2napos barangolás a Bükk rengetegében

Peti egyik kedvence a Bükk, így kitalált egy 2 napos túratervet január 3-ára, 4-ére. Én pedig vele tartottam - a sík Őrség/Vendvidék után (ahol a szilvesztert töltöttük; beszámoló a későbbiekben várható) vágyódtam hegyesebb tájak felé, no meg a Bükk az mégiscsak a Bükk...

...ahová az odajutás sem egyszerű tömegközlekedéssel. A metró technikai okokból alig vonszolta magát, minekutána kb. 3 percen múlhatott, hogy egy egészségtelen rohanást követően lekéstük a kiszemelt miskolci IC-t. Fél óránk volt, hogy alaposan kiköhögjük magunkat, az IC pót- és helyjegyet a kukába dobjuk, az én jegyemet becseréljük egy félárúra, s felszálljunk egy gyorsvonatra. Miskolcon még villamos, majd busz - s már talán 11 körül járt, mikor az Ómassa felé vezető úton a pisztrángneveldénél a piros + jelzésre léptünk, s megindultunk a hegyre.

Eleinte nem különösebben volt szép a vidék: széles erdészeti utakon, helyenként aszfaltozott út mentében ballagtunk. Eléggé antropogén hatású az erdő erre. Viszont a bükkfák szépsudáran álltak, s prezentálták a hegység fő jellegzetességét.

(fotó: Peti)

Egy barátságosabb rész volt a térkép által Valint-keresztként jelzett résztől (melyet egyébként nem láttunk sehol) kezdődő szakasz. Itt füves aljzaton lépkedtünk távol minden zajtól, sajnos a madárcsiviteléstől is, melyet hiányoltunk. Közben meg fátyolos köd lengett, s nem volt épp melegünk.

 

Néztük a térképen, hogy lehet tenni egy plusz kunkort a Jókai-emlékmű megtekintése okán, az Örvény-kő felé (764 m). Peti kihagyta, én viszont meg szerettem volna nézni, úgyhogy megbeszéltük, hol vár majd rám, s elindultam felfelé.

Érzékeltem, hogy felmagasodó haladásommal egyenes arányosságban ritkul a köd, ami nagy örömömre szolgált. Majd mikor már napsugarak törtek át a fákon, s megjelent az árnyékom is, azt boldog mosollyal nyugtáztam :-) Pláne mikor még őzek is átfutottak a fák közt... A nap hatására felfénylett a sok fehér júdáspénz kerek lapos "virágja", igazán szép volt!

Kisvártatva felértem a Jókai-emlékműhöz, ahol sajnos nem élvezhettem ki a magányos szemlélődés jó érzéseit, mert egy srác és egy csajszi is ott tanyázott, dohányozva nézelődve. Kilátás sem igen volt, mivel köd borította a horizontot. Ennek ellenére remek-szép hely ez, karros fűcsomós mészkőkibukkanásokkal!

a Jókai-emlékmű

Ahogy baktattam lefelé, két embert láttam kotorni egy nagy kidőlt fatörzs körül. Gondoltam, tán geoládáznak épp :-)
Hamarost igen szép látványban volt részem: éles napfényben fürdőző nagy sziklafal mellett haladtam el. Elvileg ez volt az Örvény-kő. Ez a szépséges napfény igen jól esett testemnek és lelkemnek egyaránt.
Ezzel ellentétben állt az előttem mutatkozó megint vastagodó ködfüggöny. Mire leértem oda, ahol Peti dideregve várt, megint ködben voltunk, s ő csak az én mesélésemből ismerte meg a szép napsugarakat.

Baktattunk tovább a közeli Szentlélek felé, s Peti mesélte a pár évvel korábbi itteni élményeit (amikor később érkezett, mint a többiek, s hosszas, éjszakába nyúló kavargás után találta csak meg a turistaházat). Merthogy itt turistaház is van, de számomra főként a pálos kolostorrom miatt érdekes ez a hely.
Embert nem látva baktattunk be a romhoz, s jártuk-néztük jól körbe.

a szentléleki pálos kolostorrom

Tájékoztató táblát olvasva tudtuk meg, hogy az a pillér-alátámasztás nem renoválásra utal, hanem az összedőlés elleni védekezés jele. A kolostor az 1240-es évek körül épülhetett, de szerzetesek már korábban is ezen a vidéken éltek.

Igen fáztunk ekkor, s úgy döntöttünk, a kolostor melletti Hermann Ottóról elnevezett menház előtt álló padasztaloknál eszegetünk egyet, s Peti beizzítja a frissiben vásárolt gázfőzőjét, teremtve ezáltal meleg levest, meleg teát, meleg testet. Egy ott pakolászó gondnok-jellegű bácsitól engedélyt kérve letelepedtünk, s én előcsomagoltam a fő attrakciómat: a zöldfűszeres házi sajtot. Nyammm, nagyon ízletes volt pogácsával!
A gázfőző jól működött egy leves erejéig, de utána apadni kezdett a lángja, majd el is halt. Újra begyújtani nem engedte magát, úgyhogy a további meleg-tervektől el kellett tekintenünk.
A hideg legyőzése mozgásra sarkallt minket, úgyhogy tovaindultunk.

Egy kis aszfalton való caplatás után ösvényre tértünk, s igen szép helyen haladtunk: a fák közt észak felé elnézve is völgyben megülő ködöt láthattunk, és dél felé szintén. Közben meg kövekkel ékített ösvényen túráztunk, ez volt az ún. "Csikorgó".
Jött egy pici aszfalt újra, majd felkanyarodtunk egy földúton, és a lecsupaszított domboldal fölött fönséges látvány tárulkozott fel: egy nagy völgyben tál madártejhez hasonlóan ült meg a köd/felhő, itt-ott 1-1 "sziget" emelkedett ki belőle, s a nagyobb "szigetek" lábazatát változatosan nyaldosták a ködnyúlványok. Vadul lődöztünk, mögörökítendő e csodát :-)

(fotó: Peti)

(fotó: Peti)

Láttuk, ahogy alattunk az aszfaltos úton jön egy autó, az is megáll, kiszáll belőle az ember, és ő is fotózott :-) Gyönyörű volt ez a látvány!!!

Előttünk volt egy nagy domb, a Nyár-Lyuk-hegy (891 m), és az út ezt kétoldalról kerülte meg. Némi tanakodás után mi a déli kerülőt választottunk (Czékus-út). Fenyvesben vitt az utunk itt, igen szeretek fenyvesben is menni! Megvan a sajátos hangulata: a sötétség a fák közt, a tűleveleken való puha osonás...

Közben elkezdett alkonyulni. A célunk volt Bánkútig eljutni, Peti ott foglalt szállást. Egyhelyütt oldalról elénk tért egy ötfős társaság: két pasi, meg 3 kölyöksrác. Amikor ők is a Bánkúti Síházba tértek be, világos lett, hogy ők lesznek a hálótársaink.
És más senki.
Én teljesen azt gondoltam, Bánkúton nyüzsgő élet lesz, lélekben már a sok népre készültem. De nem. Csak a házat üzemeltető néni és lánya voltak ott, az ötfős csapat, és mi.

a szállásunk Bánkúton

Miután bejelentkeztünk a néninél, tájékoztattuk arról, hogy amíg még ilyen fokozatban van a szürkület, gyorsan felszaladunk megnézni a Bálványt (956 m magas csúcs a közelben). Úgyhogy zsákjainkat otthagyva elloholtunk. Hamarosan megláttuk a másik szálláshelyet, a Fehér Sas Panziót, s Peti ekkor kiáltott fel, hogy "dehát ő ebben akart szállást foglalni...", merthogy valami emlékei voltak innen, meg állítólag itt cipóban hagymakrémlevest is lehet enni. Közben azt észleltük, hogy ez a ház jóval modernebb külsővel bír, mint a mi szálláshelyünk.

Rátértünk a Bálvány felé vezető jelzett ösvényre. Felfelé haladva élénkült a szél, nőtt az alkonyat, és hófoltok jelentek meg a fák közt.
A Bálványon áll a Petőfi-kilátó. A kilátó aljában fából faragott tábla mutatja, hogy ez a Bálvány a maga 956 m-ével, melyet valaki ötletesen átkaristolt "állvány"-ra :-)
Peti nem vágyott fel a kilátóba, de én gyors felmasíroztam. Itt részem volt az alkonyi Bükk látványában, a maga sajátosságával. Megpróbálkoztam néhány fotóval:

rálátás a Petőfi-kilátóból az alkonyi Bükkre

Közben felettébb hideg volt, alaposan sűvített a szél...
Szaporáztunk aztán lefelé, Peti fejlámpát kapcsolt, s ezt tettem volna én is, ha nem hagyom eme hasznos szerkentyűt a zsákomban.

Betértünk a Fehér Sasba. Belül még puccosabb volt, mint amilyennek kívülről látszott: sok-sok faberakás, modern kanapék... Hát mégsem bántuk, hogy nem itt foglaltunk szállást!
Sajnos cipóban leves az nem volt, úgyhogy 2 csésze forralt bort kértünk ki. A pultra ki volt téve amolyan tányéralátét-szerű papír, melyen a környék térképe volt, s melyből szabadon tépni lehetett egyet. Úgyhogy szakajtottam is belőle. Különböző színnel különböző túraútvonalakat kínáltak.
A forralt bor igen finom volt, s igen jól is esett!

Visszaballagtunk a mi szállásunkra. Sehol senki nem volt. Kiderült, hogy a másik épületben, az étkezőben tartózkodnak, úgyhogy mi is átvonultunk. Merthogy kértünk vacsit. A néni főzött, s a nagy étkezőben csak az ötfős csapat és mi tartózkodtunk. A 2 fickó közvetlenül csevegett a házinéni lányával, majd velünk is szóba elegyedtek. Peti sok túrás témát tálalt nekik. Közben nem volt túl meleg, mert bár egy gigantikus, 2 ajtós cserépkályha trónolt a teremben, de már nem gyújtották be estére, s épphogy-langyossága nem sok meleget ígért.
Nem is tudom már, mit főzött a házinéni: valami gulyásleves féle volt, másodiknak meg hatttalmas adag étek: Peti rántott husit evett, én meg rántott sajtot, ha jól emlékszem.

Szóval nagyon kis családias ez a Bánkúti Síház, ajánlom szállásként azoknak, akik nem vágynak puccos modern környezetre, hanem elég nekik a közös zuhanyzó, a galérián egymás mellé fektetett matracokon való megalvás (van azért szobás szálláslehetőség is), és aki értékeli azt, hogy egy család maga tartja fenn a szállást. Galáriás szállás ára saját hálózsákkal: 2000 Ft/fő/éj + IFA. Ez volt itt a reklám helye :-)

Peti még sörözött, én talán forró csokiztam, majd elköszöntünk a többiektől, s elvonultunk megtekinteni a galériás szállásunkat. Állati jó volt, mert több szintes volt, de most nem sok matrac volt letéve, csak pont nekünk. Elhúzható függönyökkel lehetett szem elől zárni a fakkokat. Valami falfélével az egyik galériarész ketté volt választva, egyik felén az ötfős társaság kapott szállást, a másik felén meg mi. A többi rész most üres volt. Lépteink alatt recsegett-ropogott az aljzat :-)

Elvackoltunk, még beszélgettünk, pálinkáztunk. Mikor az Ötfősök megjöttek, igen nagy zajjal voltak: még sokat viháncoltak a kissrácok, vicceket mondtak, talán telefonon videókat is néztek, s mászkáltak fel-alá. Közben hangosan "ssss!"-egték egymást ránk való tekintettel :-))

Korán feküdtünk, s korán ébredtünk. Úgy voltunk vele, hogy megvárjuk, míg Hangosék továbbállnak, s mi csak utána mászunk ki.
Reggelit nem kértünk, azt a saját elemózsiánkból fogyasztottuk. Majd fizettünk, megköszöntük a szállást, és útra keltünk. A házból kilépve ÉK felé tekintve megintcsak völgyben ülő köd látványa simogatott minket.

reggeli látvány

Közben nekem némi gubancom akadt az új bakancsommal. Ez a gubanc már a szilveszteri 4 nap alatt jelentkezett, majd itt most újra felerősödött. A gubanc jellege az volt, hogy a bakancs egy része erőteljes nyomást gyakorolt a jobb bokacsontomra, de úgy, hogy estére már oly kellemetlen méreteket öltött az érzés, hogy a járásomon is meglátszott. Mivel próbáltam úgy lépkedni, hogy minél kevésbé érhessen hozzá a bakancs ama része a bokacsontomhoz. Ez pedig ugyebár nem normális dolog, úgyhogy nem is voltam tőle túl boldog. Este üdítő érzés volt kibújni a bakancsból, reggel visszabújni belé már egy fokkal kevésbé volt üdítő, de jó darabig tudtam úgy menni, hogy nem foglalkoztam ezzel a dologgal.

Ma zömében kék egünk és napfényünk volt, aminek igen örültünk. Elhaladtunk újra a Fehér Sas mellett, majd ráláttunk a Bálványra és a Petőfi-kilátóra. Hamarosan egy amolyan erdei szentélyhez értünk: egy fa törzséhez szent dolgok voltak támogatva: kereszt, szentkép, virágok. A térkép a szomszédos rétet Faktor-rét névvel illeti. Elolvastam a kis feliratot a szentélynél, valami olyasmit írtak, hogy ez egy régi szent hely, mert a szénégetők is itt gyűltek össze anno, s fohászkodtak, hogy rendben menjenek a dolgok [kohász-fohász :-)].

a szent hely

A mai terv egyébként az volt, hogy végig a kéken megyünk Bélapátfalváig. Hoztuk is a kékfüzeteket, melybe az első pecsétet már Bánkúton benyomtuk.
Elmentünk a vicces nevű Pipis-hegy mellett, majd nagyon szép karsztfennsíkon jártunk. Ez a Nagymező széle. Úgy szeretem az ilyen tájat!

(fotó: Peti)

A kék szerintem csodaszép helyeken csalingázik erre, időnként betér az erdőbe, de nem távolodik el nagyon az úttól. Vastag avartakarón caplattunk, mohával borított előbukkanó mészkövek közt. Imádtam ezt a részt!!! :-)
Egy lerobbant kis esőbeállónál tartottunk egy pici megállót, majd továbbálltunk. Célunk volt megnézni a "köveket": a Három-követ, a Tar-követ, és esetleg a Pes-követ is.

Első kitérőnket a Három-kőre tettük meg. Ide olyannyira alá kellett ereszkednünk (904 m-re), hogy felhőbe merültünk. Így aztán kilátásunk sem volt, sőt ha nagyon eltávolodtunk egymástól, a másikat is alig láttuk. Konkrétan a placcot sem láttuk be, úgyhogy bennem erős hiányérzet maradt.

ilyen volt a Három-kőnél

Visszatértünk a kékre, s haladtunk rajta tovább. Megint a felhő fölé kerültünk, napfénybe - ezzzzztszeretem! :-) Autónyi széles úton, majd köves szépséges ösvényen jártunk. A Tar-kő minimális kitérővel érhető el a kékről, s mivel ez magasabb is, mint a Három-kő (949 vagy 950 m), ez elég is ahhoz esetünkben, hogy a felhő határán, illetve a felhő fölött legyünk újra. Itt van nagy füves placc, mely leszakadó sziklákkal válik el a lejjebb húzódó völgytől, melyben Felsőtárkány is megbúvik.

Eleinte itt is még ködünk volt, ahogy a felhő határa itt tartózkodott...

...,de aztán lejjebb húzódva fantasztikus tengert kínált nekünk látképül, ragyogó Napocskával egyetemben!

(fotó: Peti)

Ahh, be szép is volt!!! Nekivetkőztünk, olyan kellemes meleg szorult meg ezen a peremen. Jött egy csapat túrázó is, velük egy kutya, ők is itt pihentek meg. Jó darabig elgyönyörködtünk itt a tájban, állati szép volt...

kibukkan a Kékes-tető :-)

Lassan azért továbbindultunk.

A következő érdekes hely, melynek csak a szélét érintettük, az Őserdő. Ez a Bükkben egy körülkerített rész, ahol az erdő természetes állapotában maradt meg, mivel egy ideje itt nem folyik erdőgazdálkodás. Wiki szerint erdőrezervátummá nyilváníttatott, teljes területe 375 ha. Ahogy nézem a térképen, régen keresztülhaladt rajta a kék, most viszont már megkerüli a kerítése mellett.
Én már jártam benne pár évvel ezelőtt. Most a kéken haladva megkerültük.

Itt megint egy nagyon-nagyon kedvenc szakaszom következett: ahol karsztsziklás domboldalba vágott keskeny ösvény vezet, majd mohos girbe-gurba fák közt, mohos előmeredő kövekkel. Ó te jó ég, de imádom az ilyet... :-)

Hát igen, itt megint befelhősödtünk. Nemsoká ott voltunk aztán a Cserepes-kői barlangszállásnál (magára a Cserepes-kő csúcsra nem mentünk fel). Itt hosszabb szünetet iktattunk be, körülnézelődtünk, eszegettünk. Egyszer csak hangosan beszélve és vágtatva egy veterán terminátor-turista futott be (szinte szó szerint), majd kicsit később követte a társa. Beszélgettünk velük egy kicsit, ők egyhuzamban loholtak fel már nem is tudom, melyik településről. Ők is szusszantak egyet itt. A bá' pálinkával kínált minket, úgyhogy jó arc volt :-) Egyébként nekem az volt róla az érzésem, hogy eléggé fel volt pörögve, hegyen-völgyön átrohanó volt, és nagyon hadarva is beszélt. Biztosan nagyon aktív életet élt eddig. A társa csendesebb és megfontoltabb embernek tűnt.

Szóval itt található a nevezetes barlanglak, mely szálláshelyül szolgál a turistáknak, ha van benne hely. Nem lehet tudni előre, hogy mikor hányan vannak benne megszállva (egy netes oldalon azt olvastam, hogy állítólag eddig a rekord 16 fő volt). Az ajtaja valami kemény és némileg átlátszó műanyag, bent pedig fapriccsek vannak, valamint polcok, jópár holmi, és egy kályha, melynek kéménye kimered a sziklatetőn át. Valamint éjszakánként állítólag szívesen lopkodják a turisták cuccait a pelék :-D
Íme néhány kép:

Nekem még nem volt szerencsém itt megszállni, de Peti már töltötte itt az éjt. És van egy közös ismerősünk, aki aktívan részt vett a barlangszállás felújításában.
Ez kéktúra pecsételőhely is, az ajtó mellé van erősítve a pecsét, de sajnos csak régi fajta fém, s nem ad valami frenetikus lenyomatot.

Elköszöntünk aztán a két bá'tól, s indultunk tovább Bélapátfalva felé.
Kaptunk újabb ködös-völgyes látképeket még. Közben a jelzetlen leágazáson, mely a Pes-kőhöz visz, észrevétlenül túlmentünk. No, majd egy másik alkalommal!
Megint szép köves-sziklás részen haladtunk az erdőben. Hamarosan pedig egy csúcsjelzés ágazott le jobbra, az Őr-kőhöz vitt. Peti kérdezte, nem szeretnék-e tenni egy kitérőt oda, ám erre most némi vonakodás után nemet mondtam. Azt hiszem, ekkor már kezdtem fáradni, és a 'bakancs kontra bokacsont' harc is folyt.
Az Őr-kő alatt áll egy fantasztikusan bűbájos házikó: az Őr-kői kulcsosház. Csodás kép volt az, ahogyan ezt először megpillantottuk a ködben!

felködlik az Őr-kő ház

Jól körülnéztünk vidékén, és én egyik rajongásból a másikba estem. Ez a házikó egy fantasztikum! Olyan kis helyes, rendezett, és olyan szép helyen van! Fagyöngyök voltak fellógatva a tornácot tartó 2 oszlopra, a bejárati ajtó felett pedig felirat: "Őrkő-ház Természetvédelmi őrhely". Ezen kívül egy tábla tájékoztatott minket, hogy hiúz (és talán farkas) előfordulási és megfigyelési helyen vagyunk, s útról való letéréssel ne zavarjuk eme állatkákat.

Megemlíteném még a Zöld-rétet, melyen megintcsak nagyon látványosan ült meg a köd... S Peti felhívta a figyelmemet arra a szép látványra, ahogyan egy terebélyes fa minden egyes kis ághegyén csüngő vízcsepp fénylik...

a Zöld-réten

S talán innen vehette kezdetét az a számomra borzalmas lefelé ereszkedés, mely most visszagondolva némileg érthetetlen, hogy miért érintett olyan mélyen negatívan... Nagyon-nagyon hosszan kellett ereszkedni lefelé, a bokámnak már minden baja volt a bakancs folyamatos gyötrésétől, és rettenet fáradtnak is éreztem magam... Úgy hiszem, nem vagyok egy hisztis típus, viszont itt néhányszor már arra gondoltam, hogy kifakadok, aztán durcásan lecövekelek... Netán még sírva is fakadok... Olyannyira elég volt.
Arra gondoltam, hogy a Bükk nem adja magát könnyen. Hogy idejöttem az Őrségből, és a 2. nap már készen vagyok... Mert a Bükk az a Bükk! Tekintélyes, tiszteletre méltó... Megjárni egy érdem. Keményen megdolgoztat.
Arra is gondoltam, hogy ez a szakasz simán alkalmas lenne arra, hogy ha valami komoly terepre az ember túrát szervez, akkor a résztvevőket először ide hozná el, és jól felhajtaná őket Bélapátfalváról Cserepes-kőre. Itt aztán hullhat a férgese! Ez lenne a szűrő-túra.
És arra is gondoltam, hogy ha nekem most valaki azt mondaná, hogy muszáj visszafordulni és felmenni újra, akkor én inkább ott leülnék és jól kisírnám magam...
Peti közben komótosan poroszkált, és én meg lemaradtam...

[Most nézem a térképen, hogy a Péter-úton is jártunk :-)]

Volt aztán egyszer egy katonasír. Kövekkel fedett halom, fejfáján egy katona-fejfedő. A felirat szerint Hornst Ostenburg és társa emlékére állították, kik a II. világháború alatt hazájuktól távol itt haltak meg.

Csorogtunk tovább lefelé, egy idő után már aszfaltos úton, majd a Lóczy-forrásnál megálltunk. A vizünk már egy ideje teljesen elfogyott, úgyhogy itt örömmel ittunk nagyokat.
Aztán már be is értünk Bélapátfalvára. Elbaktattunk a Lak-völgyi-tó mellett, és a Szomjas Csuka nevű vendéglátóhely mellett, ahová az előzetes tervek szerint be kívántunk térni. Azonban amikor láttuk, hogy egészen puccos járművek állnak előtte, valamint mily sok ember van bent, úgy gondoltuk, ez mégsem csak egy egyszerű kocsma lehet, úgyhogy továbbhaladtunk "Lapátfalva" belvárosa felé. Térképértelmezési problémákból adódóan nem a hivatalos kéken mentünk, hanem kicsit csalingáztunk az utcákban. Meg akartuk keresni a pecsételőhelyet, azonban előzetesen nem néztünk utána alaposan, hogy ez hol található meg. Úgyhogy némi eredménytelen keresgélés után felhívtam Attilát, telefonos segítséget kérve. Ezt meg is kaptuk: 2 helyen van pecsét: a Szomjas Csukában, és az Apátságban... Pffff........ A Csukát már magunk mögött hagytuk, az Apátság is jóval odébb van... Busz meg jön nemsokára...

Én épp eléggé zagyva állapotban voltam, s az lett, hogy nem kocsmáztunk sehol, hanem elbuszoztunk. Peti megemlítette, hogy ő akár visszament volna a Csukába, amit most utólag roppant sajnálok, hogy nem tettünk meg. Nincs "lapátfalvi" kékpecsétünk sem, és még csak nem is pihegtünk egyet egy kocsmában sem...

Megtettük ezt viszont Egerben, ahol átszálltunk ugyanis buszról (egy Bp-re tartó buszról! :-D) vonatra, merthogy az kényelmesebb, tágasabb. Úgyhogy a vasútállomás melletti két kocsma közül kiválasztottam az egyiket, s ott elidőztünk a vonat indulásáig. Ittunk is valami különlegeset (Tatranski chaj-t?).

Hát így történt ez a szépséges bükki túra.
Én nagyon szanaszét amortizálódtam, de azért, mert a Bükk megmutatta nekem, hogy mennyire nem vagyok kemény... Megmutatta, hogy őt bejárni az teljesítmény, és érték. És én értékelem az időjárást, értékelem a szép természetet, értékelem a túratársamat, és értékelem magamat is, amiért végülis lejöttem magamtól a hegyről :-D
Köszi a túrát, Peti!!! Nagyon jó volt!!!!!! :-)

u.i.: 2 napig ugyanabban a zokniban nyomultam, nem vittem váltót.... Örüljetek, hogy a blogban szagokat nem lehet rögzíteni :-D