Rendhagyó bejegyzést eszközölök most. Ez a szösszenet nem a klasszikus elmesélését fogja tartalmazni életem első, EGYEDÜL végrehajtott többnapos sátras túrázásának, hanem inkább a közben tett megéléseimet, felfigyeléseimet, észrevételeimet, gondolataimat, a túrám életről szóló tanításait próbálom összefoglalni, legalábbis egy részüket. Írásom alapját az útközben rögzített hangjegyzeteim jelentik. És ha már hang: szerettem volna hangfájlban beilleszteni a szösszeneteket ide, de nem találtam meg a módját (pedig kutattam jó ideig).
A túráról tehát csak röviden: egy kb. 74 km-es szakaszt jártam le 3 nap alatt Sümegtől Sárvárig. 2 éjszakát töltöttem kint, amik nagyon jól sikerültek. Testileg (főleg lábilag, és derékilag) igencsak megfáradtam, ezért is nem lett belőle 4 napos túra (legalábbis most még 😉). Lelkileg nyugodtam, gondolkodtam, remélhetőleg tisztultam is.
Már sok éve túrázom, de még sosem figyeltem fel arra, hogy egy túra mennyire is az élet leképeződése. Úgy értem, számtalan olyan dolog történik egy túra során, amikkel az életben is találkozunk, csak talán nem mindig és mindenkiben tudatosodik. Pár példa elöljáróban: döntések meghozatala, együttműködés a társakkal, célok kitűzése, újratervezés, kompromisszumok kötése... Úgy látszik, mostanra nyílt rá a szemem ezekre. Szerintem ehhez mindenképp egyedül kellett túráznom, legalábbis most úgy érzem. No, de lássuk a felismeréseimet.
Együttműködés
A túrán: tekintve, hogy egyedül túráztam, embertárssal most nem kellett együttműködnöm. Viszont aki velem együttműködött, az egy erdei kápolna falán talált havasi cincér volt 😊 Szuper élményem volt: a cincér folyamatos mászkálásban volt, én pedig közel hajolva gyönyörködtem benne, majd egyszer csak megkértem, hogy legyen kedves mozdulatlan maradni addig, amíg lefényképezem. És ő azonnal megállt, és le tudtam fényképezni 😊 És ezt még egyszer megismételtük. Rendkívül boldoggá tett együttműködésével!
Az életben: az együttműködés fontossága nehezen vitatható. A túrapéldámban csak az én célom volt a jó fénykép készítése, de ha közös cél van több ember között, akkor az együttműködés roppant fontos. (Elméletben könnyebben tudható, mint a gyakorlati megvalósítás...)
Kompromisszum és újratervezés
A túrán: az első éjszakázóhelyemet kinéztem a térképen: mivel a szúnyogok miatt nem bírtam a fák között megmaradni, nyílt hely kellett. Rét nem adta magát, csak szántóföld, így egy búzatábla sarkát céloztam meg. Elfáradva végre odaértem: tök jó, van is ott egy sátornyi szabad hely! Ám a következő pillanatban dögszag csapta meg az orromat... A szél iránymutatása nyomán egész hamar meglett a forrás: néhány tyúktetem oszladozott, a kiszemelt sátorhelyemtől 7-10 m-re... A tökbe, most mi legyen? Odamasíroztam a kinézett pontra: a szél nem erre hozza a szagot. Végülis, talán megköthetem a kompromisszumot: ittmaradok, a tyúkok nem erre szaglanak majd, csak a tudata lesz meg, hogy a közelben vannak. Jó, persze jöhet rájuk lakmározni az éjjel róka is... Ahogy ezt így eldöntöttem, megfordult a széljárás, és máris újra szagolhattam a csodát... Na jó, ez így nem lesz akkor jó, nem vagyok hajlandó dögszagban aludni. Újratervezés. Lássuk, a térkép milyen lehetőséggel kecsegtet. Nem túl sokkal, de végül úgy döntöttem, ugyanezen búzatábla odébb eső részén teszek kísérletet. Így egyeztem ki a végső sátorhelyemmel, mely nem lett idilli, de számomra most az elérhető legjobb volt.
Az életben: sokszor van, hogy amit kitalálunk, az pontosan úgy nem valósítható meg pl. rajtunk kívül álló okból. Ekkor vagy elfogadjuk a módosító tényezőt, és beleolvasztjuk a stratégiákba, vagy újratervezünk, felkerekedünk, és máshogy csináljuk. Vagy: az a stratégia is létezik, hogy a módosító tényezőt iktatjuk ki, és kellően nagy akaratunkkal úgy alakítjuk a körülményeket, hogy azok mindenben megfeleljenek a mi elképzelésünknek. Ehhez kellőképp céltudatosnak, vasakaratúnak, magabiztosnak és határozottnak kell lenni, azt hiszem.
Újratervezés, avagy kell egy B, C, ... Zs terv is
A túrán: még egy példa az újratervezésre: ilyen volt az én utazásom a túra kiindulópontjára, Sümegre. Vonattal mentem, oda nincs közvetlen járat Bp-ről, hanem valahol át kell szállni. Nekem épp úgy jött ki, hogy Ukkon kellett volna, de csak < 10 perc volt rá, ami akár még össze is jöhet. Itt most nem jött: útközben ugyanis kiderült, hogy reggel felsővezeték-szakadás volt, és Ajka és Tüskevár között vonatpótló buszra kell átszállni. Miután Ajkán leszálltunk a vonatról és áthelyezkedtünk a buszokra (még a bringások is, ami nem volt kis feladat!), és még vagy fél órán át nem indultunk el, könnyű volt elvetni az ukki átszállásom megvalósíthatóságát. Jött az újratervezés: hogyan jussak el Sümegre. Nem részletezem, de bújtam a busz- és vonatmenetrendet alaposan, stíröltem a különböző településekről való utazások lehetőségeit, de még az Ukk-Sümeg szakasz stoppal való teljesítése is az opciók közé került (így lett B, C stb. terv). Míg egyszer csak rábukkantam egy vonatos lehetőségre: ha Tüskevártól csak 1 megállót utazok tovább ezzel a vonattal (ellentétben az eredeti tervvel), akkor onnan el tudok csípni egy másik vonatot elviselhető várakozási időn belül, és azzal el tudok jutni Sümegre. És lőn, végül így értem el a célomat. Ebben a példában tehát az újratervezés vezetett el a leghatékonyabban a célig, legalábbis én most így látom.
Az életben: mást nem írok, vonatkoznak ide is az előző bekezdésben írott gondolataim.
Érdekesség találása a monotonitásban
A túrán: az első napom közepetájt egy olyan szakaszhoz értem, mely 2,5 km hosszan haladt nyílegyenesen egy árok melletti töltésen. Jobb kéz felől búzatábla, bal kéz felől az árkot szegélyező fák-bokrok. Meglehetősen egyhangú volt (bár megközelítőleg sem annyira, mint néhány későbbi szakasz...), tikkadt és fáradt is voltam már, így kicsit letelepedtem. Ahogy ott kókadoztam némileg vígasztalanul, egy apró, fűben futó ösvényre figyeltem fel. Egérösvény! 😍 Igazából nem biztos, hogy kisegér járta ki, de nekem ez volt az első gondolatom. Tök cuki ösvényke volt, ahogy ott a fűben kanyargott, majd eltűnt a magasabb "gaz"-ban alagútszerűen. Már mosolyogtam. Ezen a monoton szakaszon az egérösvény feldobott, illetve ami még jó volt benne, hogy az árokparti fák árnyat adtak, ugyanakkor kellőképp szellős hely volt a szúnyogtalan mivoltához.
Az életben: ha valami hosszú és monoton dologba keveredünk, pl. minden nap sokat utazunk tömegközlekedésen, vagy minden nap megcsinálunk 2 db szendvicset, vagy sok a vasalnivaló vagy teregetnivaló, akkor sokat segít, ha találunk benne valamit, ami érdekessé teszi a tevékenységet, és új lendületet ad benne. Legalábbis ha úgy érezzük, azt muszáj csinálni. (A muszájon is érdemes lehet elgondolkodni...) A tömegközlekedés során ki lehet találni vicces feladatokat (pl. megtippelni az utazó emberek foglalkozását, vagy életkorát, vagy gyűjteni bizonyos elhangzó szavakat), a szendvicscsinálást variálni lehet szendvics-nem-csinálós időszakokkal, amikor más megoldás van (ha a szendvicset variálod, attól az még szendvicscsinálás, szerintem), ami pedig a vasalást vagy teregetést illeti.... Arra nincs ötletem jelenleg 😄 De tuti létezik. Igazából az érdeklődés fenntartása egy kicsit az egészséges túlélés kulcsa is.
Kisebb, köztes célok kitűzése a hosszú monoton útra
A túrán: ez egyrészt némileg kapcsolódik az előző gondolathoz, másrészt az jutott eszembe, hogy nekem a nem monoton, de hosszú útra nem kellenek köztes célok, amik fenntartják a motivációmat. Ezzel a jelenséggel kizárólag a MONOTON szakaszokon találkoztam, pl. a Bakonyban a Csicsói erdészházi kék szakaszon, vagy most, legjellemzőbben a Hidegkúti és a Rózsáskerti erdészház (és picit tovább) közötti lélekölő 5,7 km-es szinte nyílegyenes erdei aszfaltúton... Kerekes Zsoltitól tanultam, hogy ilyenkor szemeljünk ki beazonosítható tereptárgyakat előrébb, pl. jellemző fákat, sziklát, földkupacot, és ha azt elérjük, akkor egyet örömködhetünk, hogy ezt a kis köztes célt már elértük. Én ezt most kb. 5-ig alkalmaztam is, de amikor kíváncsiságból megnéztem a térképen, hol tartok, és rájöttem, hogy még alig haladtam, az megölte bennem ezt a játékot 😁 Hát én most így jártam. De ez tavaly a Bakonyban még működött, a fentebb említett Csicsói erdészházas szakaszon.
Az életben: ha a célunk eléréséig hosszú unalmas út vezet, valóban érdemes lehet beletenni apróbb, köztes minicélokat, amiket ha elérünk, az a sikerérzés tovább tud minket lendíteni az úton, jó esetben megadja a folytatáshoz a szükséges motivációt.
 |
| (forrás: internet) |
Kis letérő a célhoz vezető útról engedélyezhető?
A túrán: engedélyeztem magamnak, hogy egy rövid szakaszon, méghozzá a Káld és Gérce közötti Farkas-erdőben letérjek a kék nyomvonaláról amiatt, hogy felkeressem a Scherg Lőrinc kilátót. (Közbevetés: nem világos, a kék miért hagyja ezt ki.) A letérő 2,5 km hosszú volt, és olyan hozadékai voltak, hogy maximálisan megérte nem szigorúan tartani magam a tervhez: nemcsak hogy egy szép, 2015-ben épített kilátót kereshettem fel, de pazar panorámában is részem volt, és a hab a tortán: egy csodálatos kismadárfészket is volt szerencsém találni a kilátóban, 3 épphogy tollasodó összebújó kis jószággal a mélyén! 😍 Nagyszerű ajándék volt! Úgyhogy itt egyértelműen "igen!" a válasz a címben lévő kérdésre.
Az életben: elméletben úgy gondolom, ha nem tévesztjük szem elől a célunkat, akkor néha elmehetünk egy kitérő útra. Ennek motivációja lehet a pihenés (pl. hosszasan dolgozunk, hogy sok pénzt keressünk valamire, de közben engedélyezünk magunknak egy nagyobb kiadással járó utazást), vagy egy hirtelen jött lehetőség, amit ha most kihagyunk, talán sosem kerül elénk újra. Egyéni döntés kérdése, és szituációtól függ, hogy egy időre/térre/projektre elhagyjuk-e a kijelölt utat, hogy aztán majd visszatérjünk rá.
Megkönnyebbülsz, ha leteszed a cipelt súlyt
A túrán: talán csak a 3. napon éreztem meg úgy erőteljesen, milyen könnyűvé válok, ha bizonyos idejű cipekedés után leveszem a hátamról a zsákot... Majdnem felszálltam a levegőbe. Ez az érzés ismerős régről is: csodálatos, mámorító, megkönnyebbülést okoz. (Ezt érezhetné a nagydarab ember, ha hirtelen fogyna le.)
Az életben: ez egy nagyon szép képletes dolog: a súly letétele. Az emberek egy része súlyt cipel: a múltat, a családot, sérelmeket vagy rájuk nehezedő feladatokat. Az ezektől való megkönnyebbülés lehet a lelki megfelelője az általam túrán átélt testi megkönnyebbülésnek.
Visz az út, avagy az áramlat (flow)
A túrán: néha azt vettem észre, hogy azáltal, hogy a lábaim előtt egy út vezet valahová, melyre én ráléptem, automatikusan lépkedek. Bekapcsolt a robotpilóta, vagy elkapott a flow, mindenesetre csak léptem, és mentem, és haladtam, és túráztam... Közben a gondolataim térben és időben szárnyaltak, de a testem haladt az úton folyamatosan. Néha úgy kellett erőszakkal rávennem magam, hogy figyeljek a turistajelzésekre is, nehogy letérjek. Ez az automatizmus, ez a menés-áramlat szerintem tud jó dolog lenni. Ez egy érzés csak, hogy pozitív is lehet.
Az életben: én pl. 13 évig haladtam a munkahelyem nyújtotta úton, 13 évig vitt a flow. Aztán valahogy vége lett, az út akadozott, botladoztam, kezdtek hiányozni a macskakövek, nekem pedig elmúlt a kedvem ahhoz a mértékű koncentrációhoz, mely a botlás elkerülésére volt hivatott. Véget vetettem az útnak. Szerintem egy út addig jó, amíg tart, amíg visz. Csak arra kell rájönnünk, az meddig van megépítve. Ha már nem tud új inspirációkat nyújtani, ha már csak fárasztó, ha már negatívak leszünk, amikor rágondolunk - talán ott a vége.
Mindig van új a Nap alatt
A túrán: én ezt egész érdekesen éltem meg 😀 Szóval épp egy olyan szakaszon haladtam, ahol balra kerítés (mögötte sarjerdő), jobbra erdő, én pedig egy lábszárközépig erő toklászos fűfélében lépdeltem, amikor elöl, egy behajló ág mögött felfigyeltem egy szemben közeledő emberre. Furcsa volt rajta, hogy mintha a lába elé nézne, és ott is valami furcsát láttam, talán kisgyerekkel, vagy kutyával van? ... Ahogy közel ért, lett teljes a kép: emberünk egy elektromos egykerekűn gurult talpig beöltözve ruhába és protektorba, bukósisakba, hátán kb. 40 l-es hátizsákkal. 🖖-jelet mutatva köszönte meg, hogy félreállva elengedtem a szűk ösvényen, közben énekelgetett. No ilyet sem láttam még... Talán élő szemtanúja voltam az újhullámos kéktúrázónak 😆
Az életben: szerintem sose higgyük azt, hogy mindent tudunk. Tekintve, hogy a világ folyton változik (ráadásul szédítő ütemben), törvényszerű, hogy mindig lesznek számunkra új dolgok. Higgyük el, hogy a mi megközelítésünkön kívül létezik másik is, amit valaki más alkalmaz is.
A megszokott rutin helyett új megoldás?
A túrán: mentem, mentem, mendegéltem, egyszer csak totál váratlanul belémhasított a gondolat: kipróbálhatnám a magányos sátorállítást másképp! Volt rá egy sémám, és mindig úgy csináltam. És most, gyakorlatilag a semmiből, jött egy gondolat egy másfajta megvalósítási módozatra. (Csak röviden: a belső sátor és a rudazat egymáshoz illesztésére vonatkozólag.) Úgy meglepődtem, hogy meg is torpantam. Nem is azon töprengtem épp, hogy hogy csináljam meg a lakomat este! De akkor honnan szabadult fel ez a gondolat...? Azóta sem tudom. Mindenesetre este kipróbáltam, és az eredmény: a két verzió közül egyikre sem tudtam egyértelműen rásütni, hogy jobb. Mindkettőnek megvoltak a maga nehézségei. Úgyhogy ez a gondolat most csak az újításért volt értékes, nem pedig a könnyebb megvalósításért, de én emiatt is hálás vagyok neki, mert elgondolkodtatott a rutin újragondolásának lehetőségét. (Persze ettől még az életben nem minden szituációban fog eszembe jutni, de hátha mégis többen, mint enélkül.)
Az életben: életünk hány területén van meg a rutin! Napi rutin, vásárlási rutin, parkolási rutin... Ha sokszor csinálunk valamit, talán ez pszichológia, de kialakul rá egy rutin, hogy ne kelljen minden alkalommal a nulláról kitalálni. Van egy metódus, ezt követjük, így a kitalálásra fordítandó energiát tudjuk másra fordítani. Így a rutin jó, de ugyanúgy kevésbé jó is lehet: ha nem vesszük észre, hogy átfordul: hogy elavul, hogy már nem a javunkat szolgálja, hogy vannak újabb verziók, vagy csak jobb lenne bele újítást vinni, hogy a flow-t, a lelkesedést fenntartsa. A rutin jó, de veszélyes is. Nem könnyű a Rutin Világában helyesen navigálni...
/ Folyt. köv. /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése