9 napos "kintlakásos" alapfokú sziklamászó tanfolyam, Ausztria

4 kíváncsi és bátor egyén vágott bele a sziklamászás fortélyainak elsajátításába az Excelsior Egyesület szárnyai alatt az idei nyár egy különösen meleg szakában (június 27-től július 5.). Anettet, Pepét, Pétert és Diát (azaz jómagamat) Mészáros Csaba és Harkay Zsolt okított, s velünk tartott még Judit is. Ilyen kis családias létszámban töltöttünk 9 élményekkel, megélésekkel, hőséggel, tapasztalásokkal, degeszreevésekkel, olasz nyelvleckékkel, fáradtsággal, jókedvvel és bőséggel teli napot Ausztria szépséges hegyei közt :-)

a csapat :-) (fotó: Harkay Zsolt telefonja)

1. nap – Siegenfelder Platte

Úticélunk egy kis felhagyott bánya volt, ahol 1 kötélhosszas utak vannak, egy amolyan "klettergarten". Remek bemelegítő és gyakorlóhely, kisgyerkőcöket is hoznak ide a szimpatikus osztrák szülők. Itt kezdtünk hát mi is neki a dolgoknak. Anett–Pepe és Péter–Dia felállású volt a 2 parti.

III., IV., V. utakat másztunk itt. Nem voltak nehezek, de én eléggé bátortalanul és óvatosan kezdtem neki. Pepe és Anett hamar kinőtték a falat, s később próbáltak hátul keresni valami nehezebb terepet. Péternek és nekem elegek voltak ezek az utak. Jó bemelegítés volt.

(fotó: Győri Dia)

Este itt sátraztunk a placcon, miután az osztrák hesszelők elvonultak. Épp esni kezdett az eső, mire a közösségi sátortető elkészült. Már ekkor megindult a kulináris élvezet, azaz a közösségi főzés, mely a 9 nap alatt szerintem megdönthetetlen csúcsokig jutott :-) Jót ettünk, majd bevackoltunk 3 db sátrunkba, s aludni tértünk. Éjjel alaposan szakadt az eső, amivel kapcsolatban kétszeresen örültem: jó, hogy nem nappal esett, és milyen jó, hogy egy sátor van fölöttünk!

2. nap – Peilstein

Megreggeliztünk, bemálháztunk az autóba, és áttettük székhelyünket Peilsteinre. Itt már az autót távolabb hagytuk, s a napi málhát hátunkra véve indultunk sziklákat keresni, melyek Csaba útmutatása nyomán meg is lettek. A mai gyakorlat standépítéssel vette kezdetét. Főleg a biztosítási pontok keresésével lehet jól eljátszani. Ezen a napon még picit hűvös volt, így mikor kora délután felkapaszkodtuk a sziklák tetejére megebédelni, igen jól esett a napfürdőzés. 

Délután másztuk a Zsigmondi Riss-t (IV.), a Fuxriss-t (III.) és mellettük további utakat. Ezek is 1 kötélhosszosak voltak, és jelentős kihívást tartogattak mindannyiunk számára. Egy jó munkás falon Csaba, Zsolt, Anett és Pepe küzdöttek meg. Mind nagyon élvezték :-) 

Estefelé levonultunk a sziklákról, és a parkoló melletti vendéglátó egységbe ültünk be 1-2 sörre, amitől egészen jó kedvünk kerekedett :-) Eztán lecsorogtunk az autókkal egy közeli beállóhelyhez, majd rengeteg málhát magunkra aggatva megindultunk az erdőt át, hogy éjszakázóhelyünkhöz jussunk. Ez pediglen egy barlang volt, melyet kíváncsian vártunk. De előtte még elhaladtunk egy eldugott várrom mellett, majd azt nagy ívben megkerülve alá értünk, s a nagy „tátott szájú” barlang ott várt minket. Ez volt az Arnsteiner Höhle. Az alkony barlang falára vetülő, fák közt átszűrődő vöröslő fényeit is sikerült ámuló szemeinknek megcsodálni. A tágas barlangban bivakoltunk az éjjel, este pedig előtte tüzet rakva megint mennyei falatokat fogyasztottunk. Éjjelre tüntetőleg az egerek ellen felakasztottuk az elemózsiásszatyrokat a barlang falának nittjeire.

(fotó: Harkay Zsolt)

3. nap – Arnstein

Ezt a napot itt a barlangnál töltöttük, ahol Zsolt és Csaba önmentésre, ereszkedésre, 2 kötélhosszas váltott mászásra okítottak minket, illetve esésgyakorlást is elkövettünk. 

A pruszikolásos önmentés igen tetszett nekem, igencsak hatékony módja annak, hogyan segítsük ki magunkat pl. egy gleccser- vagy sziklahasadékból. Ennek ellenére most hirtelen nem tudnám megcsinálni, sokat-sokat kellene még gyakorolnom! 

Az esésgyakorlás számomra nagy kaland volt. Csaba [a „veccio” :-), azaz „öreg”] mutatta be: felmászott a barlang falára, Anett biztosította, aztán leugrott, némileg kilengve oldalirányba… Mi is utánapróbáltuk. Hát, nekem nem ment olyan simán, mint ahogy én azt képzeltem magamról: már a felmászás is kicsit nehézkes volt, majd egész sokat haboztam és tipródtam, hogy le merjek ugrani. Megtettem aztán, s kis félelmem el is múlt, majd visszamásztam és újra ugrottam :-) Hadd szokjam. Érdekes volt annak megtapasztalása, hogy nem nyúlik meg úgy a kötél, nem esek olyan mélyre, mint ahogy én azt hittem. 

Aztán a barlang melletti falhoz vonultunk, s ott másztunk olyat, hogy beleépítettünk egy standolást, és így ez váltott mászás volt. Az Anett-Pepe parti többet és magasabbra mászott, mi lassabban és megfontoltabban haladtunk. 

Végül felmentünk egy sziklafal tetejére, hogy onnan gyakoroljuk az ereszkedést, és minden ezzel járó dolgot. Az egyik ereszkedési útvonalban volt egy nagy áthajlás, és az jelentett számomra egy kis izgalmat, mert először mindig olyan bizonytalanul közelítek hozzá, hogy hogyan is lehet hatékonyan és fájdalommentesen elhaladni ott. Ami amúgy tök nem nehéz, csak mindig újra és újra rá kell jönnöm. Illetve még az ereszkedés elkezdése érdekes nekem, mert azt is el tudom picit szerencsétlenkedni, és olyan nehezen indul meg a kötél a kezem alatt… No, ezt is gyakorolni kell. Viszont mikor már gördülékenyen suhantam, azt kurjongva élveztem :-) 

Szóval itt Arnsteinen elég érdekes dolgokat gyakoroltunk ma! Este közeledvén aztán fogtuk az összes cókmókot, s elhagytuk ezt a remek bivakhelyet. Az erdőn át masíroztunk, némileg szenvedve a fenekünket verdeső hálózsákokkal, vagy épp karjainkat lehúzó kajásszatyrokkal, vagy épp a több db magunkra aggatott hátizsákkal. Bele is gondoltam: reggel, mikor én visszaszaladtam a kocsihoz a mászócuccomért, milyen üdén és felhőtlen vigyorral kocogtam ezen a csinos erdei ösvényen, most meg mint a terhes éticsiga, úgy vonszolom hatalmas málhámat, miközben alaposan melegem van s mindenemet húzza valami túrázáshoz nem illő dolog (szatyor, 2 hátizsák). 

Kremsbe autóztunk, ahol most kettőt egy kempingben aludtunk. Este lezuhanyoztunk (irtó kultúrált kemping ez, akinek fontos a civilizáció, de mégis sátrazni akar, mindenképp ajánlom), Anettel tettünk egy kis sétát a szomszédságban kanyargó Duna (Donau) partján, megcsodálva a szemközt emelkedő apátságot, majd az alkonyban padokhoz-asztalokhoz telepedett a csapat, s megkezdődött a változatos és fenséges vacsorák elkészítése és elfogyasztása.

4. nap – Dürnstein

Nagyjából egyszerre ébredtünk meg, sátorból való előbújásunkat a Nap heve is ösztönözte. Már a reggelizés közben érződött, hogy ma igen jó idő lesz. S valóban, a nap folyamán pörkölődtünk a sziklán alaposan. 

Elautóztunk a közeli Dürnsteinre, ahol gránit-gneisz tornyok sokasága emelkedik a dombok közt kanyargó Duna fölé egy csinos várrom szomszédságában. Ez bizony egy álomszép hely, csodálatos fényképek születtek!

a dürnsteini tornyok (fotó: Petri Sándor "Pepe")

Mire a parkolótól felvonultunk a sziklákhoz, mindenhol folyt rólunk a víz. Elsőre a találóan Spiegel (tükör) nevű reibungtáblánál álltunk meg, ahol egy sajátos falon másztunk II-III-IV-V+-os utakat. Felettébb érdekes dolog ez a reibungolás, teljesen más és egyedi, és alapvetően tetszett, bár azért bizonyos helyeken elég parásnak éltem meg :-) A lényege, hogy egy egészen élhető dőlésszögű, viszont lépés és fogás nélküli táblán kell haladni. A titka, hogy lehetőleg ki kell dugni a feneket, és egyenes lábakkal, kézen-lábon támasztani a falat, így lehet fennmaradni. Ahogy ráhasalunk a falra, a lábunk lecsúszhat. Erre vonatkozóan is gyakoroltunk: mi a teendő, ha megcsúszunk? Akkor arccal lefelé kell fordulni és el kell kezdeni szaladni, amíg a kötél rántása vissza nem fordít minket a fal felé :-) Alapvetően egész vicces dolog, hogy le kell szaladni a falon :-) És itt is bekapcsolt a frissen megismert parám: némi habozást követően mertem csak elkezdeni futni. Aztán ez is eléggé megtetszett, s még egyszer kipróbáltam :-) Ami nagy örömmel töltött el, hogy elölmászásban felmentem egy számomra elég nehéz úton, s bár igencsak paráztam és feszültem, de sikerült teljesíteni, és ez igencsak jó érzés volt! Közben Zsolt remek prezentációs képeket készített.

reibungolok (fotó: Harkay Zsolt)

Anett a mai nap is gondoskodott olasz sziklamászó szókincsünk bővítéséről. Repdestek a „molla tutto!” (stand, kivehetsz!), „libera corda!” (szabad a kötél!), „roccia!/pietra!” (kő!) kifejezések :-) 

Miután kireibungoltuk magunkat, s közösségileg megelemózsiáztunk, szedtük a motyót, s átvonultunk a várrom melletti sziklákhoz. Itt a Narrenturmon és környékén másztunk még. Anett és Pepe nehezebb utakat élveztek, mi Péterrel inkább csak közepeseket, de számunkra munkásakat vállaltunk. Volt egy szép torony, tetején egy pár embernyi placcal, arra feljutni csodás érzés volt: ott álltam a magasban, a Nap sütött, fújt a szél, láttam a kanyargó Dunát, az izgi várromot, s a környező szebbnél szebb sziklákat, köztük lévő völgyekkel, s az erdőborította zöldséggel… Ez igen, ez így tökéletes volt! 

Némi kéménygyakorlás is befigyelt: top-ropban másztuk meg a Pichlkamin-t. 

Késő délután lefelé menet megálltunk a várromnál. Itt raboskodott anno Oroszlánszívű Richard, aktuális híressége pedig, hogy itt készítettünk csapatfotót magunkról :-) Kicsit sétáltunk lent a településen is, csodáltuk apró és ízléses voltát, majd hazatértünk a kempingbe. A már megszokott esti vacsorai ízélmények közben kaptunk elméleti oktatást is (ahogyan előző estéken is), s igen későn tértünk aludni.

5. nap – Aggstein  

A reggeli melegben mindenünket bepakoltuk a kocsiba, s indultunk a Duna mentén tovább. Aggstein vára mellett parkoltunk, majd röpke sétával jutottunk a Spiralturm, illetve Zwillinge nevű sziklákhoz. 

Én pedig eljutottam a mélypontomra. Ezen a napon még a nagyon könnyű utakkal is kutyául megszenvedtem, s nemcsak fizikálisan volt nehéz szinte minden, hanem még fejben is… 

Másztam egy II-t elöl, de ez is nehéz volt. Utána hátul másztam egy IV-t – azt a szenvedést, amit itt levágtam, maestro-nk (Csaba) a Spiralturm tetejéről full HD minőségben szemlélhette végig :-) Akár egy nagy bogár, próbáltam felkapaszkodni egy gömbölyded tetőre. Nem volt elegáns, de sikerült :-) Eztán folytattam a kínlódást: egy kitett peremen kellett volna áttraverzálni. Itt már menekülőutat is kutattam, de nem leltem, végül nem túl sportszerűen egy expresszbe kapaszkodva átszenvedtem magam a necces helyen, s fújtatva érkeztem a standoló Péterhez… Na, ez igen rémesen ment… Ráadásul a standépítés lépései sem voltak meg, úgyhogy miután földet értem, Csabával lediktáltattam magamnak pontról pontra. 

Pepe küzdelmei (fotó: Harkay Zsolt)

Közben az Anett-Pepe páros kihívásokkal kecsegtető, nehéz utakat mászott. Egy mozizós kőre telepedve szemléltük szemlátomást komoly erőfeszítést kívánó teljesítményüket. Pepe többször visszaesett egy perem aljáról, majd a maestro megmutatta, hogyan lehet ezen átjutni, s aztán Pepének is ment. Anett máshol próbálkozott, szintén sikerrel. Közben Judit top-ropban mászott egy VI- utat, melyet aztán én is megpróbáltam, bár igencsak nehezen ment… De sikerült, így kicsit a lelkecském azt hihette, hogy ezzel túlvagyok a nehezén, azaz a mélyponton. Hát csúnyán tévedett… :-)

a csapat az ereszkedőstandban (fotó: Pepe)

Még egy váltott ereszkedést gyakoroltunk el: az „Arena”-ba ereszkedtünk le. Aztán autóba csomagoltuk magunkat, s irány Kaiserbrunn, ahol – hét közben lévén – rengeteg hely volt még a kempingben. Mi azonban a Schwarza partján vertünk tanyát, s 4 éjen át ezen a remek helyen laktunk. S 4 estén át fürdőztünk a csodálatos Schwarza hideg habjaiban, mely fürdőzés feledhetetlen élményekkel ajándékozott meg engem, oly nagyszerű volt! Miután kidobtuk a „házakat”, elindult a szokásos vacsiparti, mit sörrel öblítettünk le.  

6. nap – Schneeberg 

Átautóztunk a néhány percre lévő parkolóba, majd csodás erdei ösvényen mászócuccunkkal indultunk a beszálláshoz. Ketté szakadtunk: Csaba Anettékkal tartott a Peternpfad-ra (V-), minket pedig Zsolt istápolt a Plattenführe nevű (V-) falon. A kalauzt bogarászva keresgéltük a beszállást, mert a szemünk még nem állt rá igazán, majd pedig indult a mászás. 

Igzi volt az első több kötélhosszas (6) fal, tetszett! Itt aztán tudtam gyakorolni a standolást. Ez az út tele volt homokórával, amiket tök jó megfűzni. A mászás nagyjából rendben ment, egy helyen szenvedtem meg: amikor egy fenyő és egy szorosan mellette lévő fal között próbáltam felkúszni, s a hátamon lévő zsák egyfolytában elakadt a fenyő egy vízszinten ágában. Felettébb bosszantó volt, mert úgy véltem, más úton nem tudok feljutni. Végül miután kellőképp elfáradtam az újra- és újrapróbálkozásokban, levettem a zsákot, és hátulra felkötöttem a beülőmre. Meglehetősen húzta hátrafelé a csípőmet, de legalább a makacs ág mellett el tudtam így kúszni. Majdhogynem káromkodva értem fel, s utáltam szegény hátizsákot igencsak :-) 

Amíg a falon voltunk, szemtanúi lehettünk annak a jelenségnek, ahogyan az ereszkedés kőzáport idéz elő. Az egyik szomszédos úton mászott két néni, fentről pedig ebbe az útba ereszkedett bele két srác, akik egy tuskó, s vele kövek áradatát indították meg a nénikre… Elég durva volt így is, hogy a nénik ép bőrrel megúszták a dolgot.

Mi körben gyalog jöttünk le. Mivel már megtanultam a kötelet babába kötni, azt én vittem a hátamon. Vidám voltam, olyannyira rendben éreztem a mai napot, hogy vállalkoztam még egy út megpróbálására. Ez 1 kötélhosszas volt, s időtöltésnek is kiváló volt, amíg az Anett-Pepe parti a második útját vagy az ereszkedését befejezi. Így ugrottam neki nagy bátran a VI+ nehézségű Grasharfe-nek. Kihívások bőven voltak benne, s fent az átszerelést is volt módom gyakorolni. Tetszett ez az út! Közben egyszer a falhoz lapultam, amikor néhány fallal odébb óriási robajjal egy rakás kő zúgott el… Valszeg kidőlt egy fa, és magával vitte kis túlzással a fél hegyet. Elég durva volt.
Este várt minket Kaiserbrunn, és sör került a hűtőnkből: a Schwarza-ból. Megmerítkeztünk mi is a csodafolyóban, aztán kezdetét vette a szokásos kulináris élvezkedés, majd a pihenés.

7. nap – Hohe Wand  

Ma elég sokat autóztunk az odább lévő Hohe Wandig. Az aljában parkoltunk, aztán a szokásos forróságban megint izzasztó gyaloglás következett a beszállásig. Ma a variálható Draschgrat-ra mentünk, melynek már az első kötélhosszánál is két út közül lehetett választani, így vált megint ketté a csapatunk. Az első hosszt Péter mászta elöl, a következőnél pedig választani lehetett egy nehezebb és egy könnyebb út közül. Itt még bevállalós voltam, és a nehezebbet választottam. Valóban egészen nehéz volt, sokszor kitett helyen kellett mászni, s itt már éreztem, hogy elsősorban nem fizikálisan nehéz számomra, hanem inkább fejben. Erősen kezdett kimerülni a mentális erőm, s bizony már félelmet is éreztem itt-ott. Szépen haladtunk váltott mászásban, szerintem mindketten találtunk kihívásokat az útban. Én különösen a 6. kötélhosszon leltem rá a kihívásomra: Zsolt már korábban beharangozta, hogy ez itt nagyon fincsi lesz, s szorongva mentem neki elölben. Zsolt mellettem volt a falon, s elsőre abban maradtunk, hogy én megyek előre, nem pedig ő. Mentem is, de csak egy darabig jutottam, onnan aztán hiába volt minden verbális segítség, félelmeim úgy elhatalmasodtak, hogy nem bírtam továbbjutni. Végül Zsolt mellettem elmászva megmutatta, hogyan is lehetne ezt a szakaszt abszolválni. Nem tűnt úgy, hogy ettől könnyebben ment volna nekem, de valahogy átvergődtem rajta. Ahogy felértünk, a csapat másik fele már ott hesszelt jó ideje, mivel ők gyorsabban másztak. Kissé lehangolt voltam attól, hogy ilyen nehézkesen sikerült a mai mászás, ugyanakkor fejben már valóban fáradt voltam, s elég is lett volna nekem most ennyi. Határaimat feszegettem. 

Mellettünk high line-osok feszítették ki pont egy hatalmas nyiladék fölött a szalagjukat – elszörnyedve néztem az egészet. Most először éreztem azt, hogy micsoda félelem lenne úrrá rajtam, ha én ezt a dolgot kipróbálnám…

Mielőtt indultunk volna le a hegyről, még kitekintettünk a helyi Sky Walk-ra, azaz a hegy peremére épített, meredély fölé kinyúló fémszerkezetre. Láttunk magunk alatt mászóutakat, magunk fölött pedig egy rakás paplanernyős röpdösött, akár a színes virágszirmok. Némelyikük egész közel húzott el, s ámulva lestük, ahogy a mai ember már megteheti, hogy csak ül a levegőben, s közben irtó gyorsan suhan… Elképesztő! És eléggé vonzó :-)

lelátás a Hohe Wandról (fotó: Pepe)

Ahogy indultunk le az ösvényen, mellettünk az oldalban csupán néhány méterre 2 kőszáli kecske bukkant fel. Nyugodalmasan legeltek, nem zavartatták magukat általunk. Tündériek voltak :-) 

Tettünk egy apró kitérőt, hogy megnézzük a Frauenlucke nevű barlangot. Ide síkossá koptatott köveken és csámpás fémeken kellett felmászni, majd pedig egy hosszú létrán. Bevallom, ez fizikálisan is elfárasztott, viszont ahogy előbújtunk az üregből, a magaslatról remek kilátás nyílt. 

Le --> autó --> utazás vissza Kasierbrunnba --> fürdés --> vacsi + sör --> alvás.

8. nap – Rax

Ma csak a közelbe autóztunk, s a Grosses Höllental-on indultunk el. Ma a „vecchio maestro” [öreg mester = Csaba :-)] gondozta a mi partinkat. A Gaisbauer-Jug-Weg nevű 6 kötélhosszas, V- nehézségű utat másztuk. Mint kiderült, szemünk még mindig nem állt rá a mászókalauz és a terep azonosságának megtalálására, mert a beszállás keresésével is elég időt eltöltöttünk. Megbeszéltük Péterrel a beosztást, s az első kötélhosszt ő mászta elöl. A második hossz egy kémény volt, s mikor a standból neki kellett indulnom, már akkor éreztem, hogy nem akarom… Nyaff. Mentem azért, de irtózatos szenvedést valósítottam meg a kéményben, melyet a maestro megint végigszemlélhetett. Szerintem alaposan megnehezítettem a saját dolgomat, viszont most már aztán valóban fáradt voltam fejben, s megint sok helyen féltem. Boldogan standoltam, majd jött Péter, s én akkor már szavakba is foglaltam, amit éreztem: nem akarok már elöl mászni. Így aztán most Péter – mivel olyan előzékeny – úgymond rákényszerült, hogy ő másszon elöl, s tök ügyes volt, mert V-ös utakat is mászott elöl! Partinkban az erőviszonyok felcserélődtek, s így kiderült, hogy én el tudom hagyni magam, s az is, hogy Péter pedig többet bír, mint hitte :-) Szóval ő ügyesen mászott elöl, én pedig kutyául szenvedtem még hátulmászásban is… A 4. kötélhossz végén lévő standhely közelében volt az abszolút mélypontom: nem bírtam a tőlem pár méterrel feljebb lévő Csabához odamenni, s néhány perc csendes tipródás után elszakadt a cérna, s nekiálltak potyogni a könnyeim… A bennem lévő fáradtság és feszültség áttörte a gátat… Jó ideig sírdogáltam ott, s közben arra gondoltam, hogy én innen semerre nem akarok (nem hogy nem tudok, hanem egyszerűen nem akarok!) mozdulni, és inkább itt öregszem meg a falon… Aztán befejeztem, és felmásztam Csabához. 

Stand.
Huhh.

Eléggé el voltam kenődve, kudarcélményként éltem meg a történteket. Ez az elkenődött hangulat csak este oldódott. 

Továbbra sem akartam már elöl mászni, de a legutolsó (és elég könnyű) kötélhosszra a maestro rábeszélt, s ennek sikeres teljesítése picit megápolta a lelkemet. 

„Hazafelé” menet megálltunk, hogy a Weichtalhaus-ban legurítsunk egy sört, a ház viszont még felújítás alatt áll, s nem üzemel. Így aztán ma relatív korán visszaértünk Kaiserbrunnba. Fürdés és némi vacsi után beültünk a helyi vendéglátó egységbe sörözni. Népes asztal lett, mert a hétvégére több Excelsior tag is kijött a hegyre, s mind egybeültünk. Beszélgettünk, nézegettük egymás fényképeit, s közben folyamatosan korrigáltuk a magyar pincér által eltévesztett rendeléseket.

Pepe és én is éhesek voltunk még, így este főztünk még egy kicsit egy pótvacsi erejéig, mely egyben a búcsúvacsoránk is volt. Ez volt az utolsó így együtt töltött esténk…

kaiserbrunni tanyánk (fotó: Harkay Zsolt)

9. nap – Bad Fischau

Összepakolás, majd a Schwarza-ra és a környékre vetett utolsó simogató búcsúpillantások után a már megszokott rekkentő hőségben indultunk hazafelé, ám még egy felhagyott kőbányánál megálltunk Bad Fischau-nál, hogy itt homokkő-konglomerátum sziklán másszunk. Sajnos nekem ez a nap már valóban a határaimon túl volt, s nem nagyon akaródzott másznom, de azért ímmel-ámmal nekipróbáltam egy IV-es utat, de itt is végig szenvedtem amiatt, hogy valójában már nem is akartam mászni… Utána még egy utat megpróbáltunk, de azon már csak illetlen módon tudtam feljutni: az expresszbe kapaszkodva. Itt már Péter is megszenvedett, majd aztán úgy döntöttünk, most már inkább csak nézzük a többieket, s ezzel be is érjük mára. A többiek gyönyörű, kihívásokat nyújtó utakon másztak igen élvezeteseket. Közben Zsolt slake line-t is felkötött 2 fa közé, és azon is lehetett gyakorlatozni. 

A délután közepe táján indultunk hazafelé. Egy autópálya melletti pihenőhelyen még megálltunk, és a fák árnyékába lepiknikelve még utoljára együtt elfogyasztottuk a maradék élelmet. 

Aztán már csak a búcsú maradt.
Örök emlékű 9 nap volt :-)

A Magas-Tátra behavazott völgyében - Avagy: az idei szezon utolsó (?) havas túrája

Bár úgy sejtem, már mind a tavaszra vagyunk igazán ráállva, színekre (zöldre! sárgára!) vágyunk, virágokra, kék égre, madárfüttyre, a Nap melegére... (én legalábbis nagyon!) De azért remélem még elolvassátok ezt az írást, mely egy - számomra - hirtelen jött havas tátrai kiruccanás krónikája :-)

A múlt hét eleje táján Zsolti felhívott, hogy vasárnap kimennek a Magas-Tátrába, jönnék-e. Korábban már beszéltünk ezekről a kiruccanásaikról, melyeket időnként megejtenek, s akkori reakcióim miatt Zsolti joggal remélte, hogy igent mondok. Így is lett, 1-2 nap alatt megrágtam. A megrágással az izgalmam is egyre nőtt: túra a Tátrában!!!

Nekem a Tátra eddig eléggé kimaradt, alig ismerem tájait/bájait. Az Alacsonyban idén már kétszer voltam, de a Magasban életemben mindösszesen csupán egyszer túráztam, akkor is csupáncsak a Magistrale egy szakaszán, mely nem épp egy természetközeli turistaösvény (nagy kövekből kirakott régi út).

Nos, a lényeg, hogy igent mondtam Zsoltinak, s így vasárnap reggel 6-kor ötfős csapatunk egymásra talált az Örs vezér terén, majd a kényelmes amcsi gyártmányú Toyotába betespintve magunkat indultunk is Szlovákia felé. Útközben ismerkedve beszélgettünk, hisz csapatunk tagjai elég változatosan ismerték és nem ismerték egymást. Mi voltunk: Szilvi, Zoli, Gábor, Zsolti és én.

[Közbevetés: a beszámolóban szereplő összes fotó Zsolti műve, én ugyanis nem tudtam most fényképezőt vinni magammal. Ez igen fájdalmas volt számomra... ]

Ahogy is több óra autózás után Poprád felé haladva tőlünk balra feltűntek a Magas-Tátra pazar, a szigorúan meghúzott hóhatár fölötti behavazott ormai, mind az ablakokon csüngve bámultuk áhítattal a látványt. Jaj, milyen gyönyörűséges volt a behavazott naaagy hegy!

Az autót Ótátrafüreden (Stary Smokovec) parkíroztuk le impozáns, patinás épületek között, majd felszerelkezve odabaktattunk a fogaskerekűhöz. Ugyanis azzal utazva kívántunk időben megspórolni egy amúgy sem túl látványos szakaszt. Mákunk volt: 5 perc múlva indult egy fogaskerekű, úgyhogy gyorsan vettünk jegyet (7€), és betorlódtunk a kocsiba. Én először utaztam ilyennel :-) 

Megdöbbentően gyorsan felértünk azonban a végállomásra, Tarajkára (Hrebienok 1285 m). Kész kidobás ezért ennyi pénz kiadni, s nem is mennék így, ha nem 1 napra jöttünk volna, s így nem lett volna minden túrázással töltött perc különösen értékes. 

Tarajka

Feljebb öltöztünk, hisz hideget jósoltak. Napszemcsit is vettünk, mert a hó eléggé vakított. Megbámésztuk a szép tájat, majd indultunk a Nagy-Tar-patak felé, mely abból a völgyből folyik ki, melyen most menni kívántunk (Nagy-Tarpataki-völgy). Közben közelebbről csodálhattam azt a fenséges gleccservölgyet, mely tankönyvi példával illusztrálta, milyen fantasztikus munkára képes a jég... Ez volt a Kis-Tarpataki-völgy.

az egyik leggyönyörűbb gleccservölgy, amit eddig láttam... balra a mi völgyünk

Egész komolyan beleszerettem ebbe a gleccservölgybe... Remélem lesz majd lehetőségem benne is túrázni :-)

Frissen hullott puha havon járva értünk le a patakhoz, mely szép nagy köveken csorgott lejjebb és lejjebb, csodálatos tisztasággal és minden valószínűség szerint fagyossággal.

a Nagy-Tar-patak

Visszabaktattunk ösvényünkre, majd indultunk felfelé. Zsolti már beharangozta, hogy mindjárt odaérünk egy tündéri kis történelmi bivakkunyhóhoz, s mikor valóban felbukkant a lak, rájöttem, hogy hisz én ezt már láttam. Pont azon az egyszeri alkalmon jártam itt, amit eddig a Magas-Tátrában töltöttem.

A házikó a Rainerova chata 1301 m magasságban. Az 1860-as években építették, ehhez illően ízlésesen patinás: kövekből van rakva, a kövek között moha növöget, s bűbájosan apró, akár egy meseház :-) A régi hangulatot egyedül az eresznél elő-előkandikáló sárga purhab dolgozza át kissé, de azért nem nagyon!

a Rainerova chata

Bementünk körülnézni, s a belseje éppúgy elbűvölt, akár a külseje. Amolyan kiállításféle van benne a hegymászás történetéből: pikli, kolomp, fa síléc, bakancsok, festmények, fényképek, régi-régi hátizsákok (többek közt csővázas)... Élvezettel nyálaztuk át szemünkkel a sok érdekességet. Oly aprócska volt a házikó belseje, hogy egy marék embernél több állva nemigen fért el kényelmesen. Volt néhány asztal padokkal, ahová le lehetett telepedni, és volt egy aprócska pult, ami mögött a személyzetcsaj állt, és volt egy cuki pici cserépkályha, melyen a teát főzte. Kértünk kakaót, nagyon fincsi sűrű volt, megadta a lökést a folytatásra.

Úgyhogy tovább is indultunk. Hamarosan elhagytuk a lekopaszodott részt (ahol fenyőknek kellett volna tobzódni, de nem tobzódtak, vagy korábbi vihar miatt, vagy valami betegség miatt...), és havas ösvényünk fenyők közt kezdett kanyarogni. Itt kezdett el a lelkem ujjongani, hisz a fenyvesben (erdőben) kanyargó kis ösvény az egyik olyan, mely lelkemet ujjongásra fakasztja. 

Zsolti hátramaradt felvenni a hágóvasát, én pedig az élre törtem, mert buzgott bennem a lendület. Igencsak mehetnék bizsergett sejtjeimben, de azért visszafogtam a lovakat. Időnkén vártunk kicsit Zsoltira, aki nem jött, úgyhogy továbbálltunk :-) 

Közben kiértünk a fenyvesből, s így alaposan ráláttunk a völgy két oldalán felmagasodó csodás sziklafalakra. Néha megálltam, s áhítattal bámultam őket. Tisztára szerelmes vagyok a Hegybe...

szép völgyünk csodás kerete

Szilvi és a völgy

Zoli, s később Zsolti is mesélte, hogy a völgyoldali sziklán lévő megfagyott vízesésen rendszeresen szoktak jégmászást csapni. No, az még egy kemény dolog lehet, a jégmászás!

Csodás, égből odapottyan benyomást keltő sziklatömbök mellett is elhaladtunk, melyek mágnesként vonzottak, hogy rájuk másszak. Mégsem tettem meg, mert vastag hóréteg vette őket körül, de maradt a kő és a hó között egy "várárok", én pedig ebbe nem vetettem bele magam :-) Majd nyáron, vagyis majd legközelebb megmászom őket :-) Zsolti már többízben napozott eme köveken :-) Volt egy színes kő is, mely havat alulról átfúró cápaorrnak nézett ki :-)

a "cápaorr" :-)

Közben befutott Zsolti, az élre hágott [elvégre is hágóvasban volt :-)], én a nyomdokaiba szegődtem, s boldogan loholtunk felfelé. Közben jól megtárgyaltuk a minket körülvevő szépségeket. Úgy éreztem, valósággal szárnyalok, töltődök :-)

Közben síelők jöttek szembe, túrasízők és túrázók haladtak el felfelé. Mi a nyomokon haladtunk, s később mutatta Zsolti, hol is megy a hivatalos út: a patak túloldalán. 

A hóba hébe-hóba [:-D] beleszakadtunk, de annyira nem volt vészes szerintem. Kivéve egy helyet: mielőtt egy apró hágóhoz értünk volna, ott elég mély volt a hó, egy szakaszon úgy lábszárközéig jártunk benne. Itt erősen fújt a szél, úgyhogy én újra felvettem külső rétegemet. Visszatekintettünk a többiekre: békésen érkeztek ők is, úgyhogy Zsolti tovább is ment, én viszont megteáztam és ettem egy kis Giant Bar-t. 

No innentől kezdve az energiám egy kicsit megcsappant, és minden emelkedő után már a menházat lestem és vártam. Az még jó darabig nem jött, addig még visszavolt egy s más. Például egy jó kis kaptató, ahol igencsak oldalasan kellett a hóba vágni a bakancsot, vissza ne szánkázzon az ember. Ezt néhol még nehezítette a némileg megfagyott, jeges felszín. Itt valóban nem árthatott a hágóvas, de a hely számomra nem érte el azt a veszélyességi fokot vagy hosszúságot, hogy megérje a hágóvas felszerelésére fordítandó időt és energiát. 

Zsolti megállt (azaz megült) igazgatni a hágóvasat, én pedig utolértem, s újra együtt haladtunk. Energiám is visszatért, és lelkes örömmel beszélgettünk. Utunk közben kanyargott, s bal kéz felé kis lapos horpadások voltak, melyeket ugyan hó fedett, de néhol olyan vizesebbnek tűnt. Nem csoda, hisz itt a hó alatt apró tavacskák lapítottak, aludták téli álmukat. Alig várom, hogy nyáron is lássam ezt a helyet!!!

Majd egyszer csak elöl feltűnt a ház. Örömmel hátra akartam kiáltani a többieknek, hogy már látótávolban a ház, de nem jött senki mögöttünk. Így tovább vittem magammal a mondanivalómat :-) Viszont oly nagy boldogság volt úrrá rajtam amiatt, hogy most itt vagyok, Itt, Én és Most, és Velük, és Túrázom, hogy Zsoltival boldogan átöleltük egymást, s örömködtem neki, hogy milyen jó, hogy elhívott!

Felkaptattunk az utolsó emelkedőn is, és már ott is voltunk az 1960 m magasságban lévő Hosszú-tavi menedékháznál (Zbojnicka chata). Fából ácsolt teraszán néhány ember pihent, valamint egy csodaszép husky volt kikötve (mászó kötéllel és mászó csomóval!) a korláthoz. Szeretettel beszélni kezdtem hozzá, mire ő lesunyta füleit, elvigyorodott és szapora farokcsóválásba kezdett, úgyhogy nem haboztam tovább, s alapos vakargatásnak vetettem alá. Kölcsönös nagy szerelem született ebből, mely egészen odáig fajult, hogy ott mindenki előtt a nyílt téren el akarta hálni velem az eb a nászéjszakát :-D

a Hosszú-tavi menház

én és az eb :-)

az ebbel intim pózban... :-D

Közben egy távolabbi, gyér hóval borított púpon két zerge legelészett. Gábor Tátrai Menő Csávókén (TMCS) pózolt a terasz sarkában szépen faragott lábakon álló haranggal, Szilvi és Zoli pedig egyedi eljárást dolgozott ki cigaretta meggyújtására (kell hozzá egy Primus szikracsiholó eszköz + egy olyan öngyújtó, mely lángot nem vet, de gázt kilehel + valami szélárnyékoló + valamint egy cigaretta).

Miután eme tevékenységeinket befejeztük, bementünk a házba. Igazán tágas és igényen kinézetű volt, s szerencsére nem hemzsegtek benn az emberek (1-2-t láttunk csak), úgyhogy szépen helyet foglaltunk. Volt sörözés és levesezés, ez utóbbi megbolondítva a Zoli által hozott szalonnával és kolbival. Ú, de fínom volt ez a leves, egészen tele lettem tőle. 

a ház belülről

Abban mind egyetértettünk, hogy az időjárás előrejelzés erősen túlzott. Hideg alig volt, mínusz is, talán inkább nulla fok körül volt, melyet a felfelé menetben elég melegnek éreztünk ahhoz, hogy néhány réteg nélkül jöjjünk. Megállva persze hidegebb lett, akkor öltözni volt érdemes. 

Ha jól emlékszem, talán 3 és fél óra alatt értünk fel a házhoz. D.u. 2 elmúlt, szóval lassan szedelőzködtünk és indultunk vissza le ugyanezen az útvonalon. Ami csöppet sem bizonyult unalmasnak emiatt, hisz én pl. többminden olyat észrevettem, amit felfelé nem, valamint most a völgy felé haladtunk, szóval kilátásunk másmilyen volt, mint felfelé. 

lefelé a völgyben

Egy darabig elöl jártam, mert Zsolti (a "kepapi") ottmaradt a térdérzékeny "kefia" közelében (Gábor ugyanis Zsolti keresztfia, ezt majd' elfeledtem közölni!). Igazán jól lehetett haladni, az a bizonyos jegesebb meredek rész késztetett nagyobb óvakodásra, mely felfelé is odafigyelést igényelt. Alatta pedig már szinte gyerekjáték volt haladni. Itt egy részen a szél olyan szép, ízléses fodrokba rendezte a havat, hogy egészen megkívántam, mert tejszínhabra emlékeztetett :-)

ízletes!

pihi :-)

egyik kedvenc képem: száraz fűcsomókról alácsüngő megfagyott víz

Közben a magasabb régiók szürke fellegeket vontak magukra, s apró pelyhekben csendben havazni kezdett. A Nap korongja a felhőkön át tisztán kivehető volt, és az előtte kavargó szürke hópelyhek bámulatos látványt eredményeztek... 

Estünk-keltünk, haladtunk lefelé, majd már hamarosan újra a fenyvesben jártunk. Most a Magistrale-n tartottunk Tarajka felé. Az utolsó fogaskerekűt még futva pont elértük volna (fél 5-kor ment), de igazából nem is akartuk, így nem volt téma. Úgyhogy Tarajkánál a zöld jelzésre tértünk, és már egyáltalán nem szép tájon tartottunk lefelé Ótátrafüredre (lekopasztott, egykori fás rész, valszeg vihar által fátlanítva, s itt-ott aszfaltos úton kellett menni). Közben kisütött a Nap, s még a kevésbé szép tájból is szép látványt varázsolt a fénylő színek (és persze Zsolti fényképezője) által:

kopaszság, lanovka nyomvonala, háttérben pedig az Alacsony-Tátra havas vonulata

Szépen ráláttunk az Alacsony-Tátra vonulatára, s Zsoltival felemlegettük a januári Chopok-túrát, amikor pedig az Alacsony-Tátrát járva szemléltük az őket elválasztó Vág folyó völgyének másik felén húzódó éles és csipkézett havas ormokat...

Az autóhoz leérve következett az át-el-le-fel-szétpakolási tevékenység, majd helyet foglalva Zoli Magyarország felé fordította a Toyota orrát, s haladtunk. 

Az út hosszú volt, egyre jobban elfáradtam... Nem úgy Zsolti, aki végeérhetetlenül sziporkázott mellettem :-)

Én este fél 10-re értem haza, a többiek még később... Szétnyomott seggel és megmerevedett térdekkel csomagoltam ki magam az autóból... De megérte, egy csepp kételyem sincs ezügyben! Csodákat láttam a havas hegyekben, mentünk egy jót, rendkívül szép nap és szép túra volt!! :-)

Óda a medvehagymához

Húsvét alkalmából terveztem megírni ezt a két nyúlfarknyi történetet, melyek az idei medvehagymázós túráimat örökítik meg, azonban egy kicsit csúszott a dolog. Viszont a téma továbbra is aktuális, hiszen még mindig macihagyma brummogástól hangosak erdeink.

A tavaszi meleg napsütés nem csak a medvehagymákat csalogatja elő téli álmukból, hanem annak vágyát is, hogy friss zöld leveleikkel ízesítsük ételeinket. Megszerzésük érdekében pedig nem kell mást tenni, mint felkutatni a legközelebbi lelőhelyet, és egy jót kirándulni a környéken.

Az Allium unsinum azaz a medvehagyma nevét arról kapta, hogy a barna medvék előszeretettel fogyasztják terméseit, és még a föld alól is gyakran kiássák, de hasonlóképp kedvelik a vaddisznók is – tudtam meg a Wikipédiáról.

A tudományos ismeretterjesztő sorok után most már tényleg jöjjenek a történetek.

A Gerecse erdeiben (2015. március 21.)

Az utóbbi időben Dorog az állandó kiindulópontja túráimnak, hiába hangsúlyozom minden alkalommal, mennyire nem nyerte meg tetszésemet a városka és közvetlen környezete. (A dorogiaktól ezúton is elnézést kérek.) Viszont a tágabb környezete nagyon is kedvemre való, pláne akkor, amikor a Gerecse egyes részeit smaragdszínű levélszőnyegek lepik el medvehagyma formájában.

Az idővel és a tömegközlekedési eszközökkel folytatott harcom is megszokott program, ez most sem volt másként. Ezúttal vonat helyett busszal közelítettem Budapestről Dorog felé, hogy aztán 20 perc várakozást követően átszálljak a Bajót felé tartó buszra. Ez elméletben mind szép és jó, de persze amilyen szerencsém van, az első busz összeszedett egy jó 15 perces késést, így egy ponton már azért izgultam, hogy egyáltalán eljutok-e a túrám kezdőpontjára. A szerencse most is mellém szegődött, és pont elértem a csatlakozást. A kis eldugott falvak irányába valahogy mindig nagyon vidám hangulatú buszjáratokat fogok ki, beszédes és érdeklődő sofőrökkel/utasokkal, akik általában csodálkoznak, hogy mit is keresek én arrafelé egymagamban. Ezúttal medvehagymát.

Az utam tehát Bajótról indult a Bajna felé tartó autóúton, ahol néhány km után becsatlakoztam a kékbe, és onnantól kellemesebb környezetben baktattam Pusztamarót irányába. Útközben örömmel nyugtáztam, hogy ugyan alig láthatóan, de már bontogatják új leveleiket a fák, érzik, hogy tavaszodik.

Medvehagymázásra két lehetőség állt rendelkezésre:

1.) Elmegyek egészen a Gerecse üdülőig (és közben beszerzek 2 kéktúra pecsétet).

2.) Pusztamarót előtt rákanyarodok a pirosra, és Pisznice-nyereg közelében medvehagymázom.

Sajnos a Gerecse üdülő túl messze volt, és a kéken tovább haladva sehol nem tudtam volna buszra szállni, ezért a második lehetőséget választottam, annyival kiegészítve, hogy azért Pusztamaróton megszemléltem a történelmi emlékhelyet (ha már rajta van a kék igazoló füzet hátulján), és szereztem egy pecsétet.

Az emlékhely szomszédságában elköltött ebédet követően, picit visszafelé haladtam azon az úton, ahonnan jöttem, majd rákanyarodtam a pirosra Lábaltan felé. Elkerültem egy kiránduló családot, és alig vártam, hogy megpillantsam a medvehagymás területet. Ez még kicsit váratott marára, előtte át kellett haladjak egy olyan erdőrészen, melyet alaposan helybenhagyott egy korábbi vihar. A kicsavart, félbetört, kidőlt fák látványa elég lehangoló volt.

Derékba tört fák

Haladtam tovább rendületlenül, és egyszer csak ott volt jobb kéz felől, a fák tövében, kb. 50 m-re  az úttól a nap fénypontja: a medvehagyma mező. Örömmel gyönyörködtem a látványban, majd szedegetni kezdtem a friss levélkéket. Rövidesen csatlakozott hozzám a korábban látott család is, és kellemeset beszélgettünk gyűjtögetés közben. Mikor megszedtem a tervezett mennyiséget, elköszöntem tőlük, majd sietősen Lábatlan felé vettem az irányt, ahol el kellett érjem a buszomat. Nagyjából 4 km állt előttem, azonban nem tudtam pontosan, hogy Lábatlan mely részére fogok érkezni, és azt se tudtam pontosan, hogy a kiszemelt busz hol fog megállni (ez a rész már pont nem volt rajta a térképemen). Ezért erőltetett menetben siettem a cél felé, ahova viszonylag gyorsan megérkeztem, a fellelt buszmegállóban volt megállója a buszomnak, és még arra is maradt időm, hogy egy kellemes medvehagymás-szendvicses uzsonnát elköltsek a Duna parton.

A túrát követő napokban következett a zsákmány egy részének elajándékozása, illetve feldolgozása. Készült belőle pogácsa, leves, pesto és néhány zacskónyit le is fagyasztottam későbbi felhasználásra. Íme egy kis ízelítő az eredményből:

Ezért a nagyszerűen fotózott és szerkesztet képért
ezer köszönet Zolinak :)

Húsvéti medvehagymázás (2015. április 5.)

Húsvét vasárnapjának délelőttjén meglepetésszerű telefonhívás érkezett Diától, aki anyukájával medvehagyma túrát tervezett be délutánra, és ezen alkalomból meginvitáltak engem és anyukámat, hogy tartsunk velük. Az ötlet nagyszerű volt, ezért örömmel velük tartottunk. A helyszín szigorúan titkos, ezért a későbbiekben kerülni fogom a pontos helymegjelöléseket és elnevezéseket. Ha valaki mégis felismerné a helyet, kérem, hogy ne árulja el a kommentekben!

DiaAnyu és AnettAnyu: a két Magdi :)

Parkolást követően, néhány km betonúton sétálás után egy nagy tisztásra értünk, ahol el kellett döntenünk, hogy melyik irányba haladjunk a kéken. Rövid tanácskozást követően arra az elhatározásra jutottunk, hogy jobbra indulunk, mert arra nagyobb valószínűséggel tudtuk elképzelni a medvehagyma lelőhelyét. Szép erdős részen haladtunk keresztül, ahol tényleg minden fa tövében viríthatott volna egy csokor medvehagyma, annyira beleillett volna a tájba. Ehelyett be kellett érnünk néhány csenevész szállal, melyeken ha megosztoztunk volna, akkor egy fél levélke jutott volna egy emberre. Minden kanyar után reménykedve néztünk szét, hátha megpillantjuk az áhított hagymamezőt, de csak nem akartak előbukkanni. Egy erdei edzőgéphez értünk (ahol egy ideig azon morfondíroztunk, hogy vajon hogyan is működhet a szerkezet, mert a használati útmutatót lespórolták), majd az ég felé tekintve aggódni kezdtünk, mert sötét fellegek gyülekeztek és a szél is feltámadt. Nem hagytuk magunkat elriasztani, haladtunk tovább. És milyen jól tettük! Az út mellett bal oldalon, a fák között egyre nagyobb foltokban találtunk medvehagymát.

A kékről áttértünk a kék háromszögre, amely mentén hamarosan hatalmas mezőre bukkantunk az áhított zöld levelekből. Mind a négyen szorgalmas gyűjtögetésbe kezdtünk, ügyelve arra, hogy egy tőről lehetőleg csak egy levelet tépjünk le. Igazán nagyon kellemes kis lelőhelyre bukkantunk, amely nem lehet túlságosan ismert, mivel nem nagyon látszott rajta korábbi szedés nyoma. Titkosságát szeretném a továbbiakban is megőrizni, ezért nem jelölöm meg pontosan a helyét.

Medvehagyma akciócsoport :)

Szedegetés után csoportképet készítettünk egy esőbeállónál, majd picit eltévedtünk, és egy viszonylag ismert forrásnál bukkantunk ki. Azt meg kell jegyezzem, hogy az otthon fellelt térkép nem éppen mai darab, 1988-ból való, viszont a környék turistaútjai meglepően változatlanok maradtak az azóta elmúlt, közel 30 évben.

A helyes út meglelését követően egy meglehetősen meredek kaptató állt előttünk, melynek látványától DiaAnyu nemtetszését fejezte ki idősebbik leánygyermeke felé, és felemlegette egy korábbi családi kirándulásukat, ahol hasonló terepviszonyokkal kellett megküzdeniük. Dia kedves és biztató szavai megtették hatásukat, és anyukája leküzdötte az emelkedőt. AnettAnyu rendszeres túrázó lévén, jól vette az akadályt,és négyünk közül elsőként érkezett meg a környék legmagasabb pontjára.

Innen már lefelé vitt az utunk, lassan kezdett esteledni, és a szél is feltámadt néha. Újra a kéken haladtunk, bár ez nem látszott, mivel éppen felújítás alatt álltak a szakasz jelzései, és egyelőre még csak a fehér téglalapok voltak felfestve a fákra. Ez a tény egy útkereszteződésben adott némi okot találgatásra, ahonnan 3 irányban haladtak tovább a fehér téglalapok. Végül kiokoskodtuk, hogy melyik lehet a kék, döntésünk helyesnek bizonyult. Rövidesen elértük a tisztást, ahol a túra kezdetén a jobbra haladás mellett döntöttünk, azonban ezúttal balról érkeztünk, tehát egy kis körtúrát tettünk.

Titkos utakon

Húsvét vasárnap alkalmából, a finom ebéd után rendkívül jól esett a mozgás. Hazafelé menet Diáékat meginvitáltuk magunkhoz egy kis sütizésre és üdítőzésre, melyet elfogadtak, és jó hangulatban fogyasztottuk Anya szuper sütijeit és házi baracklevét.