Alacsony-Tátra, a lelki vízválasztó - I. rész

Csaba lelkes szervezésének, valamint a résztvevők résztvevésének köszönhetően március 1-2-t az Alacsony-Tátrában töltöttük. 

Terv: 1. nap a Király-hegy megjárása (Králová hola 1946 m), elvileg hótalppal. 2. nap: majd alakul.

Résztvevők: Csaba, Judit, Gabi, Csongi, Sanyi (Barbapapa), Péter, Peti, én.

Február utcsó napján, pénteken 3 körül volt a találkozónk a Mexikói úti metró végállomásnál. Peti és én értünk oda a leghamarabb, s a helyi Burger Kingben múlattuk az időt, míg aztán Csaba és Judit érkeztek, majd Péter, majd Sanyi, s aztán mikor Csongi és Gabi is befutottak, felmálháztuk az autókat. Az Ignis csomagtartóját a hótalpak szinte teljesen kitöltötték, de azért paszíroztunk még oda is pakkot, valamint a másik autóba szintén. S biztos ami biztos alapon még hágóvasakat is csomagoltunk. Aztán elhelyezkedtünk, s kezdetét vette a vad vágta az Alacsony-Tátra irányába. Némi félreértést korrigálandó, betértünk egy autópálya-benzinkúthoz, matricát vételezni, majd már csak valahol Salgótarján előtt álltunk meg, talitankolni a kocsikat. Aztán Somoskőújfalunál elhagytuk az országot, majd pár óra néhányakban félelmeket keltő, másikban izgatottságot fokozó tempóban nyargaltunk Telgárt felé, ahol szállást foglaltunk. 

Ez a falu az Alacsony-Tátra keleti lábánál található (881 m-en), s innen visz turistaút a Király-hegyre, mely szintén az Alacsony-Tátra legkeletibb csúcsa a maga 1946 m-es magasságával.

Más sötétben érkeztünk a faluba, s leltük meg a szállásunkat, a Hanky Panziót. Örömmel kászálódtunk ki az autókból, s aztán Sanyi - a kommunikációs munkatárs - a nyelvi különbségek áthidalásával bejelentett minket a háziaknak, s tájékozódott a dolgok menetét illetően. Megtudtuk, hogy az emelet egy része lesz a miénk, 3 db szobával, valamint hogy konyha nincs, amit használni tudnánk. Úgyhogy a holminkkal együtt a főzős málhákat is "felcsempésztük" az emeletre, majd pedig a fürdőben rendeztük be a konyhánkat :-) Ilyen a magyar... Wc + fürdő+ konyha = 3:1 :-))

a szállásunk Telgártban

Az egyik kétágyas szobát Gabi és Csongi lakta be, aztán Csaba önfeláldozóan felajánlotta, hogy lakik a másik kétágyasban Sanyival, s tűri majd annak jelentős hanghatásokkal járó alvását. Így a fennmaradó 4ágyasba mi többiek költöztünk be, mely egyébként közösségi térként is funkcionált méreteinél fogva.

Sanyi-Barbapapa - a kulináris munkatárs - nekilátott összeállítani a konyhát, hogy vacsit készítsen számunkra. A választás tortellinire esett, s felmerült annak zacskós levesben való megfőzésének ötlete, mely aztán elvettetett, s lett aztán tortellini valami pacsmaggal rá, s azt aztán ízletesen befalatoztuk, körülállván, mint a tábortüzet :-) Néhány életkép:

Sanyi főz a konyhánkban :-)

falatozás

esti szieszta a terülj-terülj-asztalkánál

Iszogattunk is néhány dolgot, főleg Sanyi jeleskedett abban, hogy érdekes italokat hozott. Judit pedig palacsintát tálalt elő, arra is jól rájártunk. Néhány másnappal kapcsolatos tényező is letisztáztatott, aztán fokozatosan aludni szivárogtunk.

Ó, de még előtte Sanyi előásott egy flakont, mely sprére emlékeztetett, és körbeadta, hogy ki tudjuk-e találni, mi az. Segítségként a szájába fújta a tartalmát. A találgatásról készült videónak a "Cipőápoló!" címet adhatnánk, ugyanis Csaba váltig azt tippelte :-)) Sanyi végül elárulta, hogy valami vicces-átverős boltban vett alkoholos italról van szó :-)

Reggel szobánkban valószínűsítem, hogy Judit kelt leghamarább, de nekem az egyik legkorábbi emlékem Csaba ébresztgető baritonja, valamint különféle behatásai, úgymint lábujjpiszka, meg egyéb macera, amit egy lanyha párna-odavágással próbáltam honorálni, de úgy emlékszem, a párna visszaszállt rám... Muszáj volt felkelni :-)

Indulásunkkor a faluban nem volt hó, viszont havas sípályát láttunk, valamint erősen fehéredő fenyveseket a magasban. Kiértünk a faluból, majd nekivágtunk a folyamatosan, egészen a csúcsig emelkedő útnak. Itt kizárólag fenyves van, melyet igen kedvelek! Az alján még nem volt hó, viszont fokozatos emelkedésünkkel egyenes arányosságban fehéredett a környezetünk is. Az eső - mely csepegve öntözött minket - is szép átmenettel hóba fordult.

erdőszélen hó nélkül

fehéredünk

hullahó

Minihómberkével s áfonyával szegélyezett úton haladtunk, időnként szétszakadozva, majd egymást bevárva. Egy pihenőponton kaptam egy esővédő huzatot, mely amúgy nagy lett volna a zsákomra, úgy viszont, hogy a hótalpak rá voltak aggatva, pont elég nagy volt. Ezt fel is szereltem, mert már folyamatosan havazott ránk.

hó-emberek

Nagyjából innentől kezdve Peti és én leszakadtunk a többiekről, mert én úgy döntöttem, bevárom Petit, aki komótosan, nem túlerőltetve haladt. Egy darabig baktattunk így, aztán Peti úgy döntött, hogy nem próbálja meg utolérni a többieket, engem viszont "elenged", s általam üzente meg, hogy ő nézelődős-fotózgatós tempóra kapcsol, majd pedig visszabaktat ugyanezen úton. Úgyhogy ezeket letisztázva én a többiek után iparkodtam, majd utol is értem őket. 

Közben egyre inkább lecsökkent a látótávunk, mivel felhőbe masíroztunk bele. Mire felértünk egy trafóházhoz, amelyben eltűntek az eddig fölöttünk haladó áramvezetékek, alig pár mérette csökkent a látási lehetőség, és ráadásul a jelzett utat is elvesztettük. Judit, valamint Csaba emlékezete alapján azért továbbhaladtunk némi italvételezés, valamint alapos felöltözködés után. Mélyebb havon, valószínűleg bokrokon masíroztunk, időnként változatos mélységig beszakadva. Egy idő után elkezdtünk hasonlítani a régi Delta c. műsor elején mutatott sarkvidéki cudar viszonyok között masírozó emberekre :-)

deltások :-)

Megálltunk pár helyre-kis-fenyő mellett tanakodni. Csaba elmondta, mit gondol, és közszavazásra bocsátotta a továbbiakat illető döntést. Azt mondta, nem látja értelmét annak, hogy továbbmenjünk, mivel az utat sem találjuk, plusz látási viszonyok is erősen korlátozottak. Az erősen fújó szél egy idő után a saját nyomainkat is elviszi, melyeken még visszamehetünk. Mert az ilyen felhőben a tájékozódást is remekül el lehet veszejteni, főlek olyanoknak, akiknél a csapatban legalább 2 tájoló is van - a panzióban....

- közben Judit beépült a helyre-kis-fenyők közé, melyek jól óvták a széltől, majd Sanyi is pózolt nevezett fenyőkkel egyet - 

Judit, a beépített ember :-)

A szavazás eredményeként visszafordultunk. Juditban ugyan dúlt a továbbmehetnék, de megzabolázta a lovakat, nyelt egyet, s jött ő is. 

Gabi és Csongi hótalpakat szerelt, s úgy haladtak. Bár én nagyon lelkes voltam, hogy ezen a túrán majd jól kipróbálom a hótalpakat, de most túl macerásnak, túl időigényesnek, és ráadásul nem is elég indokoltnak tűnt a használatuk, úgyhogy nem is tettem. 

Visszaereszkedtünk a trafóházig. Alighogy odaértünk, jött lentről 2 helyi ember. Kitörpöltük, hogy Sanyi majd kikérdezi őket, merre haladnak, s esetleg követjük őket felfelé. Így is lett: engedélyükkel a nyomukba szegődtünk, s újraéledő reményekkel felfelé vettük az irányt ismét.

Jó tempóban haladtak, hamar felmelegedtem tőle, és jól is esett. Egészen a térkép által szilárd burkolatúnak jelezett útig haladtunk nyomukban, ott viszont megálltunk tanakodni egyet, ők pedig tovább-baktattak toronyiránt a csúcs felé.

az út széle

Látási viszonyok gyakorlatilag nem voltak. Azt is csak néhány méter távolságig tudtuk kivenni, hogy az "út" mentén korlát halad. Ezt követve nekiindultunk a csúcs felé. Kettészakadtunk, s egy idő után kiderült, hogy Gabi, Csongi és Sanyi visszafordultak, nem jönnek fel. Mi négyen tovább nyomultunk, beszélgetve, s a széllel dacolva. A sapiból-kapucniból kilógó hajam nekiállt "bedérülni".
Olyan szinten nem tudtuk, hol az út, hogy volt, hogy a korlát egyik felén haladtunk, volt, hogy a másikon. Hogy melyik volt a hivatalos út, azt nem tudom :-) De vicces lenne nyáron visszanézni az egész mutatványunkat, amikor hó nem fed semmit :-)

Egyszer csak elfogyott a korlát... Nem láttuk sehol, hogy folytatódna... Keringtünk, mint az irányt vesztett madarak, már ha van ilyen :-) Aztán kiszúrtunk néhány póznát, s azok felé orientálódtunk. Valószínűsíthetően utat jelöltek, úgyhogy ezeket követve haladtunk tova. Már közel járhattunk a csúcshoz, bár fogalmunk nem volt, hogy merre keressük. Legalábbis Péternek és nekem, mert Judit és Csaba némi homályos helyismerettel azért rendelkeztek.
Hirtelen nem messze tőlem megláttam, hogy feszítődrótók indulnak el a talajtól, s elvesznek a fellegekben. Jó hatalmasaknak tűntek, úgyhogy belegondolva abba, hogy pláne jó hatalmas tornyot tarthatnak, még elképesztőbbnek tűnt a szituáció, hogy ez a hatalmas torony itt van valahol pár méterre tőlünk, és nem látjuk...
Felértünk aztán valami havas képződmények mellé, melyek tőlem éppúgy lehettek kődarabok, romok, vagy akár fadarabok is, irdatlan vastag hórétegbe ágyazva. A szél veszettül süvített, úgyhogy amíg Judit elindult toronykereső útra emlékei alapján, addig Péterrel behúzódtunk az egyik havas képződmény szélárnyékába. Az ujjaim erősen összefagyásnak indultak...
Jött Judit, hogy megvan az épület, úgyhogy arra indultunk. A homályból elő is tűnt valami nagy építmény, mely nekem az adott látási viszonyok között valami elhagyatott ipari komplexumot juttatott eszembe. A túlsó végéhez siettünk, s benyomultunk egy aprócska, párszor pár méteres helyiségbe, melyben már tartózkodtak egypáran. Ez volt a melegedő, úgyhogy mi is ácsorogtunk egy kicsit. Csaba rögvest falni kezdte a kenyerét és kolbiját, oly éhes volt, de mi is nekiálltunk annak, amit hoztunk. Péter hozott szeletelt répát, Judit pedig a sütijét körbekínálta. Jó volt eszegetni, s kortyolni hozzá a termoszbeli még langyi teából. Közben a hajamra fagyott szörnyen vastag fehér tincsek is olvadásnak indultak, ami annyiból nem volt jó, hogy elkezdte a pulcsimat bevizezni. Közben jöttek-mentek az emberek a melegedőben, de mivel pici volt, mi sem akartuk túl sokáig foglalni a helyet, úgyhogy aztán összekaptuk magunkat, s kiléptünk újra a sarkvidéki időbe.

ez az, amit nem láttunk (forrás: www.orszagcsavargo.hu)

Az ujjaim az átvizesedett jéghideg kesztyűben azonnal fagyásnak indultak, s bizony mondom néktek, én életemben először itt és most tartottam elképzelhetőnek, hogy fagyási sérüléseket szerezzek... Lanyha kis mozdulatokkal zizegtetni kezdtem ujjacskáimat, s ezt kitartóan folytattam jó sokáig. Nem adom őket egykönnyen a fagynak...!
Még Csabát lekaptam, ahogy igazi eszkimóként jeget vakar az útjelző táblákról, de onnantól kezdve kezek a zsebbe, és ujjtorna ezerrel!

jégvakaró sarki ember (aki Csaba)

Csaba munkájának köszönhetően megállapítottuk, merre halad a zöld turistaút, s azon indultunk meg lefelé a hegyről. Bevallom, elég kellemetlenül éreztem magam, mert eléggé fáztam, s valami általános rosszabbul-lét uralkodott el rajtam. Arra gondoltam, hogy mivel most csak lájtos ereszkedés lesz, ezzel nem tudok majd elegendő hőt termelni ahhoz, hogy az elvékonyodott testvégződéseimben (láb- és kézujjak) jól megforgassam a meleg, éltető vért... Nagyon szerettem volna egy melegebb helyen lenni...

Szerencsére kiderült, hogy az ereszkedés során produkált mozgás is elég ahhoz, hogy az ujjaim elkezdjenek felengedni, eleinte csak enyhe bizsergés formájában, majd egyre fájdalmasabban. Ennek most igazán örültem, ennek a fájdalomnak, mert jót jelentett!

Felmelegedésemet követően jókedvem is visszatért. Elértük a korláttal szegélyezett utat, majd keresztezve haladtunk lefelé,  s kisvártatva újra a trafóháznál voltunk. Azta, tök gyorsan leértünk! Persze, hisz felfelé kerülő úton, csigában tekeredtünk...
Megálltunk egy kis italozásra, aztán mentünk tova. Közben a felhők elkezdtek eltávozni, látótávunk nőtt, majd kék égfoszlányok is jelentkeztek. De jóóó!
Csaba és Judit bemutattak egy víg hangulatú, hóba beleölős mutatványt, melyhez Péter is csatlakozott :-)

Egy idő után már vígan galoppoltam. Csaba elporzott nagyfokú tempóban, úgyhogy hárman folytattuk utunkat. Az ösvény jeges-csúszós volt, úgyhogy én azon csúszkáltam, Judit és Péter pedig a fák közt igyekeztek kellemesebb lépésekre lelni. Hamarosan már ráláttunk a völgyre, melyben Telgárt volt, s mely minden havat nélkülözött...

Valahol mintha Judit is elveszett volna, s ketten haladtunk együtt. Buja zöld és napfényes tájakra értünk, és elképesztőnek találtam ezt a csodát, hogy pár óra alatt komplett évszakváltást éltünk át! Eszméletlen egy élmény :-)) 

újra a tavaszban :-)

Sapka, kesztyű is lekerült, majd aztán haza is értünk.

Remeket mentünk!!! Bennem még munkált a mozoghatnék, úgyhogy mivel még bőven világos volt, felvetettem, hogy kószálni kellene egyet a falu táján. Péter és Peti csatlakoztak; Peti tisztán és kialudva várt minket :-) Úgyhogy nyakunkba vettük a falut. Elmászkáltunk tájain, megtekintettük nem túl ízléses bádogtetős házait, melyek közül sok ház eléggé lepusztult állapotban volt. Láttunk néhány sötétebb bőrű helyi erőt is. Aztán a temető mellett felkanyarodtunk a magasabb mezőkre, egy fenyvesen is átvágtunk, s aztán teraszos legelőkön leltük magunkat. Innen kiválóan ráláttunk a falura, valamint a Naplemente által pingált képre is. Közben mögöttünk a magas távolban havas fenyők álltak...

Telgárt

Visszafelé menet betértünk egy kocsmába, a Mikulásba :-) Peti már ismerte a helyet, hisz délután töltött itt némi időt. Most meghívott minket, s Tatransky caj-t ittunk, ők pedig még sört is. Felemlegette Pali mondását, miszerint 2 Tatransky-nál többet nem szabad meginni. Gondoltam, ezt én megpróbálom! Merthogy 1 után még tök jól voltam. 

Aztán a világ kezdett furcsább lenni. Olyan tompább, elmosódottabb.

Hazabaktattunk, bámultuk a csillagokat, és nem éreztem túl hidegnek az időt (azt hiszem, hideg volt amúgy). 

A panzióba érve letépkedtem magamról a felesleges ruhadarabokat, és utána azon kuncogtak a többiek, hogy a zokni, nadrág, fásli és bakancs hogyan hevernek szétszórva az előszobában :-)

Sanyi ma megmelegített lecsót készített (Csaba lecsójából), melyből már nem túl sok maradt, úgyhogy mi is rávetettük magunkat. Kellett az étel a belecskémbe :-)

...De nem volt elég. Volt némi szőnyegen fetrengés, beálmosodás, de aztán a szoba forogni kezdett, úgyhogy a már bevált módszerhez nyúltam: irány ki a hidegbe, az majd helyretesz! Zokni nélkül vizesbakancsba pattantam, be sem kötözvén azt, egy kabátot azért vettem, majd kint a kocsifeljárón kezdtem róni józanító köreimet a hideg sötétben. Nemsoká Péter is csatlakozott, és mentünk egy karikát a faluban, nevetgélve-józanodva :-)

Visszaérve a szálláshoz épp belebotlottunk a többiekbe, kik kocsmázni indultak. Hát csak nem bírtam ki, és csatlakoztam én is. Azért ítélőképességemet dicséri, hogy már nem fogyasztottam aznap alkoholtartalmú italt :-) (ha jól emlékszem...)

A kocsmában szóban játszottunk ország-várost, s a többiek közben söröztek főként. Az ország-város igen viccesre sikeredett, remek volt :-))

Valamikor aztán hazamentünk.

Otthon aztán észleltük, hogy Sanyinak nálunk kell aludnia, mivel az ő helyét elfoglalták... Ettől én kicsit megrendültem, mivel Sanyi alvási hangjairól legendák szólnak...S pont mellettem hajtotta álomra enyhén kótyagos buksiját :-))
Előzetes félelmeimmel ellentétben horkolási hangjait nemigen hallottam az éjjel. 1-2 ilyen jellegű emlékem van csak, de nem oly vészes. Viszont egyszer felkelt, és a sötétben kotort és motozott, lefejelte az alacsonyabb plafont, és nehezen találta meg az ajtót.... :-)))

/Folyt. köv.!/

2napos barangolás a Bükk rengetegében

Peti egyik kedvence a Bükk, így kitalált egy 2 napos túratervet január 3-ára, 4-ére. Én pedig vele tartottam - a sík Őrség/Vendvidék után (ahol a szilvesztert töltöttük; beszámoló a későbbiekben várható) vágyódtam hegyesebb tájak felé, no meg a Bükk az mégiscsak a Bükk...

...ahová az odajutás sem egyszerű tömegközlekedéssel. A metró technikai okokból alig vonszolta magát, minekutána kb. 3 percen múlhatott, hogy egy egészségtelen rohanást követően lekéstük a kiszemelt miskolci IC-t. Fél óránk volt, hogy alaposan kiköhögjük magunkat, az IC pót- és helyjegyet a kukába dobjuk, az én jegyemet becseréljük egy félárúra, s felszálljunk egy gyorsvonatra. Miskolcon még villamos, majd busz - s már talán 11 körül járt, mikor az Ómassa felé vezető úton a pisztrángneveldénél a piros + jelzésre léptünk, s megindultunk a hegyre.

Eleinte nem különösebben volt szép a vidék: széles erdészeti utakon, helyenként aszfaltozott út mentében ballagtunk. Eléggé antropogén hatású az erdő erre. Viszont a bükkfák szépsudáran álltak, s prezentálták a hegység fő jellegzetességét.

(fotó: Peti)

Egy barátságosabb rész volt a térkép által Valint-keresztként jelzett résztől (melyet egyébként nem láttunk sehol) kezdődő szakasz. Itt füves aljzaton lépkedtünk távol minden zajtól, sajnos a madárcsiviteléstől is, melyet hiányoltunk. Közben meg fátyolos köd lengett, s nem volt épp melegünk.

 

Néztük a térképen, hogy lehet tenni egy plusz kunkort a Jókai-emlékmű megtekintése okán, az Örvény-kő felé (764 m). Peti kihagyta, én viszont meg szerettem volna nézni, úgyhogy megbeszéltük, hol vár majd rám, s elindultam felfelé.

Érzékeltem, hogy felmagasodó haladásommal egyenes arányosságban ritkul a köd, ami nagy örömömre szolgált. Majd mikor már napsugarak törtek át a fákon, s megjelent az árnyékom is, azt boldog mosollyal nyugtáztam :-) Pláne mikor még őzek is átfutottak a fák közt... A nap hatására felfénylett a sok fehér júdáspénz kerek lapos "virágja", igazán szép volt!

Kisvártatva felértem a Jókai-emlékműhöz, ahol sajnos nem élvezhettem ki a magányos szemlélődés jó érzéseit, mert egy srác és egy csajszi is ott tanyázott, dohányozva nézelődve. Kilátás sem igen volt, mivel köd borította a horizontot. Ennek ellenére remek-szép hely ez, karros fűcsomós mészkőkibukkanásokkal!

a Jókai-emlékmű

Ahogy baktattam lefelé, két embert láttam kotorni egy nagy kidőlt fatörzs körül. Gondoltam, tán geoládáznak épp :-)
Hamarost igen szép látványban volt részem: éles napfényben fürdőző nagy sziklafal mellett haladtam el. Elvileg ez volt az Örvény-kő. Ez a szépséges napfény igen jól esett testemnek és lelkemnek egyaránt.
Ezzel ellentétben állt az előttem mutatkozó megint vastagodó ködfüggöny. Mire leértem oda, ahol Peti dideregve várt, megint ködben voltunk, s ő csak az én mesélésemből ismerte meg a szép napsugarakat.

Baktattunk tovább a közeli Szentlélek felé, s Peti mesélte a pár évvel korábbi itteni élményeit (amikor később érkezett, mint a többiek, s hosszas, éjszakába nyúló kavargás után találta csak meg a turistaházat). Merthogy itt turistaház is van, de számomra főként a pálos kolostorrom miatt érdekes ez a hely.
Embert nem látva baktattunk be a romhoz, s jártuk-néztük jól körbe.

a szentléleki pálos kolostorrom

Tájékoztató táblát olvasva tudtuk meg, hogy az a pillér-alátámasztás nem renoválásra utal, hanem az összedőlés elleni védekezés jele. A kolostor az 1240-es évek körül épülhetett, de szerzetesek már korábban is ezen a vidéken éltek.

Igen fáztunk ekkor, s úgy döntöttünk, a kolostor melletti Hermann Ottóról elnevezett menház előtt álló padasztaloknál eszegetünk egyet, s Peti beizzítja a frissiben vásárolt gázfőzőjét, teremtve ezáltal meleg levest, meleg teát, meleg testet. Egy ott pakolászó gondnok-jellegű bácsitól engedélyt kérve letelepedtünk, s én előcsomagoltam a fő attrakciómat: a zöldfűszeres házi sajtot. Nyammm, nagyon ízletes volt pogácsával!
A gázfőző jól működött egy leves erejéig, de utána apadni kezdett a lángja, majd el is halt. Újra begyújtani nem engedte magát, úgyhogy a további meleg-tervektől el kellett tekintenünk.
A hideg legyőzése mozgásra sarkallt minket, úgyhogy tovaindultunk.

Egy kis aszfalton való caplatás után ösvényre tértünk, s igen szép helyen haladtunk: a fák közt észak felé elnézve is völgyben megülő ködöt láthattunk, és dél felé szintén. Közben meg kövekkel ékített ösvényen túráztunk, ez volt az ún. "Csikorgó".
Jött egy pici aszfalt újra, majd felkanyarodtunk egy földúton, és a lecsupaszított domboldal fölött fönséges látvány tárulkozott fel: egy nagy völgyben tál madártejhez hasonlóan ült meg a köd/felhő, itt-ott 1-1 "sziget" emelkedett ki belőle, s a nagyobb "szigetek" lábazatát változatosan nyaldosták a ködnyúlványok. Vadul lődöztünk, mögörökítendő e csodát :-)

(fotó: Peti)

(fotó: Peti)

Láttuk, ahogy alattunk az aszfaltos úton jön egy autó, az is megáll, kiszáll belőle az ember, és ő is fotózott :-) Gyönyörű volt ez a látvány!!!

Előttünk volt egy nagy domb, a Nyár-Lyuk-hegy (891 m), és az út ezt kétoldalról kerülte meg. Némi tanakodás után mi a déli kerülőt választottunk (Czékus-út). Fenyvesben vitt az utunk itt, igen szeretek fenyvesben is menni! Megvan a sajátos hangulata: a sötétség a fák közt, a tűleveleken való puha osonás...

Közben elkezdett alkonyulni. A célunk volt Bánkútig eljutni, Peti ott foglalt szállást. Egyhelyütt oldalról elénk tért egy ötfős társaság: két pasi, meg 3 kölyöksrác. Amikor ők is a Bánkúti Síházba tértek be, világos lett, hogy ők lesznek a hálótársaink.
És más senki.
Én teljesen azt gondoltam, Bánkúton nyüzsgő élet lesz, lélekben már a sok népre készültem. De nem. Csak a házat üzemeltető néni és lánya voltak ott, az ötfős csapat, és mi.

a szállásunk Bánkúton

Miután bejelentkeztünk a néninél, tájékoztattuk arról, hogy amíg még ilyen fokozatban van a szürkület, gyorsan felszaladunk megnézni a Bálványt (956 m magas csúcs a közelben). Úgyhogy zsákjainkat otthagyva elloholtunk. Hamarosan megláttuk a másik szálláshelyet, a Fehér Sas Panziót, s Peti ekkor kiáltott fel, hogy "dehát ő ebben akart szállást foglalni...", merthogy valami emlékei voltak innen, meg állítólag itt cipóban hagymakrémlevest is lehet enni. Közben azt észleltük, hogy ez a ház jóval modernebb külsővel bír, mint a mi szálláshelyünk.

Rátértünk a Bálvány felé vezető jelzett ösvényre. Felfelé haladva élénkült a szél, nőtt az alkonyat, és hófoltok jelentek meg a fák közt.
A Bálványon áll a Petőfi-kilátó. A kilátó aljában fából faragott tábla mutatja, hogy ez a Bálvány a maga 956 m-ével, melyet valaki ötletesen átkaristolt "állvány"-ra :-)
Peti nem vágyott fel a kilátóba, de én gyors felmasíroztam. Itt részem volt az alkonyi Bükk látványában, a maga sajátosságával. Megpróbálkoztam néhány fotóval:

rálátás a Petőfi-kilátóból az alkonyi Bükkre

Közben felettébb hideg volt, alaposan sűvített a szél...
Szaporáztunk aztán lefelé, Peti fejlámpát kapcsolt, s ezt tettem volna én is, ha nem hagyom eme hasznos szerkentyűt a zsákomban.

Betértünk a Fehér Sasba. Belül még puccosabb volt, mint amilyennek kívülről látszott: sok-sok faberakás, modern kanapék... Hát mégsem bántuk, hogy nem itt foglaltunk szállást!
Sajnos cipóban leves az nem volt, úgyhogy 2 csésze forralt bort kértünk ki. A pultra ki volt téve amolyan tányéralátét-szerű papír, melyen a környék térképe volt, s melyből szabadon tépni lehetett egyet. Úgyhogy szakajtottam is belőle. Különböző színnel különböző túraútvonalakat kínáltak.
A forralt bor igen finom volt, s igen jól is esett!

Visszaballagtunk a mi szállásunkra. Sehol senki nem volt. Kiderült, hogy a másik épületben, az étkezőben tartózkodnak, úgyhogy mi is átvonultunk. Merthogy kértünk vacsit. A néni főzött, s a nagy étkezőben csak az ötfős csapat és mi tartózkodtunk. A 2 fickó közvetlenül csevegett a házinéni lányával, majd velünk is szóba elegyedtek. Peti sok túrás témát tálalt nekik. Közben nem volt túl meleg, mert bár egy gigantikus, 2 ajtós cserépkályha trónolt a teremben, de már nem gyújtották be estére, s épphogy-langyossága nem sok meleget ígért.
Nem is tudom már, mit főzött a házinéni: valami gulyásleves féle volt, másodiknak meg hatttalmas adag étek: Peti rántott husit evett, én meg rántott sajtot, ha jól emlékszem.

Szóval nagyon kis családias ez a Bánkúti Síház, ajánlom szállásként azoknak, akik nem vágynak puccos modern környezetre, hanem elég nekik a közös zuhanyzó, a galérián egymás mellé fektetett matracokon való megalvás (van azért szobás szálláslehetőség is), és aki értékeli azt, hogy egy család maga tartja fenn a szállást. Galáriás szállás ára saját hálózsákkal: 2000 Ft/fő/éj + IFA. Ez volt itt a reklám helye :-)

Peti még sörözött, én talán forró csokiztam, majd elköszöntünk a többiektől, s elvonultunk megtekinteni a galériás szállásunkat. Állati jó volt, mert több szintes volt, de most nem sok matrac volt letéve, csak pont nekünk. Elhúzható függönyökkel lehetett szem elől zárni a fakkokat. Valami falfélével az egyik galériarész ketté volt választva, egyik felén az ötfős társaság kapott szállást, a másik felén meg mi. A többi rész most üres volt. Lépteink alatt recsegett-ropogott az aljzat :-)

Elvackoltunk, még beszélgettünk, pálinkáztunk. Mikor az Ötfősök megjöttek, igen nagy zajjal voltak: még sokat viháncoltak a kissrácok, vicceket mondtak, talán telefonon videókat is néztek, s mászkáltak fel-alá. Közben hangosan "ssss!"-egték egymást ránk való tekintettel :-))

Korán feküdtünk, s korán ébredtünk. Úgy voltunk vele, hogy megvárjuk, míg Hangosék továbbállnak, s mi csak utána mászunk ki.
Reggelit nem kértünk, azt a saját elemózsiánkból fogyasztottuk. Majd fizettünk, megköszöntük a szállást, és útra keltünk. A házból kilépve ÉK felé tekintve megintcsak völgyben ülő köd látványa simogatott minket.

reggeli látvány

Közben nekem némi gubancom akadt az új bakancsommal. Ez a gubanc már a szilveszteri 4 nap alatt jelentkezett, majd itt most újra felerősödött. A gubanc jellege az volt, hogy a bakancs egy része erőteljes nyomást gyakorolt a jobb bokacsontomra, de úgy, hogy estére már oly kellemetlen méreteket öltött az érzés, hogy a járásomon is meglátszott. Mivel próbáltam úgy lépkedni, hogy minél kevésbé érhessen hozzá a bakancs ama része a bokacsontomhoz. Ez pedig ugyebár nem normális dolog, úgyhogy nem is voltam tőle túl boldog. Este üdítő érzés volt kibújni a bakancsból, reggel visszabújni belé már egy fokkal kevésbé volt üdítő, de jó darabig tudtam úgy menni, hogy nem foglalkoztam ezzel a dologgal.

Ma zömében kék egünk és napfényünk volt, aminek igen örültünk. Elhaladtunk újra a Fehér Sas mellett, majd ráláttunk a Bálványra és a Petőfi-kilátóra. Hamarosan egy amolyan erdei szentélyhez értünk: egy fa törzséhez szent dolgok voltak támogatva: kereszt, szentkép, virágok. A térkép a szomszédos rétet Faktor-rét névvel illeti. Elolvastam a kis feliratot a szentélynél, valami olyasmit írtak, hogy ez egy régi szent hely, mert a szénégetők is itt gyűltek össze anno, s fohászkodtak, hogy rendben menjenek a dolgok [kohász-fohász :-)].

a szent hely

A mai terv egyébként az volt, hogy végig a kéken megyünk Bélapátfalváig. Hoztuk is a kékfüzeteket, melybe az első pecsétet már Bánkúton benyomtuk.
Elmentünk a vicces nevű Pipis-hegy mellett, majd nagyon szép karsztfennsíkon jártunk. Ez a Nagymező széle. Úgy szeretem az ilyen tájat!

(fotó: Peti)

A kék szerintem csodaszép helyeken csalingázik erre, időnként betér az erdőbe, de nem távolodik el nagyon az úttól. Vastag avartakarón caplattunk, mohával borított előbukkanó mészkövek közt. Imádtam ezt a részt!!! :-)
Egy lerobbant kis esőbeállónál tartottunk egy pici megállót, majd továbbálltunk. Célunk volt megnézni a "köveket": a Három-követ, a Tar-követ, és esetleg a Pes-követ is.

Első kitérőnket a Három-kőre tettük meg. Ide olyannyira alá kellett ereszkednünk (904 m-re), hogy felhőbe merültünk. Így aztán kilátásunk sem volt, sőt ha nagyon eltávolodtunk egymástól, a másikat is alig láttuk. Konkrétan a placcot sem láttuk be, úgyhogy bennem erős hiányérzet maradt.

ilyen volt a Három-kőnél

Visszatértünk a kékre, s haladtunk rajta tovább. Megint a felhő fölé kerültünk, napfénybe - ezzzzztszeretem! :-) Autónyi széles úton, majd köves szépséges ösvényen jártunk. A Tar-kő minimális kitérővel érhető el a kékről, s mivel ez magasabb is, mint a Három-kő (949 vagy 950 m), ez elég is ahhoz esetünkben, hogy a felhő határán, illetve a felhő fölött legyünk újra. Itt van nagy füves placc, mely leszakadó sziklákkal válik el a lejjebb húzódó völgytől, melyben Felsőtárkány is megbúvik.

Eleinte itt is még ködünk volt, ahogy a felhő határa itt tartózkodott...

...,de aztán lejjebb húzódva fantasztikus tengert kínált nekünk látképül, ragyogó Napocskával egyetemben!

(fotó: Peti)

Ahh, be szép is volt!!! Nekivetkőztünk, olyan kellemes meleg szorult meg ezen a peremen. Jött egy csapat túrázó is, velük egy kutya, ők is itt pihentek meg. Jó darabig elgyönyörködtünk itt a tájban, állati szép volt...

kibukkan a Kékes-tető :-)

Lassan azért továbbindultunk.

A következő érdekes hely, melynek csak a szélét érintettük, az Őserdő. Ez a Bükkben egy körülkerített rész, ahol az erdő természetes állapotában maradt meg, mivel egy ideje itt nem folyik erdőgazdálkodás. Wiki szerint erdőrezervátummá nyilváníttatott, teljes területe 375 ha. Ahogy nézem a térképen, régen keresztülhaladt rajta a kék, most viszont már megkerüli a kerítése mellett.
Én már jártam benne pár évvel ezelőtt. Most a kéken haladva megkerültük.

Itt megint egy nagyon-nagyon kedvenc szakaszom következett: ahol karsztsziklás domboldalba vágott keskeny ösvény vezet, majd mohos girbe-gurba fák közt, mohos előmeredő kövekkel. Ó te jó ég, de imádom az ilyet... :-)

Hát igen, itt megint befelhősödtünk. Nemsoká ott voltunk aztán a Cserepes-kői barlangszállásnál (magára a Cserepes-kő csúcsra nem mentünk fel). Itt hosszabb szünetet iktattunk be, körülnézelődtünk, eszegettünk. Egyszer csak hangosan beszélve és vágtatva egy veterán terminátor-turista futott be (szinte szó szerint), majd kicsit később követte a társa. Beszélgettünk velük egy kicsit, ők egyhuzamban loholtak fel már nem is tudom, melyik településről. Ők is szusszantak egyet itt. A bá' pálinkával kínált minket, úgyhogy jó arc volt :-) Egyébként nekem az volt róla az érzésem, hogy eléggé fel volt pörögve, hegyen-völgyön átrohanó volt, és nagyon hadarva is beszélt. Biztosan nagyon aktív életet élt eddig. A társa csendesebb és megfontoltabb embernek tűnt.

Szóval itt található a nevezetes barlanglak, mely szálláshelyül szolgál a turistáknak, ha van benne hely. Nem lehet tudni előre, hogy mikor hányan vannak benne megszállva (egy netes oldalon azt olvastam, hogy állítólag eddig a rekord 16 fő volt). Az ajtaja valami kemény és némileg átlátszó műanyag, bent pedig fapriccsek vannak, valamint polcok, jópár holmi, és egy kályha, melynek kéménye kimered a sziklatetőn át. Valamint éjszakánként állítólag szívesen lopkodják a turisták cuccait a pelék :-D
Íme néhány kép:

Nekem még nem volt szerencsém itt megszállni, de Peti már töltötte itt az éjt. És van egy közös ismerősünk, aki aktívan részt vett a barlangszállás felújításában.
Ez kéktúra pecsételőhely is, az ajtó mellé van erősítve a pecsét, de sajnos csak régi fajta fém, s nem ad valami frenetikus lenyomatot.

Elköszöntünk aztán a két bá'tól, s indultunk tovább Bélapátfalva felé.
Kaptunk újabb ködös-völgyes látképeket még. Közben a jelzetlen leágazáson, mely a Pes-kőhöz visz, észrevétlenül túlmentünk. No, majd egy másik alkalommal!
Megint szép köves-sziklás részen haladtunk az erdőben. Hamarosan pedig egy csúcsjelzés ágazott le jobbra, az Őr-kőhöz vitt. Peti kérdezte, nem szeretnék-e tenni egy kitérőt oda, ám erre most némi vonakodás után nemet mondtam. Azt hiszem, ekkor már kezdtem fáradni, és a 'bakancs kontra bokacsont' harc is folyt.
Az Őr-kő alatt áll egy fantasztikusan bűbájos házikó: az Őr-kői kulcsosház. Csodás kép volt az, ahogyan ezt először megpillantottuk a ködben!

felködlik az Őr-kő ház

Jól körülnéztünk vidékén, és én egyik rajongásból a másikba estem. Ez a házikó egy fantasztikum! Olyan kis helyes, rendezett, és olyan szép helyen van! Fagyöngyök voltak fellógatva a tornácot tartó 2 oszlopra, a bejárati ajtó felett pedig felirat: "Őrkő-ház Természetvédelmi őrhely". Ezen kívül egy tábla tájékoztatott minket, hogy hiúz (és talán farkas) előfordulási és megfigyelési helyen vagyunk, s útról való letéréssel ne zavarjuk eme állatkákat.

Megemlíteném még a Zöld-rétet, melyen megintcsak nagyon látványosan ült meg a köd... S Peti felhívta a figyelmemet arra a szép látványra, ahogyan egy terebélyes fa minden egyes kis ághegyén csüngő vízcsepp fénylik...

a Zöld-réten

S talán innen vehette kezdetét az a számomra borzalmas lefelé ereszkedés, mely most visszagondolva némileg érthetetlen, hogy miért érintett olyan mélyen negatívan... Nagyon-nagyon hosszan kellett ereszkedni lefelé, a bokámnak már minden baja volt a bakancs folyamatos gyötrésétől, és rettenet fáradtnak is éreztem magam... Úgy hiszem, nem vagyok egy hisztis típus, viszont itt néhányszor már arra gondoltam, hogy kifakadok, aztán durcásan lecövekelek... Netán még sírva is fakadok... Olyannyira elég volt.
Arra gondoltam, hogy a Bükk nem adja magát könnyen. Hogy idejöttem az Őrségből, és a 2. nap már készen vagyok... Mert a Bükk az a Bükk! Tekintélyes, tiszteletre méltó... Megjárni egy érdem. Keményen megdolgoztat.
Arra is gondoltam, hogy ez a szakasz simán alkalmas lenne arra, hogy ha valami komoly terepre az ember túrát szervez, akkor a résztvevőket először ide hozná el, és jól felhajtaná őket Bélapátfalváról Cserepes-kőre. Itt aztán hullhat a férgese! Ez lenne a szűrő-túra.
És arra is gondoltam, hogy ha nekem most valaki azt mondaná, hogy muszáj visszafordulni és felmenni újra, akkor én inkább ott leülnék és jól kisírnám magam...
Peti közben komótosan poroszkált, és én meg lemaradtam...

[Most nézem a térképen, hogy a Péter-úton is jártunk :-)]

Volt aztán egyszer egy katonasír. Kövekkel fedett halom, fejfáján egy katona-fejfedő. A felirat szerint Hornst Ostenburg és társa emlékére állították, kik a II. világháború alatt hazájuktól távol itt haltak meg.

Csorogtunk tovább lefelé, egy idő után már aszfaltos úton, majd a Lóczy-forrásnál megálltunk. A vizünk már egy ideje teljesen elfogyott, úgyhogy itt örömmel ittunk nagyokat.
Aztán már be is értünk Bélapátfalvára. Elbaktattunk a Lak-völgyi-tó mellett, és a Szomjas Csuka nevű vendéglátóhely mellett, ahová az előzetes tervek szerint be kívántunk térni. Azonban amikor láttuk, hogy egészen puccos járművek állnak előtte, valamint mily sok ember van bent, úgy gondoltuk, ez mégsem csak egy egyszerű kocsma lehet, úgyhogy továbbhaladtunk "Lapátfalva" belvárosa felé. Térképértelmezési problémákból adódóan nem a hivatalos kéken mentünk, hanem kicsit csalingáztunk az utcákban. Meg akartuk keresni a pecsételőhelyet, azonban előzetesen nem néztünk utána alaposan, hogy ez hol található meg. Úgyhogy némi eredménytelen keresgélés után felhívtam Attilát, telefonos segítséget kérve. Ezt meg is kaptuk: 2 helyen van pecsét: a Szomjas Csukában, és az Apátságban... Pffff........ A Csukát már magunk mögött hagytuk, az Apátság is jóval odébb van... Busz meg jön nemsokára...

Én épp eléggé zagyva állapotban voltam, s az lett, hogy nem kocsmáztunk sehol, hanem elbuszoztunk. Peti megemlítette, hogy ő akár visszament volna a Csukába, amit most utólag roppant sajnálok, hogy nem tettünk meg. Nincs "lapátfalvi" kékpecsétünk sem, és még csak nem is pihegtünk egyet egy kocsmában sem...

Megtettük ezt viszont Egerben, ahol átszálltunk ugyanis buszról (egy Bp-re tartó buszról! :-D) vonatra, merthogy az kényelmesebb, tágasabb. Úgyhogy a vasútállomás melletti két kocsma közül kiválasztottam az egyiket, s ott elidőztünk a vonat indulásáig. Ittunk is valami különlegeset (Tatranski chaj-t?).

Hát így történt ez a szépséges bükki túra.
Én nagyon szanaszét amortizálódtam, de azért, mert a Bükk megmutatta nekem, hogy mennyire nem vagyok kemény... Megmutatta, hogy őt bejárni az teljesítmény, és érték. És én értékelem az időjárást, értékelem a szép természetet, értékelem a túratársamat, és értékelem magamat is, amiért végülis lejöttem magamtól a hegyről :-D
Köszi a túrát, Peti!!! Nagyon jó volt!!!!!! :-)

u.i.: 2 napig ugyanabban a zokniban nyomultam, nem vittem váltót.... Örüljetek, hogy a blogban szagokat nem lehet rögzíteni :-D

7kaland 8-án 8 fővel a Mátrában

A február 8-i szombati napra Judit szervezett egy túrát a Mátrába, a tiszta levegő jegyében (No-Szmog túra). 8-an lettünk végül, kik közül 4-en ismertük egymást, 4 embert pedig a túra alatt ismertünk meg.

A Stadionoktól 1 óra alatt elbuszoztunk a Szurdokpüspöki elágazásig, ahonnan Csaba autóval szállított be minket a faluba. Itt derült aztán ki, hogy Judit telefonja fent maradt a buszon... 

Hoppá. 

Agyalás, telefonálgatás, majd abban megnyugodva, hogy a Stadionoknál lesz leadva a telefon és Judit majd ott tudja felvenni, ittunk némi indító pálinkát, és nekiindultunk a hegynek. 

Csabával rögvest elmélyült beszélgetésbe merültünk, így a környezetemre való figyelésem eléggé korlátozott volt. Olyannyira, hogy este visszafelé tartva megesküdtem volna rá, hogy reggel nem erre jöttünk :-))

Egy darabig földúton mentünk, majd apró vadregényes ösvényre tértünk, mely felvezetett a völgyből a környező szürke, köves magaslatokra. Ezenközben Judittal, mint aktív túravezetői tanfolyam-résztvevők, megszakértettük a Mátra kőzeteit ("vúkáni!"). 

Elvileg már jártam erre, amikor pár éve részt vettünk a Muzsla TT-n, csak akkor pont szemből érkeztünk. Érdekesek ezek az emlékek, mert most egyáltalán nem volt ismerős a hely, és két külön élmény számomra a mostani túra itt, és az akkori hosszú irtó fárasztó lebotladozás a lejtős köves úton. Nem tudtam azonosnak érezni a kettőt.

Egy megállópontnál Csaba és Tamás szemléltették, hogy az emberi kapcsolatok elmélyítése szempontjából milyen eredményeket is lehet elérni ezeken a túrákon :-D Így pl.:

szoros kapcsolatok születhetnek :-)))

Ó, várom már a tavaszt! Hogy ezek a fák, ez a fű és minden növény színre kapjon! Szép fennsíkocskákon pihentünk meg kicsit, bevártuk egymást. Itt elkezdtek hófoltocskák megjelenni.

Egy dombvonulat fölött láttuk a felhő határát, és abból kilátszott valami képződmény. Sajnos a lefényképezése nem sikerült, így szavakkal ecsetelhetem, hogy milyen izgalmasan nézett ki a felhőből kimeredő építmény (talán torony).

A továbbiakban a vonulatok elé bekúszó látványos felhőcsíkokon táthattuk a szánkat. Gerincen haladtunk a Muzsla felé.

Szétszakadoztunk, úgyhogy egy ponton megint összevártuk egymást, egy rögtönzött hócsatával elütve az időt. Valószínűleg ez volt a Nagy-Koncsúr nevű csúcs (640 m), és elég jónak ígérkezett ahhoz, hogy itt tartsunk egy kis pikniket. Úgyhogy elővettük az elemózsiát, nézelődtünk, és meghallgattuk Judit érdekes információit a közelben lévő Hétvezér Koporsója elnevezésű helyről (állítólag ez a Cserhátból látszik alkonyatkor csak, és kb. 11 db völgyet jelent, ha jól jegyeztem meg).

piknik

Továbbhaladtunk, és talán az eddigieknél is jobban szétszakadtunk. Judit, Csaba és Tamás tempósan haladt elöl, én beszorultam, és magamra maradtam egy idő után. Igyekeztem kiélvezni a magányosan megélhető Mátrát, hisz pont egy tök szép helyen haladtam: girbe-gurba mohos fák álltak ki a havas aljzatból.

Már előtte Tamással is elmélyült eszmecserét folytattunk, melyhez most még lett volna mit hozzáfűznöm, de Tamás sehol nem volt, és belső kiáltozásaimat sem hallotta meg, úgyhogy elodáztam a közlést. 

Gyönyörű mintázatú, lecsupaszított fadarabot vettem aztán észre:

Aztán odaértünk a Muzsla (805 m) csúcsra. Körbeálltuk a csúcskövet, melynek tetején egy odakötözött igényes csúcsdoboz volt, és itt vette elő és kínálta körbe Judit az általa készített püspökkenyér-szerű fincsi sütikét, Csaba a pálinkáját, én a forralt bort. Közben megnézegettük a csúcsdobozt, és döbbenetes dolgot leltem benne: egy fél szál csabai kolbászt... Emellett 2 müzliszelet is figyelt, és persze a csúcsfüzet, melybe röpkén rögzítettük ittlétünket.

a Muzslán

Továbbindultunk, s most Judittal merültem tartalmas és mély eszmecserébe. Olyannyira, hogy kétszer is utat vétettünk. Egyszer Judit nagyon hamar észrevette, hogy valami nem stimmel, és visszafordulva megleltük az elágazást. A második esetben viszont már olyannyira elhaladtunk a másik jelzett út mellett, melyre egyébként rá kívántunk volna térni, hogy nem volt érdemes visszafordulni. Ezenközben nagy köd is kerekedett ránk, s Csaba és Tamás valahol elöl jártak. Telefonon kommunikáltunk velük, és visszatértek hozzánk. Akkor térképeztünk egyet, és Csaba kitalálta, hogy ő átvág toronyiránt, hogy úgy jusson a kívánt útra. Tamás vele tartott, mi pedig még továbbmentünk egy darabon utunkon. 

Aztán Judit úgy vélte, hogy rövidíthetünk, úgyhogy széles erdészeti útra tértünk (mely itt valóságos sugárútnak tűnt). Baktattunk bőszen, immár gigantikus tócsákat kerülgetve, de az út vonalvezetése valahogy nem stimmelt össze a térképpel. Valójában nem tudtuk teljes pontossággal, hol vagyunk, s így azt sem, hogy melyik földutat kell néznünk a térképen. Volt belőle kesze-kusza bőséggel. Judit fájlalta, hogy nincs nála a tájolója. Már-már azon gondolkodtunk, hogy balra letérünk, irányba, de aztán mégsem tettük. Egyszer csak viszont egy felfestett zöld jelzést láttunk meg, s ez bizony jó jel volt, már jobban be tudtuk lőni magunkat. Bár hogy egészen pontosan hol is csatlakoztunk most rá a zöldre, erre nézve még mindig két opció kínálta magát, úgyhogy ezt a kérdést elnapoltuk. 

Alighogy ráleltünk a zöldre, máris elveszíteni véltük, ugyanis rögtön egy elágazás jött, ahol egyik ágon sem voltak felfestések... Mentünk egy darabot az egyiken, majd átvágtunk irányban a másikra, s érzésre ezen haladtunk. Pont abban a minutumban, mikor megláttunk szemből közeledni két ember, láttuk meg azt is, hogy egy alig vadcsapás méretű zölddel jelzett ösvény ágazik le a földútról. A szemből jövő két "úr" Csabának és Tamásnak bizonyult, úgyhogy újra eggyé válva csapattunk a kis ösvényen :-)

Mely egyébként nem túl szép helyen haladt: erdőirtásos részen. Aztán patakon keltünk át, majd egy leirtott és otthagyott egymásra dobált gallyas-ágas domboldalon ereszkedtünk le a patakhoz, ahová elvileg a hivatalos út is leereszkedett valahol, bár hogy hol, azt nem láttuk. 

Innentől kezdődött a kemény rész.

Utat nem láttunk. Adva volt egy patak (a Zám-patak), mely a völgy legmélyebb részén haladt, és mellette két domboldal. Úgyhogy felkapaszkodtunk az egyiken, miközben csúszkáltunk fel-alá, oly jóízű sár volt. 

gombákok

Valszeg itt nem a hivatalos jelzett úton mentünk, mert azt nem láttuk, hogy hol megy. Egy darabig a patak feletti domboldalon haladtunk, majd leereszkedtünk a patak medre mellé a kiszélesedő részre, s onnantól ott baktattunk. De nem ám csak úgy simán... 

Ez egy szép szakasz egyébként, verőfényes színes tavaszi/nyári/őszi napon. De számunkra most olyan tényezők jelentek meg, mint: a sok kövekben csetlés-botlás, így teljes figyelem a lábunk alá, megszámlálhatatlan patakátkeléssel vegyítve, s még ránk is sötétedett végül teljesen... Irtó hosszan haladtunk így, és már én is azt éreztem, hogy unom, unom, és most már vége lehetne! Fejlámpákat felkattintva kerestük az utat, mely már sokadszorra tűnt el észrevétlenül... Meglett aztán, kicsit mögöttünk, a patak túlsó oldalán... Átkelés. Csetlés-botlás a rengeteg kövön, egyre sárosabban. Bár ahogy később kiderült, a sárból ez még csak enyhe kóstoló volt.

mohásköves patakmedres hosszú csetlés-botlás

Közben Csaba elhaladt messze előre. Mint később kiderült, próbált hívni, de nem volt térerő. Mikor aztán lett, felhívtam. Szerinte másfél órával járt előttünk. 

Szinte örömujjongtunk, mikor végre elhagytuk a patakmedret. [Bocsánat, csodás patak, és imádlak, de akkor ott már bizony szinte a pokolba kívántalak... :-)] Ekkor tartalmas és csúszkálós emelkedő következett, majd felértünk egy földútra, ahonnan megkezdődött irdatlan sárdagasztásunk. A bakancsunk valóságos holdjáróvá változott, és kb. úgy haladtunk, mint a búvárok lépkednek a tenger fenekén.

Setétben. 

Fejlámpáink bányából hazatérő törpöket imitáló imbolygó sora kitartóan haladt Szurdokpüspöki felé, mely bizony még alapost odább volt... Gusztusos cuppogásunkat csak beszélgetésünk és nevetgélésünk zavarta meg. Egyszer aztán feltűntek a horizonton a 21-es úton haladó autók lámpáinak fényei, majd hamarosan a falu is... Borzasztóan vártuk, hogy szilárd burkolatú útra érjünk, s nagyjából megszabaduljunk több centi vastag sártalpainktól. Szűk fél órával a busz indulása előtt értünk be a faluközpontba, ahol Csaba a kocsmában várt minket. Nem tértünk be hozzá, ellenben kicibáltuk :-) Nagyjából levertük a sarat magunkról, aztán Judit kivitte kocsival az első adagot a buszra. Addig mi még boroztunk és pálinkáztunk egy röpkét, majd miután Judit csikorgó gumikkal visszaért, kivitte a második kört is.

Szép túra volt! Izgalmas volt és érdekes, végig számolgattuk, hogy megvan-e a 7 kaland :-)

Bizony én kellemest elfáradtam, és a busz bágyasztó melegében bóbiskoltam is kicsit.

Judit, én köszönöm a túrát, és szerintem kiváló volt, pont egy túravezetőnek tanuló embernek való :-)