy két napig ott viszkessen neki, ahol nem tudja megvakarni! Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a vadászokat ki kéne tiltani a szabadon látogatható erdőkből. De erről még később szólok.

Szentgyörgyvár után erdőben vezet végig az út. Előbb hosszas, nem túl meredek emelkedő következett, melynek a teteje közelében leültünk reggelizni. Egy gyümölcsöt, valami édességet és egy-két korty vizet vettünk magunkhoz, majd folytattuk menetelésünk. Nem nagyon fotóztunk ezen a szakaszon, mert szerettünk volna dél körül Csókakőre érni, csupán néhány út közben talált lepkéről, bogárról, és egy nászrepülést gyakorló darázsölyvről született dokumentáció.

övesbagoly-faj

talán valami ganéjtúró?

darázsölyv

Áthaladtunk egy olyan helyen is, ahol a felfestett kék egyik oldalán vadászles, a másikon vadetető van...

Csókakő előtt a földút murvára váltott. Nem túl izgalmas, egyenletes terepen mentünk. Engem a szomjúság, Dórát talán inkább a vízhólyagok és a meleg gyötörték - mindketten a komfortzónánk peremét közelítettük. Aztán árnyas völgybe ereszkedtünk, amiből, na meg a szembejövő kirándulókból, sejteni lehetett, hogy közel a falu és a vár. Ez adott némi optimizmust, amit viszont a várba meredeken felfelé vezető lépcsősor redukált. Azért valahogy csak feljutottunk, s láttuk, hogy a csókakői váron éppen felújító munkálatok zajlanak, sok minden kész is van már. Belépőt szerencsére nem kellett fizetni. Delet ütött az óra, mire a legfelső toronyba értünk, ahol rögtön ledobtuk a táskákat, kicsit körülnéztünk, majd lerogytunk a fal melletti szűk, árnyékos sávba. Itt jó ideig pihegtünk, majd megittuk utolsó korty vizünket. Fotóztunk tájképet, és megkértünk egy turista srácot, hogy csináljon rólunk közös fotót - a lábaink csonkolása árán megtette.

A vár parkolójába úgy értünk be, mint egy oázisba. Először is a kék, nyomós kutat foglaltuk el, bőségesen ittunk és alaposan megmosakodtunk. Azután figyelmünk egy fagyis felé terelődött - fejenként 3 gombóc bánta. Levezetésképpen pedig fogyasztottunk a tartalék élelmünkből, amelyet kenyér, kolbász, vaj, alma és hasonló egyszerű étkek alkottak. Bő egy órát pihentünk itt, de mivel tempósan jöttünk, nem kellett sietnünk tovább. Pedig még hosszú út állt előttünk. Az aznapi célt ugyanis elég diffúzan határoztuk meg: ha bírjuk, megyünk Bodajkig, ha nem, akkor előtte valahol keresünk egy sátornyi helyet.

Utunkat a kék jelzésen folytattuk Bodajk irányába. Ez a parkolótól a falun keresztül vezet egy műúton a 81-es út felé, majd kicsit a főúton kell mennünk, utána tovább egy másik műúton érünk be Bodajkra. Talán a zarándoklatunk legkellemetlenebb szakasza volt ez. Tikkasztó melegben, aszfalton, autók mellett, monoton tájban... ez bizony próbára tette a tűrőképességünket. Bodajk közelében, Csókakő vasútállomásnál kereszteztük a síneket, majd teljesen véletlenszerűen, hirtelen ötletből lerogytunk egy bokor árnyékába. Jó ideig csak szuszogtunk és néztünk magunk elé. Megnéztük Bodajk térképét, amin egy "Tófürdő" felirat igen ígéretesen díszlett, ez adott némi motivációt a folytatáshoz. Ahogy így ücsörögtünk, már az induláshoz készültünk volna, amikor Dóri kiszúrt egy kék pecsétládikát egy villanyoszlopon. Nagy-nagy szerencse volt, hogy éppen itt pihentünk le, mert nem is néztük meg, hol lehet majd pecsételni. Mázlinknak örülve, kék füzetet lobogtatva indultunk át a síneken a pecséthez. Ekkor mögülünk jött egy autó, amiből kiszólt egy hang:

"- Párnátok van?"

Kellett pár másodperc, mire leesett nekem a tantusz, addigra az illető már le is parkolt mellénk. Egy nyugdíjas korú, de láthatóan sportos férfi ült a kocsiban, rajta kéktúrás póló, és mondta, hogy éppen egy teljesítménytúráról jön, amúgy a kéket már 2x (?) végigjárta, és emlékszik, mintha itt nem lenne jó a tintapárna. Kedvesen megkínált hát az övével, mi pedig boldogan regisztráltuk a kék füzetünkbe az ittlétünket. Még néhány szót váltottunk az illetővel, majd búcsút vettünk egymástól. Ezután még egy jó darabig azon álmélkodtunk, hogy vajon mekkora lehet annak a valószínűsége, hogy 1) éppen ott és ne máshol rogyjunk a földre fáradtságunkban; 2) észrevegyük a pecsétet; 3) pont azalatt a 20-30 másodperc alatt jöjjön erre valaki, a történetesen éppen tudja, hogy mi most pecsételni szeretnénk ott, ahol amúgy nem lehet; 4) és még legyen is nála tintapárna, amivel megkínál.

Beértünk Bodajkra, ahol első utunk a Tófürdőhöz vitt. Súlyosan csalódnunk kellett. Egy kör alakú, elég nagy és mély betonmedencét találtunk piszkos vízzel, omladozó faldarabokkal, kopott festéssel, rozsdás, düledező korlátokkal, egy "Fürödni tilos!" táblákkal és pancsoló cigánygyerekekkel.

Bodajk, Tófürdő

Pár perc erejéig megpihentünk egy padon, majd elterveztük, hogy a bodajki hegyek túloldalán, Balinka mellett található kempingekben próbálunk megszállni. Ehhez viszont még hátra volt 4-5 km gyaloglás, így útnak indultunk. A piros jelzést választottuk.

Szemben a Vértes, Csókakő várával

Még a városban mellénk szegődött egy kutya. A fajtája, ha jól emlékszem, beagle volt. Barátságos, talán gazdátlan, vagy csak felfedező kedvű kutya volt, eleinte nem is foglalkoztunk vele, volt elég bajunk nélküle is fájó lábakkal és vállakkal. Vártuk volna, hogy egy-egy utasításra a kutya majd lemarad, elhagy minket, de nem tette, s mivel nekünk útban nem volt, nem erőltettük a dolgot. Amikor a piros jelzés jelentősebben emelkedni kezdett volna, egy kis ösvényen letértünk róla, hogy kijussunk a Balinkát Bodajkkal összekötő műútra. A navigáció jól sikerült, egy vízműhöz értünk, amely közvetlenül a műútra csatlakozott egy kis úttal. A műútnál megálltunk. Egyszer csak észrevettünk egy apró, szürke szőrű cicát. Nem értek a macskákhoz, nem tudom, milyen korú lehetett, de nagyon kicsi volt. A műútról szaladt oda hozzánk, azonnal a lábainkhoz bújt és cérnahangon nyávogott. Nagyon megsajnáltuk, ahogy, mint megmentőkhöz, rohant hozzánk. A kutya azonban egyből nekirontott volna, ha nem védjük meg. Ekkor a mellettünk lévő bokrosból is nyávogás hallatszott. Odamentünk, és elképedtünk a látványtól. Háziállatok tetemei voltak ott, azok közül bújtak elő a kiscicák, és mind jönni akartak oda hozzánk. A kutya sem volt rest: azonnal megtámadta a macskákat. Az egyiket rögtön a szájába vette, majd amikor rászóltunk, elengedte. Majd elkapott egy másikat, a cica egyre hangosabban visított, majd a hangja elnémult... Megrázó volt látni a szerencsétlen kiscicákat, akik valamiért idevetődtek, valahogyan életben maradtak eddig, és amikor azt hitték, megmenekülnek, akkor rájuk hoztuk ezt a kutyát, amelyik valószínűleg végzett velük. De nem tudtunk velük mit tenni. Elindultunk Balinka irányába a műúton - és a kutya már nem követett.

Néhány száz métert tettünk meg és elértünk a kempingekhez. Két nagy kempinget találtunk, ránézésre egyikben sem tűntek késznek a fogadásunkra. Az elsőből annyit láttunk, hogy emberek pakolnak, és amikor beléptünk a kapun, egy kutya rohant felénk ugatva. A másodiknál (ez volt a Tölgyes Turistaközpont) pedig semmi életre utaló jelet nem láttunk. Kisvártatva azonban láttam mozogni két nyaraló vendéget. Kiabálni kezdtünk, hogy észrevegyenek. Az egyik épület mögött vendégek csoportja lapult, és az egyikük, egy korosodó férfi rögtön a segítségünkre sietett és ellátta egy jóravaló portás alapvető feladatait: megmutatta, hol lehet sátorozni, hol a zuhanyzó, hol lesz majd holnap a főnökasszony. Ennyi nekünk elég is volt. A hatalmas területű kempingben alig volt valaki, így kényünk-kedvünk szerint választhattunk sátorhelyet. A hely már első látásra elnyerte tetszésünket. Régen KISZ-tábor lehetett talán, a mai állapotán látszanak még a szocialista építkezés elemei, azonban a legfontosabb dolgok fel vannak újítva, tiszták, pedánsak. 

A kemping banánzöld zuhanyzói :)

Utána nagy örömmel fedeztük fel, hogy a melegvíz nem csak a kint felejtett vizespalack sajátossága lehet, hanem csapból is képes folyni, és a vele való tisztálkodás igen kellemes és hasznos. :) Úgy döntöttünk, másnap sem állunk tovább, hanem megnézzük Bodajk nevezetességeit, csak az azutáni napon folytatjuk zarándoklatunkat. Az éjjel széllel és esővel érkező hidegfront fényében ez kiváló döntésnek bizonyult.

Ezen a napon kb. 22 km-t tettünk meg.

Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

Gánttól Csókakőig - avagy: Anett első kéktúrájának krónikája

Két igény találkozott a múlt hétvége előtt:

• ott volt Anett, akit fűtött a vágy, hogy életének túrázós és kéktúrázós részét elkezdje már,
• s ott voltam én, akit fűtött az őszi erdő utáni vágy, s főleg a Gánt környéki vidék őszének átélése.

Ez a két igény összemosódott és közös utat talált: szombaton irány a Vértesbe bejárni a Gánttól Csókakőig tartó KÉK szakaszt! Így is tettünk :-)

Gánt-Bányatelepnél hagytuk el a busz testét, s utunkat a közeli felhagyott bauxitbányában kialakított tanösvény irányába vettük. Anettet, mint geológus szakirányos geográfust igen érdeklik a kőzetek és társaik, így úgy gondoltam, ez érdekes programpont lesz számára.

Az egész egykori bánya gigantikus vértől csöpögő tájsebként tátong. Nagyon látványos, az egyszer biztos! Az infós tábla cápafogakat, meg mindenféle maradványos kőzeteket ígért, de gondolom már sokan rámozdultak, mi most nem leltünk semmi ilyen jellegű leletet.

egykori bauxitbánya

Bóklásztunk egy sort, elolvastunk néhány tanösvény állomás táblát, melyek viszonylag jó állapotban leledzenek (bár azért a papper pöndörödik le némelyik fatábláról). Nem jártuk be az egész placcot, mert még meg sem kezdtük a kiszemelt 19 km-es utunkat, azonban arra szorítottunk időt, hogy Anett telefonja segítségével felkeressünk egy itt rejtező geoládát. Megleltük, belogoltunk, majd indultunk Gánt felé, méghozzá további felhagyott bányákat érintő turistaúton. Itt egy különösen vörös Marsbéli táj tárulkozott elénk, leplezetlenül :-)

egy másik felhagyott külfejtés (élénk színes fotó)

Ámulatos volt! Színével nagyszerűen beillett a fák őszi ruhái közé :-)

No és innentől olyan szuper köves-sziklás-füves dombokon keltünk át, hogy lelkesedésem győzött ugrándozni bennem :-) Pont az ilyen helyekért rajongok nagyon: dombtető, alant az erdő, köröttem a dombtetőn pedig füves, kőzetkibukkanásos placc, ahol az első gondolatom az: micsoda királyság ilyen helyen sátrazni!!! Juj de imádom ezeket a gánti dombokat, melyeken most jártam először!

gánti dombokon I.

gánti dombokon II.

gánti dombokon III.

Egy újabb dombtetőre érve kőkeresztet s mellé tűzött zászlókat tekintettünk meg, mely a térképem szerint kitelepítési és bauxitbányászati emlékhely. 

alant Gánt

Kicsivel odébb Anett meglelte a mai első vízművét :-))) Melyeket aztán "gyűjteni" kezdett, majd hozzácsapta a kutakat is, s egészen gazdag kollekcióval zárta a túrát a nap végén :-))) Azt hiszem, ötlete nyomán érdemes lenne megalapítani a Pózolj vízművel!-mozgalmat :-D [Az elnevezés tőle származtatható :-)]

Most már látom a térképen, hogy a vízmű után letértünk a jelzett útról, mert engem sziklás kinyúlások csábítottak szirénmód. Odakocogva egyből élvezkedtem kinyúló részeiken - mert a másik dolog, amit roppantul imádok, a sziklák :-) Szupppper jó érzés volt ott állni, s nézelődni - s arra gondoltam, mennyiszer mentem el ott lent az úton autóval, folyton csodálva bámultam ezeket a sziklás részeket, és most végre itt állok rajtuk :-))

Egyhelyütt csinos kövirózsák helyezkedtek, s a sziklákra Anett is kimerészkedett.

titanikorron Gánt felett

Aztán egy járhatónak tűnő ösvényen leereszkedtünk a képen látható út mentére, s besétáltunk a Märy néni vendéglőjébe, avagy leánykori nevén a Vértes-vendéglőbe, ahol is a kékpecsét lakott. Bónuszként "őzikés" pecsét is akadt, s azt én is benyomtam. Így aztán dobpergés és tapsvihar közepette [legalábbis képzeletben :-)] Anett begyűjtötte első kékpecsétjét, s ezzel remélhetőleg egy élményekben bővelkedő, csudálatos szépségű jövő felé tette meg első lépését :-)))

az első lépés egy 1128 km hosszú úton :-)

Miután megállapítottuk, hogy a buszról való leszállásunk óta eltelt 3 (?) óra alatt gyakorlatilag a kiszemelt túraútvonalból még egy lépést sem tettünk meg, szaporázva indultunk tova. Persze azért nem lehetett nem megállni a minipóniknál, s Cinci, a majdnem túracicává avanzsálódott macsek elhajtása is időt követelt, aki tündérbogár módon szinte lerázhatatlanul követett minket a falu végéig. 

Rájöttünk, hogy kezdünk éhesek lenni, de úgy határoztunk, hogy majd a Rédl-emlékműnél megebédelünk. Elviekben elhaladtunk a Gánti-barlang mellett, de az erdőtől nem látszott, s időt nem szántunk a felkutatására. Itt már csodálatos szépségű színekben pompázott az erdő, s akadtak megint sziklás dombocskák, melyekre utunk most nem vitt fel.

Terveztünk néhány kitérőt, de az időtényező miatt most átgondoltuk őket, és Anett javaslatára hármat hagytunk a pakliban: Kápolnapuszta régi temetőjét, a Rédl-emlékművet rejtő gerincet, valamint a Géza-pihenőt.

A kápolnapusztai temető felé a nagy beszélgetésben majdnem elfelejtettünk kitérni, de még időben feleszméltem, s a susnyán átvágva arra tértünk. A temető igen aprócska, sok régi síremlékkel (melyeket szintén imádok!), valamint katonai egyen-fejfákkal. Egy tábla elregélte Kápolnapuszta tragédiáját, azaz hogy hogyan néptelenedett el a falucska (véres, II. világháborús történet...).

a kápolnapusztai kis temető

Maga Kápolnapuszta még némileg odább lett volna, oda most nem mentünk el, hanem indultunk vissza a kékre.

Soron következő célunk egy állítólag csudaszép gerinc felkutatása volt, melyen egy emlékmű is díszlett. Térképem szerint nem vitt ide jelzett turistaút, de a neten mintha olyat olvastam volna, hogy van jelzett út (a történtek fényében ebben most erősen el vagyok bizonytalanodva). Mindenesetre tudtuk, hogy a kékről nagyjából le kell térni majd bal kéz felé, a térkép szerint egy jelzetlen úton, úgyhogy mentünk, mentünk, s vártuk az utat. De az nem jött, én pedig haboztam, térképet silabizáltam, majd feltörtettem a domboldalban. Anett lent maradt, s innentől telefonon tartottuk a kapcsolatot - én ugyanis jelzett út, vagy emlékműves gerinc felbukkanásának reményében egyre tovább caplattam. Eme remények egyelőre nem teljesültek, viszont fantasztikusan szép kopár gerincekre akadtam, ahonnan pazar panoráma nyílt a színpompás erdőkre. Mivel odáig vagyok az ilyen kopár dombokért, felbuzgó szépségimádattal szemlélődtem.

egy pompás gerincen

s egy csodálatoson :-)

Közben kerestem a nekünk kellő gerincet, meg kerestem Anettet is, aki időközben szintén felkapaszkodott, csak nem tudtam, hová :-) Egy kinyúló gerincről még kiáltoztam is utána, de választ nem kaptam. Aztán akkor valahogy telefonon mégis elnavigáltunk, s kisvártatva egymásra bukkantunk. Kószáltunk még némit, s gerincekről tekintettünk körbe. Tanácstalanok voltunk: semmi nyomát nem láttuk az emlékműnek, körben csak erdő, lent a völgyben megy a kék - úgy sejtettük -, s ennyi. Mivel amúgy időhiányban éreztük magunkat, a döntést sem lehetett a végletekig halogatni, úgyhogy leereszkedtünk egy bevágásba, ahol is hirtelen szalagozásra figyeltem fel a fák közt. A jelek határozottan vezettek felfelé a szemközti domboldalba. TT-s élményeim alapján azt gyanítottam: vagy volt, vagy lesz erre TT, s ha már itt viszik őket, akkor valószínűsíthető, hogy az emlékműhöz vezetnek a jelzések. Javasoltam is Anettnak, hogy kövessük őket, úgyhogy felkapaszkodás vette kezdetét a "hegyoldalba". Felérve a szalagozás tovább folytatódott a fák közt, de kopasz gerincnek egyelőre nyoma sem látszott. Nem voltam azért teljesen biztos fenti okfejtésem helyességében, s mivel már elég régóta masszívan éheztünk is (ugyanis jó lett volna az emlékmű mellett megétkezni, közben a fantörpikus panorámát élvezni), Anett úgy döntött: itt eszünk. Úgyhogy letelepültünk, s majszoltunk egyet. Igazán jól esett!

Eztán követtük tovább a szalagozást, s egyszer csak megleltük a keresett gerincet, rajta az emlékművel. Tyű, az áldóját, jól megdolgoztatott minket! :-)

a Rédl-emlékmű a szép gerincen

nem tudom, hogyan magasztaljam még az egekig ezt a csodás gerincet :-)))

Az emlékmű kisebb volt, mint vártam. Ez a Rédl-emlékmű, mely állítólag egy orvvadászok által lelőtt erdésznek állít emléket, immáron kb. 170 éve.
Utunkat folytattuk tovább ezen a gerincen, ugyanis az itt rejtező geoládát is le kívántuk vadászni. Csudás élmény volt eme tájékon masírozni! A láda aztán meg is lett, belogoltunk, majd a domboldalban leereszkedtünk a fák közt, hogy reményeink szerint a kékre jussunk vissza. Reményünk be is teljesült, s hosszasan emelkedve, s tartalmas beszélgetésbe mélyedve masíroztunk tovább kedvenc színű turistajelzésünkön. Elhaladtunk a Hajdúvári vadászház mellett, majd hamarosan odaértünk ahhoz az elághoz, ahol időszerű volt megtenni 3. kis kitérőnket: ezúttal a Géza-pihenőhöz, ahol a térkép szép panorámát is kilátásba helyezett.

a Géza pihenő

Teszteltük: bejött. Nem töltöttünk túl sok időt itt, némileg kipanorámáztuk magunkat, majd indultunk vissza, majd a kékre újra rátérve azon folytattuk tovább utunkat.
Mély és részletes szakmai kérdések taglalásába bonyolódtunk, úgyhogy még a hosszas betonúton való caplatás is kevésbé volt észrevehető. Hasonlóképpen a pont, ahol a kék balra letért a betonról ösvény képében. Mert bizony eme pont mellett úgy elmentünk, hogy észre sem vettük. Az lett gyanús, hogy már ugyan be jó volna, ha véget érne a beton, no meg hogy egy ideje nem láttunk kék jelzést... Sebaj - magyaráztam a térképet bújva - , megyünk tovább, míg el nem érjük azt, ahol a K+ keresztezi a betont, ott pedig majd ezt követve visszajutunk a kékre.
Igen ám, de majdnem emellett is teljesen elmentünk anélkül, hogy feltűnt volna :-))) Alig akartam elhinni... Ráfogtuk a dolgot a beszélgetésre, no meg arra, hogy végig telibe szembe sütött a Napocska. :-)
No, de némi visszafordulás után ráléptünk a K+-ra, majd nem sokkal odébb sikeresen végre újra a kéken voltunk. Halleluja :-)

Anett egy pisiszünetből visszaólálkodva az alábbi meseszerű fotót kattintotta el:

(fotó: Anett)

Hamarosan már ereszkedőre vettük a dolgot, immáron Csókakőhöz közeledve. A vár volt a következő célpontunk. A hosszas ereszkedésben Anett már buzgón hadakozott első bevetését teljesítő túracipőjével, s bizony nem bánta volna már, ha egyenesre érünk, s nem köveken kell bukdácsolni. Én is - elvékonyodott bakitalpamban - már egyre jobban éreztem a köveket.

Megláttuk aztán a lépcsőt, melyen hátulról támadva (ahonnan most mi jöttünk, azaz nem a falu felől) be lehet venni a várat. Felszaporáztunk rajta, majd viszonylag sok ember közt bekószáltuk a várat. Felmentünk a legfelső traktusba, ahol már intenzíven fújt az alkonyi hűvös szél. Nézelődtünk, pihengettünk, telefonos segítséget kértem buszjárat-ügyben, fotóztunk, s eszegettem.

a csókakői vár egy szelete

A várat egyébként nagyon újítják felfelé. Egyes részei vakító fehér kövekből vannak kirakva, valamint a munkagépek és -anyagok is ott várakoznak a vár aljában. Anett ellőtt egy közös fotót rólunk, de most tájékoztatott, hogy publikálhatatlan minőségben mutatkozunk rajta, úgyhogy csak ezt teszem be :-)) :

Anett a csókakői várfalon

Még volt in situ egy kis dolgunk: itt is lapult ugyanis geoláda. Mivel Anett telefonja immáron akksifeszültség hívják teljesen beadta a kulcsot, csak az én sebtiben felírt tájékoztatásomra hagyatkozhattunk. Ennek nyomán kezdtünk el keresgélni a vár melletti sziklafalon, ketten kétfelé. Én felmásztam egész magasra, a vár tetejével egy szintbe, ahol találtam a falon nitteket, valamint egy felcsavarozott emléktáblát. Elég nehezen lehetett kisilabizálni cikornyás betűít, de megtettem. Ez állt rajta:

Miért lobog örökkön életünk lángja;

Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva.

"A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mi végre,

Miért hajtja az embert nyughatatlan vére?"

Várjunk talán merengve, míg leszáll az alkonyat?

Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.

Nekem nagyon tetszik ez a néhány sor, mert pont azt fejezi ki, amit én érzek. Hogy az én életem nem szólhat a biztonságos, otthon ülős dolgokról, mert úgy semmi értelme nem lenne. Érzem, miket kell megtennem, s ezeket bizony meg kell tennem, dacára esetleges veszélyességüknek. 

Nekem ez az emléktábla arról szól, hogy itt valaki lezuhant és meghalt, de volt valaki, aki megértette, mi mozgatta ezt az embert... 

Mivel a ládát nem leltem meg, visszaereszkedtem. Anett nem volt sehol, majd egyszer csak kiszúrtam őt fentebb a kövek közt. Aztán kiáltott is: "megvan!". Felkapaszkodtam hozzá, áttúrtuk a láda tartalmát, belogoltunk, majd visszarejtés után nézelődtünk is kissé. Volt mit: alattunk volt az alkonyuló Csókakő, mellettünk a vár - szép volt.

A buszig pont kényelmesen volt időnk lesétálni a faluba, betérni a pecsétért a Vadász-sörözőbe, s esetleg még ott fogyasztani is. Minden prímén kijött! Ennek örültünk nagyon, s a kocsmában Anett meghívott egy forró csokira. Jólesően ereszkedtünk az asztalhoz, s elszopogattuk a csokinkat. Mivel nekem csókakői pecsétem egyáltalán nem volt (lévén a pecsételőhely itt opcionálisan választható Bodajk és Csókakő közt), most benyomtam én is a kéket és az őzikést is.

Már sötétben ballagtunk ki a buszhoz, s jólesően elfészkeltünk méhében :-) Utaztunk...

Anettnek szívbéli gratuláció az első kéktúra szakaszának sikeres és élvezetes teljesítéséhez! Nagyon szépen dolgoztál, elfáradtál, de sok szépet láttál, és nagyon örvendek, hogy részt vehettem a kéktúrád elkezdésében :-)))

Holnap irány a Bakony... ;-)

Barangolás tanúhegyeink vidékin - II. fejezet

Vasárnapra végül is az a terv kerekedett, hogy mi hárman elérjük a Bp. felé menő 17:10-es vonatot valahol, Zoltán pedig még hazamegy. Mindehhez úgy kellett a túratervet kisütni, hogy vasútvonal által érintett településen zárjuk napunkat. Így aztán végül a Szent György-hegy --> Szigliget --> Badacsony útvonal mellett döntöttünk, s szörnyű nagy késéssel indultunk el a mintegy 15-20-25 percre (attól függően, ki hogy siet) lévő buszpályaudvarra, hogy elkaszáljuk a (ha minden igaz) Kisapáti felé tartó buszt. Késésünk oly jelentős volt, hogy Zoltán és Attila veszedelmes tempóban suhantak, Dóra és én pedig némileg lemaradva téptünk nyomukban. Teljesen kimelegedtem a rohanásban, mivel az előző reggelhez képest - mely többeknek pirosra csípte a fülét - most enyhe idő volt. 

A buszt végül elértük, s máris utaztunk. Egy váratlan szőlőhegyi buszmegállóban szálltunk le, s érzésre indultunk fel a Szent György-hegyre. Szőlők között vitt utunk, s folyton lestük, hátha látunk még rajta fürtöt. (Ez a projekt előző nap is futott.) Ritka volt a találat, mert a szüret már zömében lezajlott. 

táj a Szent György-hegy aljában

Tudtuk, ha becsatlakozunk a kék jelzésbe, akkor vagyunk jók. Egyelőre egy zöld jelzésre bukkantunk, s azon a megfelelőnek ítélt irányba haladtunk. Közben láttunk eladó tanyákat, s némelyikre erősen vágyakoztunk: ez lenne a közös szőlőnk, ahol mindig összejönnénk! :-) 

Hamarosan elértük a kulcsosházat, ahol a kékpecsét is lakik. Igazából itt jöttem rá, melyik irányból is közelítjük most a hegyet (ebből az irányból még nem érkeztem eddig). Itt szusszantunk egyet, Dóráék pecsételtek, ittunk, ki-ki elment a dolgára (mind a 4-en :-D), majd megtekintettük a közelben lévő ún. "jégbarlangot", mely igazából egy leomlott bazaltoszlop repedéseiből előszűrődő hidegség előkelő elnevezése. Így kell elképzelni:

a jeges lyukaknál (fotó: Attila)

Emellett itt Dóra felfedezett az egyik kövön egy átlátszó házú, kék húsú csigát, s Attila megörökítette:

szervei látszanak a házban! (fotó: Attila)

Eztán vettük batyunkat, s indultunk a bazaltorgonák felé. Az orgonák szépek voltak, mint mindig, s Dóráéknak is igen tetszettek. Dórát egy mesében látott, elképzelt tájegységre emlékeztették :-)

a bazaltorgonáknál (fotó: Attila)

Felmasíroztunk a mellettük vezető lépcsőzetes úton, s először balra fordultunk el, hogy az orgonák tetejére hágjunk, ahol pazar panoráma várt ránk. Dóra és én felkapaszkodtunk 1-1 orgonára, s elgubbasztottunk egy ideig. Én úgy éreztem: itt egy napig is ellennék...

"kislyány az orgonánál..." :-D

Szemlélődésünket rövid időre megszakítottuk, amíg átmentünk egy másik placcra: egy kopár pici fennsíkra, melyet szintén orgonák kereteztek. Dóra és én itt is az oszlopokra telepedtünk, a fiúk a placc peremére, s megtízóraiztunk nézelődés közben.

azokon voltunk az imént

testi és lelki táplálék :-)

szirti csajok (cím és fotó: Attila) :-)

Kövirózsa, aranyos fodorka is volt itt. 

Indultunk tova a kéken. 

Ezen a szakaszon volt egy érdekes közjáték. Most ha jól emlékszem, Dóra volt a szemfüles, aki felfedezett az ösvényen egy szál madárlábat. Karmai begörbültek, lábcsontját véres szövet hálózta. Valaki egyszer csak felfedezte, hogy az ösvény melletti, föléhajló fa ágán piros valami figyel, feltehetőleg további madármaradék. Aztán nekiálltak ezzel-azzal dobálni, hátha sikerül eltalálni és leesik, én pedig dokumentáltam az eseményeket. A bősz dobálózás végül meghozta gyümölcsét, azaz esetünkben madártorzóját: lehullott ugyanis egy véres madártörzs, két szárnycsonkkal. Jól megnézegettük, aztán miután az érdeklődésünk kielégíttetett, továbbálltunk.

Szent György-hegyi ösvény

Odaértünk az esőbeállóhoz, mely némi újításon esett át legutóbbi ittjártam óta: a tetején elhelyezett felirat hirdette, hogy a neve "Kasza Béla esőbeálló" lett, belül pedig egy vendégkönyv kínálta a lehetőségét bármiféle gondolat megörökítésének. Dóra felolvasott az írásokból, majd rögzítettem benne csapatunk itt jártát, valamint túrablogunk címét is :-)
Most már közel volt a hegy teteje, ahol kihelyezett tábla segített eligazodni a körönt emelkedő tanúhegyek között.

Badacsony és Gulács, háttérben a Balcsi

Baktattunk lefelé a hegyről a kéken. A szőlők/tanyák/pincék közt odaértünk Ágiék telkéhez, s miközben csemegézni kezdtük a kerítésen lógó szőlőt, felhívtam Ágit, s engedélyt kértem eme tevékenységre :-)) Buzgó biztatása bárminemű fellelt gyümölcs fogyasztására arra sarkallt, hogy az udvarba is behatoljunk, ahol negyedrészt beérett szeder és sok hullott körte kínálta még magát.

Kisvártatva az Oroszlános-kútból csillapítottuk szomjunkat, s cseréltük le vizünket, majd nem sokkal odébb megbámésztuk a Lengyel-kápolnát, valamint újra lefotóztam az itteni kedvenc épületemet.

az Oroszlános-kút

kedvenc!

a Lengyel-kápolna (fotó: Attila)

Mivel utunkat szemlélődős, nem rohanós tempóban róttuk, itt volt az ideje, hogy elgondolkodjunk az idő-tényezőn. Eltekintettünk Szigliget felé, s a Badacsony felé is: nem egy irányba voltak. Éreztük, hogy módosítanunk kell a terven, s így született meg a döntés, hogy Szigligetet most kihagyjuk, s a Badacsony felé tartunk. Én ennek most igen örültem, mert úgy érezem, a Badacsony áll közelebb hozzám, s oda vágytam inkább.
Mivel térképünk nem volt, itt is igyekeztünk távolba látással utakat kinézni, s irányban arrafelé tartani. Szőlők között haladtunk, majd réten át vezető földút vitt minket, mely egy kanyar után nagyon eltért irányunktól. Ámde itt egymásra stócolt szalmabálák halmozódtak, s ez, valamint az idő (nagyjából dél körül lehetett, +/- 1 óra) és Dóra gyomrának követelőzése arra sarkallt minket, hogy egy időre itt tanyát verjünk. S nyilvánvaló volt, hogy sziesztánkat a bálák tetején kívánjuk eltölteni! Úgyhogy lent hagytuk zsákjainkat, élelmünket s italunkat magunkhoz vettük, s ki-ki egyéni stílusban próbálkozott felmászni. A legnehezebb dolga Dórának volt, aki elhatározta, hogy karizmaira hagyatkozva küzdi fel magát. Hát, valóban küzdelem lett belőle, de végül Dóra győzött, s kisvártatva már megérdemel elemózsiáját fogyasztotta odafent :-)

idilli ebéd

Ez volt a második hely, ahol hatalmába kerített az "így kerek a világ!" - életérzés. Igen, egyszerűen tökéletes volt minden: barátok, langyos szalmabála, szép hely, étel... Mind elcsendesültünk, majszoltunk, szemlélődtünk. Szenyókám elfogyasztása után átlóban elhevertem a bálán, s csukott szemmel is átadtam magam a tér és idő kellemének, miközben hallgattam a fejem alatt kotró egér munkálkodását. Zolltán a réten lévő facsoportok egyikéből őzit látott előjönni, s legelgetni. A közeli elkerített nagy részen pedig lovacskák legeltek, kik között csikók is voltak, s néha futkároztak.

Fentről elterveztük utunk folytatását, majd kicsit gondolkodtunk, hogyan lenne a legkellemesebb lejönni a bálákról. Dóra volt az úttörő, aki a bálák domború oldalán fenéken leszánkázva kívánta elhagyni e remek helyet. A középső bálasor azonban úgy megdobta, hogy az alsó bálán nem tudott megállni, s tovább zuttyant a fűbe, majd elterült, s hangos kacajban tört ki. Jót kuncogtunk rajta, s Attila még egy szendviccsel is agyondobta :-D

Dóra landolt :-)))

Én is hasonlóképp kíséreltem meg a távozás (az első "lépcsőt" még hason, majd a másik kettőt fenéken), de talán hosszabb lábaimnak köszönhetően nem jutottam Dóra sorsára. Viszont a csúszdázás igen élvezetes volt, egy gondolat erejéig megfordult a fejemben, hogy vissza kellene mászni repetázni. Azonban Lordunk lemászása kellemesebb témát kínált, s muszáj volt dokumentálnom:

Lordunk farral előre kezdi a projektet...

...majd a biztosabbnak tűnő "arccal előre"-verziót választja...

...végül elegáns siklással zárja produkcióját! :-)

Összekaptuk magunkat, majd indultunk tova a réten. Szerencsénk volt, hogy nem volt sok eső mostanában, mert amin most haladtunk, egy láprét volt, s lehetett volna épp tocsogós is. Itt botanászaink botanásztak, madarat kuksiztunk, s Attila boldog izgalommal határozta új könyvéből. Dóra nyakon csípett egy békát, s kellő alapossággal átvizsgálta: megtörtént a bokaízület tanulmányozása a lábnak a fej mellé hajtása által, s a bőr pocaktól való elemelése. :-)

a Szent György-hegyen is túl :-) a lápréten

Némi bozótoson áttörve felkapaszkodtunk az aszfaltos út szélére, s itt haladtunk a közeli Badacsonytördemicig, ahonnan újra a kékre tértünk, s mentünk fel a hegyre. Csapatunk némileg lanyhult, s szótlanul törtünk felfelé a dűlőkön. Vártuk, hogy elérjük a Bujdosók-lépcsőjének alját egy szusszanásra. Pusztulat melegem volt ettől a felfelé törtetéstől, úgyhogy mikor a lépcső aljában megálltunk, azonnal vetkeztem, s ittam. Zoltán felkonferálta, hány db lépcsőn kell most felhaladnunk (400 valahány), majd nekivágtunk. A kialakított pihenőhelyeknél álldogáltunk kicsit, vagy épp ösvényeken kilépve panorámáztunk. Itt is voltak bazaltorgonák.

a Bujdosók-lépcsője

A lépcsőn felérvén már izgatott voltam: nagyon vágytam a Ranolder-kereszhez, s az ottani sziklákhoz. Itt mindig élénken él bennem annak a szép, 4 évvel ezelőtti napnak emléke, mikor alkonyatra értünk fel ide, elfáradva és kimelegedve hatalmas zsákunk alatt, s itt-sátrazás mellett döntöttünk. Azután kitelepedtünk a még langyos sziklákra, élveztük az előttünk kiterülő Balatont, a naplementét, s megvacsoráztunk... Feledhetetlen!

Így aztán most az élre hágtam, s iparkodtam a kereszthez. Boldog voltam, mikor odaértem, hogy újra itt lehetek! Megmutattam a többieknek, mely sziklákra gondoltam, melyeken étkezhetnénk. Dóra és én ki is telepedtünk oda, a fiúk pedig egy betonozott peremet választottak. Majszoltunk és pálinkáztunk, amitől egyre jobb kedvünk lett :-)
Megjelent aztán egy család 2 kutyával: egy mopszfélével meg egy csivavafélével (nem vagyok nagyon tisztában a kutyafajtákkal, ki lehet javítani!). Előbbit mind borzalmasnak találtuk, és bőszen sajnáltam szegényt, amiért létezik... Kövér volt, a farka tőből el volt távolítva, nem kapott rendesen levegőt, s bár odajött hozzám és megvakargattam, semmiféle barátságos reakciója nem volt, csak nézett továbbra is bután, miközben röfögött és szörcsögött... S a neve ráadásul Cuki volt... Talán ez az egyetlen kutya, amire azt mondom: nem vinném haza...

Lassan szedelőzködtünk, de előtte még lőttünk csapatfotót:

a Ranolder-keresztnél, a Badacsony tetején

A Badacsony nevű vasúti megállóhelynél terveztünk felcsatlakozni a vonatra, úgyhogy Zoltán helyismeretére hagyatkozva mentünk az ösvényeken. Hegyről való letávozásunk előtt még meg kívántuk tekinteni a felújított Kisfaludy-kilátót, úgyhogy próbáltunk arrafelé tartani. Egy némileg elfordult útjelző tábla mutatta, merre kellene tartanunk, de Zoltán aszonta, múltkor ez a tábla nem jött be, és inkább másfelé menjünk. Nagyjából innen vette kezdetét a SzadiZoltán-féle túra :-D , amikor is Lordunk indokolatlan kerülőt tetetett velünk: elébb leereszkedtünk, majd rengeteget kacagva, s a kacagástól levegőt alig kapva fújtattunk megint az emelkedőn. Zoltán elöl rohant, úgyhogy nem tudtuk agyonverni :-D Kezdett már maga is elbizonytalanodni irányunk helyességében, amikor nagy szerencséjére feltűnt a kilátó :-)))

a Kisfaludy-kilátó

Felhágtunk a rácsozott fém csigalépcsőn. Odafent körpanoráma fogadott, és a kilátóban körben fel voltak helyezve tájékozódást segítő képek, ámbár sajnos több is hiányzott közülük.

fantasztikus domborzat! (fotó: Attila)

Most már indultunk. Elhaladtunk a Hertelendy-emléknél, majd lépegettünk lefelé a köveken. Hamarosan a Rózsa-kőnél voltunk, melynek legendájáról Zoltán tájékoztatott minket: ha egy pár ráül a kőre a Balcsinak háttal, és megcsókolják egymást [bár a Wiki szerint elég, ha a kezüket fogják :-)], akkor abban az évben össze fognak házasodni. Dóra és Attila somolyogva sandítottak egymásra...

Azt terveztük, hogy beülünk borozni valami helyre. Első célunk, a Kisfaludy-pince nem volt nyitva, úgyhogy még lejjebb ereszkedtünk, s találtunk egy kellemes helyet, ahol 100 Ft/dl áron lehetett borocskát kóstolni. Dóra és én ún. nektárt ittunk, a fiúk valami mást. Igen fincsi volt! Attila vett belőle haza is. Közben a nevelésről, a gyerekkorból hozott, otthon látott dolgok átvételéről beszélgettünk.

Aztán lesétáltunk a vonathoz, mely hamarosan jött is. Búcsút vettünk Zoltántól (kinek még több mint 1 órát kellett várnia az ellenkező irányba menő vonatra), s utaztunk hazafelé.

Zoltán és anyukája: köszönjük szépen eme csudálatos szépségű hétvégét, a vendéglátást, s az élményeket! Szuper volt, s még sok hasonlót szeretnénk!!! :-)