Translate

2014. október 15., szerda

Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - III. rész

augusztus 3. vasárnap

Az ötórai ébresztőre kezdtük magunkat összevakarni. Közös teafőzés a főzőkőnél, közben letekintés a beteg srácra - ez bizony még mindig ott van, megverte az eső és a jég is tegnap, de most már legalább piros ruhás egyének is álldogálnak mellette. Több ember izofóliába van tekerve, úgy látjuk a távcsövön át. Szóval valamikor az éjjel megérkeztek a hegyimentők, de nem helikopterrel, ahogyan én azt gondoltam, hanem valszeg gyalogosan... Most áll ott egy kis sátor, erre-arra hevernek az izolált emberek, és álldogálnak a hegyimentők, akiknek kutyájuk is van. 

7:30 táján sikerült az egy zsákká összehajtogatott házunkat hátunkra venni, s indultunk vissza fel a Cleopatra-nyeregbe. Így rögvest meg is volt a reggeli edzés :-) Dóra után érkeztem fel, részben hála a még lent elfogyasztott reggeli Giant Bar-omnak, mely ma másféle ízben kellette magát. Felszivárgott fokozatosan mindenki, aztán indultunk is tovább, elöl Dóra, ki, akár egy alföldi sétán, lazán és szívósan közelített hőn vágyott közeli pontunk, a Negoj felé. 

Egyszer csak jellegzetes zajt hallottunk, majd feltűnt egy piros helikopter. Ohó, ezek szerint a román hegyimentőknek mégiscsak van helikopterük is! A piros szitakötő szépen odaszállt a beteg srác közelébe, s mi végignézhettük a gerincről, ahogyan őt bepakolták, s elvitte a gép. A többiek a kutyával gyalog indultak tovább. Remélhetőleg így menekült meg a srác!

mentés
Útközben sok-sok havasi pityer repkedett az egészen közeli sziklákon, igazán bátrak voltak. Cs. Andris lőtte egyikükről az alábbi jólsikerült képet:
havasi pityerke (fotó: Cs. Andris)
A Negoj oldala a csúcs alatt igazi kihívásokat tartogatott: echte kőmező, laza sziklamászással. Nagyzsákkal. Dóra, mint a csík, kúszott felfelé jókedvűen, igen tetszett neki a terep. Én követtem őt, szintén tetszve. Kitartóan kellett kajtatni a sziklákra festett piros jelzéseket. Mikor én felértem, Dóra már a csúcsnál üldögélt. Vidámkodva siettem mellé. Aztán letettem a zsákot, s egy darabon visszamentem, hogy örömbuzdításokkal adjak erőt a sorra érkező társaknak. Végül mind fent voltunk a Negojon, a Fogarasi-havasok 2. legmagasabb csúcsán (Varful Negoiu 2535 m), reggel 8:45-kor, és rajtunk kívül más nem volt itt, csak mi élvezhettük ki ezt a páratlan élményt!! Örömöm határtalan volt :-))

panoráma a Negojról (fotó: Attila)
... S lassan az étvágyam is határtalanná kezdett válni, úgyhogy gyors kerestem egy jó helyet, s csomagoltam elő az elemózsiát. Részben a többiek is ezt tették, de néhány izgága egyén kitalálta, hogy előbb még csúcsfotózkodjunk. Gondoltam, éhen halva kevésbé mutatnék jól a képen, így némileg falatoztam, míg Attila a fotógépét próbálta egy oszlopra erősíteni 2 cipőfűző segítségével az időzített fotózás érdekében :-) Készítettünk aztán azzal is csúcs-csapatfotót, valamint a földre helyezett én gépemmel is. 
csapatunk a Negojon! :-)
Attila gépe sorozatot lőtt rólunk. Mikor erre rájöttünk a gyors kattogásokból, Dórával egyszerre kezdtünk el vadul kalimpálni a karjainkkal :-))

A fotózkodás után még napfürdőztünk, élveztük a látnivalókat, és közben megetettük pocakunkat is, körbeosztva az elemózsiát. Csodás hely volt, már említettem, hogy imádok ilyen fennkölt helyeken táplálkozni! S külön ajándék volt, hogy nem volt most itt más rajtunk kívül. Előző nap, ahonnan messziről ráláttunk a csúcsra, mindig tele volt embersziluettel.

[Emlékeztetőnek tehát még egyszer rögzíteném: a Serbota-csúcs és a Negoj között a piros sávval jelzett gerincen haladva az ember kemény szakasszal találja szemközt magát, gyakorlatilag sziklamászást kell produkálni, itt-ott láncos megerősítésekkel. Van lehetőség kikerülni ezt a részt, méghozzá a sárga +-tel jelzett szakaszon, mely törmeléklejtőn ereszkedik alá, s kapaszkodik aztán fel a Cleopatra-nyeregbe. Ez is elég durva rész, főleg a Serbota-csúcsról való leereszkedési szakaszon, hisz itt meg a megcsúszástól lehet tartani. Privát megjegyzés: én, mint sziklaimádó, mindenképp a gerincszakaszt választanám :-)]

Bármily remek volt is e hely, indulnunk kellett, hogy további remek helyeket tapasztaljunk meg :-) Úgyhogy összeszedelőzködtünk, búcsút vettünk e szép csúcstól, s indultunk tovább a gerincutat jelző piroson.
Nem sokáig baktattunk azonban ezen, csak amíg leereszkedtünk a Negojt a következő csúcstól elválasztó nyeregig. Innen kezdődött az Ördög-folyosó (Strunga Dracului) nevű rész, mely állítólag igen parás, instabil, esetenként a nagyközönség elől lezárt szakasz. Kata barátnőm előzetesen szíves figyelmünkbe ajánlotta ennek kikerülését. Én belementem volna, hisz szép az idő, van két jó lábam, mozgáskoordinációm és egyensúlyérzékem, de szerencsére voltak köztünk óvatosabbak is, kik az egyéb tényezőket sem felejttették ki a számításból, így inkább a sárga jelzésen ezt a részt is délről kerültük. A kerülőút abszolút nem volt nehéz.
Viszont picit feljebb annál, mint ahol a sárga visszacsatlakozott a pirosra, egy mély vájatban kellett lemászni, ahol lánc is feszült. A nagy zsák eléggé megnehezítette a produkciót, de azért mind sikerrel hajtottuk végre.

kis csoda (fotó: K. Andris)
Szembetalálkoztunk 2 magyar sráccal, és tőlük megtudtuk, hogy tegnap egy húszon éves srácot agyonvágott a villám a hegyen... Nos, igen. Elgondolkodtam picit azon, hogy hogyan ugráltam boldogan a szikla tetején a villámlásban, és arra jutottam, hogy nevetve jobb lehet meghalni, mint rettegve :-) Bár még azért élnék kicsit :-)
Ja, és Attila találkozott tatabányai arcokkal :-))

Egy borotvaélesnek tűnő taraj (A Taraj!) mögül fokozatosan előbukkant a Caltun-tó (2135 m). Eredetileg e mellett terveztünk volna megszállni, ha az esőzés nem rövidíti meg tegnapi napunkat.
Csábítóan csillogott-villogott elő a tengerszem vize, s mi szaporáztunk felé.

A Taraj mögött lapuló Caltun-tó (fotó: Attila)
Győztünk jobbra-balra ájulni, milyen szépséges volt ez a tó... Szelíd hullámok fodrozódtak rajta, s amint kisütött a Nap, mélyzöld színeket vetett... Olyan áttetsző volt a vize, hogy kavicsokat s köveket lehetett számolni az alján. Gyönyörűséges volt!

... S persze hideg! Eszméletlenül vágytam volna úszni benne, de ahogy egy remek kőszigetre beosonkodván zoknitlan lábamat áhítattal merítettem a vízbe, az összes úszással kapcsolatos gondolatom menten szertefoszlott. Így hát maradt a gyönyörködés, napozás, láblógatás, ücsörgés, eszegetés.

ha a Nap rásüt a Caltun-tóra
DiaDóra visszafogott pancsija (fotó: Attila)
2 srác nagy pancsolást csapott a tó túlsó partján. Meztelenül megfürdőztek a fagyos habokban. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy ne nézzünk arra ;-))
Továbbindultunk, s egész hamar már a Laitel-csúcson voltunk (Varful Laitel 2390 m). Itt egy 5-6 fős magyar srácból álló csapat is tanyázott, kik kérésére egyikük telefonjával csapatfotókat lőttem róluk. Egyikük a telefonjával engem is lelőtt, szóval valahol kering rólam egy fotó :-)
Közben megkezdődött a szokásos délutáni felhőfeláramlás, és a láthatár egy részét felhők nyelték el.
Leereszkedve továbbhaladtunk, majd újra magyarokkal találkoztunk össze, kikkel Dórával együtt váltottunk néhány szót. Volt néhány erekszedősebb rész, de lényegében nem volt kemény ez a szakasz.
Legközelebb a Laita-csúcs alatt álltunk meg, egy szépséges füves placcon. Itt letanyáztunk, aztán hárman zsákok nélkül tettünk egy kitérőt a Laitára (Varful Laita 2397 m): Dóra, K. Andris és én. Az ottani örömteli csúcs-csapatfotónk:

a Laita-csúcson (fotó: K. Andris gépe)
Dórám a Laitán
Nem időztünk sokat, mentünk vissza a többiekhez. Ahogy hátamra emeltem a zsákot, lepottyant róla egy nadrágszár. T.i. lecipzárazható nadrágszáraim vannak, s mivel előjött a jó idő, korábban levettem őket a naciról, s a kettőt egymáshoz csomózva a zsákra erősítettem. Most az egyik leesett, így megkértem Dórát, kösse vissza, rá a másikra. Dóra kérdi: milyen másikra...? Bizony, szörnyűség történt: menet közben valahol elhagytam egy fél nadrágszárat..... Valahol, a Fogarasi-havasokban....
:-)))))))
Azóta is szomorkodom miatta, de azért nem vert ki nagyon a hasfájás, viszonylag könnyen elfogadtam a dolgot... Szóval Dórától egy kolbászt, tőlem pedig egy nadrágszárat kért eddig a hegy!

Még néhány kanyar, és ott voltunk a Transzfogarasi autóút fölött. Úgy terveztük, hogy leereszkedünk a Bilea-tóhoz, mely mellett az autóút belefúródik a hegybe, hogy aztán x km-rel délebbre jöjjön újra felszínre. A Bilea-tó környéke felkapott hely, s minket a főtt étel gondolata csábított főként oda. Dóra egy csúcsra hágott, ahonnan lelátott a tóra, a csapat rajtam kívül álló többi tagja pedig izgatott és hosszas botanászásba kezdett, mert ezen a részen oly sok érdekes fajt leltek. Íme néhány ízelítő K. Andris és Attila szépséges fotóiból [valaki majd elnevezhetné őket, Attila! ;-)]:

(fotó: K. Andris)
(fotó: K. Andris)
(fotó: K. Andris)
(fotó: Attila)
a Bilea-tó és környéke
Dóra (akinek ekkor még nem volt fényképezőgépe) és én untunk rá legelébb a dologra, s elindultunk lefelé, a nyüzsgő emberhordák, szálláshelyek, elárusító bódék, dudáló autók és - remélhetőleg - főtt ételek irányába. Mire leértünk, az eső is szemetelni kezdett. Kíváncsi szemekkel vonultunk a portékák előtt, Dóra és Attila vett néhány helyi finomságot. Andris és én egyforma étkeket választottunk: 1-1 kancsó limonádét, palacsintát, illetve puliszkagombócot, mely szét volt nyílva, a közepéből olvadt sajt csordogált, és egy szelet szalonna vagy épp kolbász volt keresztülfektetve a nyílásán. Dóra odáig volt a puliszkától, nekem inkább csak elment, bár ahogyan most leírtam, a nyálam csordul belé :-) Épphogy nekikezdtünk az evésnek, amikor az eső is durván nekikezdett, úgyhogy berohantunk egy sátortető alá, ahol padok és asztalok voltak. Szakadó eső és egy kis jég elől elbújva falatoztunk, időnként egy léccel felnyomva a víz súlyától lepúposodó tetővásznat.

Egyre múlt az idő, az eső meg esett. Tanulmányozni kezdtük a térképet, hogy hol lehet szállásunk nekünk ma. Messzire menni már nem volt módunk a közelgő est miatt. Dóra és Attila elmentek a közeli Salvamontosok (hegyi mentők) székhelyére, hogy beszéljenek velük. Kiderült, hogy magyarok, de semmi általunk szimpatikusnak talált infót nem tudtak meg tőlük szálláshely-témában. Bőszen reménykedve, hogy hamarosan eláll, a közeli Zerge-tavat szemeltük ki. Oda még 285 m szintemelkedés várt ránk a Zerge-nyeregig (Saua Caprei 2315 m), majd egy pöttynyi leereszkedés a tóig (L. Capra 2249 m). Az eső most úgy döntött, csappan, így magunkra rántottuk az esőcuccokat, s gyorsan indulni kezdtünk (3/4 8 felé járt ekkor az idő). A tavat megkerülve a kék háromszög jelzésre hágtunk, s a nyereg felé vettük az irányt.

Valahogy az élre törtem, s tartottam is eme pozíciót. Ez nagy dolog volt számomra, mert annyira szuper fizikai erőnlétben éreztem magam, hogy szinte repültem fel a hegyre! Dórám jött mögöttem, jóllehet tudom, hogy simán előre tudott volna rohanni, mert az ő erőnléte szinte folyamatosan 150%-on van :-) Mindenesetre én itt annyira testi-lelki szempontból élvezetes menetelést folytattam felfelé, hogy öröm most is rágondolnom :-)
Visszanézve tátottuk ezerrel a szánkat: a Nap bukott lefelé a hegyek taréja mögé, szétfolyatva vérét a horizonton, s eme látvány oly csodás vizuális élményt adott, hogy egyből megugrottak tőle az életpontjaim :-)) Vagy hogy mondják ezt a szerepjátékok világában...
aludni tér a Nap a Fogarasi-havasokban
Napocskánk szunnyadási iránymutatása azonban határozott haladásra motivált minket. Jó lett volna még totális sötétség előtt elérni a Zerge-tavat, hogy ki tudjuk figyelni, hová is sátrazzunk le.
Kimelegedve értünk fel a nyeregbe, ahol jókora szél fogadott minket, úgyhogy egyből húzni kellett fel a széldzsekiket meg egyebeket. Az érkezők elé sietve kézrázással gratuláltam szép teljesítményükhöz. Szerintem remekül jöttünk fel a nyeregbe!

Lecsorogtunk a Zerge-tóhoz. Kicsivel fölötte egy ott fakadó patakból megtöltöttük a palackokat, aztán már ki is szúrtuk, hová kellene a sátrakat állítani: kövekből jól láthatóan sátorhelyek rajzolódtak ki a tó melletti placcon. Odavonulva fejlámpák fényében megszemléztük az erős szürkületben, majd úgy döntöttünk, hogy a három sátrat két szomszédos kőkörbe verjük fel. Dóráék és a mi sátrunkat beszorítottuk a nagyobb karikába (valóban úgy kellett bepasszintani), Ágiéké pedig a kisebb szomszédos helyre jött.

Én már nem sokat vacakoltam, hanem gyorsan elvackoltam :-) Többiek talán még gázfőzőn alkottak valami gyorsat és meleget, de én másra már nem vágytam, mint egy meleg hálózsák lágy ölelésébe kucorodni, és egy nagyonis megérdemelt pihenéssel koronázni meg ezt az aktív napot.

Másnap reggel, miközben aknaelhelyezés ürügyén bóklásztunk a környéken, egyben jó helyet is találtunk, ahonnan táborhelyünket és a tavat megörökíthettük - de ezt majd a beszámoló következő részét nyitó fotó fogja tanúsítani :-)

A következő részből kiderül: vajon meddig jutnak ma el kalandoraink? Vajon ma is kapnak-e esőt? Vajon most is elkövetel tőlük valami tárgyat a hegy? Vajon milyen kalandok várnak rájuk...?

Kiderült mindez a 4. részből!
:-)))

2 megjegyzés:

  1. Minden elismerésem azért az "etap"-ért - szép teljesítmény volt, csúcsra fel, völgybe le, aztán még egyszer ugyanez + eső... Hát olyan jó, hogy a fiatalok mindent kibírnak. Majd később gondolj vissza ezekre a napokra ! Meglátod, az értéke csak nőni fog.

    VálaszTörlés
  2. Ezért jó szerintem a túrabeszámoló: majd később is el tudom olvasni, újra felidéződnek bennem az akkori érzések, megint emlékezem, megint ott vagyok, újra értékelem, hogy ez történt, és ez tök szuperjó :-))

    VálaszTörlés