Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - III. rész

augusztus 3. vasárnap

Az ötórai ébresztőre kezdtük magunkat összevakarni. Közös teafőzés a főzőkőnél, közben letekintés a beteg srácra - ez bizony még mindig ott van, megverte az eső és a jég is tegnap, de most már legalább piros ruhás egyének is álldogálnak mellette. Több ember izofóliába van tekerve, úgy látjuk a távcsövön át. Szóval valamikor az éjjel megérkeztek a hegyimentők, de nem helikopterrel, ahogyan én azt gondoltam, hanem valszeg gyalogosan... Most áll ott egy kis sátor, erre-arra hevernek az izolált emberek, és álldogálnak a hegyimentők, akiknek kutyájuk is van. 

7:30 táján sikerült az egy zsákká összehajtogatott házunkat hátunkra venni, s indultunk vissza fel a Cleopatra-nyeregbe. Így rögvest meg is volt a reggeli edzés :-) Dóra után érkeztem fel, részben hála a még lent elfogyasztott reggeli Giant Bar-omnak, mely ma másféle ízben kellette magát. Felszivárgott fokozatosan mindenki, aztán indultunk is tovább, elöl Dóra, ki, akár egy alföldi sétán, lazán és szívósan közelített hőn vágyott közeli pontunk, a Negoj felé. 

Egyszer csak jellegzetes zajt hallottunk, majd feltűnt egy piros helikopter. Ohó, ezek szerint a román hegyimentőknek mégiscsak van helikopterük is! A piros szitakötő szépen odaszállt a beteg srác közelébe, s mi végignézhettük a gerincről, ahogyan őt bepakolták, s elvitte a gép. A többiek a kutyával gyalog indultak tovább. Remélhetőleg így menekült meg a srác!

mentés

Útközben sok-sok havasi pityer repkedett az egészen közeli sziklákon, igazán bátrak voltak. Cs. Andris lőtte egyikükről az alábbi jólsikerült képet:

havasi pityerke (fotó: Cs. Andris)

A Negoj oldala a csúcs alatt igazi kihívásokat tartogatott: echte kőmező, laza sziklamászással. Nagyzsákkal. Dóra, mint a csík, kúszott felfelé jókedvűen, igen tetszett neki a terep. Én követtem őt, szintén tetszve. Kitartóan kellett kajtatni a sziklákra festett piros jelzéseket. Mikor én felértem, Dóra már a csúcsnál üldögélt. Vidámkodva siettem mellé. Aztán letettem a zsákot, s egy darabon visszamentem, hogy örömbuzdításokkal adjak erőt a sorra érkező társaknak. Végül mind fent voltunk a Negojon, a Fogarasi-havasok 2. legmagasabb csúcsán (Varful Negoiu 2535 m), reggel 8:45-kor, és rajtunk kívül más nem volt itt, csak mi élvezhettük ki ezt a páratlan élményt!! Örömöm határtalan volt :-))

panoráma a Negojról (fotó: Attila)

... S lassan az étvágyam is határtalanná kezdett válni, úgyhogy gyors kerestem egy jó helyet, s csomagoltam elő az elemózsiát. Részben a többiek is ezt tették, de néhány izgága egyén kitalálta, hogy előbb még csúcsfotózkodjunk. Gondoltam, éhen halva kevésbé mutatnék jól a képen, így némileg falatoztam, míg Attila a fotógépét próbálta egy oszlopra erősíteni 2 cipőfűző segítségével az időzített fotózás érdekében :-) Készítettünk aztán azzal is csúcs-csapatfotót, valamint a földre helyezett én gépemmel is. 

csapatunk a Negojon! :-)

Attila gépe sorozatot lőtt rólunk. Mikor erre rájöttünk a gyors kattogásokból, Dórával egyszerre kezdtünk el vadul kalimpálni a karjainkkal :-))

A fotózkodás után még napfürdőztünk, élveztük a látnivalókat, és közben megetettük pocakunkat is, körbeosztva az elemózsiát. Csodás hely volt, már említettem, hogy imádok ilyen fennkölt helyeken táplálkozni! S külön ajándék volt, hogy nem volt most itt más rajtunk kívül. Előző nap, ahonnan messziről ráláttunk a csúcsra, mindig tele volt embersziluettel.

[Emlékeztetőnek tehát még egyszer rögzíteném: a Serbota-csúcs és a Negoj között a piros sávval jelzett gerincen haladva az ember kemény szakasszal találja szemközt magát, gyakorlatilag sziklamászást kell produkálni, itt-ott láncos megerősítésekkel. Van lehetőség kikerülni ezt a részt, méghozzá a sárga +-tel jelzett szakaszon, mely törmeléklejtőn ereszkedik alá, s kapaszkodik aztán fel a Cleopatra-nyeregbe. Ez is elég durva rész, főleg a Serbota-csúcsról való leereszkedési szakaszon, hisz itt meg a megcsúszástól lehet tartani. Privát megjegyzés: én, mint sziklaimádó, mindenképp a gerincszakaszt választanám :-)]

Bármily remek volt is e hely, indulnunk kellett, hogy további remek helyeket tapasztaljunk meg :-) Úgyhogy összeszedelőzködtünk, búcsút vettünk e szép csúcstól, s indultunk tovább a gerincutat jelző piroson.
Nem sokáig baktattunk azonban ezen, csak amíg leereszkedtünk a Negojt a következő csúcstól elválasztó nyeregig. Innen kezdődött az Ördög-folyosó (Strunga Dracului) nevű rész, mely állítólag igen parás, instabil, esetenként a nagyközönség elől lezárt szakasz. Kata barátnőm előzetesen szíves figyelmünkbe ajánlotta ennek kikerülését. Én belementem volna, hisz szép az idő, van két jó lábam, mozgáskoordinációm és egyensúlyérzékem, de szerencsére voltak köztünk óvatosabbak is, kik az egyéb tényezőket sem felejttették ki a számításból, így inkább a sárga jelzésen ezt a részt is délről kerültük. A kerülőút abszolút nem volt nehéz.
Viszont picit feljebb annál, mint ahol a sárga visszacsatlakozott a pirosra, egy mély vájatban kellett lemászni, ahol lánc is feszült. A nagy zsák eléggé megnehezítette a produkciót, de azért mind sikerrel hajtottuk végre.

kis csoda (fotó: K. Andris)

Szembetalálkoztunk 2 magyar sráccal, és tőlük megtudtuk, hogy tegnap egy húszon éves srácot agyonvágott a villám a hegyen... Nos, igen. Elgondolkodtam picit azon, hogy hogyan ugráltam boldogan a szikla tetején a villámlásban, és arra jutottam, hogy nevetve jobb lehet meghalni, mint rettegve :-) Bár még azért élnék kicsit :-)
Ja, és Attila találkozott tatabányai arcokkal :-))

Egy borotvaélesnek tűnő taraj (A Taraj!) mögül fokozatosan előbukkant a Caltun-tó (2135 m). Eredetileg e mellett terveztünk volna megszállni, ha az esőzés nem rövidíti meg tegnapi napunkat.
Csábítóan csillogott-villogott elő a tengerszem vize, s mi szaporáztunk felé.

A Taraj mögött lapuló Caltun-tó (fotó: Attila)

Győztünk jobbra-balra ájulni, milyen szépséges volt ez a tó... Szelíd hullámok fodrozódtak rajta, s amint kisütött a Nap, mélyzöld színeket vetett... Olyan áttetsző volt a vize, hogy kavicsokat s köveket lehetett számolni az alján. Gyönyörűséges volt!

... S persze hideg! Eszméletlenül vágytam volna úszni benne, de ahogy egy remek kőszigetre beosonkodván zoknitlan lábamat áhítattal merítettem a vízbe, az összes úszással kapcsolatos gondolatom menten szertefoszlott. Így hát maradt a gyönyörködés, napozás, láblógatás, ücsörgés, eszegetés.

ha a Nap rásüt a Caltun-tóra

DiaDóra visszafogott pancsija (fotó: Attila)

2 srác nagy pancsolást csapott a tó túlsó partján. Meztelenül megfürdőztek a fagyos habokban. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy ne nézzünk arra ;-))
Továbbindultunk, s egész hamar már a Laitel-csúcson voltunk (Varful Laitel 2390 m). Itt egy 5-6 fős magyar srácból álló csapat is tanyázott, kik kérésére egyikük telefonjával csapatfotókat lőttem róluk. Egyikük a telefonjával engem is lelőtt, szóval valahol kering rólam egy fotó :-)
Közben megkezdődött a szokásos délutáni felhőfeláramlás, és a láthatár egy részét felhők nyelték el.
Leereszkedve továbbhaladtunk, majd újra magyarokkal találkoztunk össze, kikkel Dórával együtt váltottunk néhány szót. Volt néhány erekszedősebb rész, de lényegében nem volt kemény ez a szakasz.
Legközelebb a Laita-csúcs alatt álltunk meg, egy szépséges füves placcon. Itt letanyáztunk, aztán hárman zsákok nélkül tettünk egy kitérőt a Laitára (Varful Laita 2397 m): Dóra, K. Andris és én. Az ottani örömteli csúcs-csapatfotónk:

a Laita-csúcson (fotó: K. Andris gépe)

Dórám a Laitán

Nem időztünk sokat, mentünk vissza a többiekhez. Ahogy hátamra emeltem a zsákot, lepottyant róla egy nadrágszár. T.i. lecipzárazható nadrágszáraim vannak, s mivel előjött a jó idő, korábban levettem őket a naciról, s a kettőt egymáshoz csomózva a zsákra erősítettem. Most az egyik leesett, így megkértem Dórát, kösse vissza, rá a másikra. Dóra kérdi: milyen másikra...? Bizony, szörnyűség történt: menet közben valahol elhagytam egy fél nadrágszárat..... Valahol, a Fogarasi-havasokban....
:-)))))))
Azóta is szomorkodom miatta, de azért nem vert ki nagyon a hasfájás, viszonylag könnyen elfogadtam a dolgot... Szóval Dórától egy kolbászt, tőlem pedig egy nadrágszárat kért eddig a hegy!

Még néhány kanyar, és ott voltunk a Transzfogarasi autóút fölött. Úgy terveztük, hogy leereszkedünk a Bilea-tóhoz, mely mellett az autóút belefúródik a hegybe, hogy aztán x km-rel délebbre jöjjön újra felszínre. A Bilea-tó környéke felkapott hely, s minket a főtt étel gondolata csábított főként oda. Dóra egy csúcsra hágott, ahonnan lelátott a tóra, a csapat rajtam kívül álló többi tagja pedig izgatott és hosszas botanászásba kezdett, mert ezen a részen oly sok érdekes fajt leltek. Íme néhány ízelítő K. Andris és Attila szépséges fotóiból [valaki majd elnevezhetné őket, Attila! ;-)]:

(fotó: K. Andris)

(fotó: K. Andris)

(fotó: K. Andris)

(fotó: Attila)

a Bilea-tó és környéke

Dóra (akinek ekkor még nem volt fényképezőgépe) és én untunk rá legelébb a dologra, s elindultunk lefelé, a nyüzsgő emberhordák, szálláshelyek, elárusító bódék, dudáló autók és - remélhetőleg - főtt ételek irányába. Mire leértünk, az eső is szemetelni kezdett. Kíváncsi szemekkel vonultunk a portékák előtt, Dóra és Attila vett néhány helyi finomságot. Andris és én egyforma étkeket választottunk: 1-1 kancsó limonádét, palacsintát, illetve puliszkagombócot, mely szét volt nyílva, a közepéből olvadt sajt csordogált, és egy szelet szalonna vagy épp kolbász volt keresztülfektetve a nyílásán. Dóra odáig volt a puliszkától, nekem inkább csak elment, bár ahogyan most leírtam, a nyálam csordul belé :-) Épphogy nekikezdtünk az evésnek, amikor az eső is durván nekikezdett, úgyhogy berohantunk egy sátortető alá, ahol padok és asztalok voltak. Szakadó eső és egy kis jég elől elbújva falatoztunk, időnként egy léccel felnyomva a víz súlyától lepúposodó tetővásznat.

Egyre múlt az idő, az eső meg esett. Tanulmányozni kezdtük a térképet, hogy hol lehet szállásunk nekünk ma. Messzire menni már nem volt módunk a közelgő est miatt. Dóra és Attila elmentek a közeli Salvamontosok (hegyi mentők) székhelyére, hogy beszéljenek velük. Kiderült, hogy magyarok, de semmi általunk szimpatikusnak talált infót nem tudtak meg tőlük szálláshely-témában. Bőszen reménykedve, hogy hamarosan eláll, a közeli Zerge-tavat szemeltük ki. Oda még 285 m szintemelkedés várt ránk a Zerge-nyeregig (Saua Caprei 2315 m), majd egy pöttynyi leereszkedés a tóig (L. Capra 2249 m). Az eső most úgy döntött, csappan, így magunkra rántottuk az esőcuccokat, s gyorsan indulni kezdtünk (3/4 8 felé járt ekkor az idő). A tavat megkerülve a kék háromszög jelzésre hágtunk, s a nyereg felé vettük az irányt.

Valahogy az élre törtem, s tartottam is eme pozíciót. Ez nagy dolog volt számomra, mert annyira szuper fizikai erőnlétben éreztem magam, hogy szinte repültem fel a hegyre! Dórám jött mögöttem, jóllehet tudom, hogy simán előre tudott volna rohanni, mert az ő erőnléte szinte folyamatosan 150%-on van :-) Mindenesetre én itt annyira testi-lelki szempontból élvezetes menetelést folytattam felfelé, hogy öröm most is rágondolnom :-)
Visszanézve tátottuk ezerrel a szánkat: a Nap bukott lefelé a hegyek taréja mögé, szétfolyatva vérét a horizonton, s eme látvány oly csodás vizuális élményt adott, hogy egyből megugrottak tőle az életpontjaim :-)) Vagy hogy mondják ezt a szerepjátékok világában...

aludni tér a Nap a Fogarasi-havasokban

Napocskánk szunnyadási iránymutatása azonban határozott haladásra motivált minket. Jó lett volna még totális sötétség előtt elérni a Zerge-tavat, hogy ki tudjuk figyelni, hová is sátrazzunk le.
Kimelegedve értünk fel a nyeregbe, ahol jókora szél fogadott minket, úgyhogy egyből húzni kellett fel a széldzsekiket meg egyebeket. Az érkezők elé sietve kézrázással gratuláltam szép teljesítményükhöz. Szerintem remekül jöttünk fel a nyeregbe!

Lecsorogtunk a Zerge-tóhoz. Kicsivel fölötte egy ott fakadó patakból megtöltöttük a palackokat, aztán már ki is szúrtuk, hová kellene a sátrakat állítani: kövekből jól láthatóan sátorhelyek rajzolódtak ki a tó melletti placcon. Odavonulva fejlámpák fényében megszemléztük az erős szürkületben, majd úgy döntöttünk, hogy a három sátrat két szomszédos kőkörbe verjük fel. Dóráék és a mi sátrunkat beszorítottuk a nagyobb karikába (valóban úgy kellett bepasszintani), Ágiéké pedig a kisebb szomszédos helyre jött.

Én már nem sokat vacakoltam, hanem gyorsan elvackoltam :-) Többiek talán még gázfőzőn alkottak valami gyorsat és meleget, de én másra már nem vágytam, mint egy meleg hálózsák lágy ölelésébe kucorodni, és egy nagyonis megérdemelt pihenéssel koronázni meg ezt az aktív napot.

Másnap reggel, miközben aknaelhelyezés ürügyén bóklásztunk a környéken, egyben jó helyet is találtunk, ahonnan táborhelyünket és a tavat megörökíthettük - de ezt majd a beszámoló következő részét nyitó fotó fogja tanúsítani :-)

A következő részből kiderül: vajon meddig jutnak ma el kalandoraink? Vajon ma is kapnak-e esőt? Vajon most is elkövetel tőlük valami tárgyat a hegy? Vajon milyen kalandok várnak rájuk...?

Kiderült mindez a 4. részből!
:-)))

Haláli arcok a Hullahegyek közt - avagy: klettercsemegék a Holt-hegységben

Leszögezem: a cím hatásvadász és megtévesztő. Nem találkoztunk halottakkal :-)

Amit most elmesélek nektek, az egy szörnyen csapadékos alpesi 7vége története, melyen kis csapatunk klettersteigezni igyekezett. Judit tervezése nyomán pénteken hajnali negyed 6 helyett 6 felé indultunk el Kelenföldről (mert ugyebár a felsővezetékek, és a fakidőlés... khm, Dija lekéste a vonatot...), majd kisvártatva már autópályán suhantunk az ausztriai Totes Gebirge (Holt-hegység) felé, dacolva a reánk zúduló esővel. Bizony, időjárás szempontjából nem ígérkezett túl fényesre a 7vége, de mindnégyünk egybehangzó döntése szerint még mindig jobb egy alpesi menházban egymás társaságában jól érezni magunkat, közel a hegyekhez, mint idehaza, mindezt nélkülözve.

Az ablaktörlő vadul dolgozott, mi pedig hamarosan már Rammsteint tomboltatva bőszültünk célunk felé. Tartottunk egy kis szüntetet egy Landzeit-nál, ahol 3,8 €-ért Kaiser Melange-ot ittunk, majd választhattunk 1-1 bögrét magunknak az évszakos szépségekből. Szívemet dobogtatta a csinos bögre :-)

Rammstein Engel-je kísérte parkolásunkat Hinterstoder nevű falucska mellett. A Steyr folyó partján álltunk le, majd Tamással leszaladtunk a patakhoz. Ekkor épp nem esett, úgyhogy nagy reményekkel voltunk, hogy meg tudjuk mászni bemelegítő utunkat. 

A patak veszettül száguldott és robajlott, és egy látványos, hatalmas szikladarabot körülhömpölygő zuhatagot is láttunk. Állati szép volt!

Csöppet odébb autóztunk, majd beöltöztünk klettercuccba, és indultunk fel az ösvényen a lavinafogó hálókat kerülgetve a közeli Poppenberg kletter beszállásához. 

Poppenberg falrajz

A nagykönyv a kletter 200 m szintemelkedését 45 perc mászással ígérte ledolgozhatónak, nehézségét pedig C/D-ben adta meg. Remeknek tűnt egy bemelegítéshez.

Mivel Judit otthon felejtette a sisakját, igyekeztünk nem tudomást venni a beszállásnál elhelyezett "Achtung, Steinschlag" (Vigyázat, kőomlás) feliratról. Ő ment elöl, így max. a zergék rúghatják fejére a köveket, más emberfia nem lévén a steigen rajtunk kívül. Trixi következett, majd Tamás, s a sort én zártam. 

Felfelé haladva elénk tárult Hinterstoder falucska, s a rajta átfolyó Steyr folyó. Körben pedig alacsony esőfelhőbe bújt hegyek terültek. Bármennyire is veszélyeztető tényező volt terveinkre, azért szépséges volt ez.

A steig nem volt nehéz számomra. Láttam vöröslő levelű növényt, mely élénk színével az őszt idézte eszembe. Egy repedésben ezernyi kerek vízcsepp csillogott egy pókhálón. Sok helyütt nem is csatoltam, oly lájtos volt ez a steig. Emellett mindig örömömre szolgál ily helyet érinteni lábaimmal!

Odafent egy furcsa építmény állt, mely kilátónak bizonyult. Rányomultunk, s a rajta elhelyezett tájékoztató táblákkal próbáltuk beazonosítani a körben magasló csúcsokat. Láttuk a Groses Priel-t is, mely elvileg célunk volt másnapra.

A felhők változatlanul alacsonyan lógtak, s mi szedtük a lábunk lefelé az ösvényen. Egy csapatfotó erejéig azért megálltunk:

Odalent leszerelkeztünk, majd beautóztunk Hinterstoderbe, és hamar megtaláltuk a Judit által kiszemelt parkolót, mely arra volt hivatott, hogy autónkat őrizze vasárnapig. A parkoló fizetős volt, így belepénzeltünk az automatába. Összemotyóztuk a szükséges málhát 1-1 zsákká, majd a kocsit bezárva 5 óra tájban elindultunk fel a hegyre. Az eső bizony pedig rákezdett komótos szitálással, így esővédelmi rétegeket alkalmaztunk. Elhaladtunk két kíváncsi lovacska mellett, kik nyomban a villanypásztorhoz siettek, ahogy minket észrevettek. Élvezettel nyaldosták a tenyerünket; gyönyörű állatok voltak ők. 

Hiába az eső, egyre inkább melegünk volt, ahogy felfelé dolgoztuk magunkat. Végül levettük az esőkabit, hogy legalább szellőzzünk. 

Itt húzott a fejünk felett a "Materialbahn", azaz a cuccfelvonó, mellyel a magasabb komfortfokú turisták holmiját pénzért fel lehet szállíttatni. Odaértünk aztán egy szépségesen látványos vízeséshez, a Klinser-fall-hoz: alázúduló permetjét a saját szele dobta szanaszét. 

a Klinser-fall

Egy kövön törpök figyeltek a Märchen Wiese (Mese-rét) nevű helyen. Varázsosnak tűnt: mohos sziklák és fenyők, puha tűleveles foltok, füves tisztások, félhomályos zugok... A hatást csak a büdös szag hangolta kicsit át, melyet nem igazán tudtunk minek tulajdonítani. [Judit kabátja...? Nem, tuti nem :-))]

Fél 8 felé értünk fel a házhoz: az ösvény egyenesen a budiknak vezetett neki :-)

Nyílt az 1420 m-en lévő Prielschutzhaus ajtaja, s Trixi állt ott, ki már előbb felért. Jóleső edzés volt! Betörekedtünk a csinos ház étkezőjébe, s a pultnál lerendeztük az adminisztrációt (szállás: 20 €/éj). Egy nagyobb asztalnál sok cseh srác üldögélt, ők voltak a lakótársaink, más nemigen. Sejtettük, hogy ezen a hétvégén nem lesz nagy tömeg a menházban, tekintettel az időjárásra. 

Befoglaltuk a sarki asztalt, majd kértünk Fritatensuppe-t, azaz olyan levest, melyben vékony csíkokra vagdosott palacsintatészta van. Jó sós volt a leves, Trixi szerint direkt, a sópótlás céljából. (Trixi orvos, s mint ilyen, különösen fogékony az emberi szervezet dolgaira.)

Az est további részében beszélgettünk, tervezgettünk, majd jelentős fogyasztásnak vetettük alá a Trixi által hozott rettentő édes áfonyás alkoholos italt. Túrakígyó pózolt az Orvos az Everesten c. könyvvel :-)) Jó kedvünk lett, mi csajok be is csiccsentettünk. Tamás ezen állapotáról nem tudok :-) 10 után aztán elvonultunk megkeresni lakosztályunkat, de előtte még becuccoltuk a bakikat a szárító szobába, ahol meleg ugyan nem volt, viszont annál büdösebb igen, mivel rajtunk kívül a csehek is ott tárolták a bakancsokat :-) Elemeltünk 1-1 csinos gumipapucsot (Tamás lábán a rózsaszín különösen szexin mutatott), majd felcaplattunk a 2. emeletre, s megleltük a 12-es lágert. Az egész ház roppant igényes és ízléses volt, hasonlóképp a szoba is, melyben 6 db emeletes ágy állott, meg tán 3 szék, és fa volt a födém és a padló is. Én egyből egy emeletes ágyat foglaltam (imádom a magaslati helyeket!), a többiek alsó ágyakat választottak, így szét is terültünk a szobában, ahol most 12 helyet 4-en bitoroltunk. 11 táján szunnyadtam.

Szombat

Judit 5-kor kikukkantott: az eső esett. Én félálomban voltam, rettentően vágyódtam még alvásra, így megelégedéssel töltött el a fojtott csörgedezés, melyet az eső idézett elő az ereszen. A globális ébresztő így elmaradt, és aztán még egyszer elmaradt, amikor később még mindig esett az eső. Aztán 7-8 felé pillanatnyi tisztulást szenvedett az ég, ablakunkból láttuk a hegyeket, és nem esett az eső. Ott trónolt a Spitzmauer nevű csúcs (2446 m) szemben a házzal. Kikeltünk, majd miután a szobában titkon vizet forralva megkávéztunk, levonultunk reggelizni. Mivel továbbra sem esett semmiféle folyékony cucc az égből, fokozatosan mindannyian rázizzentünk, hogy induljunk mielőbb. Az időjárás által behatárolt mozgásterünkben aztán ama tervvel álltunk elő, hogy felmegyünk a Spitzmauerre, méghozzá az alatta lévő Stodertalersteigen keresztül (könnyű A/B steig). Az egész művelet 4-5 órás, szóval kora délutánra vissza is érhetünk, így megúszva, ha csak délután fog megint esni. Ha meg nem csak délután, akkor meg kevésbé elázva. (Az eredeti tervünk egy távolabbi, egész napos menet és mászás lett volna, melyre a koronát a Totes Gebirge legmagasabb pontján, a Groses Priel-en való állás tette volna fel.) Szóval úgy 9 után kiléptünk a házból.

a Spitzmauer megörökítése indulás előtt

Amíg mi még reggeliztünk, a cseh srácok akkor indultak el. Még előtte Trixi megtudta tőlük, hogy ugyanoda mennek, mint mi.

Persze aztán nekiállt megint az eső szemetelni. Viszont mivel a hegymenettől megint nem fáztunk, lekerültek a kabát alól a pulcsik. Esővédő huzat a zsákokra, majd akinek volt esőnacija, azt is felhúzta, mivel egyre jobban esett. Aztán már a szél is feltámadt, csősálat és sapit húztam. 

Roppant látványos volt a hegyek közt kavargó felhőréteg, mely kinyíló-becsukódó ablaktáblaként mutatta a kilátást. Rengeteg sok zergét láttunk! Egészen sötétbarnák is voltak. Ezek is kíváncsi állatkák voltak, akár lent a lovak: viszonylag közelről figyeltek minket kérődzésük közben.

Egy különösen szeles nyeregben kénytelen voltam kesztyűt húzni, oly mértékben fáztam már. A nadrágom úgy 60-70%-os átvizesedettségi állapotban volt, nem túl nagy komfortfokozatot nyújtva. Törtettünk tovább, s már láttuk a cseheket. Milyen lassan haladnak, állapítottuk meg. Hamarosan aztán már úgy megközelítettük őket, hogy Judit mondta: mivel közeleg a kletter beszállása, most vagy várunk úgy fél órát, és hagyjuk őket elhaladni, vagy belehúzunk, és még a beszállás előtt lehagyjuk őket. Ez utóbbi lett, úgyhogy szépen sorban elhaladtunk az egész bagázs mellett. Úgy tűnt, bámulnak minket, s én ettől úgy éreztem, hősök vagyunk: lehagyunk egy csapat komoly túrázós arcnak tűnő csávót hegymenetben :-)) 

Hogy bámulhattak aztán még, amikor a beszállás előtt tartott pillanatnyi evés után felszerelés nélkül kapaszkodtunk fel a steigre! :-))) Nekivágtunk pusztán sisakban, átvizesedve, elázva, szél által fagyasztva. Az első pár drótra való ráfogás után a kesztyűm átázott, a kezem pedig erősen gémberedésnek indult. A szél a lelket is ki akarta fújni belőlem, a csatakos nadrág jéghidegen tapadt a lábamhoz, tocsogós fagyos kezem a jeges drótot és köveket tapizta - basszus, azért ez kemény! Elgondolkodtam azon most, mennyire is vagyunk mi őrültek??? Biztosítás (szett) nélkül, átfagyva, átázva, esőben és szélben mászunk a függőleges falon, amin fémkapcsokon kell haladni... Bevillant Csaba, hogy bizonyára kapnánk tőle egy jó kis fejmosást, ha ezt tudná :-D 

Judit tempózott elöl, és igyekezett figyelni a mögötte haladó Trixire. Én most beelőztem Tamást, de meg-megvártam, és próbáltam rá odafigyelni. Ez nem is ártott, mivel utólag megvallotta, hogy számára igazán parás volt ez a mászás, és rengeteget dobott volna a biztonságérzetén, ha rá van kötve a drótra.

Időnként megálltunk kicsit, ilyenkor aktív mozgatásnak vetettem alá az ujjaimat, és ez elég jó eredményhez vezetett: éreztem a meginduló vérkeringést, és vissza is tudott volna üzemi hőfokra melegedni, ha nem kell megint nekiindulni, és újra a fagyos fémet és köveket markolászni... Akkor hamar megint gémberedésnek indult szegény kezem. Közben az eső egyenletesen kopogott a kabátokon... Siettünk, hogy mielőbb letudjuk a steiget. 

Egyszer csak felértünk. Balra kellett volna indulni a Spitzmauerre, ahová még úgy 30 perc séta vezet, de Juditék másfelé kolbászoltak, és én követtem őket. Egy relatív szélárnyékos szikla mögött csoportosultunk, és 3:1 arányban megszavaztuk, hogy a csúcsra ma nem megyünk, annál inkább hamar irány vissza a menházba... Én folyamatosan vacogtam, az ujjaim olyan érzéketlenek voltak, hogy nem bírtam a saját kesztyűmet lehúzni, Judit segített. Káromkodva hámoztam le magamról a kabátot (esőben-szélben-hidegben lelkileg is szörnyű, hogy levegyek valami ruhadarabot...), hogy egy pulcsit fel tudjak húzni alá. Annak is a cipzárját kínos lassúsággal tudtam csak összehúzni. Hát szörnyű volt ez az állapot... Az, hogy nemet mondtam a csúcsra, jól mutatja, hogy komfortzónám határához érkeztem. Hm, ezek szerint nekem is van olyanom :-) Judit csúcsra mondott "nem"-e szintén efféléről tanúskodik. Nála is nagy szó és sokatmondó, ha kihagy egy 30 percnyire lévő csúcsot. Tamás ment volna a csúcsra, ő (utólag úgy mondta) kevésbé volt átfagyva. Elfogadta viszont a többségi döntést, bár némi hiányérzet maradt benne.

Trixi és Tamás hősi mosollyal :-) (fotó: Judit)

Szaporán indultunk az ösvényen. Most egy jókorát kellett kerülnünk, és olyan hosszúnak tűnt ez az út, hogy szóval nagyon hosszúnak tűnt... Térdemen a mozgás során habot vetett a nadrág (Trixinek szintén), s minden egyes nagyobb lépés kellemetlen érzetet keltett azáltal, hogy más helyeken ért a bőrömhöz a fagyos ruhadarab. Bugyimban és bakancsomban egyaránt tocsogott a víz. Kesztyűtlen ujjaimat folyamatos mozgatással igyekeztem életben tartani. Közben mélyen a kapucnimba húzódtam, és szótlanul csak a lábam elé meredve meneteltem, akár egy túraautomata. A menház melegére gondoltam sokat...

Hozzátartozik viszont, hogy gyönyörű tájon jártunk. Judit korábban elmesélte, miért Holt-hegység a neve ennek a helynek, s ez a mese most itt szemléltette magát. A hegység mészkőből áll, és mint ilyen, elnyeli a vizet, így aztán kopasz és élettelen. A morfológiája viszont annál gyönyörűbb és sokfélébb: csodaszép karrmezőkön mentünk át, ahol csipkés, fogazott mélyedések vezettek a lábunk alá, éles és keskeny tarajokon jártunk. Gyönyörű szép volt!

karrjelenség a mészkő eróziójából (fotó: Judit)

Egy idő után már a felfelé is használt ösvényen haladtunk, így nagyjából tudtuk: nincs messze már a ház. Most is rengeteg zergét figyeltünk, kik az ösvény mentén legeltek, épphogy odébbrugaszkodva, ahogy közeledtünk. Ifjoncok is voltak, édes hosszú nyuszifüllel :-)

És aztán odaértünk a házhoz! Halleluja!!

Rongyoltunk be a szárítószobába, ahol határtalan boldogságunkra csodálatos forróság fogadott minket! Olyan mennyei volt a meleg, hogy az sem érdekelt, micsoda bűz társul hozzá :-D Ugyan a cseh srácok még nem értek vissza, de voltak mások a házban, s az ő bakancsaik száradtak és szaglottak ott. Ahogy az elmés mondás is tartja: ahol büdös van, ott meleg van! :-)

Kényszerű lassúsággal sorban szabadultunk meg csatakos ruházatunktól. A helyiség közepén lévő lefolyóba sorra facsartuk bele a zoknikat, kesztyűket, végül megkoronázásként belelocsoltuk a kakaót a bakancsokból :-))) A lábbeliket ezután speciálisan bakiszárításra kiképzett fém alkalmatosságokra kellett ráhúzni, melyek fűtöttek voltak, ezáltal szárítva a lábbelit. A többi ruhát vállfákra lehetett akasztani, és sorra fellógatni mindenfelé. Ezt-azt még radiátorra is tudtunk helyezni.

Olyan fenséges volt felolvadni itt a szárítószobában, hogy én jó darabig meg voltam győződve róla, hogy én ide fogok beköltözni az elkövetkezendő időkre :-) Lassan azért elhagytuk ezt a nagyszerű helyet, felvonultunk a szobába, megtörölköztünk és száraz, meleg ruhát húztunk. Ez szintén isteni volt...

Eztán bevettük magunkat a közösségi érkező részbe, ahol egy tekintélyes, ízléses és kellemes búbos kemence is trónolt. Emelletti asztalhoz tettük a bázist, és hátunkat a meleg kemencének nyomva pihentünk... Ó, hisz ez a tökéletes állapot... 

Judit kitalálta, hogy enne valamit, ez motivált engem abban, hogy én is kérjek ételt. Megegyeztünk, hogy körbeesszük majd, amiket kérünk, azaz mindenki eszik mindenkiéből. Ő virslis salátás cuccost kért, én meg sajtspecialitásos izét szintén salival. Ú, szuperfincsik voltak ám! Trixi is falt belőlük, csak Tamás nem, mert ő magának főzött levest. Eztán Judittal mi kértünk 1-1 rumos teát, Trixi pedig valami helyi specialitás felest ivott, ami fenyős volt. Elég fincsi volt!

megérdemelt szieszta a búbos kemence mellett (fotó: Tamás telója)

Miután ettünk-ittunk és melegedtünk (végül odébb kellett ülnünk egy asztallal, mert túlmelegedtünk), felvetődött, hogy játsszunk valamit. Így aztán először parasztactivityztünk, majd pedig szóbridzseztünk. Úúúú, hogy micsoda hangulat kerekedett! Óriásiakat kacagtunk közben, remekül éreztük magunkat! :-)))

A parasztactivity úgy néz ki, hogy felírtunk fejenként 4 szót papírfecnikre, melyeket gondosan összehajtottunk, és beledobáltunk egy mécsesétől megfosztott üvegpohárba. Felváltva húztunk belőlük, és első körben körülírással, aztán mutogatással, utána 1 szóval, majd egyetlen hanggal jellemezve kellett a többieknek kitalálniuk a szót. Striguláztuk a pontokat. 

Óriási volt ez a játék :-)))) Állati vicces dolgokat írtunk fel, úgy mint: kergemarhakór, végbélfekély, bipoláris, József, negyvenkettő, UFO, hajszálcsövesség, boszorkányszombat, végfelhasználó, plágium, fülzúgás, orrpolip stb. :-))))) Időnként fetrengtünk a nevetéstől :-)))

Két kört játszottunk ebből, a másodikban háromszoros holtverseny lett az eredmény a Holt-hegységben :-)))

boszorkányszombat :-D (fotó: Judit)

 A szóbridzs is roppant vicces volt. Itt párokba rendeződtünk, majd mindkét pár 1-1 tagja elvonult, az egyik kitalált egy szót, amit megosztott a másikkal, majd visszajöttek, és aztán felváltva kellett a saját párjuknak szavakat mondaniuk, amikből a párok a kitalált szóra kellett hogy asszociáljanak. Mi Tamással voltunk párban, és időnként annyira elképesztő módon rögtön kitalálta a szót, hogy azt sem tudtam, merre dőljek a nevetéstől :-)))) Ilyen volt pl. amikor a "plázacica" szóról egyből a megfejtésre, a "műkörömre" asszociált :-))) Elképedtre kerekedett szemekkel hahotáztunk :-)))

szóbridzs életkép (fotó: Judit)

Szóval, igazán remek délutánt és estét töltöttünk itt el. Szuperul éreztük magunkat :-)))

Megjöttek idővel sorban a csehek is, egyikük odajött hozzánk, és angolul váltott velünk néhány mondatot. Olyasmit mondott, hogy jó, hogy szerencsésen visszaértünk :-)

Jött 6 magyar srác is, de ők nem voltak túl ismerkedősek.

Trixi beszélgetett néhány mondatot a menházban dolgozó magyar sráccal, Krisztiánnal.

A főnök pedig meghívott mindenkit egy pohár fenyőpáleszre, roppant jó arc volt :-)

Miután irtózatos agymunkával Trixi összeírta, ki mennyit fizet a házért, és elrendeztük az anyagiakat, 10 felé összekotortuk szétterült holminkat, és felvonultunk a szobánkba. Édes szunnyadás következett, melyre fájó fejemnek igencsak szüksége volt.

Vasárnap

Judit reggeli mesével nyitotta meg a napunkat: felkapaszkodott az egyik felső ágyra, és felolvasott egy részt az Orvos az Everesten-ből. Utána kikeltünk, és lementünk reggelizni. Most már lent forraltunk magunknak vizet a kávéhoz. Az eső uncsi volt, mert a szokásost játszotta: hol esett, hol meg nem. 

Úgy éreztük, nem kívánunk még egy olyan elázást, mint a tegnapi volt. Ezért mára már csak azt terveztük, hogy megkísérlünk kifogni egy szakadó-eső-mentes időszakot, és akkor megindulunk le a hegyről a parkolóhoz. Bakancsaink nem száradtak meg maradéktalanul, de lényegesen jobb volt a helyzet, mint tegnap, mikor konkrétan ki lehetett önteni belőlük a lét. A többi ruháink lényegében szárazak voltak. 

Összepakoltunk, felöltöztünk és távoztunk a tetthelyről. 

vasárnap reggeli búcsúzó

2 óra volt kb. lefelé az út. Most is szitált az eső. 

Odalent megint odafutott hozzánk a két lovacska, akiket most 1-1 fél almával halmoztam el. Beszippantották a kezemből, s élvezettel rágták el. Utána még a másik almámra is szemet vetettek, de abból csak 1-1 harit kaptak.

csókollak, gyönyörűm! (fotó: Tamás)

A kocsihoz érve átöltöztünk száraz holmiba (nem voltunk most szarrá ázva, de azért nedvesek voltunk), majd befészkelve elindultunk Budapest irányába. Még azért nem adtuk fel, hogy ha majd olyan vidéken járunk, ahol Judit, az élő Klettersteigführer tud steiget, és épp jónak tűnik az idő, akkor megállunk mászni még egyet. 

Hallgattunk Quimbit és énekelgettünk vele, volt még Yonderboi és Röyksopp is, aztán megint jött Rammstein :-)

Most is megálltunk egy Landzeit-ban, és az ajándék bögre érdekében ittunk újra 1-1 Kaiser Melange-ot. Én most tél bögrét választottam a korábbi nyár mellé, hogy meglegyen az egyensúly :-)

Landzeit in allen Jahreszeit :-)

Hol aggódva, hol morcosan, hol derült reménységgel lestük az eget. Judit végül a Pittentaler steiggel állt elő, melyen én most voltam nemrég, ő pedig már háromszor. Ez közel van az autópályához, nem is hosszú, közepesen nehéz - befejezésnek épp megfelelő! 

Az időjárás kegyeibe fogadott minket, esőmentes időjárási ablakban gurultunk oda a steig alá. Átvettük a már használt ruhákat, hátha még megázunk majd, aztán felöltöttük a szettet, és indultunk is a beszálláshoz. Odaérve most is vízben úsztunk, ugyanolyan pára volt kb., mint mikor júliusban itt jártunk. 

Aztán nekiálltunk és megcsináltuk a steiget. Én a végén voltam, és eleinte csak úgy mentem a drótot fogva, de egyszer csak átálltam az élménymászásra, és már a fogásokat és lépéseket egyaránt a köveken kerestem. Micsoda remek élmény és edzés volt! Azonnal nagyon élvezni kezdtem a dolgot. Imádtam a Pittentalert, mert annyira tökéletesen alkalmas edzésnek! 

A steig tetején egy nénit megkért Trixi, hogy fotózzon le minket, voilá:

csapatfotó a Pittentaler tetején, idegen bácsikával :-)

Sietősen indultunk lefelé. És még mindig nem esett az eső! Elégedettségünk nem ismert határokat :-) A hétvége tökéletes zárása volt, hogy ezt a steiget még meg tudtuk csinálni! Nem maradt hiányérzet, minden nagyon-nagyon kerek volt most :-)

Lentről visszanézve a steig tetejét már felhők lepték be:

a Pittentaler betakarózik

Még Trixivel dobtunk néhány cigánykereket, majd most már tényleg indultunk haza. Boldogok voltunk.

Most már szakadhatott az eső, bántuk is mi :-) Márpedig szakadt, rendesen. 

Búcsúzom az Orvos az Everesten-könyvből vett idézettel, mely bevállalós és vakmerő hétvégénkre illik:

"Ha van egy álmod, kezdd el.

A vakmerőségben van zsenialitás, erő és varázslat." 

mammutlove (fotó: Tamás)

[A túra óta ez pörget: Yonderboi: Brighter than anything :-)))]

Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - II. rész

Augusztus 2. szombat

Második napunk reggelén 6-kor megtörtént az ébresztő. Eltérő sebességgel tértünk magunkhoz és pakoltuk össze a motyónkat. Az volt a többségi vélekedés, hogy ne tartsunk hosszadalmas reggelit, hanem induljunk, és majd egy darab menet után egy alkalmas helyen letelepedünk egy kiadósabb étkezésre. Mivel nekem muszáj valamit a gyomromba tennem annak érdekében, hogy néhány 100 m után ne kezdjen el folyamatos korgást produkálni, így elővettem egy Giant Bar-t. Ez egy fincsi zabos-magvas, jó tömény szelet, energiával telepumpálva. Épp csak megzörrent a zacskója, mikor is Attila felkapta a fejét, s örömteli kiáltást hallatott: "Úúú, a Dija hozott Giant Bart!!" Kisült, hogy Dórával együtt igen imádják, s majdnem ők is hoztak. A szelet körbekínálást követően eltűnt, s mi 7 és fél 8 között sikerrel vállunkra emeltük zsákunkat, s indultunk a ház fölé magasodó domb irányába. 

A ház mögött jókora szemétkupac emelkedett főként üvegekből... K. Andris saját 3 üvegünk ráhelyezése okán megközelítette a csodás kupacot, mire mögülünk felhangzott a házinéni zsémbes óbégatása... Úgy tűnt, nem tetszik neki, hogy a szennyükre odahelyezzük mi is a magunk apró adagját. Igyekeztünk elkotródni.

Hegymenet kezdődött máris, fel egy fenyvesben, majd áfonyás-törpecserjés vidéken. Hamarosan már a Napsugarak szabad prédájaként haladtunk, s ráláttunk lent a messzeségben a reggel otthagyott tisztásra. Már jóval odébb volt!

Egy rendes pali még lent a háznál elmondta K.Andrisnak, hogy van egy sárga +-tel jelzett letérés, melyen lerövidíthetjük a piros + által elkövetett kunkort, s így előbb lehetünk fent a gerincen. Úgyhogy erre az elágazásra koncentráltunk a későbbiekben.

Felértünk aztán egy megintcsak álomszép fennsíkra, melyet, úgy véltem, az Isten is reggelizésre teremtett. Úgyhogy a fennsík ezennel betöltötte rendeltetését: letelepedtünk, előkerült az Ágiék által hurcolt lábos, melyben teát főztünk, és eszegettük az elemózsiánkat. Közben szemléltük a közelebbi-távolabbi vonulatokat és csúcsokat, vajon melyikeken megyünk majd.

reggelizünk

Egyszer csak Dóra riadtan kiáltott fel: "hol a kolbász??" Kereste ő is, kereste Attila is, majd kerestük mi is, hátha eltettük véletlen, de a kolbász nem volt sehol... Fokozatosan ráeszméltünk, hogy kapcsolat lehet a kolbász eltűnése és aközött, hogy lent a háznál az önjelölt helyi erő többször is figyelmeztetett minket, hogy ne etessük a kutyákat... Ójaj, valszeg az egyik eb lenyúlta a kolbit, mikor a cuccaink szétszórva hevertek... Szegény Dórát teljesen letaglózta ez a felismerés, és több napszakba telt, mire már végül sikerült nevetnie is az eseten.

Továbbhaladva megleltük a sárga + leágazást. Nyájak mellett és között haladtunk el, s én kommunikációba elegyedtem velük :-) Kristálytiszta vizű patakon keltünk át. 

11 óra tájban elértük a Skála-nyerget (Saua Scarii 2125 m), ahol is végre a piros sávval jelzett gerinc útvonalra léptünk. Itt ledepóztunk, hogy vizet keressünk. A térkép Refugiot (bivakkunyhót, menedékkunyhót) jelölt, s valóban, kettő is állt ott. Az egyik egészen korrekt volt, a másik viszont felhagyottnak és szeméttel dúsan megrakottnak látszott...

Refugiok a Skála-nyeregben (fotó: Attila)

A vízlelőhelyet megtaláltuk a kunyhók alatt jóval, s feltöltöttük készletünket. Dóra pedig dalolt... Itt írta az alábbi dalt a "Ha én rózsa volték" c. ének dallamára:

"Ha mormota volték,

kőről-kőre másznék.

Az egyik nagyobbon

egész nap füttyögnék.

És hogyha megunnám,

onnan továbbállnék,

és egy újabb sziklán

élelmet találnék."

Örömmel tölt el, hogy lejegyezhettem, s az utókor számára megörökíthettem e nagybecsű alkotást :-))) Dóra egyébként elképesztő rögtönzőkészséggel rendelkezik, s hozzá még remek hangja is van!

És most szükséges megjegyeznem, hogy ez a túra sok egyéb mellett a dalolásról is szólt. A fő dalnok Dóra volt, de alighogy belekezdett valamibe, K.Andris máris csatlakozott hozzá. Máskor pedig K. Andris vidított fel minket mindenféle általunk nem ismert furcsa együttes dalával. Én a harmadik leglelkesebb énekes voltam, sokszor csatlakoztam a kórushoz, de azt hiszem, 1-2 nappal előbb meguntam, minthogy a túrának vége lett volna :-) Volt továbbá egy dal, mely napról napra visszatért, ráadásul naponként többízben is, végül Attila már alig bírta hallgatni szegény :-))) Ez tehát a túra fő sztárdala, melynek youtube linkjét emelem ide: Szupernem: Tudományos-fantasztikus pop :-D 

Tovább-baktattunk, s felkapaszkodtunk a 2277 m magas Musceaua-csúcsra (Varful Musceaua), ahol már 3 srác heverészve pihent. Bennem dúlt a lelkesedéssel kevert mozgásvágy, pezsgett az energiám, amit itt kézenállással, néhol pedig cigánykerekezéssel vezettem le. Ági ezt le is kapta:

bohémia a Musceaua-csúcson (fotó: Ági)

(fotó: K. Andris)

csipetcsapat (fotó: Cs. Andris)

Leereszkedtünk a közeli Serbotei-nyereghez (Saua Serbotei 2123 m), ahol is két pásztor bácsi üldögélt, távolról figyelve a nyájat. Ahogy közelükbe értünk, a pásztorkutyák is odasompolyogtak körénk. Dórával megint rögtön barátságosan léptünk fel velük szemben, s egy ezt viszonozta is (a többiek közönyössége mellett): odajött simogattatni magát, s közben folyamatosan rágóztak az állkapcsai, csattogtak a fogai.... Ági el is keresztelte emiatt az ebet, sajnos azt elfelejtettem, pontosan minek is (talán Szájrángósnak). Mindenesetre vicces volt, hogy hízeleg, s közben a fogai rágják a nagy semmit :-) Közben Cs. Andris eldiskurált a pásztorokkal, s gyufát adott nekik.

hegyi pásztor (fotó: K. Andris)

Indultunk tovább a Serbota-csúcs felé, amikor is esőfelhők telepedtek a tájra, majd már a csúcson (Varful Serbota 2331 m) voltunk, amikor az ég is elbődült... A vélekedés az volt, hogy csúcson lenni nem biztonságos égzengéses viharban, sem pedig a most következő durva gerincútvonalnak nekivágni vizes köveken, így aztán a sárga +-tel jelzett kerülő úton kezdtünk ereszkedni abból a meggondolásból, hogy lejjebb megyünk, majd várunk kicsit, hogy mi lesz az időjárással. Itt elég sok embert láttunk ereszkedni különböző mélységekben - sok színes folt a nagy szürke hegy testén...
Egy kemény törmelékfolyáson vitt lefelé az út, ahol igencsak óvakodtunk. Majd az ösvény fölötti meredek füves domboldalban várakozó üléspontra helyezkedtünk, s eszegettünk, nézelődtünk. Merthogy nem volt egyértelmű, hogy nekikezd-e komolyan esni az eső, vagy csupán riogat minket a dörgésekkel. Sorsunkban többen is osztoztak, de voltak, akik haladtak tovább útjukon.

esik vagy nem esik? ereszkedés a Serbota-csúcsról a sárga +-en

Elkezdtünk szemlélni egy jóval lejjebb, a törmeléklejtőn féloldalvást heverő srácot. Töprengtünk, mit csinálhat. Többféle vélekedést osztottunk meg egymással: részeg; alszik; művész, aki épp rajzolja a tájat. Majd már távcsővel figyeltük. Közben láttuk, hogy ketten tartanak felé, majd az egyik ottmarad vele, a másik pedig továbbmegy. Ez így már felettébb gyanús volt, hogy valami nincs rendben a sráccal. Láttuk később, hogy feltápászkodik, és indul a másik emberrel lefelé, de alig valamit haladt, s máris visszarogyott. No, itt valami komolyság lehet. Azonban mivel volt segítsége, s mivel az eső sem kezdett rá, mi tovább haladtunk utunkon.

Itt a térképnek nem megfelelő módon s valami fortély révén a sárga + visszatalált a piros sávra, azaz a gerincre, s itt éltük át először a Fogarasi-havasok gerincének vadságát. Össze-vissza egymásra hányt köveken vezetett minket a jelzést, hátunkon a nagy zsák billegett, s néhol merényletet kívánt elkövetni ellenünk. Itt-ott láncok voltak hivatottak kapaszkodási lehetőséget biztosítani, de engem eme láncok megléte sokszor inkább elriasztott használatuktól, lévén sokkal praktikusabb és biztosabb fogásokat leltem a köveken. Csodaszép és jó munkás volt ez a szakasz!

a Serbota-csúcstól a Negoj felé

Közben mindvégig ráláttunk a szerencsétlen srácra, aki még mindig odalent a törmeléken szenvedett. Egy nagyobb csapat haladt felfelé a srác irányába, majd oda is értek hozzá. Jó messze voltak tőlünk, de a hangok viszonylag jól terjedtek, s nekünk magyar szavak ütötték meg a fülünket. A fiúk erre odakiabáltak a lentieknek, hogy megtudakolják, mi a helyzet. Ők azt kiabálták vissza nekünk, hogy ha van térerőnk, akkor hívjuk a hegyimentőket, merthogy a srác valami gyomorrontást szenvedett, s le van gyengülve. Erre mi nekiálltunk a nagy Hegyimentő Hívó Hadműveletnek: előszedtük a telefonjainkat, s megkíséreltünk valamiféle hálózatra rácsatlakozni. Ezen kívül a gerinctúrás könyvet is fellapoztuk, amely legalább hatféle hegyimentő telefonszámot adott meg. Attilának sikerült hálózatra lelnie, így aztán ő próbálta hívni az általunk bediktált telefonszámokat. Az eredmény vegyes volt: hol ki sem csörgött, hol kicsörgött, de nem vették fel, hol fel is vették, de pár szó után megszakadt. Olyan is volt, hogy közölte a hang Attilával, hogy tartsa, ő pedig számtalan percig csak tartotta, míg aztán megunta, s inkább próbált másik számot hívni.
Aztán egyszer csak azt hallottuk, hogy viszonylag folyamatosan beszél. Sikerült olyan valakit elérnie, akinek el tudta mondani az egész helyzetet. Ezt követően lekiabáltuk a lenti magyaroknak, hogy sikerült, beszéltünk a hegyimentőkkel, és hogy jönnek majd. Közben az ő csapatuk egy része is tovább haladt felfelé a törmelékfolyáson, hogy magasabb helyről próbáljanak meg ők is telefonálni.
Miután mi megtettük, amit meg tudtunk tenni, tovább indultunk. Attila később elmondta, hogy fizikai szenvedésein nagyon sokat segített az a lelki plusz, amire azáltal tett szert, hogy segíteni tudott egy rászorulónak (azaz hogy telefonon hívott segítséget).

Nem sokat tudtunk azonban haladni, mert az ég megint nekiállt fenyegetőzni. Szürke esőfellegek lógtak a horizonton, s távoli morajokat hozott a szél. Attila tanácsára megtorpantunk, ledobtuk zsákjainkat, s az volt a terv, hogy most itt várakozunk egy kicsit. Tovább ne menjünk, mert arra már csak magasabb régiók jönnek, vissza pedig néhányan nem különösebben szerettünk volna menni. Úgyhogy dekkoltunk a szanaszétszórt sziklák között. Közben én képviseltem az abszolút optimista oldalt, aki még akkor is váltig állítja, hogy nem fog esni az eső, amikor már látványos esőfüggöny jön egyre közelebb és közelebb, elnyelve sorban a tavat, távolabbi csúcsot, közelebbi csúcsot.... :-) Ment az agyalás, hogy mennyire biztonságos nekünk itt lennünk most, ha majd jól villámlik. Ezen a helyen 1 db sátor felverésére kínálkozott csak hely, egy kis füves placc, de az is elég kitett helyen. Ezt arra az eshetőségre gondolva néztük meg, hogy hátha nem fogunk már tudni továbbmenni ma.

Felmentem egy magasabban lévő, lapos nagy kőre, s onnan tekintettem szét, mikor is szemben a messzi távolban levágott egy hatalmas villám. Rögvest kiabálni kezdtem, hogy érzem az elektromosságot a testemben! Örömmel ugráltam s kacagtam :-))) Addig, míg a többiek fel nem hívták a figyelmemet rá, hogy feláll a hajam... Akkor lesomfordáltam a kőről :-))

Most már nekem is, mint fő-optimistának el kellett ismernem, hogy bizony mindjárt nyakunkon az eső. Nézelődtünk, hol látunk jó búvóhelyeket a kövek közt, ahol meghúzhatnánk magunkat. Egy nagyobb, bedőlt szikla alá betettük a zsákok egy részét, a másik részét egy üregbe helyeztük. Ági és Cs. Andris szintén kerestek maguknak egy üreget, ahová bekucorodtak, K. Andris pedig egy olyan lyukra lelt, mely horizontálisan is elnyúlt, s ő bemászott a legbelső csücskébe. Maradtunk kint hárman. Attila vacillált, hogy vajon mekkora valószínűséggel vág a villám vizes kőbe. Arra jutott, hogy viszonylag nagy valószínűséggel, így aztán nem kellene kövek alá-közé bújni. Dóra és én nem jutottunk saját egyértelmű véleményre a témában, így Attila elgondolását követtük: azaz egy kicsapott polifoamra guggoltunk, magunkra húztuk az esőkabátokat, és vártunk...

Ágiék bivakkuckója (fotó: valamelyikünk)

Így áztok ti! (fotó: Ági)

S meg is jött, amire vártunk. Kaptunk a nyakunkba olyan istenes esőt, hogy győztünk minél kisebbre összekucorodni, felületcsökkentési célokkal. Aztán megjött a jég is, csak úgy kopogott rajtunk, nekem jókat sóztak a fülem tövére a golyóbisok... Dóra rövidnadrágban volt, neki külön fincsi élmény lehetett... Attila földig érő poncsóval takarta be magát, mely viszonylag jól tartott. Rajtam a sokéves esőkabim volt, ami 2 perc után nekiállt átázni, majd ezt a műveletet hamar sikerrel véghez is vitte. Nem is oly sokára már tökéletesen átvizesedett minden ruházatom, és 100%-os alvázmosást is kaptam... Kapucninkba húzódva figyeltük a kövek közt összegyűlő jéggömböcöket. Hamar fázni is kezdtünk, s az eső csak nem akart elállni... Röpke záporban reménykedtem, de ezt a természet megcáfolta. A jég aztán elmúlt, majd az eső is csökkent. Már elő mertünk kukucskálni az ég felé, hogy mit ígér nekünk. Közben vacogtunk igencsak. Abban reménykedtem bőszen, hogy a zsákok nem áztak be, s van száraz holmim.

Úgy tűnt, eláll az eső. Felálltunk szép lassan, ahogyan elzsibbadt lábaink engedték. Bekukkantottam K. Andris üregébe, s megállapítottam, hogy ez bizony olvas a száraz lyukban.... :-D Ágiék is elég jól megúszták... Némileg elgondolkodtunk, hogy valóban megérte-e itt maradna a fedetlenségben, s jól megázni a villámoktól való félelem miatt, s még Attila is arra jutott, hogy hát talán mégsem volt ez olyan jó ötlet... :-))
Dórával nagyokat kacagtunk magunkon, hogy hogy jártunk. Olyan jól esett ez a nevetés! Utána meg is állapítottuk, hogy mennyire jó, hogy nevetni tudunk egy ilyen helyzeten, nem pedig vad hisztibe kezdünk :-)
Nem mondom, hogy melegem lett volna... Meglehetősen rázott a hideg, s nem is nagyon akartam mozdulni, hogy a csupavíz holmi minél kevésbé érjen hozzám. Elég volt csak Dóra csupasz lábaira pillantanom, hogy még jobban fázzak. Dóra azonban nem panaszkodott.

Miután mind előmásztunk, az eső megint rákezdett... Fene megette. K. Andris most egy fedett sziklaperemre terítette polifoamját, és oldalvást ráfeküdt könyvével. Irigykedve néztük egy darabig, majd odasomfordáltunk mellé, szintén a perem alá. Most megint rendesen esett, így aztán itt dekkoltunk. Eddigre a nevetés abbamaradt, és szótlanul várakoztunk, hogy mikor óhajtja abbahagyni az eső. Én már nagyon fáztam.

kellemetlenségében is látványos volt

Aztán csak elállt ez is, és a horizontra tekintve még szivárványt is láttunk! Emellett Napsugarak melengették az imént megáztatott tetőket, s a felhők a völgyekbe szivárogtak.

Némileg vitáztunk arról, hogy mi legyen most, menjünk-e tovább még feljebb. Attila meglehetősen aggódott, hogy még fog jönni valami villámlással vegyített égi előadás. S nem tudtuk, milyen szakasz van előttünk, lesz-e még olyan hely, mely alkalmas sátor felverésére. Én azt mondtam, hogy mivel nagyon fázom, hegymenettel tudnám felmelegíteni magam, s menjünk. (Meg amúgy is menjünk! Ebben Dórával egyetértettünk.) K. Andris felmászott a kövek közt egy darabon, hogy némileg felderítse, mi vár még ránk, majd visszatért, s aztán nagy nehezen megegyeztünk abban, hogy továbbmegyünk.

Úgyhogy vettük a motyónkat, s indultunk. Alig vártam, hogy felmelegedjek. Gyorsan száradós gatyó volt rajtam, ez mondjuk bevált, tényleg hamar száradt.

Közben már az idő is eléggé előrehaladott. Dórával mi meglehetős lendületbe jöttünk, s beszélgetve elcsapattunk. Hamarosan a Cleopatra-nyereghez értünk (Saua Cleopatrei), s már láttuk, amire már közben rájöttünk: a sárga +, melyre a Serbota-csúcsról tértünk át, eredetileg itt csatlakozik vissza a piros sávra. Ezen terveztünk jönni, csak aztán valahogy mégis hamarabb visszatértünk a gerincre. Sebaj.

A Negoj-csúcs már itt volt közel, viszont megmászását elnapoltuk. A nyeregtől jól ráláttunk a déli törmeléklejtőn álló piros sátorra, amit már iszonyat régóta nézegettünk, hogy vajon kik laknak ott. Most úgy döntöttünk, hogy a mai hátralévő feladat sátorhely keresésére és letáborozásra korlátozódik. Megfelelő sátorhelyet az idegen piros lak közelében azonosítottunk, így megkezdtük leereszkedésünket a törmeléken abba az irányba. Dórával mi értünk le elsőként, s sátorhely után koslattunk. Sok füves placc volt itt, így inkább csak a kínálatból kellett válogatni. Meg is lett a hely, s így fél 9 felé táborverésre adtuk a fejünket. Majd kerestem egy főzőkövet, felvertem rajta a gázfőzőt, s étket készítettünk. Közben volt zergenézés, szerencsétlen beteg srácnézés (aki még mindig ugyanott volt a vele lévő emberekkel együtt, de hegyimentők még sehol...), később pedig Attila és K. Andris megismerkedtek a piros sátor lakóival, egy sráccal és csajszival, akik elég későn érkeztek haza.

főzőkőnél bagolysapkában baglyot mímelve :-) (fotó: Attila)

A reggeli ébresztőt hajnali 5-ben szabtuk meg.
Egy eseménydús és fizikailag nem könnyű nappal a hátunk mögött adtuk át magunkat a pihenés gyönyöreinek.

/III. rész következik nem is oly sokára! :-)/

Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - I. rész

Egyhetes kárpáti túránk ötlete K. Andrist dicséri, hasonlóképpen annak megszervezése is. Szerintem profimód kiötletelt mindent: az odajutásunkat, a napi útiterveket, B tervekkel is készült, s közben rugalmasan kezelte a változásokat, s a hazajutásunk is ki volt találva... Köszi, Andris, elsőrangú szervezés volt! :-)

Célunk volt a Fogarasi-havasok gerincének bejárása, pontosabban annak egy részéé. Útitársunk volt két könyv:

• Nagy Balázs: Gerinctúrák a Kárpátokban (bővebben)
• Nagy Balázs: Trekkingtúrázás - Kárpátok-Románia (bővebben)

Ezek a könyvek igen jól jöttek, mind az útvonal megismerésében, menházak esetén, és még hegyimentésnél is... (Bővebb infó később.) Sűrűn forgattuk őket.

bejárt útvonalunk

Hatfős csapatunk (K. Andris, Attila, Dóra, Ági, Cs. Andris és személyem) július 31-én csütörtökön este 7-kor szállt fel a Keletiben a Bukarestbe tartó IC-re. Már a felszállás sem volt éppen egyszerű, mivel a megfelelő számú hálókocsink két bejárati ajtaja közül az egyik zárva volt, bárhogy is próbálkoztunk kinyitni. A román kaller intésére odasorjáztunk a másik ajtóhoz, és a kocsira csak a jegyeink megmutatása után engedett fel minket. 

Igazán izgatottak voltunk a vonatozás miatt, mert ilyen hálókocsis témával még sosem utaztunk :-) Meg is találtuk a fülkénket, ám abban egy srác tanyázott. Őt angolul elirányítottuk a saját helyére, majd benyomultunk nagy cuccainkkal a szűkös kabinba. Mily szerencse, hogy pont 6 személyes egy ilyen kabin, s mi is hatan voltunk! (Azazhogy ekkor még csak öten, K. Andris kicsit később, Szolnokon csatlakozott a vonathoz és hozzánk.)

Ám ahogy elsőre elnéztük, csak 4 ágyat fedeztünk fel. Cs. Andris, mint rutinos róka, megmutatta, hogy az ülőkék támlájának felhajtásával további két ágy képezhető. Megnyugodva osztottuk fel a lakrészt, majd beszélgetve, nézelődve, pálinkázva (a málnapálinka el is fogyott a vonatút alatt...), felső ágyakra jelentős erőkifejtéssel (már aki...) felmászva töltöttük az időt. Besötétedett fokozatosan. Előttünk ismeretlen okból dekkoltunk egy jó darabot a Tisza-hídnál, majd azon átcsorogva beértünk Szajolra, ahol újabb, immár tartósabb dekkolás következett. Le is szálltunk a vonatról, s egy MÁV-os bá'tól megtudtuk, hogy mi a bibi: az étkezőkocsinak, mely a vonat kellős közepén leledzik, beszorult a fékje (vagy ilyesmi)... Igen sokáig eltartott, míg azt a kocsit kipiszkálták onnan, majd immár étkezőkocsi nélkül gurultunk tovább.
Lefeküdtünk aztán szunnyadni. Szétosztottuk a sárga párnákat és takarókat, majd Attila is lassan túllépett azon, hogy nincs lepedő, és elpihentünk :-)

emeletes alvóhely

 ... És pihentünk addig, míg a román határőr ránk nem tört. Szörnyű egészségtelen magamhoz térést éreztem. Mind vadul matatni kezdtünk a motyónkban a papírjaink után. Közben Attila, aki még alig tért csak magához, a lábával lekapcsolta a villanyt, minderről mit sem tudva. Ott a sötétben molyoltunk :-) Dórinak háromszor szólnia kellett a félkómás Attilának, hogy kapcsoljon már villanyt :-)) Másnap ez igen vicces volt :-)
A román fickót kielégítve hajtottuk újra álomra fejünket. Kisvártatva érkezett a magyar határőrnő, aki leplezetlen kedvességgel járt el velünk szemben: mosolygott, kedvesen olvasta fel a nevünket. Kedveltem volna, ha nem épp alvásomban korlátoz :-)

[Attila kiigazított, hogy előbb jött a magyar határőr, aki a fickó volt, és azután később jött a román hő... Nos, ezeket az emlékeket álmából felébresztett agyam jól megkutyulta :-)]

A vonaton alvásból néhány dolog elég markánsan és kellemes érzésekkel maradt meg bennem. Az egyik a vonat kerekének zakatolása, a másik a vonat - nekem úgy tűnt - folyamatos füttyjelzései, továbbá a hol jobbra-balra, hol fel-le történő rázás. Igazán sajátos élmények voltak, főleg a vonat fütyülésének hangja tetszett nekem :-)

Virradt, s mi is virradtunk. Ekkor derült ki, hogy az ágyból történő nézelődéshez a legideálisabb a középső szint. Dóri és Attila egymás mellé bújva sasolták a hajnali, idegen tájat.
A vonat - mit ad Isten - szörnyű nagy késésben volt. Az alapterv szerint Mediason (Meggyesen) > 3 óránk lett volna várakozni az átszállásra. Most meg azon kellett aggódnunk, hogy mi legyen, ha nem érjük el az átszállást.

Ámde végül elértük! Mediason elhagytuk a szuper járgányunkat, és K. Andris szakértelmére bízva magunkat tartottunk abba az irányba, ahol a buszpályaudvart sejtettük. Az meg is lett aztán, a buszunk bent állt indulásra várva - így történt tehát, hogy > 3 óra várakozás helyett "just in time" elértük a buszt :-))
A sofőrbá' bedobálta zsákjainkat a csomagtartóba, majd felszállásunk után nem kellett fizetnünk a jegyért... Nem nagyon tudtuk ezt hová tenni. Aztán pedig az következett, hogy hangos, dorgáló hangon magyarázott valamit nekünk, akik a többiekhez közeli ülőhelyek híján álldogáltunk, s közben előrefelé integetett, néhány utas pedig átrendeződött (már ami a buszban elfoglalt helyüket illeti). Úgy véltük, le kell ülnünk, így Attilával előre mentünk, és helyet foglaltunk egy felszabadult kettesben. Mindezt a helyi erők szemeinek kereszttüzében... :-)

Így utaztunk el Nagyszebenbe (Sibiu). A busz elhagyása után fizettünk a sofőrnek, aki 6 helyett 5 személyre számolt jegyet. Hm.
Most kissé tanácstalanok voltunk. Egy újabb utazási eszközzel volt randevúnk, konkrétan egy kisbusszal, de nem tudtuk kitalálni, az honnan indulhat. Úgy tűnt, nem erről a buszpályaudvarról. Végül egy angolul tudó egyénnel elmagyaráztattuk magunknak a témát, s az útmutatását követve néhány perc séta után meg is találtuk a helyet egy utcán, ahonnan a kisbuszok indulnak. Ezek valami más társaság buszai, ezért nem ugyanonnan mennek, mint a nagy buszok.
A kisbusz mellett a sofőr bácsik beszélgettek. Ezek is már csak minket vártak :-) Beszuszakoltunk 3 zsákot az elképesztően apró csomagtartóba, majd a többit magunkkal víve felszálltunk. És már indultunk is! Ez az átszállás is zseniálisan jött ki :-)

Most Felekre (Avrig) utaztunk. Ott alighogy elhagytuk a kisbuszt, s tettünk 2 lépést, máris megállt mellettünk egy autós fickó, s vadul magyarázni kezdett. Az egészből az bontakozott ki, hogy ő elvisz minket kocsival. Ezzel K. Andris, mint szervező, számolt is, merthogy innen még jópár km-t kellene haladnunk aszfaltos úton, mire végül odaérhetünk a hegy lábához, ahonnan kezdődhet a túra.
Az ittenieknek markáns keresetforrás az, hogy taxiként üzemelnek, azaz emberkéket szállítanak.
Ezzel az ürgével lebeszéltük, hogy két adagban elszállít minket, mivel egyszerre nem fértünk volna be (6 ember + 6 nagy zsák). Úgyhogy elsőként Dóri, Attila és K. Andris csomagolta be magát a kocsiba, s a fószer máris elporzott velük. Előtte persze azt lepacsiztuk, hogy ugyanide jön majd vissza értünk.
Mi addig elkódorogtunk kicsit. Cs. Andris megtekintett egy templomot, aztán pedig leltünk egy nagyobb boltot, ahol vettünk ezt-azt. Én többek között sárgarépát, hogy az ubin kívül is legyen zöldségem, továbbá egy speciális Halvát, mely ugyaneznap a hegymenet során kirívó sikert aratott.
Visszaslattyogtunk a találkozási ponthoz, majd nemsokára jött is a bácsi, bemálháztunk, s indultunk. Cs. Andris érdeklődve elcsevegett a bá'val, aki mind cigivel, mind rágóval megkínált minket, s jókat lelkesedett, amikor 1-1 szóról kiderült, hogy azokat Cs. Andris ismeri román nyelven.

Végül aztán felértünk a tszf. 706 m-en lévő Cabana P-na Neamtuluihoz (Cabana = menház), hol Dóriék már vártak minket. Ellőttük a start-csapatfotót, aztán végre kezdődhetett a túra!

indulás!

Eleinte széles dózerúton haladtunk, erdőgazdálkodás aktív nyomaival körbevéve. A piros + jelzést követtük, mely a gerincre volt hivatott felvezetni minket. Megnézegettünk tócsában úszkáló gőtéket, Dóri pedig bokáig merült egy sárpacában, iszappakolással kényeztetve ezáltal jelentősen elaggott bakancsát. Botanászaink (mely tulajdonképpen mindenkit jelentett rajtam kívül) élvezettel nyálazták át az egész Fogarasi-havasokat, s az egy hét során folyamatosan röpködtek a latin növénynevek, fényképezők kattogtak rá szép és érdekes növényekre, s folytak a tudományos eszmecserék.

Hamarosan cikk-cakkozni kezdett az út, s fenyvesbe magasodtunk fel. Időnként tartottunk szusszanást, s halváztunk is jókat. Kezdtem sajnálni, hogy csak 1 dobozzal vettem. Aktívan izzadt a hátunkra a zsák, hideg az nem volt. Néha picit csöpögött az eső, de még nem aggódtunk ezen. 

Egyhelyütt távcsővel aktív madármegfigyelésbe kezdtünk, ugyanis Attiláék felfedeztek egy fenyőn egy háromujjú hőcsiket :-D Na, ezt a két szót sem írtam még soha így le... Szóval ez a madár a harkályfélék családjának tagja, s ahogy megfigyeltem én is a távollátóval, igazán szépnek találtam hamvasszürke színét. Aktívan élte az életét, nem törődve velünk.

Nemsoká irtásra értünk, ahonnan már feltűntek körben a Nagy Dombok. Hegyeknek még nem mondanám őket, de azért felhő ezeknek is már képes volt a csúcsára ülni. Előhírnökei voltak a későbbieknek ők. 

Most áfonyással szegélyezett ösvényen mentünk, majd egyszer csak kibukkantunk a Cabana Barcaciu-nál (1550 m). A ház feljebb állt, környékén pedig hamvas fűvel borított szépséges tisztás kellette magát. Hirtelen úgy éreztük, a Paradicsomba kerültünk... 

Hát még mikor kutyák is előkerültek! A házhoz tartozó ebek jöttek üdvözlésünkre, akiket Dórival hamar leterítettünk, s jól megdögönyöztünk :-) Közben leszórtuk a motyót, hisz az volt a cél, hogy eddig jöjjünk fel ma. Nem akartuk rögvest túlhajszolni magunkat, s ez a csodálatos hely szirénmód búgta a fülünkbe, hogy maradjunk. Ez az álomszép fűvel borított tisztás, a szép vadvirágok, a dús áfonyabokrok, melyeket gyorsan legeltünk is, a kutyák, a csacsik, a Nap melege és fénye s a pazar panoráma.... Igen, ez a hely valóban a Paradicsom egy szelete volt számunkra! 

1. sátorhelyünk

ebmatatás :-)

Ettünk, napoztunk, jegyzeteltünk (én és Cs. Andris), fényképeztünk, kódorogtunk, kutyáztunk és csacsiztunk... Kettő csacsi legelgetett ugyanis itt a közelben, s velük kapcsolatban nagyon vicces történés esett meg. Attila épp ült a szertehányt cucc közepén, mikor is valaki megdöfködte a vállát. Odafordult, és egy csacsi állt ott :-)) Attila teljes döbbenetben volt :-)) A csacsi végigporszívózta a füvet a cuccaink között, orrával mindig odébbtúrva az érdektelen holmit, míg aztán rá nem lelt Dóri elemózsiás szövetzsákjára. No az oly mértékben megragadta a fantáziáját, hogy gyorsan rá is harapott :-)) Attila is eszmélt, megragadta a zsák másik felét, és némi húzódozás árán sikerült kitépnie a csacsi szájából :-D Mi meg győztünk kacagni a jeleneten, no meg persze fényképezni! :-) A "bűnös" csacsit végül K. Andris elvezette :-))

harc az elemózsiáért :-) (fotó: Cs. Andris)

Plusz vicces, hogy a zsák csücske tiszta csacsinyálas volt, továbbá hogy előkerült aztán a zsákból egy alma és egy uborka, mely magán viselte a csacsi erős fogainak nyomát :-))

Dóri és Attila elmentek a házhoz bekukkantani, majd sörökkel és hírekkel tértek vissza. Az Ursusnak itt 8 lejért mérik darabját (kb. 560 Ft), továbbá a sátrazásunként 5 lejt kellett perkálnunk fejenként, mely nekem persze sértette a lelkivilágomat. Mármint nem az összeg elsősorban, hanem az, hogy minek fizessek azért, mert egy fűfoltra felverem a sátramat... No mindegy.

az ínyenc - áfonya felszúrva (fotó: Attila)

csodavirág... (fotó: K. Andris)

Itt állítottuk fel először K. Andris vaciúj sátrát, a kéket, melyben én is laktam végig a túrán. Illetve Ági és Cs. Andris szintén vaciúj sátra (melyet, több más létfontosságú cuccal egyetemben indulásunk napjának délelőttjén vásároltak) is itt lett először megépítve. Mindkettő bevált :-)

sátortábor a lassan bekúszó alkonyban

lelkes csapatunk

Megnéztük a "vizesblokkot". Ez úgy néz ki, hogy van itt egy forrás, melynek dúsan folyó vizét csövön odavezetik a ház mellé, ahol van egy fából lévő tákolmány, ez a vizesblokk. A forrásvíz műanyag dézsákba özönlik, ezek mellett pedig egy feketére festett tartállyal és zuhanyfüggönnyel ellátott kabin van, mely a zuhanyzó funkciót hivatott betölteni. Nekem nem keltette fel az érdeklődésem, amúgy sem vagyok túrán nagy tisztaságigényű, pláne a legelső nap nem kívántam még tisztálkodni. 

A szomszédban vannak a budik, szintén fából ácsolva, ide is bekukkantottam. Megállapítottam, hogy műanyag hordókba kell pottyantani. Nem csípem az ilyen tömegbudikat, a természet százszorta tisztább és természetesebb.

Lassan lement a Nap. K. Andris még úgy gondolta, tábortűznél süt hagymát magának másnapra, így négyen odahúzódtunk egy kis időre. Közben megvitattuk, hogy a hely ugyan elsőrangú, de az emberek azok kevésbé... Volt a háznál egy eléggé tapló, önjelölt helyi erő, aki szeretett beszólogatni nekünk, továbbá egy másik arc meg féltette tőlünk a tűzifát, így Andris hordott sajátot. 

Már fejlámpa fényénél húzódtunk vackunkra, de előbb még megvitattuk, hogy 6-kor kelünk másnap. Bedobtuk a szunyát.

/Folytatás következik!/