Translate

2013. július 7., vasárnap

Kalandozások a Retyezátban

Ez a túra a Porszem Közösségi Műhely nevű egyesület szervezésében zajlott, melynek jómagam is tagja vagyok. Elviekben a szervezők a részvételt illetően egyesületi tagokra gondoltak, ám én engedélyt kaptam külsős barátok invitálására is, kik közül ketten csatlakoztak hozzánk. Így állt össze nyolcfős csapatunk, mely kétautós konvojban tette meg útját túránk indulóhelyéig, majd haza Csaba, Timi, Csongor, Gabi, Sanyi, Ági, Dóri, valamint magam személyében.

1. nap

Indulásunk június 26-án, szerda hajnali fél 4 táján zajlott. A nagyjából délig tartó utat félkómában kornyadoztam végig, nem volt túl kellemes. Annál nagyobb volt örömünk, amikor Timiék alkudozásának köszönhetően a parkolás összegében megegyezve autóinkat véglegesen lepakolhattuk a Retyezát északi előterében megbúvó Rausor nevű helyen lévő panzió udvarában. Vettünk néhány utolsó mosdószünetet, majd minden szükséges málhánkat magunkra véve nekivágtunk (1185 m-es magasságból) szépséges úticélunk, a Retyezát bekalandozásának. (Retyezát, ahogyan a wiki látja, és Retyezát egy másik, igen jó oldal szerint.)

Igen hamar máris meredeken emelkedő, mohos fenyvesben találtuk magunkat. Lendületünk hamar fogyni kezdett, aki pedig bírta volna, bevárta a többieket. Így komótosan emelkedve jutottunk egyre jobban a felhők birodalma felé. A levegő homályosult, kilátásaink csökkentek - de persze csak vizuálisan :-)

 

A homály az erdőnek nagyon titokzatos hangulatot adott. Alapból számomra a fenyvesnek nagyon különleges hangulata van, hát még amiben mohás sziklák hevernek - és ezt még külön megspékeli a köd! 

Egyre hangosult egy patak zúgása, és hamarosan már mellette haladtunk. Itt már úgy szitált a felhő, hogy nekiálltunk felhúzni az esővédelmi felszereléseket. Közben csodáltuk a kristálytiszta vizet, a hatalmas levelű vízkedvelő növényzetet, s a különböző, szebbnél szebb színes virágokat.

patakparti utunk
Dóra, mint hegyi kobold :-D

A fák egyre alacsonyodtak köröttünk, s ennek örülhettünk bizony, mert eredményes emelkedésünket mutatta. Ezen a napon a törpefenyvesig jutottunk, azt csak másnap hagytuk el.
Pihenőket beiktatva, egymást bevárva küzdöttük magunkat felfelé. Az út időnként hatalmas köveken vitt, bár itt még nem voltak olyan döbbenetesek számomra, mint néhány nappal később. A lilálló rengeteg rododendron mindenfelé körülvett minket.
Épp egy pihenési ponton csücsültünk, amikor hirtelen a mindent ellepő felhőfátyol nekiállt félrelibbenni. Nosza, igen felélénkültünk erre, s máris vad fotózásba és szemlélődésbe kezdtünk. Jé, látjuk, merre járunk, látjuk, mi van körülöttünk! Eme örömteli időszak elég változatosan alakult, mert a felhők saját szeszélyük szerint húzódtak feljebb és lejjebb, mi pedig igyekeztünk minél többmindent látni a "felhőablakokban".

a lefelé húzódó felhő mögül előbukkanó táj

Felértünk aztán egy nagyjából egyenes platóra, ahol akkor épp a felhők kegyéből láttuk a környezetünket. Elég szép volt, íme:

 

Még egy darabon mentünk, immár nagy köveken, aztán pedig odaértünk a 2060 m-es magasságban leledző Stevia-tóhoz, mely némi tanakodás után aznapi sátrazóhelyünkké alakult. A tengerszemtől hatalmas kövekkel leválasztott kis vízfelület mellett málháztunk le, hogy a mai nap további része már az evésé és pihenésé lehessen. Itt megint felhőben voltunk, így tágabb környezetünket sokáig nem tudtuk szemrevételezni. Időnként kificcent a felhők mögül egy-egy hatalmas hegy, havas részek, ilyenkor lőttünk a fényképezővel. 

a Stevia-tó kis oldalsó vízfelülete
táborunk

Előkerültek a gázfőzök, felépültek a sátrak, s ki-ki nekilátott az étkezésnek. Főztünk leveseket, konzerveket, teát, kávét, és majszoltuk a kolbit, kenyeret. 

étkezőkő
Dóra és az ötletes "evődeszkája" :-)
Csaba- és Timivacsi

A térképről, valamint ha a felhők kegyesek voltak, a szemünkkel is láthattuk, hogy hegyláncok karéjában táborozunk. Csabáék találgatták, melyik csúcs lehet a Retyezát-csúcs, melyre a módosított terv szerint másnap terveztünk felhágni. (Az első napon már világossá vált, hogy nem tudjuk tartani az előzetes terveket a haladási sebességünkből kifolyólag, ám azt hiszem, ez senkinél sem okozott lelki sérülést.) Evés, beszélgetés, pálinkázás, elvackolás jutott még mára, aztán fokozatosan nyugovóra tért a csapat. Ezen a napon 875 m szintemelkedést produkáltunk.

2. nap

Reggel, nagy örömünkre, kék égfoszlányokat láttunk, s napfényes ragyogású gerincek is osztályrészünkül jutottak. Reggelizés közben a szemünk is reggelizte a látványt :-)

Napfolt :-)

A köveken át elbaktattam megtekinteni az igazi Stevia-tavat, mely konkrétan a táborhelyünktől nem volt látható. Csodaszép egy tengerszem ez! Most zöld volt a vize, és éppoly bámulatosan áttetsző volt, mint minden víz, amellyel eddig találkoztunk. Elcsodáltam a benne heverő kövek látványát, vizének szép zöldjét, mozdulatlan némaságát - mely némi hallgatózás után már nem is tűnt olyan némának. A vízig leérő hófolt felől vízhangok jöttek, s arra gondoltam, talán olvadékvíz csorog belé.

a Stevia-tó
a Stevia-tó

Közben Csaba a törmelékes-köves hegyoldalon valami vízlelőhely felé járt, majd egyszerűsítési javaslatot tett azt illetően, hogy merre haladjunk tovább. Ez végül elvettetett, s a kijelölt úton indultunk, mely némi visszafelé haladást jelentett. Én nagyon energikusnak éreztem magam, és aktív örömmel haladtam - ez jó volt :-)

A felhők ma különösen szép látványban részesítettek minket, beszéljen erről az alábbi kép:

 

A továbbiakban törpefenyők és kövek közt kanyargó szűk ösvényeken haladtunk fel-le, be-bevárva egymást. Egy ilyen pihenés során felfedeztem egy optimális lejtésű, formájú és elhelyezkedésű hófoltot, s ellenállhatatlan vágytól hajtva kipróbáltam, hogyan lehet rajta csúszkálni. Prímán ment a dolog, így másodszor már a legtetejétől csúsztam. Élmény volt :-)))

úton
csúúúúszván (fotó: VadÁgi)

Hamarosan oly magasságban jártunk, hogy szépen ráláttunk a kis Stevia-tóra, ahonnan aznap reggel indultunk. Szemléltető kép:

a Stevia-tó hegyek ölelésében

Pihenőkkel emelkedtünk tovább, majd a gerincre érve turistautat váltottunk, s a sárga jelzést követve haladtunk a Retyezát-csúcs felé. Jó darabig volt panorámánk, habár a felhők változatosan kavarogtak. A mélyben számtalan kis tó látszott, köröttünk néha egymásra hányt kősziklák hevertek. 

Csaba és Sanyi
tavacskák a völgyekben

A csúcshoz közeledve egyre keményebb mászásokat igényelt az út, mely többünknek komoly kihívást jelentett. Nagyjából együtt haladtunk, bár Dóra egy idő után elhaladt előre, mert lendületes mehetnék és bírás volt rajta. A csúcson várt minket. Mi többiek olyan, számomra pont jó tempóban emelkedtünk, hogy ennek köszönhetően szinte alig elfáradva értem fel. 

A 2482 m magas csúcsról panorámánk bizony nem volt. A felhők megelégelték kegyeskedésüket, és szigorúan összezáródtak. Dóra, aki hosszabb ideje fent volt a csúcson, azt mondta, maximum néhány percig volt tiszta a horizont. Örömködtünk a csúcssikeren, fotózkodtunk, kicsit megpihentünk itt.

csúcsközelben
hármasunk csúcsfotója

Meglehetősen hideg is volt, s bizony boldog embernek érezhette magát az, akinél volt kesztyű! (Ez volt Dóra :-)) Nem is időztünk olyan túl sokat, hanem indultunk le, s tovább utunkon. Mely, hogy még ma hová vezet, az képlékeny volt - mind a Zenoga-tó, mind a Bukura-tó szóba került. 

Változatosan felhősebb-tisztább, szemerkélő esősebb-csöpörgősebb időben haladtunk. Megálltunk eszegetni is az egyik nyeregnél, s közben megszemléltük a mellettünk lévő táblát, mely arról tájékoztatott, hogy itt húzódik a Retyezát szuperszigorúan védett magterületének, a Gemenele Tudományos Rezervátumnak a határa, ahová elviekben csak engedéllyel lehet belépni.
Megálltunk még azon a ponton is, ahol fel lehetett térni a Bucura I. nevű csúcs irányába, s némi kitérővel megmászni azt (2433 m). Eleinte még lett volna hozzá kedvem, azonban mivel sűrű felhő okán kilátás nem kínálkozott volna, és azért a menetelést én is éreztem, végül mégsem kívántam felhágni reá. Dóra ment volna, de annyira nem ragaszkodott hozzá, hogy társ nélkül tegye meg az utat, így végül erre a csúcsra egyikünk sem tért ki.

Hamarosan már úgy esett az eső, hogy a fényképezőt is eltettük, s beöltözve bolyongtunk a felhőben. Néhol kifejezetten nehéz volt tájékozódnunk, részben a látásviszonyok miatt, részben mivel a térkép és a felfestetett turistajelzések nem mindig vágtak pontosan egybe. Kezdtünk meglehetősen elázottakká válni, s ezzel egyenes arányosságban távolodott tőlünk a Zenoga-tó felkeresésének gondolata, mely még plusz x idő esőben való menetelést tett volna szükségessé. Felvetődtek kettéválási tervek is, merthát azért mégiscsak ezt a tavat milyen jó lenne megnézni, de aztán végül mindannyian a Bukura-tó felé vettük az irányt, mely a mai végcélt jelentette. De előtte még egy forrásnál vizet vételeztünk, majd feltűnt a tó is, de hogy az mekkora, milyen tájon fekszik, és egyáltalán milyen a környezet, abból alig valamit érzékeltünk a nagy felhőségben.

Azt azonban láttuk, hogy egy magasabb rész tetején az esőben egy fekete test hever, mely az imént megmozdította a fejét. Elhangzott rögtön az elmaradhatatlan tipp: maci! Váltig néztem, de gondoltam: ha ez maci, akkor csak bocs lehet, mert igen kicsi! Nos, nem medve volt, hanem kutyus, egy fekete eb, mely ott szunyókált az esőben :-) Dija Világában stílszerűen a Bukura-eb nevet kapta :-) Nagyon barátságot volt, többször sündörgött körülöttünk, adtunk neki ételt is.

A Bukura-tó partján kövekből rakott alacsony szélfogó védfalak vannak, melyek nagyjából sátor nagyságúak. Ezek amolyan kuckók, melyekbe sátrat lehet verni. Mi is kiválasztottuk a magunknak szimpatikus kuckókat, és nekiláttunk esőben, ázottan felhúzni a hajlékunkat. Mindenki igen szaporán dolgozott :-)

a Bukura-tó a késő délutáni felhőben
táborunk a tó partján
Bukura, az eb :-)

A fiúk még egészen sokáig kint kolbászoltak. Elmentek a közeli kisházhoz is, ahol nyaranta a Salvamont menőcsapat székel, hogy megtudakolják tőlük a várható időjárást, vagy esetleg hogy van-e hely a házba bevonulnunk. Azzal jöttek vissza, hogy a mentősök a bebocsátást nem ajánlották fel, ámde tudomásuk szerint 3 napig esni fog. Hát, ez nem hangzott túl jól számunkra...

Dórával mi elvackoltunk lakunkban, száraz holmikat húztunk - aztán rámtört a pisilhatnék, és irdatlan hosszú ideig azon szenvedtem, hogy nem akarok az esőbe kimenni pisilni :-D Dóra jókat kacagott rajtam. Végül aztán már muszáj volt menni, úgyhogy egy enyhébb periódust kihasználva mezitláb belebújtam átázott bakancsomba, és elklaffogtam a kövek közé. Csak figyelni kellett, az ember aknára ne fusson :-)))
Hamarosan Ági "kopogott" át hozzánk, mivelhogy lakótársa, Sanyi alvásba fogott, és befoglalta a sátrat :-) Mi befogadtuk Ágit, aztán víg kedvünkben sokat kacarásztunk - így tellt az este. Valamikor aztán aludni is tértünk, s időnként azon gondolkodtam, hogy a zsákomban reggelre minden csupa víz lesz, mivelhogy a sátor előterében a puszta nedves földön hever, s jól beszívja a vizet...

Este, azt hiszem, többen is mélyen hittük/reméltük/kértük, hogy másnapra szép időnk legyen - és lőn!

3. nap

Olyan kristálytiszta égboltú, napos reggelre keltünk, hogy szebbet kívánni sem lehet! Az ébredés és kikászálódás nem ment nekem könnyen, de aztán örömmel és hálásan legeltettem szemeimet a tegnapi felhőből most előbukkant, friss tájon, mely kétségbevonhatatlanul csodaszép vala!

a napfényes Bukura-tó és környéke
napos táborunk

Reggeli tevékenységeink órák hosszat tartottak. Teregettünk is, mert most volt lehetősége a cuccoknak száradni, reggelit készítettünk és ettünk, pakolásztunk, s közben ötletelések zajlottak a napi menetrendet illetően. Itt volt a szomszédban a Peleaga, a Retyezát legmagasabb csúcsa (2508 m), ámde felhágni reá nem nagyon akaródzott másnak, mint Dórinak és nekem. Így aztán az a döntés született, hogy mi ketten külön utakra indulunk, s később majd rácsatlakozva a többiek útvonalára, s a megbeszélt helyen utolérjük őket. Közben a felhők megint elkezdtek felszippantódni a csúcsok felé, úgyhogy bősz reménykedéssel igyekeztünk összekapni magunkat. Búcsút véve a bazárosok ügyességével szétpakolni képes Sanyi-Barbapapától és a többiektől, elindultunk Dórával :-)

Utunkon Bukura, az eb egy darabig kísért minket. A tó melletti forrásnál vizet vételeztünk, majd korrigálva máris elrontott útvonalunkat a sárga kereszt által jelzett útra tértünk. Most a szélesebb oldala felől láttunk rá a tóra, és rájöttünk, hogy onnan, ahol táboroztunk, nem is lehet optikailag helyesen felmérni a tó méreteit. (Mellesleg ez a Retyezát legnagyobb tava a maga 8,8 ha-jával.) 
Amolyan lépcsőzetesen haladtunk egy darabig: kövesebb, emelkedősebb rész után laposabb, zöldellően vizes tocsogós részek következtek, melyeken mindenfelől folyt a kirstálytiszta víz. Néhol utunk hófoltokon vitt át. Hamarosan már neki kellett vetkőzni, olyan jó idő volt. 

hójárván...
...s zöldellő réten
odalenn a Bukura-tó (Dórával)

A réteket aztán elhagytuk, s maradt a hó és kövek. Összességében elmondható, hogy meglehetősen lankás volt az út fel a csúcs felé. A távolabbi köves oldalban mormotákat láttunk futkosni, de csak akkor sikerült őket megpillantani, ha mozgásban voltak - máskülönben túl terepszínűek :-) Füttyögésük egyébként végig kísért minket.

ilyen volt az út a csúcsra

Dóra egy darabig mindig megvárt engem, aki meg-megálltam rövid pihenőket beiktatni, de egy idő után haladt a saját tempójában, s a csúcson értem be. Összességében lassan és meg-megpihenve mentem fel, úgyhogy veszettül el sem fáradtam. De a csúcsöröm az maradéktalanul megvolt :-)))

Itt voltunk a Retyezát legmagasabb csúcsán! Ahh, milyen jó volt ezt tudni, hogy a saját erőnk, a saját testünk és szellemünk felvitt ide! S most itt a jutalom: a fenséges panoráma! Élveztük is rendesen, bár én először kipihegtem magam :-)
A csúcsot kissé belaktuk: kiteregettük a száradásra ítélt málhát, majd nekiálltunk étkezni egy jóízűt. Így imádok enni: ilyen csodás helyen, ahol két falat közt szemünk issza be a hegyek, havak, felhők, tengerszemek, zöldellő rétek látványát! Örömünk határtalan volt! Megszemléltük a közeli apróságokat is: a kövekből emelt kis bivakkuckót, egy sziklán tanyázó cincért, egy tő szép virágot. S közben azon is igen örvendeztünk, hogy ma a felhők is újra kegyesek, és van kilátásunk :-)

mink a csúcson
odalent a Bukura-tó
a Papusa-csúcs felé vezető gerinc, s számtalan kis tengerszem

Egy darabig tehát kellemesen eltanyáztunk a csúcson, azonban mivel nem ott kívántunk megöregedni, hát indulni illett tovább. Nagyszerűen beláttuk reánk váró útvonalunkat, mely egy darabig egy gerinc oldalában vitt, majd látni véltük a nyerget/hágót is, ahol majd át kell kelnünk a gerinc másik oldalára, s leereszkedni abba a völgybe, melyen a többiek már biztosan haladnak. Azzal, hogy a gerincnek az az oldala merő egy tejfölben van, még csak mint vizuális élménnyel foglalkoztunk. 

felhőválasztó gerinc

Általában térd- és bokaterhelő, sziklákon lépdelő ereszkedést kellett produkálnunk. Közben rájöttünk, hogy még egy csúcs vár reánk: a Custura Bucurei nevezetű (2370 m), melyen utunk átvezet. Nem bántuk! 
Szóval ereszkedtünk egy darabig [itt Dóra előreengedett, én pedig ismételten rájöttem, hogy a lefelé menet nekem jobban fekszik, és hogy szeretek köveken osonkodni :-)], majd egy nyergen áthaladva újfent emelkedés vette kezdetét, mely az én lendületemet lényegesen megakasztotta - nem úgy Dóráét, aki ismételten az élre hágott, majd el is tűnt a meredeken emelkedő kövek erdejében. Erre a csúcsra ugyanis meredekebb, kapaszkodósabb kövek közt kellett felmászni.

utunk a Custura Bucurei-csúcsra

Menet közben, és a csúcsról is folyamatosan szemmel tarthattuk a Bukura-tavat, melyet most már majdnem minden irányból körbejártunk.
A csúcson vad szél fogadott minket. Itt most nem időztünk, fotóztam néhányat, majd indultunk lefelé.

a Custura Bucurei-csúcson

A köveken lévő jelzéseket folyamatosan figyelve, meredeken zergültünk lefelé a sziklákon a nyereg/hágó felé. Közben láttuk, hogy több ember már jó ideje időzik a nyeregnél. Akkor ezt még nem teljesen tudtam hová tenni, de később megértettem: azt hiszem, bármelyik irányból is érkeztek, ez a nyereg remek pihenőhelynek bizonyult. Számunkra is jól esett itt kicsit letelepedni, tán még el is rágtunk valamit, s készültem lélekben arra, hogy hamarost a napos látványnak búcsút intve a felhőbe ereszkedünk.

S hát ez is megtörtént. Mintha egy mozdulatlan, vattaszerű világba léptünk volna át, olyan éles volt az átmenet: alig lehetett valamit látni, szél sem rezdül, hang semmi sem jött... Döbbenetesen érdekes volt :-) Fényképezni nem nagyon volt érdemes. Kígyóztunk lefelé, néha havas részeken át, felváltva köves részekkel. Aztán mintha vizet láttunk volna, s közelebb menvén valóban, egy tó volt ott. Hogy mekkora lehetett, fogalmunk sem volt ebben a tejfelben. 

a rejtélyes kiterjedésű tav (talán a Pietrele-tó 1990 m-en)

Kisvártatva aztán csilingelést hallottunk, és gondoltuk, valami állatkák lehetnek előttünk. Érdeklődve vártuk, milyen forma bontakozik majd ki a felhőből :-) A forma végül ló lett, pontosan 2 db: ott legeltek, s érdeklődve pislogtak felénk. Sőt, az egyik még el is indult irányunkba, mire mi pedig az ellenkező irányba: inkább ne jöjjenek velünk :-)
Kicsivel odébb pedig egy marék bocival megszórt mezőn vitt át utunk. A tehénkék között óvatosan mozogtunk, mert egy különösen termetes példány elsőre bikának tűnt - ezt azonban nagy tőgye végül meghazudtolta. Kínáltunk nekik marék füvet, és gyönyörködtünk egy aranyos kisbocikában.

bocók a ködben

Azt hiszem, valahol erretájt produkáltam egy klasszikus zakózást. Kitartóan lépdeltem a köveken, amikor egy csúszósabb példány került talpam alá, s egy kicsúszást követően bal farpofám hangosan koppant a kövön. A zsák sem fogta fel, az csak utána ért sziklát :-) Fájdalmasan sziszegve vergődtem talpra, s felsőtestemet lefelé csüngetve néhány perc alatt elmúlt a fájás. Utána sem volt már nyoma sem, pedig nagyot szólt :-)

utunk a retyezáti "kéken" :-)

Kisvártatva egy első látásra rottyant hídhoz értünk, mely sebes patakon vitt át. Mivel utunkat másfelé nem leltük (bár a jelzést sem), letettem a zsákot, s átnéztem a híd túloldalára, arra kell-e mennünk. Ahogy ráléptem a hídra, és megpróbáltam meghintáztatni, nyilvánvaló lett, hogy csak ránézésre van lerobbanva, egyébként tökre szilárd kiképzés. Így aztán átsorjáztunk rajta, s a szép patak túlsó oldalán folytattuk utunkat.


Nos, itt már fáradt voltam. Úgy éreztem, ma igazán remeket mentünk, olyat, ami pont kellőképp elfáraszt. Tudtuk, most már bármelyik pillanatban megláthatjuk az Encián-menházat (1670 m), ahol elvileg a többiek várnak minket - vagy egyel lejjebb, a Pietrele-menháznál (1480 m). 

már fáradtan

A ház elvárásainknak megfelelően elő is került - s üvegablaka mögött ott integettek nekünk mosolyogva a többiek. Azonban még mielőtt az ajtó felé vehettük volna az irányt, Dóra hirtelen kiszúrt egy avarban vadul kotró fenyőszajkót. Azonnal ráizgult a témára, s a fényképezőmet elkérve agyonlőtte a madarat :-D Közben arra gondolt: Attila be fog csinálni gyönyörűségében, ha meglátja a képeket :-)))
Ne haragudj, Dóri, de azok a fotók nem sikerültek túl élesre, azért nem tettem fel őket a picasara! Egyet, a talán legjobban sikerültet azonban ide beszúrom:

fenyőszajkó (fotó: Dóra)

Eztán megkerültük a házat, és benyomultunk annak szűk belsejébe, ahol a két asztal egyikét a többiek, a másik asztalt két még sosem látott, de magyar srác foglalta el. Társaink által hallatott hangok, s az előttük sorjázó üres sörösdobozok hamar megmagyarázták jó kedvük fokozatát :-) Nagy örömmel és dicsérő szavakkal fogadtak minket, ami igen jól esett. Nagyon jóleső érzéssel csüccsentem le a padra, s kicsit meséltünk kalandjainkról, meg kértem a házikót üzemeltető bácsitól két begre teát, melynek melege igen jól esett. El voltam pilledve, s az arcomnak olyan érzete volt, mint mikor leég. Kiderült, Dóri is így érez, szóval kicsit megkapott minket a Napocska ma, észrevétlenül. 

Nem sokáig maradtunk, mert Csaba még le akart minket vezényelni a Pietrele-menházig, hogy ott töltsük az éjszakát. Így aztán hangoskodások közepette felmálháztunk, a többiek elköszöntek az időközben jobban megismert két magyar sráctól, akikkel gyerek/gyerekek is voltak (magyarok Algyőről és Szolnokról), aztán még Sanyi-Barbapapa kérésének eleget téve egy csapatfotó erejéig összeverődtünk a ház előtt. A bácsi a tulajdonos mosolyával és hátrakulcsolt kezével figyelt minket, s vett tőlünk búcsút.

távozunk az Encián-menházból

Még várt ránk 190 m-es szintsüllyedés, mely nagyon szép fenyvesben vitt tova, ám megintcsak esőben, mely akkor kezdett rá nagyjából, mikor a háztól útra keltünk... Fényképező eltesz, esővédő huzat és kapucni felhúz, s irány újra az ázásban...

Már a leghőbb vágyam volt a Megérkezés, amikor feltűnt a Pietrele-menház. Eddigre eléggé szétszakadt a csapatunk: Csaba ért oda legelőször, utána Timi, Ági, Dóri és én, és Gabi, Csongi és Sanyi-Barbapapa később. Ez a ház más volt: nagyobb, és nagyon tele volt emberrel. Amikor benyomultunk teljes vizes valónkban, majdhogynem csak úgy lehetett megfordulni a saját tengelyem körül, hogy közben becsöpögtettem valakiknek az asztalát/ételét. Így aztán máris fordultam kifelé, s figyelmem a sátrazóhely keresésére összpontosult. Szerencsére Dóra, hű lakótársam is így volt ezzel, s ő a térképet tanulmányozva igyekezett a helyet meglelni. Nem volt egyszerű, s jó messze is volt a háztól a kijelölt sátrazóhely: több különálló faház között kellett elkanyarogni a magas, gatyaszárat jól benedvesítő növényzetben vezető ösvényen, míg végül - a világ peremén - meglett a hely. 

Úgy alakult, hogy csak Dóra és én sátraztunk le itt. Timi, Gabi és Ági az egyik faházban szálltak meg, a fiúk pedig illegalice egy másik faház padlásán. Erről ilyen pontosan mi csak másnap reggel szereztünk tudomást, merthogy attól kezdve, hogy megleltük a sátrazóhelyet, mi már ott maradtunk Dórával, felhúztuk a lakot, majd benyomulva megint igyekeztünk a lehetőségekhez képest száraz holmit elővarázsolni, s megnyugodva figyeltük a sátron lefolyó esőcseppeket. Ez amúgy egy csoda, hogy az esőben az ember tud varázsolni egy esőmentes buborékot, ahol meghúzza magát :-) Hála a sátor és a vízhatlan anyag feltalálójának!

Vacsiztunk egyet lakunkban, majd elszunnyadtunk, s szerintem jó, pihentetőt aludtunk. Én néha felébredtem, és melegem volt. Fontolgattam, hogy valamit le kellene venni, de végül nem léptem meg ezt.

4. nap

Reggel Csaba jóízű baritonjára ébredtünk, valamint arra, hogy néhány gyengéd csuklómozdulatának köszönhetően a sátor belső felén képződött páracseppek hullanak ránk. Így aztán inkább igyekeztem minél előbb biztosítani őt arról, hogy ébren vagyunk.

Valószínűleg Dóra bújt ki elsőként - nekem ezek a reggeli kikelések általában eléggé nehezemre estek, Dóra viszont iszonyat energikusan képes volt nekilátni a napnak. Így aztán talán ő szólt arról is, hogy Bukura, az eb itt van a sátor előtt! Basszus, le voltam döbbenve: tegnap reggel még 2070 m-en láttuk utoljára, egy nappal később meg itt van 1480-on, kitudjahány km-rel lejjebb!! :-)) Igazi hegyi kutya :-)

Bukura várja a reggelit...
... s pihen, míg mi összemálházunk

Ha jól emlékszem, adtunk Bukurának kolbit reggelire. Egy idő után a kinti napsütés azért engem is kicsalt, s a már megszokott dupla zokniba bújt lábamat beletoltam a nedves bakiba, hogy induljon a nap. Próbáltunk igyekezni a málha összeszedésével, de úgy éreztem, ennek ellenére a műveletek órákat vettek igénybe. Alighogy elindultunk a többiek feltételezett szálláshelye felé, Ági érkezett elénk, akit Csaba küldött, hogy megnógasson minket. 

a Pietrele-menház

A mai feladat az volt, hogy lejussunk az autókig - ugyanis időközben túránkat egy nappal megkurtítottuk a körülmények miatt. Én - naívan - azt gondoltam: ma már csak lefelé megyünk. Hát nem! Ez hamar bebizonyosodott, amikor is a mellettünk folyó patakkal nem folyásirányba haladtunk, hanem a forrása felé...

Szóval, ma még 1780 m-re fel kellett emelkednünk, hogy át tudjunk bukni a Saua Ciurila nevezetű hágón, hogy aztán azon túl tényleg már csak leereszkedjünk. Emelkedésünk munkásságába sok örömöt vitt a csodás környezetünk: zúgó patak mellett mentünk, mohával behintett kövek közt, fenyvesben. Igazi elvarázsolt, meseszerű erdő volt! Imádtuk :-)


Elhagytuk aztán a patakot, s felkanyarodtunk a hegyre, ahol megritkultak a fák, s magasságuk újfent csökkenni kezdett. Kijöttünk így tehát a völgyből, s hamarosan már egy füves hegyoldalról néztünk vissza rá. Itt felvetődött az étkezés lehetősége (én speciel igen éhes voltam, hisz reggel csak egy csokit és egy almát nyomtam be), s egy nagyon aranyos kis helyen le is telepedtünk enni egyet. Hát ez itt megintcsak mennyei étkezőhely volt :-) Szemléltük a szép tájat, ettük Csabáék házi hagymáját, retkét, zsírját, meg ki-ki a maga kajáját is. Sanyi szedett növényekből főzött hirtelen egy teát (volt benne kakukkfű, szederlevél, áfonya hajtása, meg nem tudom, mi még). 
Közben Dóri (?) itt is kiszúrt egy fenyőn pihenő fenyőszajkót, s erre a példányra most én lőttem rá.

fenyőszajkó
Timi segédkezik Sanyinak a málházásban

Továbbindultunk. Köveken! Szerettem :-)
Sokan jöttek felfelé a hegyre, szembe velünk. És én azt gondoltam: most nem cserélnék velük. Nem tenném meg ezt a felfelé utat MOST megint.
És aztán baromi sokáig mentünk lefelé. Kezdtek a lábaink kilenni tőle. Megint szétszakadoztunk, s már igen vártuk, hogy leérjünk, valami vízszintes terepre. A végén egy sípálya mellett haladtunk el, no ott különösen meredek volt az út, győztük fékezni magunkat. Csaba és Timi értek le elsőként, s mi vágyakozva tekintettünk rájuk a meredélyről. Hamarosan csatlakoztunk hozzájuk, s már csak be kellett caplatnunk a panzió udvarába, ahol autóink parkoltak. Mindenkinek első dolga volt letépni magáról a bakancsot :-))) Ó, milyen édes is volt ott mezitlábazni!!

Lekezelésre kerültek a vízhólyagok, valamint megint igénybe vettük a mosdót, s ki-ki igénye szerint megmosdott. Sanyi pálinkája még körbejárt, hogy elfogyjon, majd elindultunk Vajdahunyad felé, hogy megtekintsük a várat.
A hegyről lefelé haladva megálltunk birkatartó pásztorok mellett, mert néhányan sajtot szerettek volna venni. A vége az lett, hogy én is vettem, ugyanis a pásztor bácsi adott kóstolót mindkét féle sajtjukból: a sósból és a simából is, és annyira finomnak ítéltem, hogy Dórival vettünk közösen fél kiló sósat. Azt gondoltam, pillanatok alatt betolom a részemet - de nem sikerült, mert elég laktató adag volt. Úgyhogy haza is hoztam, és néhány nap alatt fogyott el. [Annyira barátian tradicionális volt, ahogyan a pásztor bácsi, elővillantva aranyfogú mosolyát, piszkos körmű kezét időnként mocskos zakójába törölve puszta kézzel adta nekünk a sajtot! Komolyan, senkit nem zavart, szerintem nagyon tájjellegű volt :-)]

Vajdahunyadon a vár melletti utcában parkoltunk le, és azzal az elhatározással közelítettük az épületet, hogy lehet nem lesz elég lejünk ahhoz, hogy be is menjünk. Ez így is lett, mert ha jól emlékszem, 20 lej volt a belépő. Úgyhogy végül kívülről csodáltuk meg, de ez is teljesen érdemes volt, mert nagyon szép, impozáns vár ez!

Vajdahunyad vára
remek vízköpők

Tehát felballagtunk a bejárathoz, majd visszaballagtunk az autóhoz, s hazafelé vettük az irányt. Egy igény jelentkezett még: nevezetesen hogy álljunk majd meg valami megfelelő helyen enni egyet. (Nem kajáldánál, hanem egy placcon, ahol meg tudjuk főzni a még meglévő zacskós leveseket, vagy ilyesmit.) Sorra vetettük el a pihenőhelyeket: az egyiken kirakott kiskutya látványa facsarta a szívünket, a másikon nem volt asztal és padok, s végül talán a harmadik helyet vállaltuk be, mely mérhetetlen mocskával, szemetével, az asztal melletti betonon pusztán virító kulájával megmelengette szívünket, s arra sarkallt, hogy ott étkezzünk :-))) Összességében, elég vicces választás volt, de már győzött az éhség, és siettünk, ahogy tudtunk. Csongi a kulát lefedte egy kartonpapírral - amit nem látsz, az nem fáj :-))))

A határátlépést még elmesélem: idefelé szinte megállás nélkül átjöttünk (megnézték a személyiket, de ennyi), most viszont hosszú sorok, sok-sok busz várakoztak a nagylaki határnál. A hivatalos szerveket a mi sorunkban egy szőke, malacképű, öntelt és üres tekintetű nő és szintén nagydarab kollégája képviselték. A néni az előttünk haladó terepjáró csomagtartóját kinyittatta, csak hogy fél pillantást se pazaroljon oda. Szerintem csak hatalomfitogtatás volt. Nálunk rákérdezett: "Hol jártak?" Csongi mondta: a Retyezátban. Malacképű Néni visszakérdezett - szerintem életében nem hallotta még ezt a szót. Kifejezéstelen arccal adta vissza a személyiket, s utunkra bocsátott. A hatalom önérzetes képviselője volt.

Este 10 felé értünk Budapestre. A vége felé már álmosodtam, de nem aludtam el. Még a Rausornál felajánlottam, hogy vezetek hazafelé, ám végül Csongi nyomta le az egész utat.

A Mexikói úti metrokijárónál búcsút vettünk egymástól. Remek napokat töltöttünk együtt, mind elégedettnek tűntünk a túránkkal. Én ismét csodaszép élményeket szereztem, úgyhogy ezúton is köszönöm a szervezőknek remek utunkat :-) Még sok ilyet! :-)

2013. június 14., péntek

TT az éj leple alatt

Az elmúlt szombaton került megrendezésre a Gödöllői-dombságban egy éjszakai TT, melynek a 30 km-es távján indultunk többen, úgymint: Zsolti, Ági, én, valamint Erika, Laci és István. Zsoltitól az elmúlt egy évben többször hallottam a sztorit a tavalyi túráról, mely igazi kalanddá alakult az éjjel folyamán rájukköszöntött iszonyatos vihar jóvoltából :-) 
Nagy kíváncsisággal állottam a túra elébe, hisz éjszakai TT-n még nem próbálkoztam. Azt tudom már, hogy az alvástalanságon igen nehezen tolerálom, és most kíváncsi voltam, ilyen környezetben ez milyen szinten zajlik majd.

Tavalyhoz képest most vihar nem volt, csak lágy, enyhe éj. A mulatság előtt azonban még Zsoltival hivatalosak voltunk Ágihoz egy másik fajta mulatságra: azaz egy kis vendégeskedésre. Így aztán szombat d.u. fel is csüccsentünk Zsoltival az Örsön a HÉV-re, hogy Ágiék felé vegyük az irányt, aki telefonon már tájékoztatott minket, melyik megállónál hagyjuk el a járművet. Mi azonban kissé elbeszélgettük a figyelmünket, és Zsolti egyszer csak arra eszmélt, hogy túlmentünk! :-) No, igazából csak egy megállóval, szóval nem volt gáz, inkább csak vicces :-)

Visszasétáltunk hát, majd Ági irányításával mesebeli lakukhoz tértünk. Mesebelit írok, mert rettenetesen megragadta tetszésünket a ház és annak udvara!
A kerítés zöld volt a növényzettől. A kapun belépve csak előrefelé láttunk, mivel rózsával befuttatott alagútban találtuk magunkat! Elöl szemben pedig egy régi kisfiúszobor, előtte régi medencével! El voltunk ájulva! A medencében nem volt víz, és repedezett volt - számomra csak még varázsosabbá tette a hangulatot! A szobrot megkerülve a rózsaalagút még folytatódott kicsit, majd ott volt szemben a régies ház, széles és repedezett lépcsővel a szemközti ajtóhoz. Úúúú, nagyon király!! Az udvar füves, régi fákkal, bokrokkal, tujákkal... Egyszerűen nagyon tetszett Zsoltinak is, meg nekem is!

Rajongásunkat csak fokozta, hogy Ági készített nekünk krumplisalit, rántott husit, sütit és teát. Teljesen otthonosra vettük a figurát: a félkész krumplisalit fogtuk és eszegettük, és szinte minden ételre rávetettük magunkat :-)) Szerencsére Ági remekül tolerálta ezt :-))) (Én személy szerint igen éhes voltam!)

Bár az ég borús volt, és össze-vissza esett az eső, kipiknikeltünk az udvarra, s ott folytattuk az étkezést és jókedvezést. Nagyon-nagyon jól éreztem magam ott, remek volt a társaság, remek volt a hely, és nagyon jól esett az étek! Ági, köszönjük még egyszer a páratlan vendéglátást! :-))

Ági fotóval dokumentálta ottlétünket:

a pocok betárazott :-D

Sikeresen tele is ettem magam. Ilyen jóllakottan még nem indultam TT-re :-)

Közeledett a HÉV-idő, így összekaptuk magunkat, és indultunk. Zsolti tartotta a kapcsolatot a csapat másik felével, ők pedig rendben rajta is voltak a HÉV-en a megbeszéltek szerint. Így aztán ott állt össze a teljes csapat.

Gödöllőn a rajt az Erkel Ferenc ált. suliban volt. Negyed 9 felé lehettünk ott, és egész sor állt a suli előtt. Becsekkoltunk aztán, és kezdetét vette a mulatság.

A kapott térképvázlat szerintem csapnivaló volt, de igazából meg sem próbáltam használni, mivel Erika és Zsolti meg Laci tudták az utat, lévén már nem először járták be. És akkor itt kell megemlítenem mintegy mellékesen, hogy ebben a beszámolóban most nem nagyon lesz útvonalleírás, fénykép pedig egyáltalán nem lesz :-) Indokaim a következők:
  • mivel rendes térképem nem volt, és mivel sötét időszak volt, és mivel útismerő túratársak is voltak, én most kikapcsoltam beépített GPS-emet, és kényelmesen követő módba állítottam magam :-)
  • a fényképezőmet pedig nem is vittem, eredetileg azért, mert már nem fért bele a kiszsákomba, aztán meg igazából nem is éreztem szükségét egyszer sem a fotózásnak
Szóval így volt. Ez a beszámoló most inkább a személyes érzéseimről, megtapasztalt dolgaimról, levont konklúzióimról szól. Na jó, általában a többi is ezekről szól :-)

Tehát, 20:40-kor sikerült elrajtolni. Azt még tudom, hogy az Erzsébet-parkon át vettük az irányt, de onnan aztán igazán nem sok ötletem van, ami az útvonalunkat illeti. Mentünk a TEVA mellett, felmentünk egy az autópálya fölött áthaladó útra, mentünk emelkedőn csúszós sáros talajon, mentünk kivágott erdő helyén, melyen az út is eltűnt, s csak a szúnyogokat felriasztva, bokrokon átkelve tudtunk utunkra visszatalálni. Van emlékem hajnali ködös rétről, Szent László-kilátóról és a mellette elhelyezkedő ellenőrzőpontról, s megvan Kerepes, ahol megpihentünk kicsit. Mogyoródon is átmentünk. Most csak ilyen szintű útmutatásra vagyok képes :-)

Fitten indultam a túrán, és hajnali olyan kb. 2-ig meg is voltam. A lámpát egész sokáig nem kapcsoltam fel, mert remekül lehetett látni, sokáig világosabb volt az ég minden másnál. Az időjárás is nagyon kitűnő volt, az idő nagy részében elég volt a póló is. Esőt sem kaptunk, szóval idén nem lett belőle olyan világraszóló élménydús kaland, mint amilyen tavaly volt a résztvevőknek :-) Ezt a tavalyit egyébként több pontőrrel szóba elegyedve fel is emlegették a "túlélők" :-)

Hajnaltól kezdve egyre jobban zombimódba kapcsolódtam. Egyre jobban nyomott az alváshiány következtében fellépő álmosság. A szemeim minduntalan megkíséreltek lecsukódni. Valamint ezen túl is fáradtam úgy egész testileg. Volt nálam egy energiaital (gondoltam, túlélőkészletbe jó lehet), azt megittam, de nem nagyon rémlik, hogy bármi hatása lett volna. 

Hát, innentől vészesen lefelé ívelt a karrierem. Az álmosságból már nem tudtam kikecmeregni, félig lehunyt pillákkal, magam elé meredve haladtam. Hihhetetlen módon fáradtam, nem is értettem, elvégre a 30 km az nem kuriózum, és mégis... A helyről egyáltalán fogalmam sem volt, de ha ébren vagyok, sem sok lehetett volna, lévén koromsötétség. 

Valahogy egyszer csak nekiállt pirkadni. Érdekes volt a gondolat, hogy mentünk egész éjjel. Az az időszak, amikor valóban sötét volt az ég, elég rövidkének tűnt...
Nagyon szívesen lefeküdtem volna aludni, ez egy nagy vágyam volt. Leghátul húztam magam, csak a megszokás vitt előre.

A célba beérve enni-inni nem bírtam, csak azt néztem, hová lehet leülni. Elképesztőnek találtam, hogy nincs egy szék sem odakészítve, ahová a megfáradt túrázó letehetné popsiját. Úgyhogy nem törődve az egyetlen padon elhelyezett idegen csomagokkal, közéjük helyezkedtem. Aztán csak pihegtem, próbáltam életben maradni.
Mindeközben Zsolti, akinek fogalmam sincs, hogyan sikerül kb. 2 db Horalkyból ennyi energiát kisajtolni, ugrándozott, dalolászott, vigyorgott... Én félhalott voltam, és hányinger is megkörnyékezett. 

5 óra után értünk a célba, szóval a 8 órás szintidőből úgy 20 perccel csúsztunk ki. Ez azonban nem számított a szervezőknek, az oklevelünkön "szintidőn belül" szerepel, és kaptunk sünis kitűzőt is.

Bakker, egész éjjel mentünk... Kivoltam.
Konklúzióim:
  • az éjjeli TT-nek kizárólag a teljesítmény szempontjából van szerepe, élvezeti értéknek- ami a tájat illeti - híján van. (A társaságot most itt nem taglalom, mert az nyilvánvaló, hogy annak mindenféle helyzetben szerepe van, és jelen esetben semmi kívánnivalót nem hagyott maga után!) Hozzátartozik, hogy életemben először jártam a Gödöllői-dombságban, és mit sem láttam belőle :-)))
  • jelen állapotomban nem bírom én az éjszakázást... Ez már a múltkori zempléni túlélőn is felsejlett, de most aztán csak megerősödtem ezirányú hitemben. Az életmódom, fizikai állapotom szükségessé teszi, hogy éjszakai pihenjek.
Összességében: nagyon érdekes és hasznos tapasztalás volt, és azt szűrtem le belőle, hogy a jövőben ezt a fajta túrázást nem feltétlenül fogom erőltetni, mert nem adott annyi örömöt, hogy érdemes volna.

Hazafelé a HÉV-en már szunnyadtunk, de aztán még várt rám egy órás vonatozás Szfvárra, azaz egy óra kemény küzdelem az elalvás ellen... Na, ez pokoli tud lenni. 

Öröm és hála, hogy lehetőségem volt kipróbálni ezt a fajta túrázást is! :-)

2013. június 4., kedd

a Kelet-Mecsekben bóklásztunk...

... pünkösd hétfőjén anyukámmal és apukámmal. Már korábban előrevetítettem nekik, hogy ha megyek haza, jól elmegyünk majd valamerre kirándulni. Nálam az erdőjárás családi örökség, bár ők jó ideje nem voltak semerre. Úgyhogy miután apukám elénk tárta az útvonalat illető tervét, bedepóztuk magunkat Gyíkba (az autóm - a szerk.), s elporoztunk Óbányára.

Ezt a kis zsákfalut hívhatnánk a Kelet-Mecsek kapujának szerintem - legalábbis számomra az! Vagy inkább az előszoba, mert a hosszú völgyön a falu felé haladva már a Mecsek zöldellő dombjai között vagyunk. A faluból indulva több túraútvonal is kínálja magát. Mi a Z+-t választottuk, s máris a Döngölt-árkon haladtunk, mely - szüleim egyre növekvő aggodalmára - folyamatosan emelkedett. Bizony nagy volt az öröm, amikor felértünk a nyeregbe, ahol "padasztallal" várta a megfáradt vándorokat egy helyes kis fa alatt, s vadászlak is volt a kedves kis réten.


Egy kis pihenő után folytattuk utunkat a Réka-völgy irányába, immáron lefelé, a gravitációval alkudozva. Volt, hogy elkapott a kétség, jófelé haladunk-e, mert valahogy nem teljesen egyezett a térkép a valósággal ezen a szakaszon. De ahogy leereszkedtünk egy meredek vízmosás peremén haladó ösvényen, s elértünk egy vizes rétet, útjelző táblával rajta, s a P+-ra tértünk át, elmúltak a kétségek. Innentől a Réka-völgyön haladtunk végig az Öreg (Halász)-patak mentén, rajta többhelyütt átkelve.


Szép rész volt, sokszor meglehetősen elhagyatott benyomást keltett. Néhány helyen pedig a Burok-völgyet juttatta eszembe: :-)


Elértük aztán a Réka-kunyhót, mely valójában kunyhónál azért jóval több. Előtte csinos kis lugas áll, és a közelben van az Etelka-forrás is. Jó kis pihenőhely, mi is pihentünk egyet, ittunk forrásvizet is.

megbújik a Réka-kunyhó

A szülék úgy döntöttek, hogy következő megállóhelyünk a Zengő-kőnél lesz, s ott majd el is készítjük a magunkkal hozott elemózsiát. Ez a hely egyébként a Zengő alatt van, nem túl messze tőle, s én el is képzeltem, hogy amíg majd ők az élelem szervírozásával foglalatoskodnak, én teszek egy csúcsmenetet.

Bár a Mecsekhez különleges érzések fűznek, de sajnos azt kell hogy mondjam, egyelőre túl keveset jártam lankáin. Így maradt ki eddig életemből a Zengő is, mely a maga 682 m-ével a Mecsek legmagasabb pontja. Most pedig végre, először, itt jártam alatta - remek alkalom kínálkozott a felkeresésére!

Kellemes útvonalon haladva, bár megintcsak pihentetésre ingerlő kaptatóval értük el a Zengő-kőnek nevezett pihenőhelyet - illetve még közvetlenül előtte a fák közt pihenő hatalmas monstrumot, melyet apukám unszolására jól megmásztam, s ő lefotózott. 

ezzel járok az erdőbe :-D
A tisztáson már ott találtunk egy 4-5 fős idősebb társaságot. Épp kártyázáshoz készülődtek, az élelmük pedig ötletes módon készült egy hatalmas kövekkel körülbástyázott tűzrakóhely fölött: fa háromlábon lógott egy lyukacsos vaslap, amin fűszerezett húsok sültek. Szerencsénk volt, mert épp készen lett az ételük, s miután az egyik bácsi lebontotta a sütőalkalmatosságot, a szülők nekiláttak a mi kis csomagocskáinkat a már kész parázsba dugdosni. (A csomagocskák tartalma vala: kolbászka, szalonna, hagyma, krumpli, paprika, alma.) Én megtekintettem a térkép által jelzett emlékművet, valamint a rétet kedvelő lepkéket, majd nekiláttam a csúcstámadásnak.

emlékmű a Zengő-kőnél
megy az étel be a sütőbe :-)
Egy térképpel felszerelkezve indultam. A csúcsra vezető út hivatalosan nem innen a tisztásról indul, hanem jóval távolabbról - viszont a széles kitaposott meredek csapás egyértelműen jelezte, hogy szinte minden innen induló erre vágja le az utat. Így aztán én is ezen haladtam, és masszív tempóval hamar elértem a jelzett, sárga utat. Innen visszaesett a tempóm, mert hosszú és meredek szakasz következett, melybe több pihenőt iktattam. Minden pillanatban felfelé kémleltem, mikor bukkan elő a geo mérőtorony (képeken már láttam, hogy az van a csúcson), vagy hogy hol ritkulnak a fák, hol jelenik meg valami csúcsszerű képződmény. Jó darabig ezek közül egyik sem történt meg, hátratekintve pedig nem volt kilátásom az összeboruló fák következtében, így aztán csak haladtam tovább. Közben az éhség nekiállt mardosni, s jó érzéssel gondoltam a parázsban sülő finomságokra, melyek majd jutalomként várnak lent.

Egyszer aztán hangok jutottak el fülemig, s a fák közt a geo mérőtorony beton lábacskája jelent meg. Felértem! Hát, elfáradtam azért :-)
Egy család piknikelt a torony mellett, egy pár pedig a torony ajtajában várta, hogy a fent lévő emberkék leérjenek. Amíg én is velük vártam, vetettem egy pillantást a Zengővár romjaira (erről majd picit később bővebben, mert izgi!), mert szegény romok többet valóban nem értek meg, valamint a toronyra erősített táblára, mely a Zengőt ért lokátor-atrocitásnak állított emléket.

ennyi ma a Zengővár
Felsorjáztunk aztán a toronyra, a pár, majd én. Ekkor már tényleg totál éhes voltam, és úgy éreztem, eléggé leürült a szervezetem. Nagyon vágytam már a lenti falatokra...
A toronyból a vágyott panoráma kacsintott vissza: előttünk volt a Hármas-hegy, a Köves-tető, távolabb pedig a Misina... Óóó, Mecsek!!! Csodás zöld lankáid, csúcsaid, emlékeid...! IMÁDOM! Sikerült elkészítenem azt a képet, mely számomra egy válasz arra a soha fel nem tett kérdésre: "mi nekem a Mecsek?" Íme, ő az:

jobbra a Hármas-hegy, majd a Köves-tető, szemben a Misina a TV-toronnyal
Micsoda jóság volt végre a Zengőn lenni, s innen tekinteni a Mecsekre!!! Elmondhatatlan :-) De az érzés immár mindig itt lesz :-)
Készítettem még sutyiban egy fotót, amin a pár is rajta van, de csak viszonyítási alapként :-)


Amikor úgy éreztem, elég, indultam lefelé. És aztán szinte meg sem álltam a pihenőhelyig, ahol már...

De itt most közbe kell vetnem egy pillanatra néhány infót a Zengővárról, melynek azóta utánaolvastam, és csuda érdekes dolgokat leltem! Ugyanis azt írja: Miklós-várnak is hívják. Már itt felvillant bennem valami... Tovább olvasva: felemlegetik a közeli Máré-várat, és a Máré vitézhez és Miklós vitézhez kapcsolódó legendát. Hát persze, én erről már olvastam! Valószínűleg a Baranya megyei mondák és legendák (vagy hasonló) c. könyvemben méghozzá! Fú, de kár, hogy nincs most itt az a könyv! De most találtam egy elsőre jónak tűnő honlapot, ahol szépen elmeséli a legendát - nem is húzom most itt ezzel az időt, max a mézesmadzagot: Máré vitéz és Miklós vitéz testvérek voltak, s közeli várakban székeltek. Egyszer aztán a király hadba hívatta őket. Máré elbúcsúzott szép fiatal feleségétől, s kérte, várjon rá hűségesen. Miklós viszont... 
No, tovább nem mondom, akit érdekel a legenda két hasonló változatban, itt tudja olvasni bővebben! :-))

Nos, szóval azt kell mondanom: szinte lezáporoztam a hegyről. A tisztáson már nem sok volt vissza az éteknek a parázsidőből, én pedig addig eleget tettem idősebb szomszédaink invitálásának, hogy kóstoljam meg az ő ételüket :-) Leültem asztalukhoz, míg ők kártyáztak, s eszegettem kicsit az odatálalt husiból, beszélgetve. Majd amit hagytam, engedelmükkel a szüleimnek vittem el, s cserébe összeállítottam egy csinos kollekciót a mi közben elkészült élelmünkből is a számukra. Ételcsere - ezt szeretem, ez hatékony, és változatos táplálkozást tesz lehetővé :-D

Szóval közben mi is előkapartuk a "gesztenyénket", s nagy éhesen rávetettük magunkat. Hát, elmondhatatlanul jól estek a falatok, a szervezetem jóízűen fogyasztotta! Szó nem hangzott, csak rágtunk :-))

Nem sokat maradtunk aztán. Összepakoltunk, és indultunk tovább, mert már észleltük, hogy a tervezett távhoz és az idő múlásához képest nem haladunk megfelelő sebességgel.

Nem sokkal később Püspökszentlászlóra értünk. Ez egy aprócska falucska, mely teljes egészében el sem érhető szilárd burkolatú úton. Nekem rögtön Vérteskozmához tűnt hasonlatosnak, mely falu csak nyaralófalu funkciót tölt be, nincs állandó lakos, nincs bolt, posta vagy kocsma. Püspökszentlászlón nem mentünk végig, így nem tudom, pontosan milyen.
Itt már rengeteg ember sétált, melynek oka volt az itt található arborétum, valamint egykori (?) püspöki kastély is. Mivel nekünk nem volt sok időnk, sajnos nem tudtunk túl sokmindent megnézni (de beszéltük, hogy vissza kellene majd jönni ide még, engem főleg az arborétum és a kastély érdekelne!), de aztán anyával picit bekukkantottunk a kastélyparkba. Fúúúú, hát az csudajó volt, az alábbi képek szerint:

a kastély bejárata...
... és egyből vele szemben a park (fakított fotón)
Engem az ilyen régi kastélyok, málladozó, titokzatos épületek, ódon parkok annyira vonzanak!!! :-)

Szóval, ehelyütt bőven van még mit felderíteni, legalábbis nekem :-)
Még egy érdekességet fotóztam P.szentlászlón: ötletes bakancs-újrahasznosításról méghozzá :-)


Szóval rövid téblábolás után az észak felé vezető sárga jelzés felé vettük utunkat, s általa hirtelen vad kaptatóval találtuk szembe magunkat. Szegény szülőknek erősen meggyűlt vele a bajuk - de szuszogtam én is, mire az aszfaltos út kereszteződéséhez értünk. Épp akkor érkezett szemből egy társaság néhány kicsi gyerekekkel megspékelve, s az út menti pihenőbe telepedtek. Anyáék is odatették magukat rápihenvén a folytatásra. Itt két dolgot említenék meg:
  1. az egyik kisgyerek, amikor meglátott engem, azt mondta: "ott egy boszorkány!" Anyukája győzött pironkodni (mellesleg teljesen feleslegesen, mert nekem tetszett a "beszólás"), én pedig egy "lebuktam..."-mal nyugtáztam az eseményt :-)))
  2. a pihenő fagerendájára felvésve apa egy remek életbölcsességet szúrt ki, melyet mindenképpen érdemesnek találok megosztani veletek (hátha valaki még nem tudja): "punci + fütyi = baba" :-D
Kapaszkodtunk tovább felfelé, mert még mindig emelkedett az út. Itt volt hamarosan a Diós-kút, ahol töltöttünk vizet, és ittunk is. Mellesleg a Kelet-Mecsek meglehetősen jól ellátott forrásokkal, utunk során többel is találkoztunk.

anyuka vizet vételez
A térkép útmutatása alapján próbáltam tartani a lelket a szülékben, hogy már nem sok van vissza, mindjárt felérünk! Anyukám már igen fáradt, több pihenőt be kellett iktatnia - de aztán valóban fel is értünk, és hamarosan egy elágazásnál jobb kéz felé a zöld jelzésen haladtunk tovább. Itt már lankás szakasz volt, rövid és enyhe emelkedőkkel, inkább több lejtővel, úgyhogy jobban haladtunk. 
Jött szembe 3 erdei lovas, félrehúzódva elengedtük őket.

A Szamár-pihenő nevű helyen megintcsak utat váltottunk, és meghazudtolva korábbi okfejtésemet, lefelé csorogtunk Kisújbánya irányába. Kellemes szakasz volt ez! Egyszer csak előttünk tisztás látszott még némileg odébb, és anya vidám kiáltásokkal egy ott gubbasztó nyuszit azonosított. Több fotót el is lőttem róla (mármint a nyusziról :-)), nagyon édi volt, ahogy ott leledzett, nem volt idegbeteg, mert nem rohant el rögtön, ahogy meglátott minket. Sőt, még kacskaringózott is, mert előbb bal kéz felé ugrabugrált el, majd meggondolva magát a másik irányba vágott át, így még tovább tudtuk csodálni.

nyuszka pajtás
Aztán mi is kiértünk a rétre, és győztük csodálni szépségét. Harsány zöld volt a fű, és jókora rét volt, magas fűvel és egyéb növényekkel. Távolabb egészen puhának látszott a napfény és a szél játékának eredményeképp. Gyönyörű volt!


Ez a hely már egészen közel volt Kisújbányához (mely amúgy a Dél-dunántúli Kék egyik pecsételőpontja), és hamarosan elhagyott istállóépületek mellett haladtunk, aztán jöttek az üres és lakott, meglehetősen kieső házikók. A településnek csak a szélét érintettük, mert innen tértünk rá a térképem szerint névtelen, ám annál fontosabb patak mentére, mely Óbánya irányába folyt, s most már a faluig itt haladtunk.

Nos, ez egy csodaszép rész, mindenkinek melegen ajánlom! Itt is több helyen át kell kelni a patakon (természetesen köveken, vagy ki ahogy tud/akar), valamint ahol széles, lapos medre van, sokszor ott kell menni. Nagyon szép!
Hamarosan megláttuk a Ferde-vízesést, mely helyi látványosság. Nagyon helyes, ahogyan a víz a megdőlt kőzetrétegeken átbukva folyik alá!

a Ferde-vízesés
Kicsivel odébb pedig már a Csepegő-sziklákban gyönyörködhettünk. Itt a patak egy nagyobb medencébe sokasodik, és a medence falát képező sziklák úgymond könnyeznek, csöpögnek, azaz a sziklákból/alól/közeléből is fakad víz, és csöpög bele a patakba. Csudajó! (Sajnos erről nem sikerül igazán jó képet lőnöm, valahogy nem adják vissza, milyen remek élőben!)

a Csepegő-sziklák
Ez egy szép útvonal, azon igyekeztem a túra során, hogy erre mindenképp jöjjünk el. Korábban kétszer jártam erre, és az egyik alkalommal végig a patakban mentünk mezitláb, a bakancsot vállunkra dobva :-)

Szegény anyukámnak itt már nagyon vége volt. Elmondása szerint a lábai már alig bírták el, s valahányszor magasabbról kellett lelépni, félő volt, hogy összecsuklik. Úgyhogy néha megtámasztottuk szegénykét :-) Apa talán jobban bírta, de neki is már igen elég volt. 

úton a patakmederben
A Pisztrángos-tavaknál tartottunk egy rövidke pihenőt, majd az erdei iskolánál is. Itt láttam aztán igazi mézeskalácsházat :-)

mézeskalács házikó(k) :-)
No, nem sokára beértünk Óbányára, utunk kezdő- és végpontjára. Anyukám már teljesen szótlanul döcögött, szépen lassan csorogtunk az autó felé, mely a falu túlsó végén várt minket. Megálltunk a kocsmánál (melyben leledzik a Dél-dunántúli Kék helyi bélyegzője), került egy sör és két jégkrém, és egy kis pihenő. Aztán irány az autó, felkötöztük az odaérkezésünkkor leszakadt kipufogót, majd indultunk haza :-)))

Summa summárum: csodaszép a Mecsek, gyönyörű a Kelet-Mecsek, és én még SOKAT-SOKAT RENGETEGET SZERETNÉK ERRE JÁRNI!!! :-)