Translate

2020. március 1., vasárnap

In memorian... - Pádis

Az alábbiakban egy 2012-ben kelt történetet teszek közzé megváltoztatatlan formában. A történések maguk még annál is néhány évvel korábban estek meg.
A történet egy olyan emberé, aki 2020. február 4.-én elhunyt.
Nem volt még 44 éves sem.
Az élménybeszámolóját az örökségének tekintem. Olvassátok el: gyönyörű helyekről szól, és olyan kalandokról, melyek az ő, az én, és még sok általunk ismert ember véleménye szerint az élet esszenciáját jelentik. 

Pádis
Az erdélyi Szigethegység

Régen ragadtam "tollat", hogy írjak bármiről is, most mégis megteszem. Csodás élmények vannak bennem évek óta, amiket muszáj megosztanom, megírnom. A Bihar hegység, az első találkozás, ami mély nyomot hagyott bennem, a véletlenen múlott. Egy igazi "love story", szerelem első látásra.
Már a neve is rendkívül érdekes, mert mitől lesz egy hegység - szigethegység? Érdemes utánanézni. Persze még érdemesebb felkeresni személyesen, mert valóságos csodaország. Egy igazi "Elveszett Világ". http://hu.wikipedia.org/wiki/Bihar-hegys%C3%A9g


Az utazás előtt nem is hallottam róla, sem képet, sem írott szöveget nem láttam… Van pár barátom, akikkel barlangászunk, egyikünknek felajánlottak egy erdélyi túrázást a dorogi BEBTE szervezésével. Hogy mennyire alul voltunk informálva, azt jól mutatja, hogy még térképet sem erről a vidékről hoztunk :), és pontosan azt sem tudtuk, hová is megyünk… persze ez nekünk nem okozott problémát soha… Minden jóban benne voltunk (és remélem, vagyunk is :))

A kiutazás autókkal, és nagyon hosszan történt, közben csiszolódtunk a csapathoz. Mire célba értünk Boga településen, egy kedves nyugdíjas házaspár panziójába, már nyári délután volt. Ők az első pillanatban nagyon szimpatikusnak tűntek, kiválóan beszéltek magyarul, és vendégszeretésből is jelest érdemeltek. Este már hajtott minket a vágy, végre mozoghatunk a sok órás autózás után, túratársaink javaslatára, akik már itthon érezték magukat, a Három Királyok-vízesést kerestük fel. Páratlan élmény volt, a dübörgő víz látványa… sejtettük, ez nem lesz hétköznapi kaland. Képzeljétek el, amikor mindenhonnan víz folyik…  Este vacsora, közös főzőcskével, baráti hangulatban egy kellemes teraszon, borozgatás, pálinkázás, és anekdotázás… nekünk, újoncoknak. 

Nem ismertük egymást, de köztudott, a természetet szerető emberek gyorsan barátkoznak :). Este már a következő napi programot terveztük, nagy térkép-vizslatásokkal.
A Galbenaria, avagy a Galbina Kőköz volt az úticél. Mindjárt első nap ledöbbentünk, mert az útitársaink autóba pattantak, hogy akkor induljunk :), de mondtuk, hiszen csak 20 kilométer, miért nem gyalogolunk? … Szóval, kocsiba szálltunk mi is… amit az első pár kilométeren meg is bántunk. Eszméletlen rossz utak mindenhol… a kátyúkat már nem lehet kerülgetni, csak kiválasztani a szimpatikust :( Nagy nehezen elértünk a Galbenáriához.
Lélegzetelállító élmény a patakon, a köveken lógva felmászni a vízesésig… Segíteni is kellett sokaknak, ezzel sem volt gond. Első a biztonság. Éppen nagy vízállás volt, nem lehetett felsomfordálni a patakparton, ki kellett mászni az utat :).
Élveztük, mint a gyermekek az új játékot, és persze bemásztunk, lemásztunk mindenhová. A vízesés szájánál is annyi víz ömlött, hogy nem lehetett kijönni mellette.
Az időjárás nem fogadott minket a kegyeibe, pár perc és elborult az ég, dörgés-villámlás kíséretében megérkezett egy kedves vihar… a futás már nem segített, bebújtunk egy barlangba, de egy idő után már a barlangban is mindenhonnan víz folyt, ez sem segített, ilyenkor már minden mindegy jeligével el lehet indulni bátran… Amire leértünk a kocsikhoz, éppen elállt az eső és kisütött a nap:) Pádis már csak ilyen :) - egy pillanat alatt megváltozik minden. Estére visszatért még a vihar, de ami az izgalmas benne, hogy pár kilométerre tőlünk gyönyörű napsütéses időben túráztak a barátaink… Kimerülten, élményekkel terhesen ültünk a vacsorához, és persze a szokásos térképnézés, másnapi túratervezés volt napirenden.


Barlangászni szerettünk volna. Volt nálunk alap felszerelés is, ezért úgy gondoltuk, nem lehet semmi baj. Reggeli induláskor kitaláltuk, hogy mi bizony nem autózunk, kell a mozgás, és egy kellemes tízenegynéhány kilométeres séta még nem ártott meg senkinek:) , de felajánlották, hogy a felszerelésünket, enni-, innivalókat elviszik kocsival.
Ekkor még nem tudtuk, hogy ez mekkora hiba lesz…


Az este egy kicsit görbe lett, és bár részletesen megbeszéltünk mindent, valahogy sikerült félreértenünk egymást és másnap két különböző helyre juttatni a felszerelést és magunkat. De semmi pánik, a telefon halott próbálkozás, CB rádiónk süket. Vártunk délig egy kellemes éttermi ebéd kíséretében a Pádis-fennsíkon, aztán kitaláltuk, ha már így alakult, lőttek a barlangászásnak, legalább túrázzunk egy jót. Térkép volt nálunk –  anélkül el sem indulnék semerre -, meg egy kis hátizsák, két-három szelet csoki, liter víz… nyáron... 30 fok melegben.
De, kemények vagyunk… itthon 30 – 50 km-en mindannyian, páran 100 km-es teljesítménytúrán is megálltuk már a helyünket, mi baj lehet? Megterveztünk egy "apró" körtúrát a Boga-katlan körül...
Sajnos azt csak utólag tudtuk meg, az erdélyi térkép nem szentírás… ami ott van, az nem biztos hogy ott van, úgy van a valóságban is… 


Az út felénél lehettünk, amikor kitaláltuk, hogy rövidítünk, mert közeleg az este… Szépen néztük a szintvonalakat, na igen, itt meg itt lemegyünk (úgy 600 m körül ), átkelünk a kis patakon, és ott megy a másik út, ha nem is jelzett, de levisz Bogára. Már az elején éreztük, ez kemény csapatás lesz… a papír sokat elbír, ezt tudjuk… de a hegyoldal meredeksége alig volt járható. Fától fáig ereszkedtünk, gyökerekbe, ágakba kapaszkodva, kiforduló kövek között… Elértük a patakot, illetve annak egy felsőbb ágát, de ez sem volt egyszerű, mert a patak elveszett a növény- és sziklarengetegben. A patak inkább volt bújócska, mint járható ösvény, ágak csapkodtak minket, sziklákon csúszkáltunk... Egy telefont is sikeresen víz alá küldtünk.

Hoppá!
Elfelejtettem egy fontos történést… Még nem is meséltem 5. társunkról, egy négylábúról. Szegénykém hozzánk csapódott Pádison, és nem is értettük, hogy mit akar, elkezdett követni minket. Azt ekkor még nem tudtuk, hogy itt ez így szokásuk, megpróbáltuk elijeszteni, elzavarni, de makacs volt… És konok, ha lemaradt, eltűnt mögöttünk, pár perc múlva előbukkant előttünk, inkább feladtuk, és hagytuk, hogy kísérjen. Nem is volt vele gond, élveztük egymás társaságát. Ha idegen kutyákat szimatolt, azonnal vad morgásba kezdett, sejtettük, ha kellene, meg is küzdene értünk… Talán az ösztönei, vagy a "hegy jó szelleme" vezette hozzánk, de nagyobb biztonságban nem is lehettünk volna :) Azt este mesélték vendéglátóink, hogy történt már olyan eset, hogy egy ilyen erdei kutya emberéletet mentett. Egy turistára ősszel rásötétedett, és a vaksötétben a kutya állította meg, majd maradásra bírta. Az éjszakát egymáshoz bújva vészelték át. Majd reggel, mikor kivilágosodott, látta meg a túrázó, hogy egy hatalmas szakadék szélén aludt, melybe pontosan belevezetett az út…


A mi kutyánk követett minket végig, és kezdtük sajnálni, úgy voltunk vele, itt a patakon biztosan nem jut át, de megoldotta, hihetetlen ügyességről tett bizonyosságot.
Elértük a patak torkolatát, bizakodva, hogy mindjárt otthon vagyunk, végre ehetünk, ihatunk kedvünkre.
Sajnos a térkép megtréfált minket... a találkozás valóban megtörtént, de volt egy kis szintkülönbség… függőlegesen 30 - 40 méter… ami nem vicc. Láttuk az utat a túlparton magunk alatt, de elérni esélyünk sem volt. A völgyben ekkor kezdett lebukni a nap, és egyre sötétebb lett minden. Ide már nem értek a meleg sugarak. Nem volt mit tenni, mint a következő hegyre fel… 


A Vigyázó, vagy ahogy a helyiek hívják, a Vlegyásza magasodott előttünk 1834 m-es csúcsával, amiből mi persze csak az előttünk álló pár száz métert láttunk mindig. Volt még egy próbálkozás a következő pataknál, de ott 100 méteres sziklafal zárta el az utat. Elindultunk felfelé, egymást bíztatva, ki nem mondott szavakkal és mérgelődéssel, hogy miért kerültünk ide…

Sokat jártunk, sokfelé, de ezt nem fogjuk elfelejteni… eszméletlen volt… 1400 méter körül belefutottunk egy szúrós - cserjés zónába, amin valósággal úgy vágtuk át magunkat… aztán még feljebb a törpefenyvesek világába. Szerencsénk volt, itt találtunk egy forrást, és bár vigyáztunk végig a forrásvízzel, szomjunkat oltottuk serényen. És pihentünk is keveset. Ebben a magasságban sikerült először CB-n beszélni a többiekkel, és bár sokszor nem értettük egymást, vagy csak szakadozva, de megnyugodtak, hogy még élünk, egyben vagyunk, és ha messze is, de igyekszünk feléjük és semmiképp se hívják a Barlangi Mentőszolgálatot, megoldjuk a lejutást.
Ekkor ment le a nap. Találtunk egy utat a hegy teteje előtt (a csúcstámadást most kihagytuk, de nem sok hiányzott), azt követtük, amíg el ne vétettük. Sajnos a jelzések rapszodikusan vannak felfestve, bárhol, bármikor előbukkanhatnak bármin, de el is tűnhetnek jó ideig. Most ez történt, ami nagyon megviselte a csapatot lelkileg. Kiborultunk, eljutottunk szellemi - fizikai tűrőképességünk határára…  Egyikünk nekivágott lefelé, vaktában, hogy minden mindegy, ő lemegy bármi áron... Visszafordulva megpillantottuk a leágazást jelölve, és megtaláltuk a helyes utat. Az erdőben már szürkült, amikor ismét együtt volt a csapat, hosszas rábeszélések, könyörgések után.


Hullafáradtan értünk le Bogára. Persze mindenki legnagyobb döbbenetére… A háziak évtizedek óta nem láttak még olyat, hogy valaki 60 km-t gyalogoljon ott, ahol mi megtettük. Azt hiszem, sokat nőttünk a szemükben kitartásból és erőnlétből. Újdonsült barlangász barátaink is csak hüledeztek a kalandjainkon.

Ottlétünk maradandó nyomot hagyott a helyiekben, mert egy évvel később is úgy fogadtak minket, mint a hazatérő fiút a szerető család.
Mindig tudták, kik vagyunk, honnan jöttünk, és az emlékezetes túra is élénken élt a fejükben. Azóta is minden évben úgy érzem, ide vissza kell még térni.

 
De ez már a következő rész tartalma, Pádis - „nagy zsákkal” a Szigethegységben … hamarosan …

- Világi Péter -

A történtek leírása - tudtommal - sosem fejeződött be. Az élmény már csak az Övé.
Mi pedig emlékezünk.
...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése