A legesősebb kéktúra keresztül Borsodon

Az alábbi bejegyzést Cserhalmi Dániel készítette, s mi örömmel tesszük közzé. Sok praktikus információt tartalmaz a borsodi régiót érintő kéktúráról, s tükrözi a mozgalom igazi szellemiségét az útközben adódó nehézségek ellenére is...

0. nap

Mivel idén szeretném befejezni az országos kéktúrát, ezért nyár végére egy hosszabb szakaszt tűztem ki magam elé, egész pontosan a Putnok-Boldogkőváralja távot, ami olyan 120-130 kilométer, mindezt 4 nap alatt. A túra tervezésekor Máté barátom felhívta a figyelmemet, hogy a Cserehátban azért sok mindenre fel kell készülni, és nem árt, ha viszek túrabotot, és nem egyedül megyek, mert a helyiek nem annyira barátságosak. Az ajánlásokból csak az egyiket tudtam teljesíteni. Ezen kívül sok más is hátráltatta a túrát, de erről később.

Azt mindenképp érdemes leszögezni, hogy a kéktúra ezen szakasza eléggé elhagyatott, borzasztó szegény, épp ezért bolthoz, vízhez jutni elég körülményes. A másik, ami sajnos tényleg reális veszély, hogy sok helyen nincsenek megkötve a kutyák, valóban a lakosság egy része, főként gyerekek megrohanhatják a túrázót, és csokit, pénzt kéregetnek. Ennél sokkal erősebb inzultusokról is olvastam egyébként az OKT fórumon. Egyébként erre sajnos nem hívja fel a figyelmet semmilyen hivatalos útikönyv, pedig fontos.

Mindezt figyelembe véve megpróbáltam társakat toborozni az útra, de végül csak Máté jött el, ő is csak Jósvafőig, ez ugyanis hiányzott neki. Sikerült kiválasztani augusztus legesősebb négy napját, de induláskor még nem tűnt olyan szörnyűnek a helyzet. Már az indulás sem volt egyszerű, hiszen pont aznap omlott össze a vasúti közlekedés, így az IC is egy órás késéssel indult. Ezzel persze buktuk a csatlakozást, s a következő vonatra 3 órát kellett volna várni. Kis szerencsével csak rövid egy órát kellett várnunk, és akadt egy busz Punokra, de így is sötétben értünk oda. Vasárnap este ember nem volt az utcán. Az egyetlen, vasárnap este is nyitva tartó bolt előtt csoportosult a helyi erők zöme. Bár nem tűnt túl bizalom gerjesztőnek, Máté mégis bemerészkedett pecsételni.

Aztán elindultunk Kelemér felé, amerre aznapi szállásunk volt. 30 kilométer után jól esik a fürdés, és a kényelmes alvás.

Kelemér, Tompa Mihály Múzeum

Igen, a kéktúra zömét én is sátorral csináltam meg, és szerintem is úgy az igazi. Viszont sejtettem, hogy az időjárás nem lesz kedvező, ezért is döntöttem a szállás adta luxus mellett.

A Putnokról kivezető út nem tartozott a városka legjobb részei közé. Sok esetben örültem, hogy a lakók inkább odabent vannak, s nem jöttek ki ismerkedni velünk. A településről kiérve jutottunk egy vadászházhoz, ami pár ezer forintért elég kulturált szobát nyújtott.

1. nap: Putnok-Aggtelek

Mikor reggel felébredtünk az eső kellemesen szemerkélt odakint. Kis eső, nem eső, gondoltuk, és reggel hétkor már úton is voltunk a Kelemér felé tartó úton. Aztán egyre hevesebben kezdett esni, ami ránk kényszerítette az esőkabátokat. A cipő közben egyre jobban nyomta a lábamat. Újonnan vett bakancsomról a nyáron, 4-5 túra után végleg kiderült, hogy fél számmal kisebb, mint kéne, s ez a boltban egyáltalán nem tűnt fel, így egy túracipőben vágtam neki a távnak. Ennek, azon kívül, hogy nyomta a lábam még egy baja volt, a vízállósága igen csak alacsony. Az El Caminon azonban megtanultam, hogy ha menni kell, akkor megyünk minden körülmény között, tehát haladtunk bőszen felfelé. Felérve a Mohos tavakhoz jó lett volna kicsit szétnézni, de nem akartunk tovább ázni, így elég hamar elértük Kelemért.

Itt kicsit alábbhagyott az eső, ezért gyorsan bekötöttem a lábam, majd pecsételés után mentünk is tovább Gömörszőlősre. Itt 7-8 éve jártam utoljára, de közben szert tettem egy ismerősre, aki ott lakik, így le is beszéltem előre a találkozót. Az eső újból rákezdett, s most már egyenesen szakadt. Julit persze hiába hívogattam, nem vette fel a telefont, de mivel az anyukája a község polgármestere, így az eső elől behúzódtunk a hivatalba. Mint kiderült, Juli nem gondolta volna, hogy reggel 9re már felérünk hozzájuk. Némi telefonálgatás után a néprajzi gyűjteménynél végül létrejött a találkozó, s Juli némi házi bodzaszörppel járult hozzá a túra sikeréhez.

Gömörszőlős

A cipő tovább nyomta a lábam, így átcseréltem, egy majdnem kidobott, ős öreg, leharcolt darabra, ami az évek alatt tényleg felvette a lábam alakját. Még szedtünk némi almát egy közeli fa alól, majd a szemerkélő esőben haladtunk tovább a gömöri szakasz egyik legszebb része felé. A község feletti dombok valóban gyönyörűek, és a platóra felkapaszkodva a táj gyönyörű. Mindebből nem sok maradt meg, mert a fényképező a táska mélyén lapult, védve az esőtől.

Mire leértünk Zádorfalvára, az eső végleg elállt. A presszóban ülve igazi kulturális élményben volt részünk. Az utóbbi hónapok két legnagyobb slágere szinte egymás után csendült fel a helyiek nagy örömére, így meghallgathattuk a No roxa áj, illetve a Nézését és a járását (már ha ez a címe) dalt is. Ettől aztán menekülőre fogtuk, és elindultunk Aggtelek felé.

Az út kellemesen halad észak felé, az időjárás is kezdett javulni, a nap is kisütött, s akkor még nem tudtam, hogy a következő 3 napban nem is nagyon fogom többet látni. Hamar elértük a határ, és itt kétfelé ágazik az út. A korábbi kéktúra útvonal itt jobbra fordul, és viszonylag sík terepen, a falu érintésével jut el a barlangig. Több helyen az új útvonalat javasolták, így ezen mentünk tovább. Ez végig a határ mentén halad, a jelzések jól követhetőek, viszont jelentős a szintemelkedés. A táj persze valószínűleg szebb volt, mint az alsó úton, mégis úgy gondolom nem érte meg az elterelés.

Aggteleken a kempingben aludtunk meg. A lábam nem volt túl jó állapotban, így némi tű és cérna segítségével kezeltem a vízhólyagokat, amit Máté érdeklődve figyelt, mert csak hallott a módszerről, de sosem látta, hogy valaki tényleg meg is csinálja. Az orvosi beavatkozás után kibicegtünk az épületből, és a Tourinform boltjában beszereztük a pecsétet, illetve én vettem egy szandált is. A büfé soron elfogyasztott ördöglángos nem volt túl sok az árához képest, de végül is meleg kaja.

Aggtelek

A kemping kertjében eközben a Magyarországra importált Fjällräven vándortúra résztvevői gyülekeztek. Emlékeztem, hogy a tavalyi túrán egy ismerősöm, mint szervező vett részt, így odamentünk, és bele is futottam Csuviba. A beszélgetés azonban nem tartott sokáig, mert sötét fellegek gyülekeztek már a horizonton, és nem telt bele fél óra sem, a vihar kíméletlenül csapott le a sátrakra. Mi a parányi szobából néztük a kint tomboló esőt, és nagyon örültem, hogy nem a sátrazást választottam. Ez persze nem boldogította a vándortúrázókat, akiket azért sajnáltunk. Az előrejelzéseket böngészve nem lettünk okosabbak, egyik oldal 6 millimétert, a másik 60-at jósolt. Nem túl kedvező előjelek.

2. nap Aggtelek-Bódvaszilas

A cipőm reggelre kellemesen kiszáradt, így optimistán vágtunk neki a Jósvafőre vezető útnak. Jó lett volna a barlangon keresztül menni…de talán majd máskor. Az út szépen felkaptat a karszt tetejére, majd szinte sík terepen halad végig. Jósvafő előtt figyelni kell, mert a pecsételő hely élesen jobbra, lefelé van a Tengerszem szállónál. Innen még egy rövid séta, míg beérünk a faluba. Itt Máté elindult a vasúthoz, és pedig tovább Derenk felé. Kaptam tőle egy GPS-t. Ez a másik, amit talán még a bevezetőben kellett volna írni, hogy a kéktúra a Cserehátban híresen rosszul van jelölve. Ugyan tavaly frissítették őket, ennek ellenére is jó a túra GPS, amit egyébként most használtam először. Korábban mindig a térkép alapján tájékozódtam, elvégre ezért van, és ettől igazi a túrázás. Megtanulsz tájékozódni, eljutni egyik pontból a másikba, azonosítani a tereptárgyakat, és hasonlók. Most azonban nem bíztam a véletlenre.

Elindultam, egyedül a végtelen úton, (merthogy Bódvaszilasig nincs semmilyen település), és alig fél óra múlva elkezdett szemerkélni az eső. Először úgy tűnt, csak a pára kezd kicsapódni a levegőben, de egyre intenzívebben esett. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, de végül tovább mentem. Ki tudja, mikor áll el, meddig kell várnom, és ezek után mikor érek el a szállásra. Szóval mentem tovább. A kéktúra egyiklegszebb szakasz úgy nézett ki, mint a ködös Albion. Hegyek mindenütt, gomolygó pára és esőfüggöny. Az utak kezdtek átnedvesedni, és a sár csak úgy tapadt a cipőhöz. Magányos alak botorkál felfelé a hegyen, kezében vándorbot, táskáját veri az eső. Nem tudom, mit gondolhatott volna épeszűségemről az, aki esetleg elhaladt volna mellettem egy autóban. Tény, hogy egyáltalán nem volt kellemes az út. A zoknim is kezdett átázni, s lassan mindegy volt, belelépek-e a pocsolyába, vagy kikerülöm.

Derenk felé félúton Szelcepusztán ültem le kicsit pihenni. Behúzódtam a vadászház melletti esőtető alá. A lábam meglepően jó állapotban volt, a cérna több helyen megoldotta a problémát, és a reggel használt szarvas faggyú krém megakadályozta, hogy túlságosan felázzon a bőröm. Ekkor mozgásra lettem figyelmes. A házat takarító néni jött ki, hogy mit is keresek ott. Aztán bebicegtem a házba, amit épp akkor hagytak el a vendégek. A néni egy három az egyben kávéval kínált meg, és a meleg ital nagyon-nagyon jól esett. Az asztalon mindenféle rágcsálni való volt, ropi, mogyoró. Nekiálltam a gazdátlan kaja elfogyasztásának, s bár maradékot enni nem túl jó, mégis vágytam a sós kajára. Az olajos magvak meg különösen jót tesznek a túrán.

Némi melegedés után indultam tovább, és az eső kezdett alábbhagyni. Rajtam, illetve a cipőmön ez már nem sokat segített. Derenken ma már csak az egykori település romjai állnak, illetve fejfa szerű mementók a korábbi épületekről. Nagyon kísérteties, komor hangulatú hely, még a napsütés ellenére is.

Derenk

Innen jó tempóban értem el a Szabó-Pallag-i erdészházat, mely ma már szintén csak egy elhagyatott épületroncs.

Szabó-pallagi erdészház

Innen már nem volt messze Bódvaszilas.

Azt tudni kell, hogy a településen élők miatt a kéktúrát itt elterelték, és javaslom mindenkinek az új útvonal követését. A régi áthaladt az ún. „soron”, ahol a helyiek többször inzultálták a túrázókat, a kéregetés pedig általános volt. Ezt leszámítva a település nem rossz hely, a fölé magasodó karszt látványával tényleg szép hely. Pecsételni viszont a kocsmában érdemes, mert állítólag az állomáson sincs meg a pecsét.

A könyvtár működtet szállást, ami a legolcsóbb, cserébe tiszta, és lehet főzni. Ennél persze drágább helyek is vannak.

Bódvaszilas

Szóval lebicegtem a boltba, mert tudtam, hogy a következő két napban nem sok bolt lesz. Vettem két konzervet, ami a tűzhelyen megmelegítettem, s közben kitettem száradni a ruhákat. Mire elfogyott a kaja, újabb felhők gyülekeztek, és hamarosan ismét leszakadt az ég. Egyedül a cipőm aggasztott, amit végül a sütőbe tettem, így néhány óra múlva szinte száraz volt mindkettő, így sokkal optimistábban vártam a másnapot.

3. nap Bódvaszilas-Felsővadász

Bódvarákóra ismét változott az útvonal. Az új jelzés szerint a régi vasúti töltésen kell haladni, majd valami rossz hídon átkelve a Bódván jut be az ember a faluba. Tekintve, hogy sokan panaszkodtak az új útra, és jelezték, hogy rossz időben nem túl kedvező, ezért én a régin mentem tovább, ami gyakorlatilag néhány kilométeres aszfalt út. Eső nem esett, csak néhány kósza felhő úszott az égen. Bódvarákón is figyelni kell a pecsételőt, egy ház kerítésén van jobbra, de ez nem annyira szemet szúró.

A kéktúra itt ismét új nyomvonalon halad, és érinti a martonyi templomromot. A beszámolók ugyanakkor jelzik, hogy ezzel jelentősen megnő a túra hossza, így aki erre megy, az kalkuláljon bele 7-8 plusz kilométert. Én a régi jelzést követtem, ami az átfestések miatt jól látszódott mindenütt. Az új utat választva közel 40 kilométer lett volna a táv, amit nem tartottam volna egészségesnek. A településről kifelé vezető emelkedő végén így is eléggé kapkodtam a levegő után. A cipőm száraz volt, minden kedvező volt a túrához. Az út a gerinc után szintben halad, majd szép lassan lekanyarog a községbe.

Tornabarakonyban egy teremtett lélekkel sem találkoztam, mint később kiderült, a lakosok száma kb. 40, így nagy életre senki ne számítson az utcákon. A buszmegállóban megreggeliztem, s közben ismét esni kezdett, azonban nem tűnt olyan veszedelmesnek az ég. A következő alig 4 kilométer azonban ennek ellenére sem volt könnyű. Az utak feláztak, s az agyagos talaj több kilós plusz terhet pakolt a cipőmre. Mindez emelkedőn felfelé aggasztó egy kicsit, s ha nem lett volna a túrabotom, nem tudom, hogy kapaszkodok fel. Az eső egyre jobban esett, a szemüvegemen sem láttam ki sokat ablaktörlő hiányában. Az egész egy végtelen, küzdelmes csúszkálás volt, s közben a jelzések is eltűntek.

A GPS tényleg hasznos volt, s a jelzést is megtaláltam, amit csak az eső miatt nem vettem észre. Az égi áldás kicsit alább hagyott, mikor beértem Rakacaszendre, melyről nem sok jót hallottam. A bolt véletlenül nyitva volt, bár gyakorlatilag a kocsma és a nemzeti dohánybolt ugyanazt a célt szolgálja. Kint két férfival kellemesen elbeszélgette a túráról, majd egyikük megjegyezte, hogy szerinte még elkaphat engem az út során valami csúnyaság, és itt az esőre gondolt, nem a helyiekre. A másik egy levágást javasolt, mert hogy az első utcán gyorsabban érem el a falu másik részén futó kéket. Követve a bácsi tanácsát el is indultam. Egy közeli házból olyan hangerővel üvöltött a roma mulatós, hogy majd megrepedtek az ablakok.

Aztán az utolsó házból egy kutya rohant ki ugatva, morogva, s látszott, nem csak a hangja nagy. Áldottam magam a botért, és bár nem akartam kárt tenni benne, mindenre fel voltam készülve. A kutya tényleg nem akart elengedni, jött utána, mérgesen vicsorgott, de a bottal való hadonászás végül jobb belátásra bírta. No, ezért kell a túrabot a Cserehátba. Sajnos ez tényleg egy komoly probléma, lásd még később.

És innentől kezdődött az egész 4 nap legkeményebb része. Az eső szakadt, mintha dézsából öntenék. Mint később megtudtam, ez az eső mosta el egy nappal hamarabb Budapestet. Nos, én testközelből érezhettem meg az egészet. Mindenem ronggyá ázott. Nem kellett foglalkozni a pocsolyákkal, csak menni kellett, és talpon maradni valahogy a csúszós sártengerben. Tudtam, hogy az egyetlen dolog, ami segít rajta mindössze az, hogy minél gyorsabban megyek, így előbb kerülök majd fedél alá. Az időjárás pedig egy cseppet sem volt kegyes.

Irotán behúzódtam egy tető alá. A cipőt több centi vastag sár borította. Néztem át az esőfüggönyön, és nem láttam rá sok esélyt, hogy megéri várni a védett helyen. Szóval csak mentem és mentem tovább, 15-20 percenként a GPS-t lesve, hogy mikor érek már be Felsővadászra.

Irotai megálló

Egy lejtőn aztán képtelen voltam oldalazva lemenni, többször is elcsúsztam, míg végül leértem a völgybe. Bear Grylls sem csinálta volna jobban. Aztán nagy nehezen beértem Felsővadászra, kissé átfázva, éhesen és fáradtan. A bolt előtt sem értették, mit kerestem én egész nap kint az esőben. Azt mondták, reggel fél 7 óta esik náluk. Ekkor 3 óra lehetett. Útbaigazítást kaptam, majd elindultam a szállás felé, amiről többet is kell, hogy írjak.

Gejeta Gellértnénél, Irénke néninél aludtam, és teljesen megérte a kifizetett pénz, amit egyébként a rakacaszendi emberek kicsit sokalltak. Irénke néni egy hosszú, tradicionális parasztházban lakik. A plafonon már repedezik a vakolat, a lámpába csak egy körtét csavar be, azt sem égeti feleslegesen. Külső pottyantós budi van a nagy dolgoknak, bent csak kisebb ügyekre alkalmas. Kis nyugdíja van, abból él. Pedig végigdolgozta az életét, amit el is mesélt nekem egyébként. Érdekes tájszólással beszél, a pálinkát azt pójinkának mondja.

Szóval mikor megérkeztem, a tornácon várt, mert ha ő neki azt mondják, hogy 3 és 4 között érkezik a turista, hát akkor, ő 3-kor kiül, hogy megnézze jön-e. Vettem egy meleg zuhanyt, majd kaptam egy pójinkát. Aztán meleg kaját, ami kb. 4 főre elég lett volna. A boltban kicsit aggódtam, mert mondták, hogy szereti a lecsót (én meg nem), de végül hatalmas tál húsleves és hasonló mennyiségű rántott hús lett belőle. Esély sem volt, hogy megegyem, de rég esett már kaja ilyen jól. Aztán beszélgettünk, mutogatta a családi képeket, elmondta, hogy élnek az emberek ott a környéken, beszélt a roma kérdésről, mely a Cserehátban, s Felsővadászon is viszonylag nagy probléma. És mesélt egy csomó érdekes történetet, hogy ki mindenki szállt meg nála, szóval egy élmény volt hallgatni az egész napos esős túra után is. Aztán ahogy lement a nap, elköszönt, megkérdezte, mikor kelek, majd elment aludni. Előtte még újságpapírral kitömtük a cipőmet, hátha segít rajta.

Megmondom őszintén, nem volt szívem lámpát gyújtani, azzal is felesleges áramot használni. Mi, a város adta kényelmes életünkből el sem tudjuk képzelni, hogy milyen szegénységben él a lakosság jelentős része arra felé. Helyben senki nem dolgozik, sőt, a többség nem is dolgozik, segélyből él. A fiatalok mind elmennek, de ezt mutatja már 1979-ben is a Másfélmillió lépés film is. Szóval feküdtem a sötétben, aztán vártam a naposabb holnapot.

4. nap Felsővadász-Boldogkőváralja

Reggel korán akartam indulni, hogy a korábbi vonatot elcsípjem Boldogkőváralján. Fél 6-kor Irénke néni már jött, és hozott kávét. Reggelit is kaptam volna, ha kérek, de nem vacakoltam ilyesmivel. Az egészre azt mondtam, hogy 3000 forintot kér a szállásért, a többire meg amennyit jónak látok. Úgy gondolom, lehet azt mondani, hogy a szállás kicsit egyszerű, de a fogadtatás és a kedvesség bőven megért ennél több pénzt is. Csak azt kérte, hogy ha ismerőseim mennek túrázni, ajánljam őt jó szívvel. Hát mit mondhatnék: Felsővadászon csak nála érdemes megszállni!

Nos, az időjárás végre kedvezőnek ígérkezett, sehol egy felhő, felkelő nap, egyedül a sár, ami zavaró volt. A cipő persze vizes maradt, de a ruhák szép lassan megszáradtak rajtam. No, nem a hajnali harmatban. Felsővadászról szintén új jelölés van, érdemes azt követni. A régit utakat, amerre én is mentem, beszántották, így a tarlóban kellett felfelé menni, ami nem volt túl kellemes. Aztán a tetőn a jelzések sem követhetőek, hiába lettek újrafestve, így elő a GPS. Az út így sem látszik, de próbálom követni valahogy a kéket. Végül csak úgy átvágok a bozótoson, lefelé a lejtőn, és Nyésta határában végre újra megvan a kék. Az új nyomvonal végighalad a településen, de Irénke szerint nem jó oda menni, a sok roma miatt.

Hasonlóan káoszba fulladt az Abaújszolnokra vezető út, jelzés megint sehol, és végül ismét a szántásban caplatok le a faluba. A pecsét itt két ház között lóg a kerítésen, a korai óra miatt a lakók odabent vannak, és ez így van jól. Kifelé viszont már három kutya támad rá az utolsó udvarból, újabb hadonászás, hátrálás, míg végül feladják. Kicsit örülök, mikor magam mögött tudom ezt a környéket.

Innen a táj már szelídebb, meglehetősen lankás, és a távolban néhol feltűnik a Zemplén. Aztán az elsőre furcsa nevű Baktatkékre érek, melyről szintén nem sok jót hallani. A turistaatlasz megemlíti, hogy Szárazkék és Bakta egyesítéséből jött létre, és utóbbi települést korábban Chewzbakta néven emlegették. Nos, George Lucas is úgy látszik innen merített ötletet. Augusztus 20-e ellenére a kocsma nyitva, van pecsét, és a reggelit is itt fogyasztom el. Aztán kifelé menet az egyik legnyomorúságosabb kép fogad az egész út során: düledező vályog putrik, előtte a lefolyó esővízben játszó roma gyerekekkel. Nagyon megdöbbentő látvány, de nem is nézem nagyon sokáig, mert segíteni úgysem tudok.

Itt most egy hosszú bekezdést szentelhetnék a roma kérdésnek. Egyik oldalról nézve sajnálatos, hogy miattuk kell elterelni az OKT-t, másrészről szomorú látni, hogy milyen körülmények között élnek. És persze ott van az a nézet is, hogy nem is akarnak ebből kitörni, mert visszaélnek a segítséggel, és valójában csak a segélyre hajtanak, eszükben sincs dolgozni. E kérdésben állást foglalni nehéz, nem is az én tisztem, mint ahogy a megoldást tudom. Egyszerűen léte4zik egy helyzet (ne mondjuk azt, hogy probléma), amit valahogy meg kéne oldani. Legfőképp az államnak.

Fancsalra érve már tűz a nap, fújdogál a szellő, mintha nem is esett volna az eső. Azt gondolom, hogy kezdem elhagyni ezt a vidéket, de ismét csak tévedek. Az út egy végtelen gyepen vezet keresztül, jelzés sehol, leginkább a kitaposott ösvényt lehet követni. Majd Forró határában egy állattartó telep mellett vezet el az út, és innentől több száz méteren keresztül küzdök a legyekkel. Nem bántanak, nem csípnek, csak leszállnak rád kisebb rajokban, és ez eléggé irritáló. Aztán majd egy kilométert gyalogolok egy olyan városrészben, ahogy a romák aránya igen magas. Egy család leszólít, honnan jövök, hová megyek, s mikor meghallják, hogy Putnokról indultam gyalog, elképednek. Mert hogy ilyen őrültség nincsen a világon! Aztán átérek a főúton, és innen már Encsen keresztül vezet az út.

A lábam fáj a hosszú aszfaltos szakaszon. Ha valaki sokáig gyalogol az erdőben, elég hamar megérzi, hogy a kemény városi utak mennyivel másabbak.

Encs határában

És az út borítása nem változik Gibártig, ahol a vízi erőműnél nagyon készségesek voltak, és egyből hozták is a pecsétet. A sarkam is kezd fájni, amivel eddig nem volt bajom, de ilyen apróságokkal nem foglalkozom, hiszen már mindjárt elérem a túra végét. Ha jól láttam, akkor itt is el lesz terelve a kéktúra, Méra felé, amerre még Rockenbauerék is mentek.

Szóval Hernádcéce alig 4 kilométer, mégis csak vonszolom magam. Fáj a sarkam, és a vizes cipő sem tett jót a talpamnak. Mindenhol sár, meg apró kaviccsal felszórt út. Négy nap után végre jön szembe valaki. Külföldi turisták, a vártól mennek Encsre. Profi túrafelszerelés, minden olyan, ami nekem nincs. Németországból jöttek, és mikor kiszúrom, hogy a nőnek van Camino-s jelvénye, a nyelvtudás hiányában közösen örülünk ennek. Aztán elválunk, és bevonszolom magam a községbe.

Balra a kerítésen is van egy pecsét, nem megyek el a panzióba. Ahogy leülök pihenni, látom, hogy két túrázó épp Boldogkőváralja felé indul el pár száz méterre tőlem. Annyira nem vagyok gyors, hogy utolérjem őket, de azért nem üldögélek, és elindulok az utolsó kilométeren. A két nő nem vesz észre, egyikük zavartalanul könnyít magán az út szélén. Vagy legalább is nem érdekelte, hogy pont szemközt vagyok vele. Aztán az állomáson találkozunk, ők Encsről mennek a Zemplén felé, de a Cserehátot kihagyták, mert még gyűjtenek maguk mellé csapatot. Aztán örömködünk egymásnak, ők pedig továbbmennek.

Hernádcéce

Leveszem a cipőt, és kiderül, hogy a saroknál lévő szövet szétszakadt, és a belső műanyag borítás kezdte levésni a sarkam. A cipőn és a zoknin vérfoltok éktelenkednek. Aztán valami olyan történik, amire mind a mai napig nem találok szavakat.

Megáll egy autó, és kipattan belőle két ember, egy férfi és egy nő, olyan harminc év körüliek, kezükben 6-8 bélyegző füzet. Kéktúráztok, kérdezem naivan.

- Igen – mosolyognak, szerintem kicsit zavartan. A többiek előre mentek a szállásra, és ők pecsételnek helyettük is.

Gyanúm egyre erősebb, de alig bírom visszafogni magam.

- És honnan indultatok?

- Felsővadászról. Illetve Bódvaszilasról átvittek minket Felsővadászra.

- Nahát, én is. Hogy lehet, hogy nem találkoztunk út közben?

Nem is tudom, mi volt a válasz, de nyilván értelme nem volt. Ha előttem jöttek volna, előbb érnek ide, ha mögöttem, akkor utánam, de nem kocsival. Sehol egy sárfolt, izzadság, kosz, vagy valami. Lenézek a sebes lábamra és a vérfoltos cipőre. Kicsit még faggatom őket, hogy volt-e atrocitás a helyiekkel, de tudom, kár a gőzért.

A Cserehát talán az egyik olyan kéktúra szakasz, ami megcsinálható autóval, hiszen minden pecsételő településen van. De minek? Nem az lenne a lényeg, hogy túrázunk, hogy végiggyalogoljuk az 1100 kilométert? Az is lehet, hogy nekik hamarabb telikbe a füzet, mint nekem. Igaz, az erkölcsi dicsőség az enyém, de ezt utólag senki nem fogja megtudni. Mármint, hogy én végigküzdöttem magam a kéktúrán, ők meg a gépjármű szakosztállyal mentek, és néhol kiugrottak az erdőbe, ha muszáj volt ott pecsételni. Nagyon szomorú, hogy vannak, akik képtelenek megérteni a kéktúra szellemiségét.

Abban bízom, hogy ezzel az írással talán fel tudom hívni a figyelmet magára a kéktúrára és úgy egyáltalán a túrázás örömére. S bár kétség kívül, ebben a 4 napban az átlagosnál több volt az üröm, mint az öröm, mégis annak a csodálatos érzésnek a tudatával mentem haza, hogy megint teljesítettem egy szakaszt, egy magam elé állított kihívást, és bár fáj a lában, mégis, az öröm kárpótol mindezért. Meg a táj, meg a kedves emberek, Irénke néni és a többi kéktúrázó.

Kicsit még stoppoltam, hátha hamarabb hazajutok, de 1-2 falunál messzebbre senki nem vitt volna el. Egy valaki vitt volna el Encsre, amit valami miatt nem fogadtam el, azt gondolván, hogy nekem Szerencs felé kell mennem, de később kiderült a vonat, kis kerülővel, de átmegy Encsen. Még egy kéktúrázó jött oda az állomáshoz, ő Bódvaszilasra ment. Elláttam mindenféle jó tanáccsal, aztán a kis piros, egykocsis vonat elindult velem Budapest felé.

Októberben reményeim szerint befejezem a kéktúrát. Már csak alig 90 kilométer van hátra. Valószínűleg az öröm mellett szomorú is lesz, hogy vége van annak a túrának, mely több éven keresztül meghatározta az életemet. Nem baj, majd újrakezdem a gyerekeimmel.

Bükki tekergés - I. felvonás

(Attila kékít)
Ami kéktúrának indul, az nem biztos, hogy úgy is végződik.
Persze az is lehet, hogy úgy végződik, csak közben vannak tekergések másfelé.

Ez utóbbi eset állt fenn a mi túránkon is, amikor augusztus 5. és 8. között kóboroltunk egyet a Bükkben Dórával és Attilával. Szarvaskőről indultunk és Dédestapolcsányig jutottunk el - ez stimmel, mint kéktúra útvonal. Mi csak Bánkút és Mályinka között kószáltunk el másfelé, amint azt majd olvashatjátok időrend szerint.

rajtfotónk Szarvaskőn

3 és fél óra alvás és egy hősiesen borzalmas koránkelés után már fél 9-kor leléptünk a buszról a bájos kis Szarvaskőn. DórAttila boltolt egyet és kékpecsételt a szomszédos kocsmában, majd felindultunk a várhoz. Özönlött rólunk a víz, mire felértünk - valódi hőségnapok voltak. Letekintettünk a csodás falura és még csodásabb környezetére. Még mindig nagyon tetszik!

a falu odafentről (fotó: Attila)

Tovább baktattunk a kéken. Izzadásban nem volt hiány, sem pedig böglyökben, sajnos. Az első harapást be is gyűjtöttem. Azért a térkép által is jelzett szép kilátás igyekezett kárpótolni emiatt, sikerrel.

Megállóhelynek a Gilitka (Szent Anna) kápolnát szemeltük ki. Itt szusszanást és csoportos étkezést követtünk el, de még milyen finomat! Dóra nem volt éhes, de aztán elcsábította a csinos terülj-terülj asztalkám, amit kolbiból, szalámiból, paprikából, paradicsomból, ubiból, hagymából, sajtokból rittyentettünk. Nagyon nyami volt :-)
S épp jókor voltunk jó helyen, ugyanis jött egy kis eső, ami elől be tudtunk húzódni a csinos fedett pihenőhelyre. Nem esett sokáig, de nem bántuk, hogy mi és a holmink nem ázik. Megnéztük a szépen felújított kápolnát is (a Gilitka az itt folyó patak neve, Szent Annához pedig a szerencsés szülés és a helyes gyermeknevelés érdekében fohászkodtak anno - úgy vélem, ezt ma is többen tehetnék...), elolvasgattuk az információs táblákat, s átszökkentünk a patak túloldalán lévő, rendben tartott ismeretlen katona sírjához. Mikor aztán úgy véltük, az esőke elvonult, tettünk egy apró kitérőt a Gilitka-forráshoz. Vize oly egészséges volt, hogy kiöblösödésében dúsan tenyésztek a húrférgek, rákocskák és csíborok. Mylord kedvéért - ki sajnálatos módon nem tartott velünk ezen a túrán - fotóztam húrférgeket :-)

A következő kékbélyegző a Telekessy-vendégháznál volt. Itt rafinált helyen rejtezik a pecsét, s én csak somolyogva figyeltem, ahogyan Attila lehajtott fejjel ellépdel a kérdéses fa mellett fel-fel a sok lépcsőn :-) Dóra kiszúrta a pecsétet, s megkönyörülve Attilán még azelőtt szólt neki, hogy Attila felért volna a házhoz, mely a sok lépcső tetején pihent.

beépített bélyegző

Megbélyegezve továbbtértünk. Itt omladozik a fák közt egy elég monumentális épület, talán turistaház lehetett valaha.
Attila terve vala, hogy betérünk a felhagyott bélkői bányaudvarba, s most úgy haladtunk, hogy azt találgattuk, elinduljunk-e valamelyik ösvényen jobbra, vagy inkább tovább menjünk biztosabbnak tűnő objektumokig, s ott igyekezzünk rátérni a Bél-kői tanösvényre.

Ó, de még előbb lezajlott a kígyó-incidens! Sorjáztunk szépen az ösvényen, én leghátul, amikor is elhaladva nagy zörgést hallottam. Kíváncsian hátrafordultam, s még láttam, ahogy egy tekintélyes kígyó elkúszik az aljnövényzetben. Egyből izgatottan kiabálni kezdtem DórAttiláéknek, hogy "kígyó! egy kurva nagy kígyó!!", s közben szaporáztam vissza, hogy minél tovább figyelhessem az állatot. Nagyjából meg tudtuk szemlélni, miközben vélt méretein szörnyülködtem hangosan. Igen lenyűgözött.

a kígyóállat

Letértünk a jelzett útról, majd hamarosan az egykori bányaútra értünk, melyen vezet napjainkban a Bélkői tanösvény. Az út menti fákról besomoztunk, majd Attila emlékeire hagyatkozva (aki már járt a régi bányaudvarban egyszer) rátértünk a megfelelő csapásra, mely egyenesen Mória bányáihoz vezetett minket... Legalábbis nekem egyre többször volt ez az asszociációm az itt látott érdekességek folytán.
Haladtunk egy fal mellett.
Mely egyre magasodott.
Majd kiöblösödött és tovább magasodott, amolyan kisebb udvart alkotva. Itt már volt mit bámészni a nagy sziklafalakon, legalábbis engem a szikla, a kő, a hegy folyton lenyűgöz...
Aztán újra beszűkült, de jó magas volt, és feltűnt egy amolyan alagútszerűség a falban... De giga nagy ám, kamion is befért volna! Hangosan "tejóég!!"-eztem, és loholtam, hogy minél előbb lássam a titokzatos bejáratot. Mely azonban...
...be volt falazva. Bizony, betonból kiöntötték, s nem lehetett rajta bemenni, csak állani ott előtte, odacövekelve, és tátott szájjal bámulni, miközben a fantázia mindenféle bányában rekedt lényeket, befalazott emberekből mutálódott vak izékat, vagy csak a sziklafal másik oldalán egy belső udvart s oda való átvezetést képzeleg...

úton a bányaudvarba

a nyílás...

...befalazva, s egy kobold őrzi :-)

Teljesen odáig voltam, meg vissza. Micsoda hely! Micsoda fantasztikum, titokzatosság, történések, rejtélyes régi dolgok...!
Vagy persze pusztán vér és verejték, sok-sok munka, természetátalakítás és -rombolás, kizsigerelés és tájsebejtés... Majd természetvédelmi területté nyilvánítás.
A nagy belső udvarban letanyáztunk. Én nem bírtam még leülni, föltétlenül alaposan körbe kellett koslatnom. Elsőként a szemben lévő óriási falon lévő hatalmas sziklaomlást kellett közelről szemügyre vennem. Kövekről kövekre kaptattam, majd felkapaszkodtam a letöréshez. Elképedve állottam ott mintegy száz évig, szájamat tátva, fejem fölvetve... Le nem tudom írni, mit éreztem, de olyasmit, hogy mekkora monumentalitás már az, ami itt most előttem van, és az ember (ez az apró hangya!!) mit tudott vele művelni... Lépcsősen csupaszra faragta a hegyet, s akkora anyaghiányt képezett benne, hogy az bődület... Elképesztő...

az omlás, s én, mint méretarány (fotó: Dóra)

kézzel (!) művelt oldal (fotó: Dóra)

Eszegettünk, beszélgettünk, majd én további felfedezőútra indultam. Találtam további befalazott járatokat, valamint remek lelátás nyílt a hegy aljában lévő, láthatóan felhagyott iparterületre, mely egyértelműen az egykori bányászathoz kapcsolódott. A térkép is jelezte az egykori szállítószalag helyét, mely szabad szemmel is látható volt széles nyiladék formájában, egyenesen az egykori cementgyár irányába tartva. Bélapátfalva akkoriban egészen más lehetett...

Aztán úgy volt, hogy elindulunk. Fel is málháztuk magunkat, s megindultunk, amikor is eszembe jutott, hogy otthagytam tanyahelyünkön az itt gyűjtött kövemet. Visszamentem, keresgéltem, majd felfedeztem egy eddig rejtőző ösvényt, amin a sziklafalak újabb dimenzióját közelíthettem meg kis kalandozással...
Mire visszaértem DórAttiláékhoz, ők nagyban növényeztek. Újságolták, hogy Dóra megtalálta az illír szirtipereszlényt, mely valódi szenzációnak számít, mert ..... öööö... Ezt majd inkább Attila elmeséli :-) A lényeg, hogy DórAttila boldog csodálattal fotózta körbe a növényt. Az illír szirtipereszlény egy fokozottan védett növényfaj, csak a Bél-kőn fordul elő Magyarországon.

Dóra és a szirtipereszlény (fotó: Attila)

illír szirtipereszlény (fotó: Attila)

Amíg a botanászok lelkesen botanásztak (ugyanis a bányaudvarnak egy olyan pontját fedezték most fel, amit eddig nem, s amely sok izgalmas dolgot rejtett számukra), én lepkésztem, illetve sok érdekes dolgot vettem észre, pl. mászó (?) síremlékét (erre mondjuk Attila hívta fel a figyelmemet), fényképezőgép optikavédő egy darabját, egy nyakláncot, csinos csigaházat, sárga kövirózsát, halott sünit találtam.

gyöngyházlepke

Kaptuk magunkat, és lebaktattunk a Bélkő-tanösvényen az apátsághoz. Ekkorra már igen éhesek voltunk, úgyhogy az apátság udvarában az egyik romdarabra telepedve piknikeztünk egy finomat. DórAttila itt hiába keresték a kékpecsétet, az apátság most nem volt nyitva. Itt van a Mária-forrás is, melyből jóleső érzéssel töltöttük tele ivóholmijainkat.
Úgy nézem, az apátságról egyikünk sem készített fotót (én már többször jártam itt, azért nem), ezért idehelyezem egy korábbi képemet:

a ciszterci apátság (fotó készült: 2014. április)

Eztán lebaktattunk az apátságtól a városba vezető lépcsősoron, és először is kerestünk egy boltot, mert már ma rájöttünk, hogy bizony még némi étket vételeznünk kell. Szerencsénk volt: pont 6-kor estünk be egy Coopba, mely távozásunk után már zárt is. Vettünk kenyeret, ubit, sárgarépát, hintőport, kakaót...
Lebaktattunk a cementgyár vasúti megállóhelyhez, mert itt is volt kékpecsét. DórAttiláék benyomták ugyan, de akárha semmit nem tettek volna, mert nem fogott egyáltalán (sajna bélyegzőpárnát nem hoztunk). Úgyhogy bízhattunk az utolsó lehetőségben: a Szomjas Csukában, mely a Lak-völgyi-tó partján lévő söröző, szomszédságában az általunk kiszemelt éjszakázóhelyünknek. S én ittjárási rutinomból kifolyólag tudtam, hogy itt is van egy kékpecsét.

A melegtől tiszta kornyadtak voltunk, s már igen vártuk, hogy odaérjünk. Özönlött belőlünk a víz majdhogynem minden nyílásunkon. Egyből bevettük magunkat a sörözőbe, ahol megvolt a bélyegzés is, és aztán a hideg üccsivel meg gyümölcsös sörrel kitámolyogtunk a napernyős asztalokhoz fogyasztani. Tisztára odavoltunk, ez a hőség a türelmünket is próbára tette. De jó volt ott üldögélni, iszogatni a hűs gyümölcsös csodákat. Aztán összevakarintottuk magunkat, s megtettük a szálláshelyünkig hátrelévő néhány 100 métert. A jókora réten pusztán mi sátraztunk, így könnyen választhattunk az elzárhatatlanul csobogó kúttól és padasztalokkal hintett tűzrakóhelyes részlegtől távoli rétrészletet. Odatanyáztunk. DórAttiláék felverték a sátrat, én csak kidobtam a placcra a derékaljat és hálózsákot, s dolgom jól elvégezvén répát tértem rágicsálni.

Nekiállt leszállni az est.
S jött vele a pára.
Az is leszállt.
De nem csak a növényzetre, hanem ránk is.
Az én hálózsákomra is. Ahogy felkeltem róla, ott volt száraz, hol popóm érte, mindenhol máshol egyre nedvesebb lett. Rájöttem vala, hogy itt bizony gáz lesz, mert amennyiben valóban kint alszom a puszta placcon, reggelre csuromvizesen fogok előúszni a vackomból. S az bizony nem lesz oly kellemdús...
Ahogy bejártam az erdőbe, észleltem, hogy a fák között bizony szárazság van. Ámde nem vitt rá a lélek, hogy a "wc-ben" sátrazzak, illetve DórAttiláéktól oly távol vonuljak. Egyik portyámból visszajőve Dóra mondta, hogy megtárgyalták Attilával, hogy befogadnak éjjelre. A 2 személyes, láb felé keskenyedő sátrukba.
A drágák! Csak nem tudták előre, mit vállaltak... :-) Mindenesetre örömmel fogadtam megmenekülésem lehetőségét, jóllehet kicsit azért szabódtam, hisz én nem gondoskodtam magamnak fedélről, s most majd mind szívunk miattam... Egyébiránt totálisan fáradt voltam, az előző éji 3,5 óra alvás említésre is alig volt méltó... Szóval boldogan bemásztam a sarokba, majd nagyjából 2 kérdés után (amit a barkochbában feltettem) magam számára is váratlanul robbanásszerűen elaludtam.
2 kérdés között.
És aludtam édesdeden reggelig, míg az egyre forrósodó sátor ki nem vetett magából minket.
No de addig még történt egy s más az éjjel.
Pl. a legfontosabb, hogy én csodálatosan jót aludtam :-) Állítólag úgy alszom, mint Sid a Jégkorszakból: eldőlök akár hanyatt, s lehúzták a rolót, se lát, se hall, joccakát. Valószínű most is ezt játszottam. Néha azért magamnál voltam, hogy fájnak a térdeim amiatt, hogy nincs hely őket behajlítva tárolni, és egyszer hallottam szegény Attila felháborodott morcogását, miszerint az istennek sem lehet itt elférni így.... :-))) Tény, hogy igencsak egymásnak préselődtünk, s valódi hering életérzést valósítottunk meg. Dóra szerint én matricaként lapultam a sátorponyván :-)
Reggel Dóráék elmesélték, hogy éjjel volt némi akció: érkezett a rétre egy autó, megállt s ott lapult, DórAttila pedig aggódott, hogy mit akarnak, valamint az én zsákom kint volt hagyva éjjelre a placcra, amiatt is aggódtak. Lesték az autót a sátorból távcsővel egy ideig, majd behalászták az előszobába a zsákomat.
Mindebből én az égvilágon semmit nem észleltem :-D

Reggel a sátor elkezdett egy egyre melegedő sütőhöz hasonlítani, s nagyjából mindhárman egyszerre jutottunk el oda, hogy azonnal ki kell innen rohanni, mert végünk... Vad kicuccolás, majd odakint a füvön még némi szunyókálás következett.

kimenekültünk a forrósodó sátorból

Aztán megkezdtük reggeli tevékenységeinket: teafőzés, fényképezés, eszegetés, pakolászás. Jó későre készültünk össze, addigra már olyan meleg volt, hogy alig bírtunk a réten megmaradni.

gyógytea kompozícióban (fotó: Dóra)

kacsafarkú szender (fotó: Attila)

lepke lókakin

Jött a kínzalom szegény Dóránk számára. Tegnap már alapost széttörte a lábát a remek Meindl baki: mindkét sarkát, valamint lábujjait. Most alaposan beragasztotta a sérült felületeket, de így is sziszegve dolgozta fel lábára a bakancsokat. Ahogy nekiindultunk a hegynek (hisz ma kellett valójában felmásznunk a Bükkre), Dórám hangja egyre inkább elapadt, s fogait összeszorítva lépéseire koncentrált. Micsoda hősnő volt!
Bírta ezt nagyjából az Imecs-forrás környékéig, ott aztán szitkokat szórva az orv bakancsra vadul eltávolította őket lábairól, s felvette inkább a túraszandált. Ám az egyik lábán a szandál hátulsó pántja pont azon a magasságon feszült (volna), ahol a lebőrtelenített sarok volt, így aztán Dórám egy cipőfűző segítségével kreatívan megoldotta ezt a kérdést is.

az aljas Meindl, és a kreatív szandál :-)

Dóra innentől fogva az egész Bükköt szandálban tolta. Komolyan egy hősnő!

Felkaptattunk a katonasírokhoz, amik egy német elesett és társa emlékére állanak ott, majd továbbhaladtunk a Péter-úton egykori szénégető boksák mellett. Annak rendje szerint megkerültük az Ördög-hegyet, majd máris ott voltunk vágyott célunk, az Őr-kő alatt az Őr-kő kulcsosháznál. Szemeink igen hangosan kopogtak, úgyhogy Dóra sem nézegette túl sokáig körbe a házat, hanem indultunk fel az Őr-kőre, ugyanis javallottam korábban egyrészt, hogy ide a csodakilátás és csodahely miatt mindenképp menjünk fel, másrészt ezt a helyet az Úr is arra teremtette, hogy a reá felhágó megfáradt vándor csodás kövei közé telepedve fogyassza el hamubansült pogácsáját, miközben kocsányon lógó csigaszemei előtt ott húzódik a Bükk előtere a maga fönséges panorámájával. Ennek vágyával kaptattunk a masszív emelkedőn, s odafent vágyaink beteljesültenek.
Ledobtuk a zsákokat, Attila még a csupavíz pólóját is, majd farkaséhesen az elemózsiára vagy épp a tájképre vetve magunkat szusszantunk.

az Őr-kövön (880 m)

tömjük kiéhezett arcunkba az elemózsiát (fotó: Dóra)

ubipisztolyos napellenzős Dóra :-)

Áhítattal hódoltunk a borsós paprikás csemegekukorica konzervnek. Ez valami fönséges volt, hozzá persze a sok más egyéb csemege... Ilyen helyen táplálkozni - ki nem bírom fejezni, milyen csodálatosnak érzem!

Továbbindultunk, mert új cél csalogatott minket: a Pes-kő. Ide nem vezet jelzett út, s én még nem jártam itt (az is lehet, hogy jártam, csak már nem emlékszem...), de most nagyon szerettem volna. Odáig igazi bükki csodaösvényen haladtunk: földből kiálló mészkövek között szökelltünk, s fák közt kanyarogtunk. Gyönyörűséges!
A Pes-kő-kapun át lebaktattunk a nyeregbe, majd némi törpölés után, hogy melyik is a jó ösvény (csak engem kellett meggyőzni, hogy az az, amin épp indultunk), hamarosan kibukkantunk a Pes-kőnél. Ó, ez is hasonlóképp csodás hely volt, bár mégis más, mint az Őr-kő: itt nem volt annyi kő szanaszét, hanem inkább egy placc, ahonnan szét lehet szemlélni a Bükk alját.

a Pes-kőn (857 m)

Itt Attilára is és rám is felettébb ránktört az álmatagság. Úgy éreztem, ülve el tudnék aludni. A nagy meleg ilyen hatással van rám időnként. Bedültünk egy fa árnyékába fejünket a hátizsáknak támasztva, s szunnyadoztunk. Igazán elaludni nem tudtunk, sokféle ránkmászó rovar csikált, no meg a repülő rovarokra is elég nagy vonzerőt gyakoroltunk sajnos... Úgyhogy aztán össze is kaptuk magunkat, és továbbhaladtunk.

Most már itt volt közel a következő bélyegzőhely: a Cserepes-kői barlangszállásnál. Én már itt is sokadszor jártam, ám Dórának (s talán Attilának is...?) ez volt az első találkozása barlangszállással, úgyhogy ámuldozva derítette fel s fotózta körbe. Elejtettem, hogy az itt megalvók szerint állítólag rendszeresen pelék lopkodják az ételt. Ahogy kimondtam a varázsos "pele" szót, vége volt a világnak: Dóra innentől kezdve mindenhol peléket vágyott látni, előcsalni őket, találni az avarban stb. No jó, egy édes kis pele igazán varázsos lehet, valószínűleg a cukisági faktora a csillagokat verdesné... Látnék egyet egyszer szívesen :-)

a Cserepes-kői barlangszállás (fotó: Dóra)

rejtélyes barlangi élőlény :-) (fotó: Dóra)

Némi zörgésre lettünk figyelmesek. Vad örömmel, hogy hátha pele az, figyelni kezdtük az avarszintet. Ám valószínűleg csak gyík volt ott... Pelét most nem leltünk.

Szépkilátásos oldalban, s bükki ösvényen haladtunk tova. Nemsokára elértük az Őserdőt.
Az Őserdőről az a tudvalevőség, hogy az 1800-as évek óta itt nem folytatnak erdőgazdálkodást, ergo: hagyják a természetet a maga útján tenni a dolgát. Így aztán itt örömteli, hogy 180-200 éves bükkfák is fellelhetők. Egy rendelet erdőrezervátummá nyilvánította a területet, melynek magterülete több mint 300 ha. Szuperjó! A lényeg, hogy itt az összeroskadó fák ott hevernek, ahová omlottak. Benövik őket a gombácskák és egyéb növénykék, megeszegetik, így a körforgásban maradnak. Vadregényes.
Alapvetően a kéktúra útvonala már kikerüli az Őserdőn (régen átment rajta), de minket elcsábított a leomlott kerítés, az információs tábla, és a saját kíváncsiságunk, így áthágtunk rajta, mi pedig rigorúzusan tartottuk magunkat az útvonalhoz, hiszen egyébként sem érdekelnek minket az efféle kalandok. :)
Nekem egy kicsit most a Burok-völgyet juttatta eszembe (Bakony), mely olyan, hogy sok km-en át fákon kell átmászni, meg átbújdokolni alattuk. Valójában az sokkal vadregényesebb, az Őserdő ennyire azért nem susnyás, elvégre is ez nem egy mély völgy, hanem egy kiterjedt térség. Mindenesetre szép volt, mindhárman szeretjük a természetest.

Eztán a Tar-kő felé haladtunk, mely "köves utunkon" a következő Kő volt. Örvendett a szívem, hogy ilyen szépen bejárjuk ma ezeket a Kő-veket, hogy így összegyűjtjük őket!
Szokás szerint kimelegedve érkeztünk a tetthelyre. A Tar-kő (950 m) egy kis, kék háromszöggel jelölt ösvény-kitérővel közelíthető meg. Ki is tértünk, s így lettünk társai a kilátásban egy párnak, akik itt sziesztáztak. Megkönnyebbülve dobáltuk le a zsákokat, aztán következett a szokásos pihike, nézelődés, fotózás. Igen szeretem a Tar-követ is odaadó kilátása miatt!

a Három-kő látványa a Tar-kőről

Ráláttunk az utolsó Kőre, a Háromra. Javallottam korábban, hogy ott üthetnénk tanyát, mert annak van nagy, rétszerű, szétterülő teteje. Felettébb vágytam erre, de szálláshelynek felmerült a Zsidó-rét is, mely még kicsit odább volt. Úgy döntöttünk, majd a Három-kövön döntünk. Úgyhogy el is indultunk aztán abba az irányba, tovább a kéken.
A Három-kőre jutás céljából szintén le kellett ágaznunk a kékről. A leágazás után kis rétre értünk, melyet mindkét oldalról málnabokrok határoltak. Dóra vad örömmel vetette be magát közéjük, én is szemezgettem, Attila pedig növényeket fotózott elmélyülten.
Aztán kisvártatva odaértünk a Három-kőre (904 m). Elbájolt minket a füves térség, úgyhogy hamar meg is egyeztünk, hogy itt éjszakázunk. Otthagytuk a zsákokat, majd kiültünk a fennsík szélére nézelődni, pálinkázni (itt még volt a remek cseresznyepálinkából). Váratlanul felfedeztem egy kis ösvényt, mely korábbi ittjártamkor rejtve maradt előlem. Most izgatottan indultam felfedezni. Nem is kellett csalatkoznom: újabb sziklaperemre vezetett, ahonnan még nagyszerűbben lehetett élvezni a Bükkalja kínálta panorámát.

a Tar-kő látvány a Három-kőről (fotó: Attila)

Dóra is felfedezte a szirtet (fotó: Attila, én gépemmel)

Tábort verni tértünk aztán, miközben a Nap bukott le a Bükk mögött... Csodahely volt, csodaidőben, s mi csodatársaságban voltunk itt :-)
Dóráék felverték a sátrat, de most ők is úgy döntöttek, hogy kint alszanak a placcon velem. A sátor most szekrényként funkcionált.

táborverés a Három-kőn

csodaNaplemente látványa a Három-kőről

Elég korán elraktuk magunkat a hálózsákokba, s még sokáig nem aludtunk. Gyönyörködtünk az égboltban, mely lassú fokozatossággal sötétedett. Dóra elbűvölten számolta a megjelenő csillagokat, 33-ig jutott, utána már nem tudta követni :-)
Emlékszem egy hajnali ébrenlétre, amikor már megjelent a Hold karéja, a csillagok fakultak.

/Folytatási szándékkal elkövetett félbehagyás esete./

9 napos "kintlakásos" alapfokú sziklamászó tanfolyam, Ausztria

4 kíváncsi és bátor egyén vágott bele a sziklamászás fortélyainak elsajátításába az Excelsior Egyesület szárnyai alatt az idei nyár egy különösen meleg szakában (június 27-től július 5.). Anettet, Pepét, Pétert és Diát (azaz jómagamat) Mészáros Csaba és Harkay Zsolt okított, s velünk tartott még Judit is. Ilyen kis családias létszámban töltöttünk 9 élményekkel, megélésekkel, hőséggel, tapasztalásokkal, degeszreevésekkel, olasz nyelvleckékkel, fáradtsággal, jókedvvel és bőséggel teli napot Ausztria szépséges hegyei közt :-)

a csapat :-) (fotó: Harkay Zsolt telefonja)

1. nap – Siegenfelder Platte

Úticélunk egy kis felhagyott bánya volt, ahol 1 kötélhosszas utak vannak, egy amolyan "klettergarten". Remek bemelegítő és gyakorlóhely, kisgyerkőcöket is hoznak ide a szimpatikus osztrák szülők. Itt kezdtünk hát mi is neki a dolgoknak. Anett–Pepe és Péter–Dia felállású volt a 2 parti.

III., IV., V. utakat másztunk itt. Nem voltak nehezek, de én eléggé bátortalanul és óvatosan kezdtem neki. Pepe és Anett hamar kinőtték a falat, s később próbáltak hátul keresni valami nehezebb terepet. Péternek és nekem elegek voltak ezek az utak. Jó bemelegítés volt.

(fotó: Győri Dia)

Este itt sátraztunk a placcon, miután az osztrák hesszelők elvonultak. Épp esni kezdett az eső, mire a közösségi sátortető elkészült. Már ekkor megindult a kulináris élvezet, azaz a közösségi főzés, mely a 9 nap alatt szerintem megdönthetetlen csúcsokig jutott :-) Jót ettünk, majd bevackoltunk 3 db sátrunkba, s aludni tértünk. Éjjel alaposan szakadt az eső, amivel kapcsolatban kétszeresen örültem: jó, hogy nem nappal esett, és milyen jó, hogy egy sátor van fölöttünk!

2. nap – Peilstein

Megreggeliztünk, bemálháztunk az autóba, és áttettük székhelyünket Peilsteinre. Itt már az autót távolabb hagytuk, s a napi málhát hátunkra véve indultunk sziklákat keresni, melyek Csaba útmutatása nyomán meg is lettek. A mai gyakorlat standépítéssel vette kezdetét. Főleg a biztosítási pontok keresésével lehet jól eljátszani. Ezen a napon még picit hűvös volt, így mikor kora délután felkapaszkodtuk a sziklák tetejére megebédelni, igen jól esett a napfürdőzés. 

Délután másztuk a Zsigmondi Riss-t (IV.), a Fuxriss-t (III.) és mellettük további utakat. Ezek is 1 kötélhosszosak voltak, és jelentős kihívást tartogattak mindannyiunk számára. Egy jó munkás falon Csaba, Zsolt, Anett és Pepe küzdöttek meg. Mind nagyon élvezték :-) 

Estefelé levonultunk a sziklákról, és a parkoló melletti vendéglátó egységbe ültünk be 1-2 sörre, amitől egészen jó kedvünk kerekedett :-) Eztán lecsorogtunk az autókkal egy közeli beállóhelyhez, majd rengeteg málhát magunkra aggatva megindultunk az erdőt át, hogy éjszakázóhelyünkhöz jussunk. Ez pediglen egy barlang volt, melyet kíváncsian vártunk. De előtte még elhaladtunk egy eldugott várrom mellett, majd azt nagy ívben megkerülve alá értünk, s a nagy „tátott szájú” barlang ott várt minket. Ez volt az Arnsteiner Höhle. Az alkony barlang falára vetülő, fák közt átszűrődő vöröslő fényeit is sikerült ámuló szemeinknek megcsodálni. A tágas barlangban bivakoltunk az éjjel, este pedig előtte tüzet rakva megint mennyei falatokat fogyasztottunk. Éjjelre tüntetőleg az egerek ellen felakasztottuk az elemózsiásszatyrokat a barlang falának nittjeire.

(fotó: Harkay Zsolt)

3. nap – Arnstein

Ezt a napot itt a barlangnál töltöttük, ahol Zsolt és Csaba önmentésre, ereszkedésre, 2 kötélhosszas váltott mászásra okítottak minket, illetve esésgyakorlást is elkövettünk. 

A pruszikolásos önmentés igen tetszett nekem, igencsak hatékony módja annak, hogyan segítsük ki magunkat pl. egy gleccser- vagy sziklahasadékból. Ennek ellenére most hirtelen nem tudnám megcsinálni, sokat-sokat kellene még gyakorolnom! 

Az esésgyakorlás számomra nagy kaland volt. Csaba [a „veccio” :-), azaz „öreg”] mutatta be: felmászott a barlang falára, Anett biztosította, aztán leugrott, némileg kilengve oldalirányba… Mi is utánapróbáltuk. Hát, nekem nem ment olyan simán, mint ahogy én azt képzeltem magamról: már a felmászás is kicsit nehézkes volt, majd egész sokat haboztam és tipródtam, hogy le merjek ugrani. Megtettem aztán, s kis félelmem el is múlt, majd visszamásztam és újra ugrottam :-) Hadd szokjam. Érdekes volt annak megtapasztalása, hogy nem nyúlik meg úgy a kötél, nem esek olyan mélyre, mint ahogy én azt hittem. 

Aztán a barlang melletti falhoz vonultunk, s ott másztunk olyat, hogy beleépítettünk egy standolást, és így ez váltott mászás volt. Az Anett-Pepe parti többet és magasabbra mászott, mi lassabban és megfontoltabban haladtunk. 

Végül felmentünk egy sziklafal tetejére, hogy onnan gyakoroljuk az ereszkedést, és minden ezzel járó dolgot. Az egyik ereszkedési útvonalban volt egy nagy áthajlás, és az jelentett számomra egy kis izgalmat, mert először mindig olyan bizonytalanul közelítek hozzá, hogy hogyan is lehet hatékonyan és fájdalommentesen elhaladni ott. Ami amúgy tök nem nehéz, csak mindig újra és újra rá kell jönnöm. Illetve még az ereszkedés elkezdése érdekes nekem, mert azt is el tudom picit szerencsétlenkedni, és olyan nehezen indul meg a kötél a kezem alatt… No, ezt is gyakorolni kell. Viszont mikor már gördülékenyen suhantam, azt kurjongva élveztem :-) 

Szóval itt Arnsteinen elég érdekes dolgokat gyakoroltunk ma! Este közeledvén aztán fogtuk az összes cókmókot, s elhagytuk ezt a remek bivakhelyet. Az erdőn át masíroztunk, némileg szenvedve a fenekünket verdeső hálózsákokkal, vagy épp karjainkat lehúzó kajásszatyrokkal, vagy épp a több db magunkra aggatott hátizsákkal. Bele is gondoltam: reggel, mikor én visszaszaladtam a kocsihoz a mászócuccomért, milyen üdén és felhőtlen vigyorral kocogtam ezen a csinos erdei ösvényen, most meg mint a terhes éticsiga, úgy vonszolom hatalmas málhámat, miközben alaposan melegem van s mindenemet húzza valami túrázáshoz nem illő dolog (szatyor, 2 hátizsák). 

Kremsbe autóztunk, ahol most kettőt egy kempingben aludtunk. Este lezuhanyoztunk (irtó kultúrált kemping ez, akinek fontos a civilizáció, de mégis sátrazni akar, mindenképp ajánlom), Anettel tettünk egy kis sétát a szomszédságban kanyargó Duna (Donau) partján, megcsodálva a szemközt emelkedő apátságot, majd az alkonyban padokhoz-asztalokhoz telepedett a csapat, s megkezdődött a változatos és fenséges vacsorák elkészítése és elfogyasztása.

4. nap – Dürnstein

Nagyjából egyszerre ébredtünk meg, sátorból való előbújásunkat a Nap heve is ösztönözte. Már a reggelizés közben érződött, hogy ma igen jó idő lesz. S valóban, a nap folyamán pörkölődtünk a sziklán alaposan. 

Elautóztunk a közeli Dürnsteinre, ahol gránit-gneisz tornyok sokasága emelkedik a dombok közt kanyargó Duna fölé egy csinos várrom szomszédságában. Ez bizony egy álomszép hely, csodálatos fényképek születtek!

a dürnsteini tornyok (fotó: Petri Sándor "Pepe")

Mire a parkolótól felvonultunk a sziklákhoz, mindenhol folyt rólunk a víz. Elsőre a találóan Spiegel (tükör) nevű reibungtáblánál álltunk meg, ahol egy sajátos falon másztunk II-III-IV-V+-os utakat. Felettébb érdekes dolog ez a reibungolás, teljesen más és egyedi, és alapvetően tetszett, bár azért bizonyos helyeken elég parásnak éltem meg :-) A lényege, hogy egy egészen élhető dőlésszögű, viszont lépés és fogás nélküli táblán kell haladni. A titka, hogy lehetőleg ki kell dugni a feneket, és egyenes lábakkal, kézen-lábon támasztani a falat, így lehet fennmaradni. Ahogy ráhasalunk a falra, a lábunk lecsúszhat. Erre vonatkozóan is gyakoroltunk: mi a teendő, ha megcsúszunk? Akkor arccal lefelé kell fordulni és el kell kezdeni szaladni, amíg a kötél rántása vissza nem fordít minket a fal felé :-) Alapvetően egész vicces dolog, hogy le kell szaladni a falon :-) És itt is bekapcsolt a frissen megismert parám: némi habozást követően mertem csak elkezdeni futni. Aztán ez is eléggé megtetszett, s még egyszer kipróbáltam :-) Ami nagy örömmel töltött el, hogy elölmászásban felmentem egy számomra elég nehéz úton, s bár igencsak paráztam és feszültem, de sikerült teljesíteni, és ez igencsak jó érzés volt! Közben Zsolt remek prezentációs képeket készített.

reibungolok (fotó: Harkay Zsolt)

Anett a mai nap is gondoskodott olasz sziklamászó szókincsünk bővítéséről. Repdestek a „molla tutto!” (stand, kivehetsz!), „libera corda!” (szabad a kötél!), „roccia!/pietra!” (kő!) kifejezések :-) 

Miután kireibungoltuk magunkat, s közösségileg megelemózsiáztunk, szedtük a motyót, s átvonultunk a várrom melletti sziklákhoz. Itt a Narrenturmon és környékén másztunk még. Anett és Pepe nehezebb utakat élveztek, mi Péterrel inkább csak közepeseket, de számunkra munkásakat vállaltunk. Volt egy szép torony, tetején egy pár embernyi placcal, arra feljutni csodás érzés volt: ott álltam a magasban, a Nap sütött, fújt a szél, láttam a kanyargó Dunát, az izgi várromot, s a környező szebbnél szebb sziklákat, köztük lévő völgyekkel, s az erdőborította zöldséggel… Ez igen, ez így tökéletes volt! 

Némi kéménygyakorlás is befigyelt: top-ropban másztuk meg a Pichlkamin-t. 

Késő délután lefelé menet megálltunk a várromnál. Itt raboskodott anno Oroszlánszívű Richard, aktuális híressége pedig, hogy itt készítettünk csapatfotót magunkról :-) Kicsit sétáltunk lent a településen is, csodáltuk apró és ízléses voltát, majd hazatértünk a kempingbe. A már megszokott esti vacsorai ízélmények közben kaptunk elméleti oktatást is (ahogyan előző estéken is), s igen későn tértünk aludni.

5. nap – Aggstein  

A reggeli melegben mindenünket bepakoltuk a kocsiba, s indultunk a Duna mentén tovább. Aggstein vára mellett parkoltunk, majd röpke sétával jutottunk a Spiralturm, illetve Zwillinge nevű sziklákhoz. 

Én pedig eljutottam a mélypontomra. Ezen a napon még a nagyon könnyű utakkal is kutyául megszenvedtem, s nemcsak fizikálisan volt nehéz szinte minden, hanem még fejben is… 

Másztam egy II-t elöl, de ez is nehéz volt. Utána hátul másztam egy IV-t – azt a szenvedést, amit itt levágtam, maestro-nk (Csaba) a Spiralturm tetejéről full HD minőségben szemlélhette végig :-) Akár egy nagy bogár, próbáltam felkapaszkodni egy gömbölyded tetőre. Nem volt elegáns, de sikerült :-) Eztán folytattam a kínlódást: egy kitett peremen kellett volna áttraverzálni. Itt már menekülőutat is kutattam, de nem leltem, végül nem túl sportszerűen egy expresszbe kapaszkodva átszenvedtem magam a necces helyen, s fújtatva érkeztem a standoló Péterhez… Na, ez igen rémesen ment… Ráadásul a standépítés lépései sem voltak meg, úgyhogy miután földet értem, Csabával lediktáltattam magamnak pontról pontra. 

Pepe küzdelmei (fotó: Harkay Zsolt)

Közben az Anett-Pepe páros kihívásokkal kecsegtető, nehéz utakat mászott. Egy mozizós kőre telepedve szemléltük szemlátomást komoly erőfeszítést kívánó teljesítményüket. Pepe többször visszaesett egy perem aljáról, majd a maestro megmutatta, hogyan lehet ezen átjutni, s aztán Pepének is ment. Anett máshol próbálkozott, szintén sikerrel. Közben Judit top-ropban mászott egy VI- utat, melyet aztán én is megpróbáltam, bár igencsak nehezen ment… De sikerült, így kicsit a lelkecském azt hihette, hogy ezzel túlvagyok a nehezén, azaz a mélyponton. Hát csúnyán tévedett… :-)

a csapat az ereszkedőstandban (fotó: Pepe)

Még egy váltott ereszkedést gyakoroltunk el: az „Arena”-ba ereszkedtünk le. Aztán autóba csomagoltuk magunkat, s irány Kaiserbrunn, ahol – hét közben lévén – rengeteg hely volt még a kempingben. Mi azonban a Schwarza partján vertünk tanyát, s 4 éjen át ezen a remek helyen laktunk. S 4 estén át fürdőztünk a csodálatos Schwarza hideg habjaiban, mely fürdőzés feledhetetlen élményekkel ajándékozott meg engem, oly nagyszerű volt! Miután kidobtuk a „házakat”, elindult a szokásos vacsiparti, mit sörrel öblítettünk le.  

6. nap – Schneeberg 

Átautóztunk a néhány percre lévő parkolóba, majd csodás erdei ösvényen mászócuccunkkal indultunk a beszálláshoz. Ketté szakadtunk: Csaba Anettékkal tartott a Peternpfad-ra (V-), minket pedig Zsolt istápolt a Plattenführe nevű (V-) falon. A kalauzt bogarászva keresgéltük a beszállást, mert a szemünk még nem állt rá igazán, majd pedig indult a mászás. 

Igzi volt az első több kötélhosszas (6) fal, tetszett! Itt aztán tudtam gyakorolni a standolást. Ez az út tele volt homokórával, amiket tök jó megfűzni. A mászás nagyjából rendben ment, egy helyen szenvedtem meg: amikor egy fenyő és egy szorosan mellette lévő fal között próbáltam felkúszni, s a hátamon lévő zsák egyfolytában elakadt a fenyő egy vízszinten ágában. Felettébb bosszantó volt, mert úgy véltem, más úton nem tudok feljutni. Végül miután kellőképp elfáradtam az újra- és újrapróbálkozásokban, levettem a zsákot, és hátulra felkötöttem a beülőmre. Meglehetősen húzta hátrafelé a csípőmet, de legalább a makacs ág mellett el tudtam így kúszni. Majdhogynem káromkodva értem fel, s utáltam szegény hátizsákot igencsak :-) 

Amíg a falon voltunk, szemtanúi lehettünk annak a jelenségnek, ahogyan az ereszkedés kőzáport idéz elő. Az egyik szomszédos úton mászott két néni, fentről pedig ebbe az útba ereszkedett bele két srác, akik egy tuskó, s vele kövek áradatát indították meg a nénikre… Elég durva volt így is, hogy a nénik ép bőrrel megúszták a dolgot.

Mi körben gyalog jöttünk le. Mivel már megtanultam a kötelet babába kötni, azt én vittem a hátamon. Vidám voltam, olyannyira rendben éreztem a mai napot, hogy vállalkoztam még egy út megpróbálására. Ez 1 kötélhosszas volt, s időtöltésnek is kiváló volt, amíg az Anett-Pepe parti a második útját vagy az ereszkedését befejezi. Így ugrottam neki nagy bátran a VI+ nehézségű Grasharfe-nek. Kihívások bőven voltak benne, s fent az átszerelést is volt módom gyakorolni. Tetszett ez az út! Közben egyszer a falhoz lapultam, amikor néhány fallal odébb óriási robajjal egy rakás kő zúgott el… Valszeg kidőlt egy fa, és magával vitte kis túlzással a fél hegyet. Elég durva volt.
Este várt minket Kaiserbrunn, és sör került a hűtőnkből: a Schwarza-ból. Megmerítkeztünk mi is a csodafolyóban, aztán kezdetét vette a szokásos kulináris élvezkedés, majd a pihenés.

7. nap – Hohe Wand  

Ma elég sokat autóztunk az odább lévő Hohe Wandig. Az aljában parkoltunk, aztán a szokásos forróságban megint izzasztó gyaloglás következett a beszállásig. Ma a variálható Draschgrat-ra mentünk, melynek már az első kötélhosszánál is két út közül lehetett választani, így vált megint ketté a csapatunk. Az első hosszt Péter mászta elöl, a következőnél pedig választani lehetett egy nehezebb és egy könnyebb út közül. Itt még bevállalós voltam, és a nehezebbet választottam. Valóban egészen nehéz volt, sokszor kitett helyen kellett mászni, s itt már éreztem, hogy elsősorban nem fizikálisan nehéz számomra, hanem inkább fejben. Erősen kezdett kimerülni a mentális erőm, s bizony már félelmet is éreztem itt-ott. Szépen haladtunk váltott mászásban, szerintem mindketten találtunk kihívásokat az útban. Én különösen a 6. kötélhosszon leltem rá a kihívásomra: Zsolt már korábban beharangozta, hogy ez itt nagyon fincsi lesz, s szorongva mentem neki elölben. Zsolt mellettem volt a falon, s elsőre abban maradtunk, hogy én megyek előre, nem pedig ő. Mentem is, de csak egy darabig jutottam, onnan aztán hiába volt minden verbális segítség, félelmeim úgy elhatalmasodtak, hogy nem bírtam továbbjutni. Végül Zsolt mellettem elmászva megmutatta, hogyan is lehetne ezt a szakaszt abszolválni. Nem tűnt úgy, hogy ettől könnyebben ment volna nekem, de valahogy átvergődtem rajta. Ahogy felértünk, a csapat másik fele már ott hesszelt jó ideje, mivel ők gyorsabban másztak. Kissé lehangolt voltam attól, hogy ilyen nehézkesen sikerült a mai mászás, ugyanakkor fejben már valóban fáradt voltam, s elég is lett volna nekem most ennyi. Határaimat feszegettem. 

Mellettünk high line-osok feszítették ki pont egy hatalmas nyiladék fölött a szalagjukat – elszörnyedve néztem az egészet. Most először éreztem azt, hogy micsoda félelem lenne úrrá rajtam, ha én ezt a dolgot kipróbálnám…

Mielőtt indultunk volna le a hegyről, még kitekintettünk a helyi Sky Walk-ra, azaz a hegy peremére épített, meredély fölé kinyúló fémszerkezetre. Láttunk magunk alatt mászóutakat, magunk fölött pedig egy rakás paplanernyős röpdösött, akár a színes virágszirmok. Némelyikük egész közel húzott el, s ámulva lestük, ahogy a mai ember már megteheti, hogy csak ül a levegőben, s közben irtó gyorsan suhan… Elképesztő! És eléggé vonzó :-)

lelátás a Hohe Wandról (fotó: Pepe)

Ahogy indultunk le az ösvényen, mellettünk az oldalban csupán néhány méterre 2 kőszáli kecske bukkant fel. Nyugodalmasan legeltek, nem zavartatták magukat általunk. Tündériek voltak :-) 

Tettünk egy apró kitérőt, hogy megnézzük a Frauenlucke nevű barlangot. Ide síkossá koptatott köveken és csámpás fémeken kellett felmászni, majd pedig egy hosszú létrán. Bevallom, ez fizikálisan is elfárasztott, viszont ahogy előbújtunk az üregből, a magaslatról remek kilátás nyílt. 

Le --> autó --> utazás vissza Kasierbrunnba --> fürdés --> vacsi + sör --> alvás.

8. nap – Rax

Ma csak a közelbe autóztunk, s a Grosses Höllental-on indultunk el. Ma a „vecchio maestro” [öreg mester = Csaba :-)] gondozta a mi partinkat. A Gaisbauer-Jug-Weg nevű 6 kötélhosszas, V- nehézségű utat másztuk. Mint kiderült, szemünk még mindig nem állt rá a mászókalauz és a terep azonosságának megtalálására, mert a beszállás keresésével is elég időt eltöltöttünk. Megbeszéltük Péterrel a beosztást, s az első kötélhosszt ő mászta elöl. A második hossz egy kémény volt, s mikor a standból neki kellett indulnom, már akkor éreztem, hogy nem akarom… Nyaff. Mentem azért, de irtózatos szenvedést valósítottam meg a kéményben, melyet a maestro megint végigszemlélhetett. Szerintem alaposan megnehezítettem a saját dolgomat, viszont most már aztán valóban fáradt voltam fejben, s megint sok helyen féltem. Boldogan standoltam, majd jött Péter, s én akkor már szavakba is foglaltam, amit éreztem: nem akarok már elöl mászni. Így aztán most Péter – mivel olyan előzékeny – úgymond rákényszerült, hogy ő másszon elöl, s tök ügyes volt, mert V-ös utakat is mászott elöl! Partinkban az erőviszonyok felcserélődtek, s így kiderült, hogy én el tudom hagyni magam, s az is, hogy Péter pedig többet bír, mint hitte :-) Szóval ő ügyesen mászott elöl, én pedig kutyául szenvedtem még hátulmászásban is… A 4. kötélhossz végén lévő standhely közelében volt az abszolút mélypontom: nem bírtam a tőlem pár méterrel feljebb lévő Csabához odamenni, s néhány perc csendes tipródás után elszakadt a cérna, s nekiálltak potyogni a könnyeim… A bennem lévő fáradtság és feszültség áttörte a gátat… Jó ideig sírdogáltam ott, s közben arra gondoltam, hogy én innen semerre nem akarok (nem hogy nem tudok, hanem egyszerűen nem akarok!) mozdulni, és inkább itt öregszem meg a falon… Aztán befejeztem, és felmásztam Csabához. 

Stand.
Huhh.

Eléggé el voltam kenődve, kudarcélményként éltem meg a történteket. Ez az elkenődött hangulat csak este oldódott. 

Továbbra sem akartam már elöl mászni, de a legutolsó (és elég könnyű) kötélhosszra a maestro rábeszélt, s ennek sikeres teljesítése picit megápolta a lelkemet. 

„Hazafelé” menet megálltunk, hogy a Weichtalhaus-ban legurítsunk egy sört, a ház viszont még felújítás alatt áll, s nem üzemel. Így aztán ma relatív korán visszaértünk Kaiserbrunnba. Fürdés és némi vacsi után beültünk a helyi vendéglátó egységbe sörözni. Népes asztal lett, mert a hétvégére több Excelsior tag is kijött a hegyre, s mind egybeültünk. Beszélgettünk, nézegettük egymás fényképeit, s közben folyamatosan korrigáltuk a magyar pincér által eltévesztett rendeléseket.

Pepe és én is éhesek voltunk még, így este főztünk még egy kicsit egy pótvacsi erejéig, mely egyben a búcsúvacsoránk is volt. Ez volt az utolsó így együtt töltött esténk…

kaiserbrunni tanyánk (fotó: Harkay Zsolt)

9. nap – Bad Fischau

Összepakolás, majd a Schwarza-ra és a környékre vetett utolsó simogató búcsúpillantások után a már megszokott rekkentő hőségben indultunk hazafelé, ám még egy felhagyott kőbányánál megálltunk Bad Fischau-nál, hogy itt homokkő-konglomerátum sziklán másszunk. Sajnos nekem ez a nap már valóban a határaimon túl volt, s nem nagyon akaródzott másznom, de azért ímmel-ámmal nekipróbáltam egy IV-es utat, de itt is végig szenvedtem amiatt, hogy valójában már nem is akartam mászni… Utána még egy utat megpróbáltunk, de azon már csak illetlen módon tudtam feljutni: az expresszbe kapaszkodva. Itt már Péter is megszenvedett, majd aztán úgy döntöttünk, most már inkább csak nézzük a többieket, s ezzel be is érjük mára. A többiek gyönyörű, kihívásokat nyújtó utakon másztak igen élvezeteseket. Közben Zsolt slake line-t is felkötött 2 fa közé, és azon is lehetett gyakorlatozni. 

A délután közepe táján indultunk hazafelé. Egy autópálya melletti pihenőhelyen még megálltunk, és a fák árnyékába lepiknikelve még utoljára együtt elfogyasztottuk a maradék élelmet. 

Aztán már csak a búcsú maradt.
Örök emlékű 9 nap volt :-)