Kéktúrázás a Zemplénben (második felvonás) - 3. nap

A harmadik nap reggele a Pengő-kő közelében, egy a bükkös tisztásán ért minket. Az álmunkat vadak kevésbé zavarták, a göröngyös talaj annál inkább, de a fatörzsek közt átszűrődő reggeli fények mindenért kárpótoltak. Dijaírbelezölddel.

Reggeli fények az erdőben

Az előző napon azt tapasztaltuk, a reggelivel igen sok idő tud elmenni, ezért gyors összepakolás után rögtön útnak indultunk, és azt terveztük, a térképen "Szép kilátás!" jelzéssel ellátott Nagy Péter-mennykő nevű 709 méter magas csúcson időzünk majd többet. Kevesebb, mint egy kilométer megtétele után ezért elhagytuk a kéket és a piros háromszög jelzésen haladtunk tovább a csúcs felé. Egy nyírfoltokkal tarkított láprét, utána sziklás bükkös következett, és már fenn is voltunk egy tisztáson, ahonnan északi irányban valóban pompás kilátás nyílt. A távolban látszott a füzéri vár, mögötte a Nagy-Milic, annál távolabb pedig már Szlovákia.

Nagy Péter-mennykő

Ennél jobb helyet nem is választhattunk volna reggelinkhez, így előkerültek a kenyerek, konzervek, kekszek és a többi tartós elemózsia. És persze Dia pálinkája, amelynek már a látványa is görcsösen összerántotta a nyelőcsövünket - hát még amikor megkóstoltuk! Az alattunk lévő sziklán vörös és fekete áfonya nőtt bőven, igaz, csak néhány szem termést találtunk rajtuk.

Vörös áfonya

Fekete áfonya

Hosszas gyönyörködés és kényelmes reggeli után visszavánszorogtunk a kékre. Itt néha-néha szétszakadozott kis csapatunk, mivel Dóri és én gyakran lemaradtunk valami állatnál, növénynél vagy gombánál, míg Dia és Zoli inkább a lendületes haladás mellett döntöttek, de máskor épp fordítva különültünk el sebességünk szerint.

Mivel legutóbb Regécen tudtunk "tankolni", utána pedig fülledt melegben másztunk fel a Zemplén legmagasabb régiójába, a vizünk fogytán volt, és vártuk, hogy az Istvánkúti vadászháznál megtöltsük palackjainkat. Még az István-kút előtt újfent utolért minket Ildi, aki - mint megtudtuk tőle - nálunk jóval szerencsétlenebb módon vészelte át a tegnapi vihart. Vele együtt kerestük meg a vadászházat, ahol az első mai pecsét begyűjtése után rögvest a forrás keresésére indultunk. Meg is lett hamarosan.

Jelzés az István-kúthoz

A kút valójában egy kb. 10 cm átmérőjű cső, melyből hideg forrásvíz csörgedez, majd folyik tovább egy patakba. A kifolyónál, a friss vízben húrférgek nyújtóztak, de ettől még nem zavartattuk magunkat, láttunk már ilyet másutt. Töltekezés után megcsodáltuk, ahogy az alig feszélyezett Zoltán frissítő lábfürdőt vesz a kb. 10 fokos patakban. :) :-D Zoltán egy hős! Ezután furdalni kezdte az oldalam, hogy mégis honnan folyhat ez a víz. A kifolyó felett egy betonojjektumot találtunk, amelynek a vasajtaja nem volt bezárva, csak egyszerűen betámasztották egy dróttal és egy kővel. Kinyitottuk. A beszűrődő fény megvilágított egy kis medencét, abban gyűlt össze a forrás vize, onnan folyt ki a csövön keresztül. Koszosnak egyáltalán nem tűnt, de azért volt benne néhány behullott levél, faág, egyéb szerves törmelék. Aztán figyelmesebben szemlélve itt is kiszúrtunk néhány húrférget - erre az István-kút vizének "ivóvíz" státuszát fájó szívvel azonnal visszaminősítettük. A következő vízvételi lehetőség azonban elég messze volt, legközelebb az Eszkála erdészháznál, de bíztunk a szerencsében, hogy addig nem lesz gond a nagy meleg ellenére. Az István-kút környéke egyébként a Nyírjes Természetvédelmi Terület néven oltalmat élvez, immár 1953 óta. A legjellemzőbb élőhelyei a nyírligetekkel mozaikos láprétek és sovány gyepek, melyeket bükkösök és mészkerülő tölgyesek vesznek körül. Sajnos viperát itt sem sikerült látnunk, viszont kapcsos korpafüvet és ibolyás nőszőfüvet láttunk a terület növényritkaságai közül.

Ibolyás nőszőfű

Kapcsos korpafű

Vargánya?

Poszméh imolán

Az István-kútnál nem csak vadászház van, hanem erdészház is, itt éppen sátoroztak más túrázók.

István-kúti erdészház

Tovább haladtunk a kéken és elértünk a Mlaka-rétre, ami szintén egy természetvédelmi szempontból értékes láprét nyírfoltokkal. Itt is eltöltöttünk egy kis időt fotózgatással, Dia pedig a térképen jelzett kilátóhely keresésére indult - sikertelenül. A sikertelenség oka saját figyelmetlenségem vala, ugyanis nem tanulmányoztam át elég részletesen a térképet ahhoz, hogy tudjam: a sárga jelzésről jobb kéz felé kell letérni a csúcs felé, nem pedig bal kéz felé!

Intelem

Mlaka-rét

A Mlaka-rét után rövid emelkedő következett. Az út mentén szépen termő szedres találtunk, ez megint maradásra csábított minket. A szedresen túl telepített fenyves, alján pedig forrásvíz szivárgott, ez az erdei zsurló pompás élőhelyének bizonyult.

Szedrezés

Erdei zsurló

Miután megtömtük magunkat szederrel, a zempléni túránk talán legmonotonabb része következett. Jobbra-balra olyan erdők kísérték az utat, amelyeken mind a vágásos erdőgazdálkodás elszegényítő hatásáról tanúskodtak: egykorú, sűrű fiatalosok, megsemmisült erdők tarvágásai néhány hagyásfával, s mindez szabályos téglalapokban. Nem véletlen, hogy ezen a szakaszon nem találkoztunk olyan növényritkaságokkal, mint korábban.

Erdőirtás

Saspáfrány, tömeges gyom az útszéleken

A monoton úton már teljesen kitikkadtunk a vízhiánytól, egyedül Dia mert egy nagyot kortyolni az Istvánkúti húrférgesből. Már a tűréshatárunkat közelítettük, amikor elértünk az Eszkála erdészházhoz, ahol egy táblán azt olvastuk "IVÓVÍZ,  <-- 150 lépés". Ez megváltás volt számunkra, s miután pecsételtünk, a forrás keresésére indultunk. Valójában ez a kút csak egy fikarcnyival tűnt megbízhatóbbnak az István-kútinál, de mivel a szakasztott ugyanolyan gyűjtő medencéjének az ajtaja jól le van zárva, nem tudtuk cáfolni az ivóvíz jó minőségét. :) A víz viszont lassan, változó nyomással csordogált, így elég sokáig tartott a palackok töltése.  Ha fizikailag megoldható lett volna, biztosan gyorsabban ürültek volna a palackok, mint ahogy teltek, mert  a finom, hideg víz a hűs erdő mélyén igencsak jól esett a hosszú, monoton menetelés után a hőségben. Az erdészháznál hosszabb pihenőt terveztünk, mert nemcsak szomjasak, de éhesek is voltunk már. Leheveredtünk hát a fűre és megbontottuk elemózsiánkat. De nem sokáig élvezhettük a helyzetet, mert vörös hangyák gyűltek morzsáinkra, és néhány igen fájdalmas csípéssel tudatták, hogy itt most ők vannak otthon. Talán negyed órányi küzdelem után feladtuk, összecsomagoltunk és indultunk tovább. Kimaradt a szerintem a túra leghorrorisztikusabb része: amikor is Dóri fülébe belerepült egy állat! Szegény Dóri hallotta a zümmögést, de mi nem láttunk semmit a fülénél, így nyilvánvalóvá vált, hogy már bent van a hallójáratában! Jobb ötletünk nem volt, mint hogy próbálja kirázni, de ez persze nem jött össze, és csak a szerencsének köszönhető, hogy a rovar végül a távozás mellett döntött mindenki, de főként Dóri megkönnyebbülésére! Dicséretére legyen mondva: a félelmetes eseményt nevetéssel zárta :-)

Megint elég monoton szakasz következett, de szerencsére most már volt vizünk. Út közben megint érett szederből lakmároztunk.

Hamarosan elértünk a Zsidó-rétre, amely a Zemplén egy újabb fontos természetvédelmi területet. Itt megint láprétek, üde kaszálók és sovány gyepek találhatóak, számos védett növénnyel. A kornistárnicsot (ez gyönyörű!) és a réti kardvirágot sikerült lencsevégre kapnunk, de volt még sok más érdekes növény és állat.

Zsidó-rét

Őszi vérfű

Kornistárnics

Poszméh

Bogáncslepke

Dia és Zoli

Dóri és Attila

Sajnos nem tudtunk sokat időzni a Zsidó-réten sem, mert estig Makkoshotykáig szerettünk volna eljutni. Felfelé ugyan nem kellett már kapaszkodnunk, kb. az Eszkála erdészház óta egyenletes lejtőn ereszkedtünk, de akkor is több kilométer várt még ránk.

Nem minden jelzés ilyen egyértelmű

A Cifra-kútnál még megálltunk pihenni, és itt azt gondoltuk, célegyenesben vagyunk, hiszen a térkép szerint egyenes úton jutunk majd le Makkoshotykára. De a valóság egy kicsit másképp nézett ki. A Cifra-kút után az erdő kicsit ritkul, egymást követik az elágazások, és a felfestés pedig hiányos kezd lenni. Az első néhány kérdéses elágazást még megoldottuk, visszataláltunk a kékre, azonban egy éles jobb-kanyar után már teljesen elvesztettük a jelzés. Kipróbáltunk több ösvényt, de mindegyik sűrű szedresbe vezetett, így azt választottuk, amelyik irányban a legmegfelelőbbnek tűnt, tehát amelyik egyenesen a falu felé vitt. Kemény bozótmászás következett egy bő kilométeren keresztül, anélkül, hogy egyetlen kék jelzést is láttunk volna. Közben szép, fekete, érett, kövér szedrek vigasztaltak minket, így egy fokkal kevésbé éreztük kétségbeejtőnek helyzetünket. Aztán végre kilyukadtunk egy kicsit jártabb, kövezett útra, amely már a faluba vitt. Az egyik villanyoszlopon megláttunk egy kopott, egy másik utcában pedig egy friss kék jelzést. Egy lakossal beszélve kinyomoztuk, hogy lehetett egy régi kék útvonal, kb. ott, ahol lejöttünk, és egy másik, újabb, amelyik rendesebben fel van festve. :) Hogy a kettő hol találkozik, hogyan jöhettünk volna le az újabbikon, azt nem tudjuk, de tény, hogy aki a Cifra-kút és Makkoshotyka között kéken tervezi útját, az legyen résen, és ne essen pánikba, ha a jelzés elvész. (Mert ez garantáltan be fog következni!)

Makkoshotyka

Ekkor kezdett esteledni, nekünk pedig még nem volt szálláshelyünk. Valójában egy faluban sokkal nehezebb sátorhelyet találni, mint az erdőben, hiszen itt minden kis ígéretes folt magánterület lehet, arról nem is beszélve, hogy (hominis homini lupus est) a közbiztonság sokfelé hagy maga után kívánnivalót, bár Makkoshotykát a lakosok biztonságosnak ítélték. A faluban meginterjúvoltuk a helyi erőket, akik a református lelkészségre irányítottak minket. Be is toppantunk a lelkészség kertjébe, ahol nem lepődtek meg nagyon érkezésünkön, bizonyára sokan keresnek náluk szállást. A lelkész és felesége, valamint a harangozó néni tüstént törni is kezdték a fejüket, hogyan segíthetnének, mert amúgy minden szállásuk foglalt. A prekoncepciójuk az volt, hogy nekünk fürdő és WC kell, tehát valamilyen komolyabb szállásra van szükségünk. Ezt a tévhitüket csak sokadszorra sikerült szertefoszlatnunk, mire kifejeztük egyértelműen, hogy nekünk már mindegy, 3 napja nem fürödtünk és ma sem akarunk. :-D Így aztán a harangozó, Aranka néni, befogadott a kertjébe, és az estét nála töltöttük. Hatalmas volt a kert egyébként, egy pottyantós WC is dukált hozzá, ennél többre nem vágytunk. Ráadásul dunai szegfű és díszes darázscincér borzolták a biológusok kedélyeit a sátorozóhelyen. 

Dunai szegfű

Díszes darázscincér

Lecuccoltunk, majd megkerestük a kocsmát, ahol a pecsét leledzik. Igazi kis falusi késdobáló volt, spiccesen komoly beszélgetést folytató és egymás közt heccelődve fenyegetőző férfiakkal, ósdi játékgéppel, elég alacsony árakkal és tűrhető választékkal. Kitűnő megfogalmazás! Gyorsan dokumentáltuk az aznapi harmadik ellenőrzőpontunkat, utána a nap élményeit sör, gyümölcsös sörmódosulatok, üdítő, csoki, ropi, de elsősorban töménytelen mennyiségű kuki elfogyasztásával dolgoztuk fel. Sem én, de talán a többiek sem ettek az utóbbi 10 évben ennyit ebből, de ha belegondolunk, hogy a kuki tulajdonképpen keményítő (vagyis cukor) és só, mindkettő fontos hiánycikké vált a túránk során, akkor érthető, hogy ennyire rákaptunk. Kukitime :-D Ki is váltottuk vele az aznapi vacsorát. Hazafelé a faluban egy kék kútnál visszafogott mosdás és annál gátlástalanabb vízvétel után tértünk nyugovóra.

Nézd meg nagyban! Zempléni kékezés II.

Kéktúrázás a Zemplénben - 2. nap

Első reggelünkön szikrázó napsütésre keltünk az arkai réten - s arra, hogy meg kell pusztulni a sátorban. Igyekeztünk is menteni az irhánkat, s minél előbb elhagyni az ojjektumot. Reggelizési célzattal kiültünk Dóri remek, nagy vízhatlan fóliájára, s a hátunkat tűző Nap már akkor sejttette velünk, hogy ma nem kegyelmez.

Összecsomagoltuk a házunkat egy zsákméretűre, hátunkra vettük, s Arka teljes elhagyása előtt még a temetői kútnál ki-ki megejtette reggeli tevékenységeit fogmosás, ruhamosás képében.

Eztán nyakunkba vettük a Kék Utat. Hamarosan gyönyörű patakmederbe értünk, és nagy örömünkre ott is haladtunk jó sokáig. Ez volt a Boldogkőváraljai-patak, melyet Zolllltán az előző bejegyzésben is már említett. Ez a szakasza most lenyűgözően csodás volt: ösvényünk több helyen keresztezte a patakot, minek egyenes következményeként köveken, fákon keltünk át mi is. Annyira szép volt! Hadd szemléltesse ezt néhány fotó:

Később kicsit megváltozott a táj: a patak medre mélyült, már nem benne mentünk, hanem nála magasabban, és kétoldalt mohával vastagon borított kövek és sziklák hevertek szerteszét. Elvarázsolt erdő volt a javából!

Bájológus túratársaink sem voltak restek: lépten-nyomon leltek valami érdekességet. Került ormányosbogár, leveleinek szélét körbepöttyözve "izzadó" növény (guttáció), különféle lepkék s embermagasságú virág is. Elnézést a pórias fogalmazásért, nyugodtan ki lehet egészíteni a bejegyzést :-D Néhány kép a bájológusok kedvéért:

Guttációs cseppek

Ormányos

Mocsári gólyaorr

Mezei gólyaorr

A szakasz érdekességéhez tartozik, hogy itt találkoztunk össze először Ildivel, kivel később közös történeteink kerekedtek. Ildi magányos túrázó volt, s beelőzve minket vágtatott tova. Ekkor még egy köszönésnél többet nem váltottunk egymással.

Hamarosan egy nagyobb rétre/erdőirtásra értünk, és a fák felett a hegytetőn megláttuk a regéci várat. Hű de szép volt! S tudtuk, oda megyünk még ma!

Regéc vára közeleg

Egyszer csak szembe jött Ildi. Kiderült: elvesztette a jelzést. Együtt vágtunk hát neki megkeresni, s közben megtudtuk, hogy Ildi múlt szombaton indult Szarvaskőről, egyedül kékezik, és célja végigmenni Hollókőig vasárnapig. Nekem nagyon imponált a bátorsága, kitartása és célratörősége. 

Ahogy meglett a kék, hamarosan ő továbbporoszkált, mi pedig komótosabban folytattuk utunkat. 

Már egy ideje beszéltünk a kajálásról, s egyszer csak egy helyes rét került elénk. Ajánlottam rögvest, hogy itt megállhatnánk enni, szerencsére támogatásra talált az ötlet, így aztán ez a szép rétecske lett a piknikhelyünk. 

Miután ettük a májkrémes kenyeret, kolbit, paprikát, barackot stb., előkerült a szőlőcukor is. S ebből nagy show lett, amin hatalmasakat kacagtunk! Attila mondta ugyanis, hogy dobjak oda neki egy szem szőlőcukit. Attila talán 2-3 (?) méterre ült tőlem, s én csak úgy flegmán elhajítottam felé a cukrot. Ő meg kitátotta a száját - és a cukor pont belerepült! Megdöbbenéssel vegyítve tört ki belőlünk a kacaj, mivel véletlen volt az egész! Megismételni nem is nagyon mertem a mutatványt, mondván: a csúcson kell abbahagyni, de Attila unszolására újra útjára indítottam egy szemet, és lám: ez is a szájába talált! Térdemet csapkodva kacagtam, s most már Dóri is, látva az akciót, csatlakozott hozzánk. Jó mulatság volt :-)

Tovább indultunk aztán, s máris Mogyoróskán találtuk magunkat. Dóri megszólított egy nénit, hogy ugyan van-é bolt vagy ilyesmi hely a faluban, s ekképp informálódtunk le a Napkelte Vendégházról. A központon jártunk, mikor is felnézve a Zemplén csúcsaira abszolváltuk, hogy jön egy zivatar. Attila javaslatára behúzódtunk a buszmegállóba, hogy ott vészeljük át az áldást.

Lovak köszöntöttek minket Mogyoróskán

Jött a vihar

"Szevasz, Öreg!"

Mivel már jócskán vártunk eredménytelenül, s közben megtaláltam a táblát, mely a Napkelte Vendégház felé mutatott, felcihelődtünk, hogy áttegyük oda a székhelyünket. Alighogy kiléptünk a tető alól, kövér cseppekben kezdett verni minket az eső. Végül már futottunk, olyan gyorsan jött a víz, s alighogy berobogtunk a Vendégházba, már függönyként szakadt az eső.

A hely eszméletlen volt, egy igazi retro-vendégház! Nehéz lesz leírni a hangulatát :-)

Képzeljetek el egy alagsort, ahova lépcsőn megyünk le. Jobb kéz felé nagyobb tér, benne billiárd-asztal, és néhány retro-játékgép (mintha kályhából alakították volna át őket!). A padló piros-sárga kockás. Bal kéz felé a söntés, a hozzá tartozó éltesebb korú nénivel, valamint egy pici rész egy asztallal, két hozzá tartozó pocakos, falusias bácsival. A bácsik előtt fazék az asztalon, s ebédelnek, közben nézik a tévét :-) A hangulatot a néni "halkítsd már le azt a kurva tévét!" kiáltása fokozza :-)))

Miután lecuccolunk a nagyobbik helyiség egyetlen asztalához, a pulthoz nyomulunk. Választhatunk a kb. 5 féle jégkrémből, majd kedvünk támad Hubertust inni, s kiderül, hogy irdatlan olcsó! Mikor meg észreveszek egy Nescafe3:1-t, s azt kérek, egy hihetetlen retro kék virágos, csorbult szélű kis bögrében szervírozzák! :-))) S még tejszínhab is járt hozzá :-) Király volt az egész!

Az asztalnál iszogatva-jégkrémezve szemléltük egy ideig az ablakon át zuhatagként szakadó esőt, majd jött az ötlet, hogy kártyázhatnánk! Ugyanis Dórinak volt valami növényes kártyája, melyet előző este nem volt kedvünk alkalmazni, most viszont egységesen kedvünk szottyant hozzá.

A szabályokat ízlelgetve, majd átalakítva játszottunk jó pár menetet. Közben még kétszer hoztunk Hubit, Zollltán pedig sörözött. A kedvünk egyre jobb lett, s még az sem szegte, hogy egyszer csak észrevettem: a falhoz támasztott zsákjaink alatt tócsában áll a víz! A falakon át jött be az eső... Szerencsére más-más okból, de nem áztak el a zsákok. Később aztán láttuk, hogy a néni szegény vödörben hordja kifelé a beáradt vizet. Megtudtuk, hogy rossz az épület szigetelése...

Néhány kép, mely remekül érzékelteti a hely retro-voltát:

3 Hubertus után sikerült azért kicsit megőrülnöm, melynek nemcsak az lett a következménye, hogy fotóztam mindenkit, aki a wc-ből távozik, hanem az is, hogy jókat játszotta a kályha-játékgépen, melyet Zollltán meg is örökített. Lehet ildomosabb volna a dolgot letagadnom, de az igazság, hogy én remekül szórakoztam, úgyhogy íme a tanúsítvány: :-))

Az eső végül elállt, így megnéztük hátul az őzeket és nyuszikat, melyeket apró helyen tartottak (a szívem fájt értük nagyon), majd felkerekedtünk Regéc felé. A jókedvünk még kitartott egy ideig, Dórit elő is vette az énekelhetnék, s remek népdalos hangján nevettetett meg minket nótáival.

Attila sem volt rest, tanított nekünk egy extra-hosszú palindromot, melyen megintcsak szétnevettük magunkat, s így pláne fájdalom, hogy nem sikerült megjegyeznem! Attila, kéretik beírni ide!!!

Kis erek mentén, láp sík ölén, odavan a bánya rabja, jaj, Baranyában a vadon élő Kis Pálnét nem keresik!

Ahogy az eső elvonult, rögvest olyan fülledt idő kerekedett, hogy fúltunk meg. A regéci várhoz felmásztunkban szakadt rólunk a víz ezerrel. 

A belépő 300 pénz volt diákoknak, ezt nem sokalltuk, így legálisan behatoltunk. A zsákjainkat a büfénél hagytuk, s terhünk nélkül derítettük fel a várat. 

Jó vár volt, ahol aktív régészeti kutatások zajlottak (aznap épp nem). 

Felhágtunk a csúcsra (egy füves kiemelkedésre), s egy bácsi segítségével elkészítettük csapatunk szolid várfotóját:

Közben láttuk ám, hogy a zivatar nincs még olyan messze - vagy ez már egy újabb...? Néhány domb esőben ázott, s egy szivárvány is megmutatta magát. Később fedeztük fel a fotókon, hogy a hajam állása remekül jelezte a levegőben lévő dús elektromosságot.

Dia és a légköri elektromosság

Ahogy aztán néhány esőcsepp minket is ért, Dóri és Attila levonultak a büfhöz, mi pedig Zollltánnal még kolbászoltunk és fotóztunk kicsit a várban. Szolidan esett, mikor mi is lementünk, s ez nekem olyan jó volt, hogy kicsit ki is álltam a fedél alól.

A várban volt szép pecsét, melyet bőszen benyomtunk a füzetkénkbe. 

Hamarosan búcsút vettünk a vártól, és leereszkedtünk a faluba. Itt aztán több dolgot is észleltünk:

• az idő eléggé előrehaladt, úgyhogy a boltot már nem találjuk nyitva...
• a napból sincs már túl sok vissza, nem jutunk ma már sokáig...
• az ország legszebb buszmegállójára is rábukkantunk
• ... és talán a legszebb kéktúra bélyegzőtartóra is!

formás buszmeg Regécen

a regéci bélyegzőtartó

 A bélyegző a Veronika Panzió kerítésénél volt kihelyezve, hozzá tartozó füzettartó állványzattal, mely a csodás esztétikumot páratlan praktikummal toldotta meg. El voltunk ragadtatva! Főleg hogy egy másik, számomra új bélyegzőt is leltünk a házikóban: ez volt a Szent Erzsébet út pecsétje. Benyomtuk.

Már a túra elején szó volt róla, hogy én - lévén nekem SZÉP-kártyám - a túra végén majd meghívok mindenkit egy főtt kajára, mert majd az milyen jól fog esni. A Veronika Panzió tábláján láttuk a kátya logóját, így felmerült, hogy ehetnénk itt egy jót. Teljesen belelkesedtünk, örvendeztünk azon, hogy mai remek kalandjainkat majd még egy jó főtt kajával is megfejeljük. Sajnos azonban koppantunk: a panzióban nem főztek... Így hoppon maradva indultunk tovább.

A testi-lelki csüggedés kezdett erőt venni a társaságon, s fokozatosan elanyátlanodtunk. Én egyre fáradtabb voltam, s alig vártam, hogy megleljük mai sátorhelyünket. Ám erre még várni kellett néhány órát, s ráadásul hosssssszú felfelé menet kezdődött meg, ahogy a falut elhagytuk.

Megintcsak gyönyörű völgyben jártunk, egyedül az emelkedés keserített kicsit, mivel már ki voltam nyúlva. Mindemellett észleltem a hely szépségeit is, s néhány fotóval próbáltam pontosabb képet megőrizni jövőbeli önmagam számára. 

Attila szétzilált és -szakadt Zemplén-térképét nézve próbáltuk találgatni, hol szálljunk meg ma. Az már nyilvánvaló volt, hogy ma erdei szállás lesz, település nélkül. A pontos hely kiválasztása aztán hosszas procedúra lett, sorban vetettük el a helyeket, és mentünk tovább, míg végül, már erős alkonyban s az én nagy megelégedésemre, egy hely megfelelően látszott: az úttól beljebb ligetesebb fák között. Dóri szorgosan többször körbejárta a helyet, s úgy tűnt, még mindig nem találja tökéletesnek. Én másra sem vágytam, csak hogy ez legyen a megfelelő hely. Már igen fáradt voltam.

Végül jónak bizonyult. Elsőre Dóriék sátra és a mi sátrunk nem egymás mellé került, mert én egy kissé odább lévő hellyel szimpatizáltam. Zollltánnal felvertük a "kutyaólat", és hihetetlen pöpecül sikerült! Ilyen jó még sosem volt :-))

Még javában cuccoltunk, amikor is távolabb a fák közt Attila muflont jelzett! Egy muflon! Még sosem láttam! Attila odaadta a távcsövét, és valóban: láttam a szarvait, és hogy minket nézett! El voltam ragadtatva tőle! Fura mód az állat nem nagyon parázott tőlünk, végül már nem is próbáltunk teljes csendben maradni. Egyszer csak azért odébb állt a muflon.

Kifáradva és -éhezve dobtuk aztán le magunkat Dóri vízhatlan fóliájára, hogy a jól megérdemelt vacsinkat magunkhoz vegyünk. Már erősen sötétedett, s előkerültek a vadas sztorik. No meg a kígyóst se hagyjam ki: Attila viperát szeretett volna látni a túra során. Ez a lehetőség Zoltán idegeit felettébb borzolta, s mivel ennek szerintem meglehetősen viccesen adott hangot időnként, nem állhattuk meg kacagás nélkül. 

Vacsinkat majszolván vaddisznók közeledésére lettünk figyelmesek. Úgy tűnt, nem vesznek észre minket, így aztán tapsolni kezdtünk, s Attila is kieresztette öblös hangját. Ahogy észleltek minket a disznók, máris elvágtattak. Azt hiszem, utána még egyszer jött néhány, de azok is továbbálltak zajongásunkra. Eddigre már teljesen besötétedett, így előkerültek a fejlámpák.

Felvetődött, hogy védelmi okokból a két sátrat egymás mellé kéne helyezni, így aztán Zoltán és az én nagy bánatunkra a kutyaólat áttettük a másik sátor mellé. Eztán már nem sikerült olyan pengén felállítani a lakot, mint elsőre. Sebaj.

 Előálltunk a vadriasztó tervvel, mely két fő pontból tevődött össze:

1. körbepisiljük a sátrat! Meg is tettük, mind tevékenyen kivettük a részünket belőle :-D
2. a sátortartó kötelekre kikötjük az izzadt zoknikat, pólókat, alsógatyákat, így hívva fel szagunkkal az állatok figyelmét arra, hogy ott vagyunk! Megtörtént :-)

Mindezek után ki nyugodtan, ki kevésbé nyugodtan hajtotta álomra a fejét.
Roppant élménydús egy nap volt!

Nézd meg nagyban! Zempléni kékezés II.