Chopok x 2 - Két napos téli túra az Alacsony-Tátrában

A 2015-ös év első Porszemes túrája az Alacsony-Tátrában, a Chopok nevű csúcson és annak környékén találta csapatunkat, melynek tagjai valának ez alkalommal: Csab, Balázs, Zsolti, SanyiBarbapapi és Dija nevezetű személyem. Igazi téli havas túrára készültünk hótalppal, hágóvassal, hólapáttal és lavina jeladó-vevővel.

Kiutazásunk január 31-én, szombat nagyonhajnalban terveződött Hévízgyörkről Balázs autójával. A nagyonhajnali indulás inkább hajnaliba csapott át, de így is tartósan sötétben utaztunk még jó darabig. Elviekben 3 óra alatt ki lehet érni, s így jó lett volna már 9 felé nekiindulni a túrának. Ez az időpont azonban jelentős csúszást szenvedett több okból kifolyólag, úgymint.

Már javában Szlovákiában jártunk, amikor is egyre többször találkoztunk azzal a jelenséggel, hogy a vastag hóréteg alatt roskadozó, út fölé hajló fák az útra szakadtak, vagy út menti fák dőltek az útra. Volt, hogy emiatt a forgalmat is megállították, de volt, hogy pusztán nekünk kellett útra dőlt fákat kerülgetve óvakodni, mely Csab száguldását jelentősen visszavetette. Mindez csodafehér tájon zajlott, úgyhogy gyönyörűséges volt!

szép helyen álltunk meg pisilni :-) (fotó: Kerekes Zsolti)

Már nem jártunk messze Trangoskától, a kiszemelt parkolótól a hegy alatt, ahol hagyni kívántuk az autót. Ide egy vékony, patakvölgyben felfelé kígyózó út vezetett, mely most jelentős autósforgalmat bonyolított, mivel sokan igyekeztek síelni, snowboardozni a hegyre. A felfelé igyekvő autóknak hol volt, hol nem volt hóláncuk. Mi téli gumiban nyomtuk, és szépen haladtunk is volna tartósan felfelé, ha nem lett volna szükség időről időre a megállásra a szembe jövő autók miatt. Közben az útszélen autók álltak és szerelték fel a hóláncot. Nagy össznépi hóban evickélős mulatság volt.

Épp jól haladhattunk volna, de az előttünk megálló sor miatt kényszerűségből mi sem tehettünk mást, minthogy lehúzódtunk az útszélre, s Balázs előkotorta a hóláncokat. Kezdetét vette a hosszadalmas hóláncos szenvedés :-))) Lánczörgés, vitázás, cigifüst, gengszter rap, napszemcsi, másik kocsik hórukkolással való megtolása, kocsi körül kacagva kergetőzés, hóba ugrás és hóba belevágás, miközben Sanyi keservesen izzadt a láncokkal - bizony szép, vidám időtöltés volt :-) Ám egyszer csak azt vettük észre, hogy már csak mi maradtunk ott... Felkerültek a láncok, de az egyiket hamar le is dobta a kerék, úgyhogy újra kellett szerelni. Nagy nehezen azért meglett, s óvakodva nekiindultunk felfelé. Kicsit kattog a jobb oldali, sebaj, csak' kitart! Így értünk fel a parkolóba végre.

a látványunk a parkolóból

Mire aztán az átöltözési és felszerelkezési ceremónia is lezajlott, 11 óra lett... Tervünktől így el kellett állnunk időhiány okán, s a Chopok nevű csúcsot vettük célba (2023 m), mellőzve most a Dumbier (Gyömbér) csúcs megjárását. Sípálya szélében kezdtünk felfelé nyomulni, s igen hamar nekiállt melegünk lenni... Egy platóra felérve kicsit neki is vetkőztünk, s volt, aki hótalpat, volt, aki hágóvasat magára véve haladtunk tova, miközben nem feledtünk el időről időre hátranézni s csodáli a kitárulkozó tájképet....

(fotó: Kerekes Zsolti)

Szétszakadoztunk, s az épp aktuális sípálya tetején vártuk be egymást, miközben a síelőket szemléztük. Kis csoki(-szotyi-ropi) + meleg tea, aztán a közeli Kosodrevina ház felé indultunk el - a legnagyobb szűzhavon át. Mélyen beleszakadva nehézkesen és időigényesen evickéltünk.
A ház mellett Sanyi a hótalpakon elöl nekivágott a hónak, Balázs és Zsolti követték. Csabbal addig néztük őket, bizonytalanul, hogy lehet nem erre kellene menni. Sanyiék is erre jutottak, s visszafordultak. Megtárgyaltuk, hogy a felvonó nyomvonalán, azaz alatta vágunk neki a csúcs felé vezető emelkedőnek, úgyhogy arra vettük az irányt.

(fotó: Kerekes Zsolti)

S nekivágtunk vala. Itt aztán lehetett gyakorolni az elöl haladás során adódó nyomtaposási feladatot. Kipróbáltam, és mondhatom, jó kis edzés combra és kitartásra! A mély hóban ugyanis az elöl haladón kívül mindenki másnak az a könnyebbség, hogy már meglévő nyomba léphet.
Közben Sanyi és Balázs egyre inkább elmaradtak, majd már nem is láttam őket. Gondoltuk, hogy visszafordultak, mi viszont mentünk tovább. Balázs később elmesélt egy árokba nyakig hóba szakadós sztorit, mely szerintem egy roppant érdekes tapasztalás és legjobb lenne itt is rögzíteni, úgyhogy megpróbálom tőle megszerezni az élmény leírását :-)

Egyre feljebb érve hűlt a levegő, és feltámadt a szél. Még lent a parkolónál volt egy tábla, mely a csúcsra -12 fokot ígért. Csab végig nem húzott kesztyűt, és később láttam, hogy kézfeje "besünösödött", azaz a szőröket fehér dérburkolat lepte be :-) Eléggé lefagyott a keze...

Zsolti elhaladott előre, mi pedig egymás nyomdokában ballagtunk, pontosabban én Csab nyomdokaiban. Egyre kevesebbet beszéltünk, mivel egyre inkább fogyott az energiánk. Délután volt, s én ma még csak egy szendvicset ettem, ám Csab még annyit sem. Inni roppant keveset ittunk, úgyhogy ki is voltunk tikkadva, én pedig úgy éreztem, ha nem érünk mindjárt fel a csúcsra, s ott nem állok neki gyorsan enni, menten összeesek, mert elfogy az energiám... 

Ám egyre inkább felhőben mentünk, s a csúcs sem akart előtűnni. Minden lankásabb rész után már azt vártam, hol lesz vége a felvonónak, hisz ott a csúcs. Közben a felhők jöttek-mentek, időnként kitisztult a látóhatár. Ilyenkor sasoltunk előre bőszen. Fázásom is egyre inkább gyötört... Rossz volt nézni, ahogy Csab többször szakadt bele vissza ugyanabba a nyomba, és mindig újra és újra erőt kellett gyűjtenie, hogy kiküzdje magát onnan...

Aztán végre feltűnt egy épület sarka, majd a többi része is. Végre, felérünk!! Zsolti lőtte rólunk az alábbi fotót, szerintem állat, tiszta sarkvidéki expedíció-feelingje van :-)))

Scott kapitány és hű követője :-) (fotó: Kerekes Zsolti)

Szóval, rohadtul kimerülve értünk fel. A ház környéke nyüzsgött az élénk síelőktől, mindenfelé lécek és snowboard-ok voltak a hóba szurkodva. Rövid úton tisztáztuk, hogy azonnal bemegyünk a menházba. Ez volt a Kamenna chata kb. 2000 m-es magasságban. A ház egyébként durván be volt havazódva, mintha tejszínhabba és habcsókba lenne burkolva :-) De én ezt akkor alig vettem észre kimerültségemben.

a Kamenna chata (fotó: Kerekes Zsolti)

Határozottan benyomultunk a házba. Ami odabent fogadott minket, az tömény heringeffektus volt: eleve alig fértünk be, ülőhely az nyilván nemigen volt, nyüzsgő hangzavar, a pult előtt millióegy ember várakozott, hogy kikérje az éltető élelmet és italt... Letojtuk, olyan fáradtak voltunk. Fal mellé állítottuk a zsákokat, és egy pad csücskére rogytunk. Zsolti nem bírta sokáig odabent, a tömegundor gyorsan erőt vett rajta, úgyhogy ő kiment az előtérbe. De mi Csabbal olyan fáradtak voltunk, hogy elég jól figyelmen kívül tudtuk hagyni a zavaró humán tényezőt, és én élveztem az ülő pozíciót, a mérsékelt meleget, majd hamarosan az előcsomagolt meleg teát, szendvicset és csokit is. 

Nos, negyed 4 volt, mire a menházba értünk, és 4-ig engedtük meg magunknak, hogy ott hesszeljünk. Akkor azonban a sötétedére való tekintettel el kellett indulnunk lefelé. Zsolti már korábban lelépett. Erőt vettünk magunkon, felszedelőzködtünk és kimentünk.

Nagy felhőség, enyhe szürkület és masszív hideg fogadott. Úgy döntöttünk, hogy a lefelé útra mi is felvesszük a hótalpakat, de mire felszereltem magamra, már szétfagytam. 

Botladozva nekiindultunk. A kézujjaim és lábujjaim jó szokásuk szerint alig érezhetőre fagytak, s én megintcsak reménykedtem abban, hogy a mozgás majd felserkenti bennük a jótékony vérkeringést. Ez idővel valóban meg is történt, a kézujjaimba maradéktalanul visszatért a vér, a lábujjaimba pedig annyira, amennyire az elázott bakancs engedte. Én ezzel is elégedett voltam.

Ahogy felmelegedtem, a kedvem is jobb lett. Jóízűeket botlottunk a hótalpakban, s idővel már káromoltuk őket rendesen, mivel rohadtul nem bírtunk bennük menni :-) Aztán jókat kacagtunk egymáson, micsoda szépséges balettmozdulatsort adtunk elő, valahányszor beszorult a hóba a hótalp, vagy megbotlottunk saját magunkban, elvesztettük az egyensúlyunkat, vagy épp térdig szakadtunk a hóba, aztán alig bírtuk kirángatni a böszme hótalpakat, a mozdulatsort pedig különféle elesésekkel zártuk - szóval azt kell mondanom, egyedi és megismételhetetlen produkció volt :-))) Így haladtunk lefelé. Közben Csab konkrétan meggyűlölte a hótalpat, s szerintem titkos terveket szőtt a világ összes hótalpának megsemmisítésére :-)))))) Én megálltam ott, hogy nekem a hótalp nem barátom. Kész.

Eznapi hótalpas előadásomat egy különleges produkcióval zártam, melyet senki nem látott :-D Orraestem, és hosszú perceken át nem bírtam talpra vergődni, hol jobbra, hol balra hasaltam el, majd már a hátamon fekve fejjel előre csúsztam. Valahogy aztán megfordultam, de most meg orral előre csúszva túrtam a havat, majd a seggem a magasba emelve mint egy kukac próbáltam felkelni, de már-már feladtam, annyira nem akart összejönni :-D Csab mindebből semmit nem látott, mert közben előrébbhaladt, úgyhogy egyedül kuncogtam magamon :-)) Valahogy aztán két lábra álltam (én, az előember), de már alig vártam, hogy a Kosodrevina ház mellett letépjem magamról a hótalpakat, s jó messze hajítsam........

Azt a megkönnyebbülést, melyet a hótalpak magunkról való eltávolítása idézett elő bennünk, nehéz szavakba foglalni... Csab a többieket keresve bekukkantott a házba, de mivel nem voltak ott, gyorsan indultunk tovább az egyre masszívabb szürkületben lefelé. A sípályákon már csak elvétve suhant el 1-1 fejlámpás árny, úgyhogy egészen a magunkénak éreztük a csúszkapályát. Olyannyira, hogy fenékre ülve ujjongva csúszkáltunk lefelé, és mivel tök jó lejtése volt, egész hosszúakat tudtunk csúszni :-)))
Aztán megláttuk végre azt a gépet is, mely a sípályákat egyengeti: ez a ratrak nevű szörnyeteg. Micsoda hatásos megjelenés volt: a sötét sípályán fentről érkezik egy hatalmas reflektorokkal felszerelt szokatlan kinézetű monster, mely lánctalpakon surran, és csíkosra keni a pályát :-))) A ratrak által szűzre egyengetett terepen elsőként a mi lábunk hagyott nyomot :-))))

Toronyiránt közelítettük a parkolót, melyet már majdnem teljes sötétségben értünk el. A többiek már mind a kocsi mellett dekkoltak, úgyhogy gyorsan bemálháztuk a holmit és magunkat, s elindultunk Myto település felé, ahol is foglalt szállásunk volt az Encian Panzioban.

Sanyi a nyelvtudásával hamar szót értett a szállásadó nénivel, aki szlovák mellett angolul is kommunikált. Elfoglaltuk szobáinkat, Sanyi főzött nekünk a szobában gázfőzőn vacsit: levest és szalonnás babos konzervet :-) Igazán jól estek. Lementünk aztán még inni egy-egy csupor bort, meg beszélgetni kicsit, aztán forró fürdőket véve szunnyadni tértünk.

Reggel 6-kor volt ébresztő, hogy a házinéni által fél 8-kor szervírozott reggelit már indulásra kész állapotban fogyasszuk el. Ragyogó égboltra, szép hóra és hatalmas jégcsapokra virradtunk.

a szállásunk Myto-n (fotó: Kerekes Zsolti)

Reggeli előtt még átnéztük a kézműves portékákat, amiket a panzióban eladásra kínáltak. Csupa jó dolgok voltak: bögrék változatos forma- és színvilágban, kerámia apróságok, kézműves ékszerek, pólók, teafüvek, tányérok stb. Zsolti már előző nap vásárolt kedvesének holmit, de most Csab és én is elcsábultunk 1-1 begrére. Fotó majd a beszámoló végén :-) Hozzáteszem: minden olcsóbb volt, mint itthon nálunk a kézműves vásárokban!!

Nekem nagyon jól esett a reggeli: sajt, felvágott, vajas kenyér, müzli, tea és kávé. Energiaügyileg felszerelkezve búcsúztunk el az Enciántól, s újra a tegnapi parkoló felé vettük az irányt. Más kiindulópontot a túrára rövid úton nem értünk el a közelben ugyanis.
Mivel ma relatív korán indultunk, nem találkoztunk újra a tegnapi rengeteg autóssal, így ma hólánc nélkül is lendületesen fel tudtunk hajtani a parkolóba. Csodálatos napsütésben szikrázott az egész táj!

csodareggel a Chopok alatt

Mára azt terveltük ki, hogy másik sípályák mentén törünk a magasba, teszünk egy pici kitérőt a Derese nevű csúcsra (2003 m), majd a gerincen átballagunk újra a Chopokra. Gyakorlatilag Trangoskáról 1 napos túrával 3 csúcs érhető el: a Dumbier (Gyömbér), a Chopok és a Derese. Nagy vágyunk, a Gyömbér most sajnos nem fért bele időhiány okán (szombaton a késői indulás és a korai sötétedés miatt, vasárnap pedig az időben való hazaindulás kényszere miatt), így maradt a másik két csúcs.

Egy darabig fák között haladtunk felfelé, majd rátértünk egy sípálya szélére, és onnantól sípályák oldalában túráztunk. Időnként sítúrázók haladtak el mellettünk, s bizony mondom, hogy ez még egy nagyszerű tevékenység lehet! Feltúrázol a magad erejéből a hegyre (nem pedig kényelmesen egy felvonó viszi fel a segged), majd pedig lehasítasz a sítalpakon..... Egy a hiányosságom: hogy még életemben nem volt sítalp a lábamon :-)))) De ami késik, ugyebár, nem feltétlenül marad el :-)
Némely síelőt és snowboard-ozót hódolattal bámultunk: a vérprofik óriási hófelhőt felverve ezerrel és magabiztosan száguldottak lefelé. Volt, aki háttal siklott...!
Ma hólapátokat is vittünk magunkkal, mivel el akartuk ásni egymást, azaz ki akartuk próbálni, milyen érzés hó által eltemetve lenni.

Egyre magasabbra törve visszabámészkodva egyre szebb és szebb látvány várt ránk. Meg-megálltunk szusszanni, nekivetkőztünk, hó alatt megbúvó csörgedező patakot csodáltunk vagy épp mókáztunk... Néhány életkép:

Csab és én (fotó: Kerekes Zsolti)

Bali és Sanyi (fotó: Kerekes Zsolti)

a "Badacsony" :-)))

Balázs megteázik (fotó: Kerekes Zsolti)

(fotó: Kerekes Zsolti)

Megint szétszakadozott a csapat. Mint később kiderült: Zsolti fájlalni kezdte a térdét, mely egy múlt hétvégi túrán kezdett rakoncátlankodni. Sanyi és Balázs kényelmesebb tempóban haladtak.
Csabbal hamarosan rátértünk egy cikk-cakkos pályára. Kimelegedve, beszélgetve, a tájat csodálva és önnön mozgásunkban örömködve haladtunk. Csodás szakasz volt......

Ritkás lábnyomok vezettek a Derese csúcs felé, úgyhogy mi is elhagytuk a sípályát, és zömében szűz havas terepre tértünk. Csab saját utat akart törni, így ő keményen dolgozott, én pedig kényelmesre vettem, és a nyomaiban haladtam. Közben teljesen fel kellett öltöznöm, mert itt most már megint hideg kezdett lenni igencsak. Kabát, kesztyű, sapi és kapucni is felkerült.
A csúcs közelében egy platóra felérve csodáltuk kicsit a tájat. Én már megint megéheztem, és a gondolataim sokszor már a Chopok felé jártak, ugyanis ott terveztünk enni.
Konkrétan a Derese csúcsra nem mentünk fel, az még egy csöppet odébb lett volna. Ugyanakkor ez volt az a pont, ahonnan először sikerült meglátnunk a Magas-Tátra hóval lepett fenséges vonulatát, mely mindig rabul ejt földöntúli szépségével!!

a magasságos Magas-Tátra vonulata...

Nem sokat időztünk itt, elég hideg volt, éhes is voltam, és úgy gondoltuk, a többiek nem akarnak majd ide kitérőt tenni, úgyhogy indultunk is vissza a fő csapásra, hogy a csapat újra egymásra találjon. Nagyjából egyszerre értünk mind oda, s együtt mentünk tovább. Balázzsal és Csabbal egy darabig a kevésbé kijárt gerincúton haladtunk, nem pedig a síúton, de aztán mi is letértünk. Balázs hótalpakban nyomta, és valami elvetemülten veszett módon trappolt benne, jókat mulattunk rajt :-D

Itt láttam először olyat, hogy emberek paplanernyőre kötve sítalpakban nyomták. Egy ilyen ember próbált elindulni a széles sícsapáson, azt hiszem, elég macerás művelet lehet ez, mert egy másik ember próbálta rendezgetni a hátán az ernyőt hozzá rögzítő zsinórok kavalkádját. Többször kellett elindulnia, mert ha a levegő nem kapott bele kellőképp az ernyőbe, akkor meg kellett állni, s megint igazgatni a dolgokat... Azt hiszem, roppant adrenalindús mulatság lehet, ugyanakkor roppant macerás is...

Ezen a szakaszon (a Derese és a Chopok közötti úton) jelentős népvándorlás folyt: gyalogtúrázók, sítúrázók, síelők, paplanernyős síelők (ezt a fajta tevékenységet nem tudom, hogy hívják hivatalosan). Hamarosan ott voltunk a Chopokon lévő sífelvonó állomásnál. Csaba hamar elvontul arra az oldalra, ahonnan a legjobb rálátás kínálkozott a Magas-Tátra vonulatára, Zsolti fényképezett, Sanyi és Balázs a felszerelésüket igazgatták, én pedig kívánságra fotóztam, nézelődtem, várakoztam és beszélgettem.

Balázs, az eszkimó

tejszínhabos mézeskalács-ház (fotó: Kerekes Zsolti)

Átbaktattunk mi is oda, ahol Csab heverészett a hóban, és nekiálltunk mindenféle kaját elővenni és felfalni, miközben hol a Magas-Tátrában gyönyörködtünk, hol pedig Zsoltiban, aki fejjel előre le akart bucskázni a szakadékba :-))) Ettünk paradiót, puffasztott rizses csokit, lekvárt, sajtot, és még nem tudom, szóval mindent, ami csak előkerült. Közben nekem az ujjaim annyira le voltak fagyva, hogy most igazán nem vehettem ki a kezem a kesztyűből, így viszont kb. semmit nem tudtam kibontani vagy szétszedni, de hála a túratársaknak, meg lettem etetve :-)

Zsolti (fotó: Dobos Csaba)

a Magas-Tátra csúcsai (fotó: Kerekes Zsolti)

szieszta a Chopokon (fotó: Kerekes Zsolti)

Most is láthattuk, hogy maga a Chopok csúcs valójában még egy puklival odébb magasodik fölénk. De egyikünk sem érezte annyira motiváltnak magát, hogy oda felhágjunk, úgyhogy mikor már eléggé fázott mindenki, inkább elindultunk vissza lefelé, amerre jöttünk.
Nem sokat haladtunk azonban a széles síúton, mivel felmerült, hogy vágjuk le a cikk-cakk utat a szűzhavon át. Zsolti és Csab is nagy örömmel vetődtek rá a lejtőre, s mi többiek is követtük őket. A térdig-combközépig való hóba szakadás általános jelenség volt, úgyhogy különösebben nem hasítottunk. Közben Balázs pisztáciával örvendeztetett meg minket.

idefenn (fotó: Kerekes Zsolti)

Zsolti nagyon víg volt lefelé, a térde már nem fájt, és nagyon élvezte a szép havas terepet.
Egyhelyütt megálltunk és vastag szűzhóval borított helyre húzódtunk. Megleltük ugyanis lavinagyakorlatozásunk színterét. Itt akartuk kipróbálni azt, milyen érzés, ha hó temeti maga alá az embert. Én már itthon jeleztem, hogy én ezt majd ki akartam próbálni, meg akarom tapasztalni, úgyhogy most én voltam az első személy, akinek egy hólapáttal meg kellett ásni a saját sírját :-) Buzgón neki is láttam, ám embernyi mély nem volt a hó, így végül derekamnál derékszögben megtörve bújtam be az odúmba, fejjel előre. Azonnal nekiálltak betemetni, nem kíméltek, alaposan leápolták a hátam, mindenhová buzgón tömörítették a havat. Én még épphogy csak tapasztalni kezdtem az érzést, mikor lábaimat megragadva kirántottak a hó alól... Csodálkozva néztem rájuk, hogy de hát miért szedtek máris ki...? Mire ők: merthogy mozgattam mindkét lábamat! Az volt ugyanis a jel, hogy húzzanak ki. Én meg csak hápogtam, ugyanis észre sem vettem, hogy mozgattam a lábaimat. Rögvest kértem, hogy temessenek be újra, hisz így még mintha mi sem történt volna. Úgyhogy ástam egy másik odút, s megint nekiálltak betemetni. Itt már volt mit tapasztalni, érzékelni: éreztem a temetés alaposságát, ahogy az oldalamhoz is gondosat odatömködték a havat. Éreztem, ahogy valaki végiggyalogolt a hátamon :-) Éreztem azt, ahogy egyre gyorsabban lélegzek apró üregemben. Éreztem, ahogy a levegővételnél a testem kitágul és nekifeszül szűk odúm hófalának... Várakoztam egy darabig, s ezeket érzékeltem, majd jeleztem a lábaimmal, mire egy-kettőre kint voltam a hó alól.
Ugyan ez még csak egyetlen próba volt, de azt hiszem, irtó szar lehet lavina által eltemetve lenni......

Utánam Balázs következett, ő ásott magának odút. Nagy megelégedettséggel temettem, tapostam a hátát :-)) Ő jó sokáig elvolt az üregben, majd jelzett, mire Sanyi és Csab megragadták a jobb lábát, Zsolti meg a balt, és húzni kezdték. Én még lőttem 2 fotót, aztán mikor kisebb pánik kezdett kitörni amiatt, hogy Balázs nem indul meg ki a hó alól, Zsolti mellé lépve én is húzni kezdtem a bal lábát. Igazán nehéz volt, fogást szinte csak a nadrágon találtam, és azt hittem, letépjük róla a gatyát, ő meg ott marad a hó alatt. Húztuk mint atom, s végül kijött...

kirántva (fotó: Kerekes Zsolti)

Balázs vackot készít magának

hóóó-rukk!

Az eltemetés során megélt élményekről beszélgetve indultunk tovább lefelé. Zsolti elhaladott, magában emésztette a történteket. Csaba egyszer csak Sanyi ötlete nyomán hólapátra pattant, és hangosan örömködve szánkázott alá. Mi hárman eszmecserébe bonyolódva baktattunk. 

A kocsihoz érve bepakoltunk, át-le-felöltöztünk, majd most én telepedtem a kormányhoz, s indultunk hazafelé. Csab vállalta, hogy hátul középre ül, de igen megszenvedte a dolgot, mivel hármuk vállai nem fértek el egyvonalban, így hol Csab utazott előre dőlve egy darabig, hol pedig Sanyi vagy Zsolti :-) 

Besztercebányán még betértünk egy áruházba, mivel én szerettem volna Tátrateát vinni haza. Vettünk még innivalót és rágcsát, aztán kint a kocsiban hosszan (és változatos türelemmel) várakoztunk Barbapapinkra, aki ráérősen vásárolt :-) Mikor végre előkerült, indultunk, ő pedig finom katonákat adagolt számunkra a most vásárolt friss kenyérből és Csab szalonnájából. Hú, de jó volt... :-)

Fenekeket szétülve, és ki-ki a saját megélt élményeivel gazdagodva értünk haza. Fiúk, ez szuper volt, igen szeretek veletek lenni!!! :-)

Búcsúzom a bögrékről és a Tátrateáról szóló képpel:

Avar Kupa, a tájékozódási túraverseny

A Kékes Turista Egyesület szokta volt rendezni a Mátrában az Avar Kupát, mely egy tájékozódási túraverseny. Én most Porszemes csapatunk révén kerültem képbe, ők ugyanis már több ízben részt vettek eme versenyen, s most végre én is velük. Úgyhogy november 15-én reggel felkerekedtünk, és 2 autóval nekivágtunk a Mátra lábához vezető útnak.

Valóban csak a Mátra lábáig mentünk, ugyanis a rajt Mátrafüreden volt, s maga a versenypálya sem túl messzire: kicsit délebbre, a Pipis-hegyen (389 m) és környékén. Mi végülis 3 csapattá váltunk, s úgy neveztünk: Judit, Réka, Feri és én alkottuk a (stílszerűen) Porszem csapatot, Csaba indult egyénileg, mondván, hogy ő most magában akar futni, Gabi és Csongor pedig az életben és a versenyen is egy csapatot alkotva indultak el. 

A szabályok röviden: 2,5 óra alatt be kellett járni a pálya minél nagyobb részét, azaz minél több pontot kellett megkeresni, s ezáltal minél nagyobb pontszámot gyűjteni. Sajnos roppant felületesen vetettünk csak néhány ide-oda repdeső pillantást az 1 oldalas menetutasításra, s így számot fontos momentum elkerülte figyelmünket, mely később megbosszulta magát...

tájfutó térképünk (kiadja: Tájoló Alapítvány)

 Megkaptuk a helyszínről készült tájfutó térképet, a mezei juharról szóló totót, a pályautasítást, s már indultunk is a célhoz, mely a kisvasút sínjén volt. Itt némi törpölést követően a 9-es pont felé indultunk, mely a sín közelében, attól kissé bal kéz felől helyezkedett el. Ez számozott pont volt, ami azt jelentette, hogy egy a papíron szereplő kérdésre a helyszínen látottak alapján kell válaszolni. Égre-földre kerestük a pontot jelző bóját, de nem találtuk, s így elbizonytalankodtunk ott egy ideig. Aztán úgy döntöttünk, hogy valószínűleg itt nincs bója, a kérdést pedig megválaszoltuk egy helyszínen talált betonalakzatból kiálló vasak számával. (Most nézem: a térkép köves gödröt jelöl itt.)

A sportpálya mellett elhelyezkedő 7-es pont felé indultunk, mely fekete x-szel valami emberi kéz alkotta objektumot ígért. A betonozott pálya sarka és a közeli ház között nagyjából félúton beazonosítottunk egy tűzrakóhelyet, majd indultunk is tova a 12-es pont irányába, hogy megválaszoljuk a "miből van az alja?" kérdést. A jól követhető nyiladékokon meg is találtuk a fekete x által ebben az esetben kopjafát jelentő pontot, melynek az alja betonból volt. Most a közeli 10-es pont felé igyekeztünk abban a hiszemben, hogy egy vadetetőt keresünk. Azt ugyan nem értettük, hogyan jön ide a "milyen bogár van itt?" kérdés, de gondoltuk, majd megértjük a helyszínen. Meg is lett a vadetető-féleség, a környékén több tábla is volt, de azokon csak madarakról szólt a fáma, a vadetető-félén sem volt bogár. Judit ekkor gyanút fogott, hogy nem is a vadetetőt keressük, hanem közvetlenül a nyiladék mellett valami egyéb dolgot. Ott egy tábla volt, s hirtelen a többiek a hátoldalán észrevették az orrszarvú bogárról szóló információkat. Ez volt tehát a megfejtés!

Amíg Réka adminisztrált, Judittal megbeszéltük, hogyan közelítsük a közeli 5-ös számú pontot. A kérdés itt így szólt: "milyen életfolyamatokat másol?" Egészen furcsa kérdések voltak, ez is hozzájárult a játék ízéhez :-) A pontot jelző karika közepén földút futott, a szomszédos kerítés és földletörés, no meg a kérdés sugallata alapján egy út menti táblát kerestünk, mely könnyen meg is lett, s a rajta lévő információkat elolvasva kaptunk választ a kérdésre. A földúton tovább haladva egy újabb táblán találtuk meg a 2-es ponton lévő kérdésre adandó választ ("cserestölgyes fenyveses milyen erdő?" --> kultúr), majd végre következett a kedvencem: irányszög bemérés alapján iránymenet végrehajtása :-) A 2-es pont felett a domboldalban, egy tisztásabb részen voltak sziklák, s azok közül az egyiknél volt egy számozatlan, 40 pontot érő ellenőrzőpont. Felvettem az irányszögét, majd bevettük magunkat a bozótosba, s törtettünk arrafelé. Lelkesen loholtam az élen a tájolómmal, egyik kedvenc tárgyammal :-)

drágaszágom és az ő tokja (handmade: Vera) :-)

A tisztásfélére kiérve tőlem jobbra pillantottam meg a pontot jelző narancs-fehér bóját. Hm, sajnos nem pont oda értem ki. Azért boldog örömmel kiáltottam, hogy "itt a bója!", de Judit szavai lehűtöttek: hátha ez csak egy tévesztőbója! Merthogy olyanok is voltak: az igazi pontokhoz közel hamis bójákat helyezhettek el a szervezők, s ha azokkal igazoltuk a találatot, pontlevonás járt... Úgyhogy körülnéztünk a környéken, de nem találtunk más bóját, ezért Feri ennél lyukasztotta ki az igazolópapírunkat.

Judittal újfent összedugtuk a fejünket, s kisütöttük, hogy visszaereszkedünk a földútra, majd azon továbbhaladva teljesítünk egy terepi feladatos részt: a térképen bíborszín vonallal ábrázoltak egy szakaszt, ott kell megmondani az 1. és a 3., fára festett turistajelzés távolságát. Úgyhogy ledzsaltunk vissza a bozótoson az útra, majd figyeltük, hogy vajon mi lesz az a térképen fekete, egymásnak ellentétesen fordított csőrrel ábrázolt antropogén tereptárgy, ami a kérdéses szakasz kezdetét jelöli. Boldogan azonosítottunk egy átereszt (út alatti vízátvezető), majd némi töprengés után (mely a lépéseink hosszára, illetve a 100 m-en elkövetett lépések számára vonatkozott) Judit is és én is magunkba mélyedve lépkedni kezdtünk, közben számoltunk. Judit végül lépései alapján 129 m-re becsülte a kérdéses távot, míg nekem 121 jött ki, úgyhogy azt mondtuk: legyen akkor 125 m, ezt írtuk a papírra.

Most egy 40 pontot érő, lyukasztós ellenőrzőpontot néztünk ki, mely az úttól bal kéz felé, egy jelleghatáron helyezkedett el. Csaba csörtetett elő a bozótból, s intett: "csak itt lementek, és ott lesz". Azért én bemértem az irányszöget, de most megint a ponttól bal kézre esően értem oda... Kezdem gyanakodni a tájolómra, vagy a képességeimre. Igazoltunk, majd egy közeli, szintén 40 pontot érő, sűrű susnyában elhelyezkedő pont után vetettük magunkat. A térkép szerint itt megintcsak emberi eredetű tereptárgyak sorakoztak, melyeket a terepen betonoszlopokként azonosítottunk. Valamiféle határsáv lehetett itt, ezek talán kerítéstartó oszlopok voltak. Mindenesetre megtaláltuk a bóját az egyik tövében, de ahogy továbbindultunk, elbizonytalanodtunk kissé, így visszafutottam még egyszer körülnézni, nehogy másik oszlop tövében is legyen bója... Nem láttam, úgyhogy irány vissza a korábban elhagyott földút, mely mentén figyelt a 4-es pontként jelzett határkő, ahol a "hányas számú?" kérdésre kellett választ találnunk. Itt egy dombocskában egy fakaró állt, melyen eléggé halványan látszott egy négy számjegyből álló szám, ezt olvastuk le, illetve segítettünk leolvasni egy sporttársnak is, aki érkezett.

Ez után célba vettük a 13-as pontot, mely a vitorlázórepülő-tér épületeinél helyezkedett el, s a kérdés ez volt: "ki készítette a díszítő elemeket?" Erre egy falra helyezett emléktáblán leltünk választ. Most stratégiázni kellett, hogy merre tovább, mert az idő vészesen fogyott. Tehát merre tudunk még sok pontot gyorsan összegyűjteni? Kinéztünk két 40 és egy 20 pontot érő pontot a közelben, s arra indultunk. Az elsőnél volt egy kamupont is: két egymáshoz közeli jellegfa tövében is volt bója. Lyukasztottunk legjobb belátásunk szerint. Aztán leszaladtunk az út mellett, hogy választ találjunk a "milyen szám van ráírva?" kérdésre a 3-as pontnál, ahol a fekete x egy táblát jelölt, amin volt egy szám, így ez is meglett. Utána vissza, majd földúton észak felé, és kerestük az úttól nem messze bekarikázott sziklát, ahol szintén bója lapult. Találtunk is egy bóját, de elég közel volt az úthoz, és nagyon sziklát sem láttunk a kis bozótcsoportban, így nem voltunk benne biztosak, ez-e a pont, avagy ez egy kamupont. Keresgélve elbóklásztunk, de már alig volt időnk, úgyhogy ezt annyiban hagytuk. Gyorsan a közeli, bóját rejtő gödrök után vetettük magunkat, de itt is szívás volt: kéz egészen közeli gödörben is volt 1-1 bója... Nem tököltünk sokat, kigondoltuk, melyik a jó, és annál lyukasztottunk. Utána felszaporáztunk a Pipis-hegy csúcsára, merthogy ott volt a 11-es pont a "mi ez?" kérdéssel. Utólag úgy gondolom, itt nem jót válaszoltunk, mivel a térképen volt egy fekete x, illetve egy határkő-jelzés, a terepen pedig találtunk egy földből kiálló fémcsövet, illetve egy háromszögelési pontot. Jelenlegi véleményem szerint a fémcsövet kellett volna válaszolni, de mi a HP-t írtuk be. Itt már nem voltunk elég figyelmesek az idő szorításában...

a helyszín turistatérképen

Gyorsan mentünk lefelé az úton, majd én még bekúsztam a rettenet-bozótosban néhány jellegfa irányába, amik egy 40 pontos ellenőrzési pontot rejtettek. Itt tényleg konkrétan kúsztam, olyan nagy tüskés bozótos volt, ahol állat-méretű járat-alagutakat használtam. A pont meglett, de egyáltalán körül sem néztem, hogy van-e a közelben kamupont, úgy siettem. Ekkor már csak kb. 5 perc volt vissza az időnkből, szóval az már nyilvánvaló volt, hogy nem érünk be 2,5 óra alatt.
Kitaláltuk, merre menjünk vissza, s arra még egy 40 pontosat megkeresünk. Azonban a kiszemelt ösvényt nem leltük meg, keresgélni nagyon nem volt idő, így tervet és irányt módosítva egy sziklás oldalban lévő pontot kerestünk meg. Kisvártatva még egy pontot találtunk, de megegyeztünk, hogy az elsőként meglelt pont a helyes. Lecsorogtunk egy ösvényen, aztán majdnem a cél felé vettük az irányt, de akkor még felmerült, hogy itt van nem messze még egy pont, arra is kanyarodhatnánk (ilyen mohók voltunk...). Úgyhogy robogtunk abba az irányba, s a szemből érkező sporttársak is biztattak, hogy itt van a pont közel mindjárt. Az meg is lett, aztán kitaláltuk, hogy átvágunk a kevésbé sűrűn, átmegyünk a légvezeték alatt, majd átkelünk egy vízfolyáson, ha nem nagyon sok víz van benne, és a kisvasút nyomvonalán térünk "haza". Én ereszkedtem le a vízfolyáshoz, melyben egy csöpp víz sem volt, és már-már átkeltem rajta, de akkor láttam meg, hogy a túloldalon kerítés húzódik. Valóban, utána a térképen is kiszúrtuk, hogy ez jelezve is van. Szóval vissza, és inkább a légvezeték nyiladékán mentünk. Ez randa egy rész volt, mivel a lekopasztott nyiladékon elkezdett kinőni a bozótos, melynek jelentős részét csipkebogyó vagy akác tette kis, szóval rendesen tépték a nadrágszárunkat. Jó szar volt itt haladni. A légvezeték töréspontjánál egy derékig érő sűrű bozóton még átvágtunk, majd a legelsőként megkeresett 9-es pontnál bukkantunk ki a sínre. Miközben a célhoz tartottunk, kitöltöttük a mezei juharról szóló totót.

Beértünk, leadtuk a papírt, vettünk a kitűzőből, majd a többiekkel beszélgettünk, tárgyaltuk a versenyt meg az élet nagy dolgait. Hamarosan a szervezők egy autó oldalára kitették az eredményeket, ahol is mi megdöbbenve olvastuk, hogy a Porszem mellett az "időntúliak" szó szerepel pontszám helyett... Ugyan tudtuk, hogy nem értünk be időben, de azt gondoltuk, ezért csak pontlevonással fizetünk, de attól még pontot kapunk. Úgyhogy megérdeklődtem a szervezőknél, hogy is van ez, és akkor koppant az állunk, mikor megtudtuk: a 3 órán túl beérkezőket nem pontozzák... Állítólag 4 perccel csúsztunk ki a 3 órából... Ekkor átnéztük a menetutasítást, és lám, abban is benne volt ez a szabály... Ez volt, amit nem olvastunk el elég részletesen... Hüppögve hajtottam fejem Judit vállára, s szomorkodtunk egy kicsit, miközben Csaba szelíden leszidott minket, hogy szégyent hozunk a Porszem névre... :-)) Aztán felvidámodtunk, ahogyan ötleteltünk, hogy jövőre majd Időntúliak néven indulunk, vagy Tér-időntúliak néven, esetleg Földöntúliak néven stb. :-)
Csongor nagy odafigyeléssel követte az ő pontjaik kiszámolását, majd ő is átszámolta, és felhívta a szervező figyelmét, hogy tévedésből +100 pontot adott nekik :-) Valójában, ha jól emlékszem, 600 valamennyi pontjuk lett, Csabának pedig 500 valamennyi.

Mindannyian levonultunk Mátrafüred központjába, hogy együnk-igyunk valamit. A Tölgy büfben fogyasztottunk (én palacsintát és forralt bort, nyammok voltak!), s közben jót beszélgettünk. Utána sajna kettévált a csapat: Gabi, Csongor és Csaba indultak haza, mi többiek pedig még - Judit kezdeményezésére - felmentünk Sástóra. Mint kiderült számomra, ez egy eléggé kiépített és preferált hely a Mátrában, de legalább tömérdek levéllel hintett erdei ösvényen mentünk odáig, s ott pedig volt egy 53 m magas kilátó, ami ugyan belépős volt (250,-), de megérte feldzsalni a csigalépcsőjén, mert tökéletes körpanoráma nyílt. A csúcsok beazonosítását táblák segítették. Igencsak fútt a szél...

Mivel térképet ide nem hoztunk magunkkal, nem másik útvonalon mentünk vissza Mátrafüredre, hanem ugyanazon. Azután jöttünk haza...

Igazán élvezetes verseny volt számomra, játék, erdő, tájékozódás, barátok címszavakkal :-)) Szörnyen élveztem az egészet, remélem, jövőre is jövünk!
... És muszáj lesz belekóstolnom már tényleg a tájfutásba is... :-)

egy falatka Medves

Kezdhetném egy rossz szóviccel: "barátom, a Medves-ajt" :-D

Hálaság, hogy össze tudtunk hozni egy kétnapos közös baráti túrát október 25-26-án. Túránk által megcélzott vidékké a Salgótarjánhoz közeli Karancs-Medves vidék avanzsálódott. A felvetés tőlem származott, ugyanis ez egy szűz folt személyes térképemen, viszont már oly dolgokat hallottam felőle, hogy mindaz igencsak kíváncsivá tett. Anett és Zoli 3 hete jártak itt, és annyira tetszett nekik, hogy Zoli azonnali lelkesedéssel átvette közös túránk megszervezését. Szállást és térképet szerzett nekünk, és konkrét tervekkel állt elő. Anettel ők már tudták, melyik részeket mutassák meg nekünk mindenképp, úgyhogy én boldog elégedettséggel dőltem hátra, s vártam a túrát :-)

Szombat reggel nem hosszúnak tűnő buszozás után érkeztünk meg S.tarjánba, ahol lepattantunk a buszról, s szaporáztunk a Zoltán által mutatott irányba, hogy elcsípjünk egy helyi járatos buszt, mellyel Salgóbányára utazunk. Ez pompás sikerrel le is zajlott, s hamarosan már a szálláshelyünkön (a Vár-Lak Vendégházban) málháztuk le magunkat. Szállásadó néninkkel lebeszéltük az apró részleteket, majd indultunk is egészen közeli első célpontunk, a Salgóvár irányába, mely túránk szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt, de ezt csak később tudtuk meg ;-)

Salgóvár (fotó: L. Attila)

A várat a Kacsicsok építették a 14-15. században egy egykori tűzhányóra. 

A vár felé tartva faragott mókusra leltünk, melyről Ágira gondoltunk, és készítettünk egy közös csapatfotót vele :-)

Mielőtt a várba léptünk volna, bal kéz felől jó kis szikla kellette magát, úgyhogy felhágtunk rá, s aztán onnan ámultunk le a környékre: a lent a völgyben hosszan kanyargó Salgótarjánra, a homályos horizonton egymás mögött egyre halványabban kirajzolódó vonulatokra, a közeli Boszorkány-sziklákra, a színét lassan vesztő erdőre, a felhők játékára az égen... Csinos látvány volt :-)

horizontális viszonyok

Megleltük "Petőfi patájának nyomát" is :-))) Egy legenda szerint ugyanis a várban meg lehet keresni Petőfi lovának patanyomát, mivel népszerű költőnk is járt ezen a helyen anno, mely látogatást emléktábla is őrzi.

Anettel geoládát kezdtünk vadászni a várfal körül, majd üres kézzel mentünk fel a többiek után a várba. Dóráék már csak minket vártak, s mikor mind ott voltunk, megtették bejelentésüket:

Attila eljegyezte Dórát, s jövő évben házasodnak :-))))))))))))

Lesték arcunkat a bejelentés után, mi pedig elsőre talán fel sem fogtuk... Én úgy láttam, Zoli igazi lordos hidegvérrel fogadta a bejelentést. Anett néhány könnycseppet morzsolt el szeme csücskiben. Én pedig... néhány perc után kicsurrantak a könnyeim, s elfojthatatlan kacagás tört elő belőlem :-))) Ilyet még nem nagyon éltem, hogy egyszerre sírok és nevetek, de most ez volt, akkora lelki felindulást kaptam :-)) Dóra megkísérelte ezt a mozzanatot megörökíteni:

sírva-kacagva áldásom az ifjakra! :-) (fotó: V. Dóra)

a csapat a várban

No, sűrűn forgattuk azután Dórák csokis-mogyorós Fütyülősét, az én cseresznyepálinkámat és Anett Jägerét, úgyhogy egészen hamar be is csiccsentettünk. Egészen felbuzgott bennünk, hogy várjuk a lagzit, és majd mekkorát fogunk rajta partizni :-))) Aztán az időtényező és hőmérsékleti tényező által sürgetve erőt vettünk magunkon, és odébbálltunk.

Átbaktattunk a Boszorkány-kőre. A legenda szerint itt boszorkányok táncoltak rég, bár egy másik forrás szerint nem is ez az igazi Boszorkány-kő. Mindenesetre nekem igen tetszett a hely, melyre dús birkaszaron kaptattunk fel. Körbetekintettünk, majd 2 kajla eb kíséretében indultunk lefelé egy másik úton. Az ebek egészen hamar eltűntek, mi pedig nem is oly sokára Zagyvarónát érintve már az aprócska Zagyvát kerülgettük a vadregényes erdőben. Gombát (tinta), madárkákat (cinegék, szajkók), színes avart fotóztunk, s én ámultam a Zagyva piciny méretén, s alig vártam, hogy megpillanthassam forrását ("hol kezdődik a tenger vége?" Alessandro Baricco)

átlépve a Zagyvát

tintagomba (fotó: L. Attila)

A Zagyvának a térkép szerint is kétágú vége, azaz dupla forrás van. De most az a gyanúm, hogy az "y" egyik szára is ráadásul kettéválik, s itt található a Lehel-forrás és a Zagyva-forrás. Mylord megtöltötte poharát a Zagyva-forrásból, de láttam, hogy habozik, így felajánlottam az előkóstoló szerepét. Kiváló vízíze volt :-)

Előzetes terveinkhez képest rettenetes időhiányban szenvedtünk, így némileg szaporábban indultunk meg. Utunk benőtt felhagyott bánya, forrás és tájékoztató táblák mellett vezetett, majd pedig hamarosan Salgóbánya legszélén a Medves Hotelnél leltük magunkat. Itt a csodás napsütést is kihasználva lecsüccsentünk egyet szusszanni és étkezni. Utunk során egyfolytában láttuk a Salgóvárat hol itt, hol ott (attól függően, merre haladtunk), ez eléggé megkeverő volt. Ehhez hozzá jött, hogy ezt a vidéket annyira különlegesnek éreztem, ritkának és sajátosnak, az erdő olyan vadregényes, éreztem rajta az ember keze nyomát, de mégis elhagyatottas volt, szóval tényleg annyira MÁS volt, hogy megfogott...

Felbaktattunk az erdőben, majd a Medves Laposa szélén leltük magunkat, s ráláttunk a Medves Magosára, mely a Medves legmagasabb pontját rejti 637 m magas "csúcsa" képében. A Medves Laposa pedig tulajdonképpen a Medves-fennsík maga. 

Dóra megrohanta a közeli zöld kaszálón heverő szalmabálákat, hogy bálaugrást prezentáljon nekünk. Vonzott a felmászás lehetősége, így én is csatlakoztam hozzá, majd közösen próbáltunk odébbgurítani egy bálát rajta állva, de sajnos sikertelenül. 

bálabuli :-)

Megintcsak roppant vadregényes részen jártunk, benőtt kis tó mellett is elhaladtunk. Ahogy árnyékba értünk, felettébb hűvös lett, s csak a Napon esett jól a járás. Igazán ősz volt.

Aztán meg ott volt utunkra merőlegesen a Gortva-völgy. Ezt is Anették harangozták be nekünk, merthogy ez vizének vasas kiválásával igazi különlegesség. Fentről lenézve mély árkába narancsszínű részeket láttam, s kíváncsiságomban leereszkedtem a forrásig. A víz előszivárgott a völgyfőben a föld alól. Dóra is lejött körülnézni. Megfogdostam egy narancssárga kiválással összemaszálódott levelet: érdekesen sikamlós volt. A víz elvileg a bányászattal van összefüggésben: talán egy egykori bányajáratban összegyűlt víz tör itt felszínre, hisz bányászvidéken jártunk. 

a Gortva-patak vasas vize

Közelítettük a Szilvás-követ, mely Anett és Lordunk szerint megintcsak igazi csemegének ígérkezett. A Szilvás-kő Rónafalu fölött van. A falun áthaladva egy eb csapódott a nyomunkba, bár ezt akkor még nem vettük észre, csak később, az erdőben.

A Szilvás-kői vonulatot 3 bazaltkúp alkotja: a Bagó-kő (575 m), a Kis-Szilvás-kő (615 m) és a Nagy-Szilvás-kő (626 m). A tábla roppant izgin fogalmazott: "A szilvás-kői bazaltok alatti szénrétegeket csaknem mindenütt kibányászták és a felszín megsüllyedt. Az egykori tárnák beszakadtak, a felszín megroggyant, a fák megdőltek, a sziklák megrepedtek. Legyünk óvatosak, a turistaösvényről ne térjünk le!" Mmm, de izgi! Az ilyen elhagyott bányás dolgok számomra nagyon vonzóak :-)

Hamarosan már láttunk is mélyedéseket, melyek szerintem töbrökhöz hasonlítottak. Anett mondta, hogy ezek a megroggyan tárnák felszíni nyomai. Anett egyébként saját geológusunk volt, a tábláknál sokmindent magyarázott nekünk, amit roppant hasznosnak találtunk. Aztán oda is értünk a bagó-kői bányához, mely nagy öblével elég jól nézett ki, ahhoz képest, hogy bánya volt.

behatolás a bagó-kői meddők közé

Itt csuda látványos bazaltfalakat láthattunk 5-6szögűre hasadt oszlopokkal, melyek keletkezéséről Anett mesélt. Alaposan körülnéztünk geológiai, morfológiai, botanikai, turisztikai szemmel.

bazaltfalak alatt a Bagó-kőnél (fotó: V. Dóra)

Tovább-battyogtunk a (z összefoglaló nevén) Szilvás-kő felé. Egy nyiladékba letekintve vettük észre az ebet, ki kíváncsian figyelt minket. Pár perc múlva odanézve már közelebb állt és nézett, aztán kisvártatva már mögöttünk csóválta a farkát. Innentől kezdve hozzánk csapódott, és velünk túrázott, amiben, bevallom, csöppet sem korlátoztam, sőt. :-)

A Szilvás-kő teteje csudijó egy hely: fakorláttal van lekerítve a perem, mely meredeken szakad le, és látványos panoráma kelleti magát. Itt tartottunk egy rövid étkezési szünetet, mely kurtításában az alacsony hőmérséklet és az idő múlása is segédkezett. Kiültem a peremre az ebbel, s megkértem a korlátnál álldogáló többieket, készítsenek rólam és Ebről egy romantikus fotót :-)))

eszünk és nézünk (fotó: L. Attila)

ezt láthattuk többek közt

Indultunk hamarosan, de nem túl messzire: a közelben kezdődő szurdokszerű beszakadékot közelítettük gyanús határozottsággal. Kiderült: ebbe fogunk leereszkedni, s ezen megyünk végig. Juj, de izgi!!! :-))) Tisztára vártam!

Épphogy a szurdok kezdetén voltunk, mikor is Anették mondták, hogy itt van egy olyan rész a falban, mely eltéríti a tájoló mutatóját. Úgyhogy elővettem a tájolót, s detektálni kezdtük ezt a pontot Anett és Zoli emlékei nyomán. Meg is lett aztán, s Attila videózásán felbuzdulva Dórával ismeretterjesztő kisfilmet próbáltunk előadni a jelenségről, mely próbálkozások felettébb kacagtatóra sikeredtek :-) Az egyiket itt láthatjátok. 

Eztán behatoltunk a szurdokba, s bár a fényképezőm akksija erősen halódott, lőttem vele kifulladásig, s  felváltva örömködtem és ájuldoztam, hogy micsoda egy szuperkirály titkos helyre hozott minket Anett és Zoli!! Ebben a szurdokban ugyanis nem vezet jelzett út, s aki ismeri, az megy végig rajta szerintem :-) Elképesztően király volt!!

Kéthelyütt létra is volt. Az első helyen néhány fokot felfelé kellett menni rajta, s itt bizony szegény ebecske elakadt, mivel nem tudott létrázni. Aggódva jött-ment fel-alá s nézett minket, majd megfordult s eltűnt. Később derült ki, hogy megkerülte a hasadékot, és a túloldalon várt bennünket :-)

Anett és az eb a létra előtt (fotó: L. Attila)

Aztán jött a másik létrás szakasz, no ez már durvább volt, mondhatnám: fele sem tréfa. Ide már bárkit nem hoznék el. Itt egy szikláról kellett alápillantani úgy 2-3 m mélybe az út folytatására, a kettő között egy rövid létra volt hivatott kapcsolatot teremteni, mely azonban kurtaságából kifolyólag nem ért fel a felső szikláig. Egy kötél volt a létrára kötve, fent pedig egy kicsi de erős fához volt erősítve, s eme kötél segítségével lehetett a létrát a helyére rántani, azaz beállítani megfelelőnek tűnő pozícióba. Az első ember számára tűnt a legparásabbnak a leereszkedés, s Dóra bevállalta ezt a szerepet. Levette zsákját, majd ügyeskedve lemászott. Utána ő onnan lentről koordinálta a lépéseinket, illetve elkapta a ledobált zsákokat.

Én másztam le utoljára, s a dolog bizony inkább élvezetes volt, mint parás :-)

aláereszkedésünk (fotó: V. Dóra)

Ugrándozva örömködtem, hogy milyen izgi ez a hely :-)) Még mentünk némit a hasadékban, aztán már látszott a vége, ahová fel kellett kapaszkodni a köveken. S ott várt minket Eb, töretlen lelkesedéssel :-)

Kimászva újra erdei ösvényen jártunk, s megkerültük a komplexumot. Visszafelé tartottunk Rónabányára.

már alacsonyan jár a Nap... (fotó: V. Dóra)

Megnéztünk még Rónabányánál egy lezárt bányabejáratot, melyre már vastag földmennyiség hullott, növényzet nőtte be a ráborogatott betonkockákat is. Bárhogy is jártam rajta, nem leltem bejáratot...

Egy szomorú feladat várt még ránk: meg kellett értetnünk Ebbel, hogy ő nem jöhet velünk tovább... Szép testű állat volt, barátságos, és nyakörve is volt, bizonyára lakott hát valahol. De ő mégis töretlen örömmel kísért minket... Nekem nem volt elég vér a pucámban, hogy határozott fellépéssel hozzam tudtára, hogy itt kell maradnia, így Dóra és Attila vállalták magukra ezt a feladatot. Határozott, hangos mondatokkal és hozzá irányjelző mutogatással tudatták vele, hogy menjen vissza... Még 1-2 km-en át láttam, hogy messziről követ minket, meg-megáll értetlenül... Aztán elmaradt, remélem, hazament.

Az igazi Medves-fennsíkon jártunk. Erősen szürkült, s elég hűvös volt. Földutakat róttunk, nem jelzett turistautakat, ráhagyva magunkat Anett és Zoli emlékeire, kiket 3 hete szintén erre kísértek. Néha kicsit elbizonytalanodtak, de mikor megláttuk a "kiscsávót", minden a helyére került :-)) Közben alkonyi fényekben láttuk a Salgóvárat, melyet elkezdtünk Hókuszpók várának hívni :-)

"hallottál már a gonoszról? a csúf kopasz Hókuszpókról!" (fotó: V. Dóra)

Jó hideg volt, és sötétedett. Siettünk a kis lakunkba. Előkerültek a fejlámpák is, melyeket aztán a Medves Hotel mellett kapcsoltunk le, mert onnantól utcai világítás figyelt. Hamarosan haza is értünk.

A lakban kellemes hőmérséklet fogadott - a házinéni begyújtott nekünk estére. Felderítettük a házat, kipakoltuk kajakészletünket az asztalra (rágcsák és édességek, almáspite from Anett, fasírt from Zoltán, zöldségek és nemtudom), aztán Zoltán megkezdte nagy szakértelemmel a forralt bor készítését, könyörületességemnek hála: csillagánizs nélkül :-)

Előtte még bemutattam nekik az általam hozott, nagy eszmei értékkel bíró bort: a szekszárdi borvidékről származó, Rapp Mátyás által készített Kadarkát, melyet az ügy háttere iránt tanúsított tisztelettel magában fogyasztottunk el, koccintva. Azután jöttek a fincsi forralt borok, meg eszegettünk, utána pedig többízben játszottunk parasztactivityt, most nagyobb sikerrel, mint múltkor a Mátrában :-)

Az este folyamán még Dóra és Zoltán bemutatták nekünk néptánctudásukat, ám a körülményekből és a közönség nem azonos beállítottságából kifolyólag nem tudták magukat oly mértékig beleélni, mint a próbákon. Dóra és Zoltán, nagyra értékelem, hogy van nektek ez a néptánc-szenvedélyetek, és űzitek is eme tevékenységet, és tök ügyik is vagytok ráadásul! :-)

Megbeszéltük, hogyan legyen a másnap, majd elszivárogtunk vackunkra.

Felébredtem, és az órámra néztem: fél 9-et közölt. Azonnal felkeltem, hogy reklamáljak Zoltánnál, amiért ígéretével ellentétben nem keltett fel minket 8-kor. (Vagy lehet, hogy ez az egész fél 8-kor zajlott, és ő 7-kor nem keltett, már nem emléxem, de nem is ez a lényeg.) Ő azonban kiigazított, hogy mivel ma van az óravisszaállítás utáni első nap, így még időben vagyunk... Valóban, a karórámat még nem állítottam vissza. 

Tevékenykedni kezdtünk, majd Anett is felkelt. Aztán Zoltán keresett népi zenét a telefonján, és azt lejátszva nyitottuk ki Dóráék ajtaját, ébresztő gyanánt. Attila morgása felelt: "na ki lehet kapcsolni..." :-) Azért gyorsan felkeltek.

Eszegettünk, teáztunk, aztán összemálháztuk a cuccosunkat, és nekivágtunk mai terveinknek. Úgy gondoltuk, ma Somoskőre megyünk az ottani várat megnézni (mely közvetlenül a határ túlsó oldalán van), méghozzá az eresztvényi bányákon keresztül, hogy azokat is jól megnézzük. Utána Somoskőújfalun át át akartunk menni a Karancsra, hogy annak legmagasabb csúcsát is megjárjuk (727 m), majd aztán a karancsi kápolna megtekintése után lecsorogjunk Salgótarjánba, s ott egy buszt fogva hazautazzunk. Tök jó terv volt, csakhogy mivel nem teljesítménytúrán voltunk, így aztán, mint kiderült, időnkbe nem fért bele.

A Salgó vár figyelte távozásunkat, mely eleinte aszfalton zajlott, majd erdei ösvényre tértünk. Régi térképünk nem jelölte az eresztvényi bányákon át vezető jelzett utat, viszont egy kirakott tájékoztató tábla kirajzolta azt. Itt tanösvény haladt, úgyhogy azt követtük. Egészen hamar odaértünk az egyik bányaudvarhoz, melynek Nap-nem-sütötte zugait zúzmara borította, s jó hideg volt a sok kis nyírfa között.

be az egyik eresztvényi bányába

Itt megintcsak geológiailag jó érdekes jelenségeket lehetett megfigyelni a bazalttal kapcsolatban, így pl. az ún. gömbköveket, melyek kialakulásáról tájékoztató táblák meséltek szépen. Itt megint elmolyoltunk egy ideig különböző szemeinket elővéve.

gömbkövesedés (fotó: V. Dóra)

Tovább indultunk, s egy helyen rosszfelé fordultunk, de ezt nemsokára korrigáltuk egy hátraarccal, s a helyes útra térve hamarost ott voltunk a következő bányánál. Ez még látványosabb volt, hisz egy tó is keletkezett az alján. Ki kerülőúton és épen, ki az oldalban lecsúszkálva és combját lehorzsolva (ez lenne Dóra) ereszkedett le a tó partjára.

(fotó: V. Dóra)

Itt jó időt eltöltöttünk. Leraktuk zsákjainkat, s fényképezve-nézelődve lebzseltünk. Én elindultam a másik parton, mikor is hirtelen mozgást láttam a kövek közt. Közelebb osontam, s lám: egy patkány volt az! De nem egy olyan randa hullazabáló vérben forgó szemű példány, hanem egy formás állat csinos kerek fülekkel, szép bundával, folyton mozgó orral. Közelebb-közelebb lépkedtem, mire ő beosont a közvetlenül a víz szélén lévő kövek alá, egy kis alagútba. Közben jött Anett is, és együtt figyeltük várakozva, mikor jön elő őpatkánysága. Aki elő is jött, s nem félt túlságosan tőlünk. Komótosan odébbkocogott, majd az oldalban valamit előtúrt és rágni kezdett. Ekkor kiáltottam a többieknek, hogy ha akarnak patkányt látni, jöjjenek. Dóra és Attila jöttek is, s fotózták is a jószágot.

őpatkánysága (fotó: B. Anett)

Később is még láttam a patkányt, ide-oda kocogott a parton. Attila megszakértette, és szerinte vándorpatkány, mely mindenfélét megeszik magvaktól rovarlárvákig.
Beszélgettünk aztán egy biológus tanáremberrel, aki szerint medúzák is élnek eme kis tóban, valamint időnként elvetemült fiatalok ugrálnak a sziklatetőről a vízbe, mely ezek szerint több méter mély.
Egy néni felajánlkozására nem szenvedtünk időzített csapatfotó elkészítésével, hanem ő lőtt rólunk képet Dóra gépével:

Továbbálltunk, s aztán Somoskőre értünk, a buszfordulóhoz, ahol tegnap a mi buszunk is járt. Innen már közel volt a vár, ahol kissé szétszóródtunk, mert ki Petőfi-emlékszobát nézett, ki árusított ásványok ismeretével bűvölte el az eladóbácsit, ki vízművet s tájékoztató táblát tekintett meg. Átlépve a ma már képletes országhatárt, megvettük aztán a kb. 400 Ft összegű belépőt a várba, s körülnéztünk ott. Amit láttunk, arról képek által mesélek inkább:

a somoskői vár

várfalak

őszi kilátás

a Hókuszpók-kastély figyel :-)

Ezt a várat szintén a Kacsics nemzetség építtette az 1240-es években. Hányatott történetét táblán olvashattuk. Volt egy terasz-szerű placc asztalokkal és padokkal, oda telepedtünk, eszegettünk, és megvitattuk, hogy eme rettentő időszűkében mi lészen most velünk. Az már körvonalazódott, hogy a távolban emelkedő nagyságos Karancsot nem valószínű, hogy meg tudjuk mászni, illetve akkor igen, ha most csapat-papot hátrahagyva elrohanunk, és meg sem állunk odáig. Emellett volt még egy éhség, mely engem kínozott vala (ki a legkevesebb eledelt hoztam magammal), de már Attila is fontolgatta, hogy enne valami főttet. No, míg ezen törpöltünk (ha már Hókuszpóknál tartunk...), lőttünk magunkról itt is időzített csapatfotót, melyet Anett (és a-net-t) utólag igazi Hallowee-bájjal ruházott fel:

Halloween-szekció :-) (szerk.: B. Anett)

Mindenesetre úgy döntöttünk, ideje indulni, úgyhogy lebaktattunk, s a pénztár mellett az ellenkező irányba fordulva mentünk megkeresni a közelben lévő hírneves bazaltzuhatagot. Meg is lett, és jó darabig hápogva ámultunk bájain, oly különleges és szépséges jelenség ez.

a bazaltzuhatag

5-6szögű hasadások alulnézetből

Ennek kialakulását is egy érthető tábla prezentálta rajzokkal, mégis nagyon fel kell kötnöm a gatyámat, ha megpróbálom elmagyarázni :-) Szóval, ezek az oszlopok itt egy egykori tűzhányó kráterében alakultak ki, a lehűlés miatt hasadtak ilyen szögletes formákra. Mindig a felszínre (jelen esetben a körtő oldalára) merőlegesen hűlnek, ezért ilyen hajlottak. Felszínen pedig most azért vannak, mert körűle kibányászták a vár építéséhez a nyersanyagot (talán homokkövet). Mindenesetre ez a jelenség, melyet itt most láthatunk saját kicsi szemeinkkel, igazi ritkaságszámba megy világviszonylagban is. És mint ilyen, ezzel is lőttünk egy csapatfotót, amihez Attilának már nem volt kedve csatlakozni :-)

Dóra jegygyűrűjét lájkolván a bazaltzuhatagon :-) (fotó: L. Attila)

Visszabaktattunk hát a pénztár irányába, majd újabb határátlépés után indultunk a faluban a piros jelzésen. Elhaladtunk a Petőfi-forrás mellett, majd hamarosan odaértünk egy buszmegállós-büfés-játszóteres-parkos komplexumhoz. Itt megint tárgyaltunk, hogy büfézzünk, vagy siessünk, vagy mi legyen velünk, úgyhogy aztán mentünk tovább. Jött egy szakasz, ahol mindenki gondolataiba mélyedbe bandukolt, majd aztán felrázott minket egy alagút látványa, mely előttünk tűnt fel. Közelebb érve oly hosszúnak ígérkezett, hogy még fejlámpát is kapcsoltunk. Az alagút két vége kőből ki volt rakva, de beljebb már nem, ott látszott a homokkőből való kivájtsága. Igazán érdekes és izgis volt!

Átbandukoltunk rajta, majd rekultivált szemétlerakó mellett elhaladva csinos ösvényre tértünk, aztán pedig már ott voltunk Somoskőújfalu fölött, a Kerek-domb tájékán. Itt egy remek napsütötte tisztás kellette magát szép kilátással, úgyhogy letanyáztunk, s feléltük a maradék édességünket. Miközben hallgattuk a közeli vendéglátóhelyről idehallatszó dáridót, mindenki elmondhatta meglátását s így meghoztuk a döntést: nem loholunk most fel a Karancsra, azt eltesszük egy legközelebbi alkalomra, hisz egyszerűen muszáj ide még jönni megint, most pedig inkább lebaktatunk Somoskőújfalura, és a Somosi Fogadóban megebédelünk. Utána fogunk egy buszt, irány S.tarján, majd pedig Bp.

a Kerek-dombon, háttérben az elnapolt Karancs (fotó: Mylord)

A döntés meghozatalának feszültsége lekerült vállunkról, úgyhogy nyogodalmasan sziesztáztunk egy ideig a napsütötte füvön. Utána továbbindultunk, földutakon haladtunk, majd már egy telephely mellett, s már láttuk, hogy mindjárt beérünk a faluba, amikor is konstatáltuk, hogy utunk egy bezárt kapuban végződik. Mellettünk egy tüzép volt, ahonnan előjött egy ember, és miután én már leugrottan a tüzép udvarára, hogy annak nyitott kapuján menjek ki, elmondta nekünk, hogy az önkormányzat záratta be a kaput, de ott mellette a kerítésen átlépve szoktak a hasonló sorsú turisták távozni. Úgyhogy a többiek kisorjáztak, azután a főúton északnak baktattunk, és bevettük magunkat a Somosi Fogadóba.
A vendéglátóhelyen egy lógó nyelvű cica is éldegélt. 1 óránk volt az étkezésre, mely jól esett, utána kibaktattunk a buszhoz, s annak tömöttségéhez hozzájárulva elheringeztünk S.tarjánba, ott szaporáztunk a buszpályaudvarra, ahol már bent állt a buszunk. Nem tudtunk teljesen egy kupacba ülni, úgyhogy a sötétben bóbiskolva, gondolatokba mélyedve utaztunk.

Ó, Medves! Épp hogy csak belekóstolhattunk szépségeidbe, de nekem nagyon-nagyon megjött a kedvem a folytatáshoz, mily titkokat rejtesz még, úgy gyötör a kíváncsiság, hogy megtudjam :-) S persze párod, a rejtélyes Karancs, kit még nem érintett lábam: téged is látni vágylak!

Szépséges őszi túra volt ez egy számomra szűzföldön, barátokkal, kik közül ketten hamarosan egy szertartás során megerősítik kapcsolatukat :-) Mekkorát fogunk partizni ott... :-)))))))))

a csapat! (fotó: B. Anett gépe)