A medvefarkasember nyomában az Alacsony-Tátrában

"Porszem" csapatunk februári túrája - kihasználandó még a hó + magashegy nyújtotta kombinációt - újfent az Alacsony-Tátrába tendált, konkrétan Vysná Boca/Királyboca nevű település környékére. A főhadiszállásunkat eme falu Penzion Barbora nevű létesítményében rendeztük be, s szombaton és vasárnap a környező hegyek felhőzónájába emelkedtünk túrázás okán.

A péntek este 8fős csapatunkat már Hévízgyörkön, Csaba lakjában találta. Folyt a bor, a pálinka és a tócsni. Balázs 2 snowboard-dal állított be, s nagy tervekkel, hogy majd ő és Csab snowboard-oznak jókat. Judit és én telefon előlapot cseréltünk, miáltal mindketten egyedi pepita telefonokra tettünk szert. Dóri most először láttatta velem haját kiengedett állapotban :-) Csongor és Gabi sokat meséltek a túravezetői tanfolyamról, melyre épp járnak, Parbapapink pedig jó későn futott be, többnapos családi "nyaralásról" érkezvén. 

Szombat hajnalban a szembeszomszéd ablakban megjelenő rosszalló pillantásainak kereszttüzében a sötétben fejlámpázva telipakoltuk a 9 személyes kisbuszt, majd Csab vad kormányzása alatt nekivágtunk a már ismert útnak Hatvan, majd Salgótarján felé, hogy Somoskőújfalunál átlépjük a határt, aztán már csak jópár település, kanyargós út fel és le, Breznó, majd további szerpentinek után megérkeztünk Királybocára. Leparkoltunk a Hotel Barbora nevű objektum parkolójában, majd űzni kezdtük a túrára való átöltözés és felszerelkezés mozzanatait. Balázs élénksárga űrruhát húzott, Papi pedig csodanarancs nadrágban pompázott, melyet kedvtelve gusztáltunk, oly tetszetős színben tündökölt :-)

érkezés után, indulás előtt (fotó: Gedei Dóri)

A terv az vala, hogy visszabaktatunk kicsit az aszfaltút széliben, majd jobb kéz felé kitérünk a sárga jelzésen egy völgybe, melyen feltúrázunk a gerincre a Bocianska-hágóig, ahonnan a zöld jelzésen folytatjuk utunkat a gerincen egészen a Rovná holá nevű csúcsig (1723 m), majd onnan újfent sárga jelzésen leereszkedünk Nizná Boca/Szentivánboca településre.

Végig hó volt, bár a völgy kezdetén még nem esett nehezünkre a haladás. A Boca-patak mentén vitt utunk, kétoldalt felmagasodó domboldalak, sokszor fától teljesen megkopasztva... Szeretném hinni, hogy nem az emberi mohóság kopasztotta meg őket, hanem inkább fabetegség, vihar, vagy ilyesmi... 

Hamar melegünk lett. Egyre feljebb haladva egyre szebb lett minden, fenyők közé értünk be.

Dóri és Judit

Barbapapi suhan :-)

Ahogy emelkedtünk, a hó egyre mélyebb lett. Járni rajta nem lehetett, ahhoz nem volt elég kemény, így aztán a lépten-nyomon egyre mélyebbre való beszakadás nehezítette utunkat. Mindemellett a fenyők között a szűzhóban ragyogó napsütésben járni az egyik legfantasztikusabb élmény... :-)

Egyhelyütt épphogy csak kiszúrtuk, hogy elkanyarodik a jelzett út. Itt ugyanis már út nem volt, csak hó és fák mindenfelé, valamint korábbi nyomok, melyek egyenesen haladtak, de Dóri kiszúrta, hogy a fán a jelzés jobbra mutat, így a téveteg nyomokat elhagyva mi is arra tartottunk. Innen különösen mély hó következett, beleszakadásaink térdtől combnyakig terjedtek.

kimászka

Napos havas fenyős csodaság!

királyság! (fotó: Gedei Dóri)

szűzhavon át a fény felé

Aztán fentebb a jelzés már nem volt sehol. Sejteni vélem, hogy a bevágásban mehetett tovább, mi viszont némileg jobbra tartva az oldalban tapostuk a havat felfelé. Sanyi és Balázs lemaradtak, mivel Sanyi úgy gondolta, haladásában a hágóvas segítséget jelent majd, így felcsatolta azt. Csongor és Gabi megfontoltabban érkeztek, s korábban jelezték, hogy lehet majd visszafordulnak hamarosan.

Csodaszép volt egyébként a táj, ezek a változatosan álló behavazott fenyők a behavazott térben rettentően elbűvölnek!! S mikor egy fenyő alatt egy foltnyi zöld áfonyát pillantottam meg, valósággal elaléltam gyönyörűségemben :-))

Dóri fürkész s rápihen a folytatásra

képeslap :-)

Felmagasodva szépen befelhősödtünk, majd egyszer csak már a gerincen voltunk. Egy kis oszlopka köré gyűltünk, mely pőrén állt ott, csupán egy csinos zöld turistajelzést viselt magán. Judit, Dóri, Csab és én elővettünk itt némi elemózsiát és italt, míg a többieket vártuk. A nagy felhősségben ilyen volt egyébként a kilátásunk:

kilátástalanság

Itt, a gerincen pillantottuk meg először a nyomokat. A nyomokat, melyek nem emberéi voltak, s melyek aztán 2 napig (s még tovább, még ma is!) vita tárgyát képezték köreinkben. Merthogy ezek a nyomok talppárnával és körmös ujjakkal rendelkeztek, akár egy kutya nyoma, ám kutyát nem valószínűsítettünk idefent csatangolni. Én rögvest farkasra gondoltam, de felmerült a medvenyom-kérdéskör is...

Mivel Dórit gyötörte a menhetnék, így ő előbb elindult azzal az önként vállalt küldetéssel, hogy megpróbálja meglelni a következő jelzést, azaz felderíteni, pontosan merre visz utunk. Ugyanis közel s távol nem látszott turistajelzés (más sem nagyon...), így csak azt tudtuk, hogy melyik irányba kell mennünk, de már pontosabban az út nyomvonala rejtve maradt. Mikor aztán befutottak a többiek is - Gabi és Csongi is, akik mégsem fordultak vissza -, globálisan elindultunk a gerincen.

Nagyjából találomra haladtunk. Próbáltunk lehetőleg a legmagasabb terepvonalon menni, amennyiben ezt a bokrok engedték. A rejtélyes nyomok végig velünk haladtak...

Láttunk csodásan behavazott kis őrszem-fenyőt, szélzászlóként fákra fagyott firn-mintázatot, s lekopaszult fenyvest, melynek kérgén égésnyomokat fedeztünk fel...

Egyhelyütt behavazott törpefenyves zárta el utunkat, mi pedig nekiálltunk átvergődni rajta. Az "átvergődni" ige nagyszerűen találó ebben a jelzői módban, ugyanis gyakorlatilag fenyőkön jártunk, így folyton közéjük szakadtunk, s kemény munkával tudtunk csak előkecmeregni, hogy aztán a következő lépésünk újra a mélybe mélyedjen...

Balázs olyan viccesen vergődött, hogy egész képsorozatot fecséreltem rá, akarom mondani: képsorozattal díjaztam :-D

Bali vergődik...

...majd bohózatba vált :-)

Papi is szenved :-) (fotó: Gedei Dóri)

Ami a rejtélyes nyomokat illeti: találtunk egy helyet, ahol le volt tapodva a hó, és vérnyomok is voltak... Aztán ahogy tovább mentünk, egyszer csak szörnyen bűz ütötte meg orrunkat. Balázs bevállalta a dolgot, de aztán kiszúrtunk a havon egy frissnek tűnő, szürke kakát, mely szerintem egyértelműen elhappolta Balázstól a kétes dicsőséget. Alaposan megvizsgáltam a szart: szőrök voltak benne! Szerintem farkasszar volt :-D Nem sokkolom a blogolvasókat egy kaka képével, de aki szeretné megnézni a beazonosítás segítése érdekében, annak szívesen elküldöm, jelezzétek! :-)

Jégcsapot rágicsáltam, mely Balázsnak ötletet adott, s végül 2 jégcsap az orromban kötött ki s megörökíttetett :-D Orrjáratocskámat sikeresen megsértettem, melynek következtében jó ideig véreset fújtam ki :-)

vajon ha sokáig nem fújnám ki az orrom...? :-)

Most már egyre hosszabb ideje haladtunk a magunk sem tudtuk pontosan, hol is. Nem lehettünk biztosak abban, hogy a csúcs (a Rovná holá) még előttünk van-e, s nem hagytuk-e el. Nem tudtuk, hivatalosan hol vezet az ösvény, mivel mindent emberlábtól szűz hó borított. Turistajelzést egyet sem sikerült találnunk, ez is azt mutatta, hogy valszeg nem az ösvényen megyünk. A térkép ábrázolta domborzatot sokat néztük, viszont a való környezetünk domborzatát nemigen láthattuk ezen időjárási viszonyok közt. Ennél fogva a tájolót sem tudtuk volna sokmindenre használni még akkor sem, ha nem marad a kocsiban, hanem itt van velünk :-)) Csongor jelezte, hogy ők most visszafordulnak Gabival, s ezúttal így is tettek. Mi pedig kitűztünk egy időpontot, hogy ha addig sem leljük meg a csúcsot, akkor mi is visszafordulunk. Erre asszem még 3/4 órát hagytunk magunknak.

Haladtunk tovább a medvefarkas nyomaiban, s így lettek a hegyen medvefarkasember nyomok. 

Itt különféle észlelések következtek. Sajnos csak egyre emlékszem, azt gyorsan le is írom, mielőtt még kimegy a fejemből :-) Az észlelést Csab tette meg. Egy laposabb részre értünk, ahol a hó szelíd fodrokat vetett a talajon. Mint valami hullámos homok egy parton. Csab azt észlelte itt, hogy ilyen hullámok akkor képződnek, ha a szél átbukik a gerincen, a csúcson - azaz ha most ilyet látunk, akkor itt kell lennie valahol a csúcsnak! Ekkor aztán meg is pillantott valami sötét tömeget a nagy fehérségben, s már kiáltotta is, hogy itt a csúcs! Hát ez csúcs: valóban itt volt! Nem múlt ám sokon, hogy ne találjunk rá! 

Nagy örömködve arrafelé tódultunk. A sötét tömeget közelről megvizsgáltam: valami összetöredezett, nagy faláda volt. Nem bírtam másra gondolni, mint hogy ebben szállították fel a csúcsra a farkasokat, akik kitörve börtönükből szétszéledtek ;-)) Na jó, viccelek csak. De tény, hogy folyton ilyen hülyeségek jutnak eszembe :-D

Meglett aztán a csúcsoszlop is, köré gyűltünk, s most itt volt az ideje egy szusszanásnak, eszegetésnek, örömködésnek, csúcssörnek és csúcsszivarkának. No meg a csúcsfotónak, melyet most két részletben tettünk meg:

csúcsfotó I.

csúcsfotó II.

Az oszlopra s rajta az útjelző táblákra jól rá volt fagyva a hó, amit némileg levakartam. Egy útjelző tábla, pont mely nekünk kellett, a földön hevert. Most már csak a nekünk tetsző irányba kellett volna felszerelni, hogy jófelé mutasson :-))) Mentek itt a tárgyalások arról, hogy melyik irányba kell nekünk most menni. A közelben egy kövön egy sárga négyszög jelzés figyelt, de ez volt minden. Az érzékeink is azt mondták, hogy arra haladjunk, majd pedig síléc-nyomokat vettünk észre szintén ebben az irányban. Nekiálltunk ezeket követni. Egy idő után azonban ezek a síléc-nyomok eléggé eltértek, úgyhogy itt lefolytattunk egy tárgyalást a térkép köré gyűlve. Ki kell emelnem Dóri nagyszerű hozzászólásait; én most először hallottam őt így tájékozódás témakörben megnyilatkozni, s megvallom, igen jónak találtam, amiket mondott!

Papi és Bali nem vettek részt a tájékozódási vitatásban. Úgy láttam, mintha Papi elfáradt volna, Bali pedig úgy bepunnyadt.

Végül a közös döntés hatására egy szép fenyves szűzhava felé vettük az irányt. Istenem, de csodás is volt! Mély szűz hó a fenyők közt, odáig vagyok az ilyenért!! Csusszanva-evickélve haladtunk lefelé birodalmi lépegetőként. 

ereszkedés a szűzhavas csodafenyvesben

Ahogy alászálltunk, a felhőrétegből is kikerültünk. Leláttunk egy völgyre, melyben patak folyt, faházakat is látni véltem... Rájöttem: ez az a völgy, amin ma utunkat megkezdtük felfelé. A többiekhez szaladtam és elújságoltam felfedezésemet. Bólintottak, hogy ők is ezt tárgyalták. Így már tudtuk, hogy időben leérünk, s idő kínálkozott Balinak és Csabnak, hogy a Vysná Boca fölötti sípályán - ha alkalmas rá - teszteljék a snowboard-okat. Sajnos azonban Bali oly mértékben bepunnyadott, hogy még siklani sem volt kedve... Azt hiszem, halálra unta magát :-))

Hamarosan már a falu is látszott, illetve a sípálya, melyet közelítettünk, nemsoká pedig már a szélében sorjáztunk lefelé. Nekem elég alaposan csúszott a bakancsom, s leguggolva csúszni kezdtem, majd hamarosan már visongattam, mivel nagyszerűen megindultam - kissé túl nagyszerűen is, alig bírtam megállni :-) 

ereszkedés a felvonó alatt

A felvonó nem működött, ám egyszer csak megindult, és egy pasas meg egy nő jöttek rajta felfelé. Mellénk érve szlovák nyelven intéztek szavakat hozzánk, de azt mi nem értettük. Miután felvonták magukat, nekikezdtek lesiklani, de csak lájtosan, s célirányosan felénk tartva. Sanya papi nem állt velük szóba (mivel, bár értette őket, túl bunkónak találta a stílust), Csab viszont jelezte, hogy angolul inkább értünk, s így tudtuk meg, hogy az az óhajuk, hogy fáradjunk át a pálya túlsó oldalára, s ott ereszkedjünk alá. Készséggel meg is tettük ezt. Változatosan, ki csúszkálva, ki óvakodva haladtunk. Jött aztán egy ratrak, csak úgy hányta a havat, alaposan megbámésztam.

Ki jobban, ki kevésbé ázott bakancsban ért le a parkolóba a kocsihoz. Csong is előkerült, s kiderült: pár perce érkeztek ők is vissza Gabival. Némi cuccolás után globálisan bevonultunk a Hotel Barbora vendéglőjébe, és egy darabig elsörözünk, elforrócsokiztunk, elhetvenkétszázalékosTátrateáztunk. Én teljesen friss és fitt voltam, mielőtt ide beültünk, de most itt a melegben leülve olyan álmosság tört reám, hogy na... Judit hasonlóképp nagyokat ásítozott.
Kivonultunk aztán, s a recepción bejelentkeztünk: mink vagyunk a magyarok, akik szobákat foglaltak a Penzion Barborában. Megkaptuk a kulcsokat, meg valami homályos magyarázatot arról, merre is van ez a panzió. Állítólag kocsival nem volt érdemes odavonulni, így magunkra kaptunk a kisbuszból minden fontos holmit, s egy egykori bányászjáraton átmasírozunk az út alatt.

Meglett a panzió is, mely kivilágítva és - úgy tűnt - üresen várt minket, bensejében kellemes meleggel. Szobafoglalás, nekivetkőzés, majd míg Csab és Csongor elmentek sörért az igen közeli kocsmába, Sanyi összeállította a konyhánkat - hát mit ad isten: ezúttal is a wc-ben :-)))))))) Úgyhogy megint zajlott a "főzzünk a slozi mellett" életérzés, s én nagy örömködve fotóztam a látványt, íme:

a magyar 3:1 :-)))

Chef bácsink önzetlen szorgalommal és szeretettel készített számunkra tojáslevest belefőzött tortellinivel, majd pedig Csaba készlecsója lett második fogásként felmelegítve. Közben körbe járt egy kínálós izé, melyben olivabogyó, szárított paradicsom, valamiféle gomba és sajt, s hasonló ínyencségek voltak. Szerintem mennyei vacsi volt, bár sajnos nekem a levesnél végem volt, mást már nem tudtam enni... Közben jókat nevettünk olyan állatságokon, mint pl. a zuhanyzóban megejtendő disznóvágás :-))) Akartunk activityzni is, de egyenlő nagyságú papírcsíkok elkészítésén kívül nem jutottunk benne semmire. Én eléggé elálmosodtam, s a fejem is fájt, melyben Csaba is osztozott, így mi hamarost elköszöntünk a néptől, s visszavonultunk.

Másnap reggel keltünk, reggeliztünk (Sanyi a maradék lecsóval lepett meg minket, valamint kacsamájpástétomot is szervírozott), majd felmálháztunk minden cuccost, s elvonultunk vissza az autóhoz. Tiszta idő volt, de ma is látszott, hogy a környező magasabb régiók felhőrétegbe bújnak. Így aztán tudtuk, hogy mai osztályrészünk ugyanaz az antipanoráma lesz, mint a tegnapi.
Csapatunk most ketté vált, mivel Gabi, Dóri és Csongi egy kisebb távot terveztek menni. Ők elvitték az autót Certovicá-ra, s ott a környéken terveztek túrázni, mi pedig a tervek szerint a túránkat ott fejeztük volna be. Hát, a terv ma sem jött össze :-))

Judittal elöl haladtunk, s beszélgetésbe mélyedtünk. Valamint rendre a hóba is, mivel persze ma is elég mély hóban haladtunk. Valami korábbi lábnyomon gyalogoltunk, melynek kontúrjait a hóban már az idő elmaszálta. Gyönyörű áfonyás-fenyveses oldalban jártunk, elképzeltem ezt nyáron, hó nélkül, mikor zöldellő fenyők és még jobban zöldellő mohák léteznek itt... A kék jelzés szaporán mutogatta magát.

Felértünk aztán egy erdészeti dózerútra, s azon haladtunk tova. Ámde egyhelyütt már gondolkodóba estünk, vajon még a jelzett úton vagyunk-e, mivel jelzést egy ideje már nem sikerült megpillantani. Judittal töprengve figyeltük a térképet, de én speciel nem tudtam kisütni, hogy hol lehetünk egészen pontosan. Sanyi nekiindult egy oldalban felhágó utacskának, hogy megnézi, arra lát-e jelzést. Bali is utána indult, majd fokozatosan mindannyian.
Egyre inkább a felhőzónába emelkedtünk, a hőmérséklet esett, a szél meg feltámadt, úgyhogy én egyre többmindent húztam magamra. Egy aprócska fennsíkon bevártuk Balit és Sanyit, majd újra a medvefarkas nyomain indultunk el. Ekkorra már Judit és Csab kitalálták, hogy letértünk a jelzett útról, de ha x irányba haladunk, el kell érnünk egy csúcsot, ahonnan majd tovább tudjuk magunkat navigálni a kívánt irányba. Úgyhogy innentől jelzetlen utakon, s az egyre konkrétabb és kérdésesebb titokzatos medvefarkas nyomdokain jártunk...

asztronauták a ködben :-)

Dolgunk nem volt könnyű, a mély hóban igazán munkás volt a továbbjutás, ráadásul meredeken kaptattunk felfelé, ráadásul bozótoson törtünk át, meg törpefenyők hegyén jártunk, melyek közé időnként megint combnyakig bekukkantottunk. S folyamatosan ott voltak az orrunk előtt a nyomok, melyek igazán mélyre süllyedtek be, így Csab részéről különösen kérdésessé vált a dolgok farkasi megoldása, lévén: ez igen súlyos kövér farkas kellett, hogy legyen... A későbbiekben előjöttem elméletemmel, miszerint a visnabocai muzsikus emeletes farkasok voltak ezek :-)

Ne feledjem: felmagasodásunk csodálatos látvánnyal is megjutalmazott minket, ugyanis a fenyők egyre vastagabb fehér csodaöltönyt vettek magukra, s így ámulva csodáltuk őket...

Piroska (alias Judit) pihen a téli fenyvesben :-)

A fákat kerülgettük, amerre úgy véltük, tán kevésbé mély a hó, ámbár ilyen hely nemigen volt. Időnként bizony a négykézláb való kaptatás bizonyult a leghatékonyabbnak, hisz úgy nem szakadtunk be mélyre :-)

térden kúszva a leghatékonyabb :-)

Aztán felértünk egy olyan helyre, mely csúcsnak tűnt. Itt leszusszantunk Judit, Csab és én, s vártuk a fiúkat. Akik aztán jöttek is, elsőként Sanya papi, aki elmesélte, hogy tisztára úgy érzi magát, mint egy háborús veterán a világháború után, mikor a városok tele voltak lábatlan túlélőkkel, akik hokedlire szerelt csapágygolyókon gurulva tudtak közlekedni... Szinte prezentálta is, ahogy térdig elásta magát a hóban :-)
Feltűnt aztán Balázs is a fák közt, illetve azt láttuk, hogy egy sárga szkafanderbe öltözött asztronauta küzdi magát előre egy bolygó erősebb gravitációs terében... Aj, de jókat nevettünk rajta, olyan viccesen közeledett :-))) Közben Papi hattyú halálát adott elő, így sikerült az alábbi, számomra ezentúl mindig derült élményeket felidéző kép:

akit fejbeszúrtak egy túrabottal, és az asztronauta :-)))

Nemigen vártunk, hogy szusszanjanak, már menni is akartunk tova, hisz mi már nekiálltunk fázni. Továbbindulva világos lett, hogy ez bizony még nem az a csúcs, amit mi el akarunk érni, mivel továbbra is emelkedünk. Időnként felhősen kiláthatatlan volt minden, de voltak napos ablakok, mikor leláttunk völgyekbe, sőt a Napkorongot is megpillanthattuk.
A fiúk irigykedve kommentálták, hogy bezzeg Juditnak és nekem mily könnyű a haladásunk, mert szinte fentmaradunk a havon... Tényleg, csodálkozva lestem, hogy ahol mi havon járunk, ott a fiúk folyton beszakadnak és ki kell mászniuk... Igen örültem most súlybéli adottságomnak :-)

Meglett aztán a keresett csúcs is, egy apró táblácska állott rajta. Innen Csab és Judit karlendítéssel mutatták az irányt, s megkezdődött a bozótharcunk a törpefenyvessel, merthogy utat mi bizony nem leltünk, úgyhogy csak át a növényzeten vergődhettünk. Vergődés volt a javából, az egyszer biztos!
Csab haladt elöl. Miután a törpefenyvesből rendes fenyvesbe értünk át, Csab már nem volt sehol, s én csak egy fenéknyi csúszásnyomot láttam. No igen, ő inkább úgy döntött, hogy a mély hóban való nehézkes evickélést lecseréli vidám, fürge és hatékony seggencsúszós módszerre :-) Lassan a többiek mindannyian átvették a módszert, csak én nem - nem tudnám megmondani, miért nem, de nem éreztem hozzá affinitást itt, a fák közt.

elbűvölő téli erdő

Viszont aztán kiértünk a fák közül, ugyanis egy tarvágásos oldal volt előttünk. Én már csak azt láttam, hogy Csab fürgén szánkázik lefelé a puszta felületen. Hamarosan Judit is követte, s engem itt kapott el a csúszkálásra serkentő szellemiség :-))) Eddigre Bali és Sanyi is megérkeztek, s Balázs előttem kezdett el csúszni, én pedig a nyomában, és ajjjjjjdekirályat szánkáztunk, marha jól csúszott a placc!!!! Isssstenkirály volt, vigyorogva csúsztam, s még az időnkén előbukkanó tönkök vagy sorompóként előttünk ágáló ágak sem szegték kedvemet :-))))

Mire leértünk, Judit és Csab már egy apró patak csupasz (értsd: hótól mentes) kavicsos medrében ácsorogtak. Odagyűltünk, majd a patak mentén indultunk lefelé. Lejjebb megálltuk némi elemózsát vételezni magunkhoz (arany mazsola, csoki, szendó, Giant Bar stb.), majd irány tovább. Valahányszor hómentes részre értünk, majd' elaléltunk gyönyörűségünkben. Azt hiszem, Judit kivételével mindannyiunk bakancsa merő víz volt, kinek termálvízben áztak lábai, kinek tán csak nedvesek voltak. Minden hómentes, azaz beszakadástól és kecmergéstől mentes résznek rettentően tudtunk örülni :-)

A túra vége az lett, hogy a Hotel Barborához értünk vissza, nem pedig Certovicá-ba :-) Így Csab még előbb felhívta Csongort, hogy jöjjenek vissza a kocsival értünk Vysna Bocá-ra. Megosztottuk egymással élményeinket. Dóri, Gabi és Csongor Certovicá-ról eltúráztak a Benuska (1542 m) nevű csúcsra, de ők is letévelyedtek a helyes útról egyhelyütt, ám aztán korrigálták valami oldalban való felmászással, s így végül megvolt a csúcsélményük.

Gabi és Dóri a Benuská-n (fotó: Sándor Csongor)

A kocsinál nagy átöltözést csaptunk. Akinek igénye volt rá, igyekezett minél előbb szabadulni a tocsogós zoknitól és vizes nadrágtól. Én is ezt tettem, a levetett zoknikból kifacsartam a vizet, mielőtt bevágtam őket a kocsiba. Istenkirály érzés volt száraz zokniban lenni és vizes bakancs helyett száraz túracipőt húzni!!

Beültünk még egy kicsit a Hotel Barbora éttermébe, mely az emeleten volt. Ki evett, ki ivott, s közben ment az eszmecsere a rejtélyes nyomok hogylétéről.
Medve?
Farkas?
Emeletes farkas?
Terhes kövér farkas?
Tappancs lenyomatos túrabot? (de akkor hol vannak az ember lábnyomai...?)
Stb.
Hiába minden, még a wifire kapcsolódott okostelefonok képkeresője sem oldotta meg a vitát.
Miután a pincércsajok figyelmetlensége miatt nagy megelégedésünkre nem kellett kifizetnünk egy kávét és egy kólát, távoztunk a vendéglőből, s hazafelé vettük az irányt.

Búcsúzom a túra tanulságaival:

• a túranadrág feneke erősen ki tud bolyhosodni, ha azon csúszkálunk...
• Karrimor márkájú bakancs vásárlását nem ajánlom azoknak, akik komolyan túráznak!! 12.000 Ft-ért 1 év 2 hónapig bírta... 
• az Aldis/Lidlis, vakítóan narancsságra csodasínadrág egyetlen erénye a jólkinézősége...
• basszus, a kamáslinak tényleg van értelme, méghozzá havas túrán!!!
• a csuklón hordott, kitágult hajgumi pisilés során könnyen bele tud esni a wc-be... :-)))
• Csaba idén sem fog snowboard-ozni Balázs lomhasága miatt :-P))))
• téli túrán valóban megéri kis súlyúnak lenni!
• jégcsapokkal csak finoman az orrjárat környékén...

...És az örök dilemma:
ki volt a titokzatos nyomok gazdája, a visnabocai medvefarkasember???

Zemplén minimál

Csabbal úgy döntöttünk, hogy megejtjük első közös-kettesben-túrás hétvégénket, melynek helyszínét és túraútvonalát én voltam hivatott kiötletelni. Választásom szeretett és még kevéssé járt Zemplénünkre esett. Szerettem volna valahol a belsejében megbújó falvakban szállást találni nekünk - elbájolt a gondolat, hogy egy eldugott kis erdei faluban a falu szélén lakjunk emberektől nem háborgatva, és minden nap bejárjuk a környéket. Azonban rutintalan szálláskeresésem, a szállásügyi lehetőségek és az árak miatt ez így nem adatott meg, lett helyette remek szállásunk Sárospatakon a Vaskó Vendégházban. Ajánlom :-)

Pénteken alkonyat táján érkeztünk meg. A tulajok nem voltak otthon, de szabadon birtokba vehettük a tetőtérben lévő 3 szoba közül az egyiket. Csak felhurcoltuk a cuccokat, aztán máris indultunk a városba, hogy még a sötétség beállta előtt minél többet el tudjunk csípni belőle. Először a várhoz sétáltunk, s udvarán és parkján átballagva csak felületesen tekintettük meg bájait. 

várkert esti fényekben

Csabnak van némi helyismerete Sárospatakon, ellentétben velem. Ismert a Bodrog túlsó partján egy vendéglőt, és mivel amúgy is volt olyan vágyunk, hogy igyunk helyi bort, átsétáltunk a Bodrogon átívelő hídon, majd a folyó mentén a vendéglő felé ballagtunk. Igazán csípősen hideg volt az este... Kicsit zavart minket a kezemben lóbált kiló kenyér, valamint hogy nem éttermezéshez voltunk öltözve, de azért betértünk a vendéglőbe. Szerencsére a pincérek roppant kedvesek voltak velünk, egy asztalhoz vezettek, majd a ház borát ajánlották, úgyhogy ezt kortyolgattuk és beszélgettünk. 

Még egy kicsit sétáltunk aztán a városban, de a hideg és követelőző gyomrunk miatt kisvártatva hazafelé vettük az irányt. Otthon fincsi levest készítettünk,s faltunk Csaba szalonkájából, sonkájából s a helyben vásárolt és megsétáltatott kenyérből.

Szombaton reggeli, összemolyolás, majd indultunk. Fő célunk a Megyer-hegyi Tengerszem megtekintése akart lenni, eztán Csab javallatára Károlyfalvára sétáltunk volna pincesor nézőbe, majd jelzetlen utakon (mondjuk a Kalájka-völgyön) át visszacsámborogni terveztünk jelzett útra, aztán a Malomkő-tanösvényen szerettem volna a Király-hegy és az itt lévő királyhegyi malomkőbánya felé tenni egy kunkort, majd vissza Sárospatakra. Jó kis terv volt - azonban a körülmények hatására jelentős módosulást szenvedett :-)

A Tengerszem régi vágyam. Sok képet láttam már róla, s igen vágytam látni a saját szememmel is. A Megyer-hegy vulkanikus eredetű képződmény, melyen a XV. századtól egészen 1907-ig malomkőbánya működött. A bányászat során felgyülemlő fenékvíz eltávolítására elvezető vájatot mélyítettek, aztán a bánya felhagyása után a vájaton nem távozó víz tóként ("tengerszemként") gyűlt össze a bányába. Jelenleg kb. 4000 m2 vízfelület van itt, az információs tábla szerint a legmélyebb részen 6,5 m vastag vízoszlop van. A környék 1977 óta természetvédelmi terület.

Még mielőtt a Tengerszemhez értünk volna, is történtek események. Sárospatakon áthaladva megcsodáltuk a szép régi házakat, melyek közül némelyiken tábla is hirdette a tudnivalókat. A várost alaposan sáros földúton hagytuk el, majd egyhelyütt letértünk a hivatalos jelzett útról, s így - mint ahogy most látom - kihagytuk a Nagy-Bot-kőn lévő gejzírkúpot. Az aranyosan vicces "Tehéntánc" nevű szőlős domboldal mentén sétáltunk, s hát igencsak jólfejlett sárban haladtunk. Tudatosan egy szőlősorok közt haladó útra tértünk rövidítés okán, s közben nekivetkeztünk, mert igen jó idő kerekedett. A sor végén aztán tanakodtunk, ugyan hol is vagyunk, majd bal kéz felé indultunk, ahol a jelzett utat sejtettük. Egy édes nyuszit megriasztottunk a bozótban :-)

A piros jelzésen haladtunk felfelé egy mélyútban, közben végig olyan volt, mintha egykori épületek valahai maradványai málladoznának az út menti fák és földdombok közt. Váratlanul egy pincét leltünk, ahová kíváncsian bekukucskáltunk. Néhány méter után a pince egykor befalazott, de ma kibontott hátsó fala látszott, mely feketén ásító lukával csábított minket. Így aztán elővettük a fejlámpát, és benyomultunk a kibontott résen.
Egy hosszú és több oldaljáratos pincében leltük magunkat. Izgi volt felderíteni! Közben meleg pára gomolygott körülöttünk, s a pince tetején vízcseppek ültek.

a pincében

A pincét beszakadás zárta le. Ahogy kimentünk, 2 lánnyal találtuk szembe magunkat, s Csaba ajánlgatta nekik, hogy érdemes bemenni és körülnézni, mert igzi! De ők kihagyták.
Tovább haladtunk, s beszakadt pincejáratot leltünk még. Elgondolkodtató volt, hogy vajon mennyi pince rejtőzik a föld gyomrában itt alattunk?? Ki tudja...

Már a Tengerszem közelében jártunk, mikor észrevettem, hogy a korábban a zsebemben lévő sapim nincs sehol... Úgyhogy visszafordultam megkeresni; szerencsére hamar meglett. Ez volt egyébként a 2. sapkaelhagyásom, az elsőt a pincéből kijőve követtem el, de ott végül nem a pincében, hanem előtte az úton lett meg a sapi.

A Tengerszemnél már volt néhány ember. Kíváncsian ittam be szememmel a rég várt látványt, ám aztán végül úgy döntöttem: nyáridőben bizonyára csodaszebb az egész hely a növényzet zöldjével s a víz kékjével. Most kopasz barna fák álltak, a tó vize pedig piszkosfehéren be volt fagyva. Emellett is jelentőségteljes látványt nyújtott a Tengerszem.

a Megyer-hegyi Tengerszem

Egy táblán elolvastuk a hely geológiai és gazdasági történetét, megtekintettük a kőbe vésett egykori bányászlakot, majd a cuccot lepakolva egy sziklafal megmászását kezdtük gyakorolgatni, nyilván csak lájtosan, eszközök híján. Miután kiélvezkedtük magunkat, felmentünk a felső peremre, ahol megkerültük a bányát, és a túloldalon leereszkedtünk, hogy a fenti kép közepén látható egykori vízlevezető vájaton át a vízhez jussunk. Ez tök izgi volt, imádom az ilyen szűk, magas falú kanyonjellegű helyeket!! Csaba itt is gyakorlatozott a falon, én csak mérsékeltebben.

a vízlefolyó vájatban

 

A tó vize olyan vastagon be volt fagyva, hogy egy darabig simán rá tudtunk menni. Aztán visszafordultunk, felkapaszkodtunk újra, s most a piros jelzésen Károlyfalva felé vettük az irányt. Itt lendületesen lehetett lefelé ereszkedni, majd a Kalájka-völgy bejáratánál a patakot keresztezve egy jó dagonyás sík szakaszon át besétáltunk a faluba. Itt egyből pincesorra bukkantunk, a pincén nagyon aranyosan megbújtak a növényzet védelmében. Mint később megtudtuk: ez a faluban az alsó pincesor. 

Károlyfalva, pincék az alsó sorról

Csaba már korábban megosztotta azon tervét, hogy itt majd helyi emberek által termelt helyi bort kóstoljunk már! Most hangokat hallott a pincesort rejtő susnyából, így arra orientálódtunk. 3 embert találtunk a pincék közt, kik épp egy negyedik ember által vezetett traktort vártak. Köszöntünk nekik, s Csaba megkérdezte, tudnának-e javasolni itt valami helyet, ahol tudunk helyi bort kóstolni? Egyikük azt mondta, hogy ő megkóstoltat minket a borából, de előbb néhány betonlapon fel kell pakolni a traktor villájára. Csaba segített nekik, majd a bácsi nyomában indultunk csak helyiek által ismert ösvényen. A bácsi portájára mentünk, mert mint mondta, neki otthon háznál van a pincéje. Útközben mesélt arról, hogy gyerekkorában mennyire máshogy nézett ki az a susnyarész, amin épp áthaladtunk. Otthon előkerítette a pince kulcsát, majd leinvitált minket, s innen kezdetét vette az Időt nem ismerő, nem tudom, hányféle bort sorra kerítő kóstoló.... :-)))

Sokmindent mesélt közben a bácsi, kinek egy idő után a felesége, egy kedves néni is előkerült. Az életükről is meséltek, illetve a környék borkultúrájáról is. Megtudtuk, hogy tradicionálisan fehérboros vidék ez, és hogy a Tokaji Kereskedőház Zrt. vásárolja fel a szőlőket. De nem ám akármennyit, hanem van egy limit, hogy 1 m2-ről mennyi szőlőt vesz meg. 

S közben adagolta nekünk a bort, nekem szerencsére kisebb adagokat, mint Csabának. A hangulat egyre fokozódott :-) 

Én nem vagyok egy nagy borszaki, és a száraz bort nem is kedvelem eléggé, ám az összes kóstolt száraz bor olyannyira ízlett, hogy azt ki sem tudtam volna fejezni szóismétlés és közhelyek nélkül. Csaba próbálkozott változatosan dícsérni a borokat. A végén meggybor színesítette a palettát. Kérdésünket, hogy mivel tartozunk, persze elhárították. Így aztán egy tábla csokit adtunk nekik, hogy adják az unokának, aki épp az udvaron játszott. Kiengedtek minket az utcára, majd meleg jókívánságokkal váltunk el tőlük. 

Tántorogva megindultunk a faluban. Fergeteges jó kedvünk volt, mozgáskoordinációnk azonban már problémákba ütközött :-))) Azt tudtuk, hogy még egy pincesort meg szeretnénk nézni, úgyhogy bár a jó utcába fordultunk be, de azért egy ott ballagó nénitől útbaigazítást kértünk. Ő is annyira roppant kedves volt velünk!

Bekanyarodtunk aztán a földútra, s hamarosan már a felső pincesoron haladtunk. Igazán szép volt, igazi csinos pincesor! Sajnos fotókat nem tudok prezentálni róla, mert itt már nem igazán jutott eszembe a fényképezés... :-) Az volt a terv, hogy ha találunk olyan pincén, ahol kint van a tulaj, akkor oda még bekéretőzünk kóstolni :-)) S mit ad Isten: leltünk embereket :-))) Úgyhogy hamarosan már egy pincében álltunk pohárral a kezünkben, 2 férfi és egy nő társaságában, és folytattuk a borkóstolást :-)) Itt már hangosan hahotáztunk és sztoriztunk velük, s egy nagy pohár bort én megnyugtató biztatásukra a falon tenyésző penészeknek ajánlottam fel :-) Megtudtuk, hogy este lesz a faluban a farsangi mulatság, s ők épp azon törpölnek, milyen bort és pálinkát vigyenek. Csaba még egy kis pálinkát is kóstolt. Igazán jó fejek voltak, szimpatizáltunk velük. Utána még egy szomszédos pincébe is áthívtak minket, de én ekkor már abban az állapotban voltam, amikor a világ tökre valószerűtlen és megfoghatatlan, az Idő pedig nem múlik :-D Ebben a pincében nem is tudom, ittam-e bort, de egészen hamar ki kellett mennem a levegőre, mert forgott az egész pince :-))) Kimentem, tettem egy kört, majd már azt is nehezemre esett kitalálni, melyik pincéből is jöttem ki :-D De hamarosan jöttek a többiek is, és a helyiek próbáltak lebeszélni minket arról, hogy most így alkonyat táján és ilyen állapotban nekivágjunk a jelzetlen utaknak. Azt még végig tudtuk gondolni, hogy igazuk van ebben, így aztán elbúcsúztunk tőlük, és vissza a faluba indultunk.

Nos, innentől érdekes volt a hazáig vezető út :-D 

Két alak egymásba kapaszkodva botladozik és csúszkál a sárban...

...közben hangosan kacag és kiabál...

... időnként eltaknyol és még hangosabban kacagva fetreng egy ideig, közben egyik a másikat húzgálja fel...

... aztán egy gondolat: "ó, ha Sanyi és Balázs itt lennének, mekkora buli lenne!"...

... és egy hozzá kapcsolódó tett: "hívjuk fel Balázst, és mondjuk el neki, milyen állat lenne, ha itt lennének!"...

Úgyhogy tárcsáztam sártól maszatos ujjaimmal, és hamarosan előadtunk Balázsnak a telefonban valami zagyva-jókedvű sztorizást, miközben szegény a munkahelyén ült....... :-D Ó, Istenem, be szép is volt :-))))))))

Dagonyás utakon különösen sokat estünk-keltünk, és már valóságos varacskos disznóként festhettünk :-))) Szegény Csab egy bokorba esett, s így a homlokán több horzsolás keletkezett, valamint a szemüvegén több karc :-) :-( Aztán ahogy mentünk és mentünk, egyre jobban magunkhoz tértünk, végül már értelmesen beszélgettünk :-)) A Tengerszem mellett csak simán eldzsaltunk, aztán végig a szőlők mellett, majd be Sárospatakra. Hazaérve egyből lehámoztuk magunkról a borzalmas állapotban lévő ruházatot....

Te jó ég, azok a károlyfalvi borok...!!!

a varacskos disznók levedlett gúnyája :-))))

Zuhanyozás és átöltözés után már egészen emberinek éreztük magunkat :-) Elővettük Csab lecsóját, megmelegítettük, és istenit vacsoráztunk belőle...

Vasárnapra az volt a terv, hogy kiköltözünk, majd elindulunk Makkoshotykára, de legelébb még megállunk a sárospataki várnál, hogy nappali fényben is megtekintsük. Besétáltunk a kapun, majd a külső falat körbesétáltuk. A látványt színcsökkentett fotókkal illusztrálom:

a sárospataki vár

 

A vár egyébként múzeumként funkcionál, de mi most nem tértünk be. Így a vár történetéről sem szereztem ott helyben információkat, de ez pótolható mondjuk innen.

Makkoshotyka felé vettük az irányt, ugyanis onnan kiindulva terveztem jelzetlen utakon való, tájékozódást gyakorló kóválygást.

Ó, Makkoshotyka, 2012 júliusi csodás 4 napos Zemplénünk egyik állomása!!! (beszámoló róla a blogban) Amikor még a falu fölött letévelyedtünk a Kékről, és irdatlan susnyán átvágva vergődtünk le valahogy a faluba, majd egy kedves néni udvarában sátraztunk le... Ezeket az emlékeket ízlelgettem, s próbáltam Csabának is elmesélni :-)

Most a templom közelében parkoltunk le, megfigyeltünk egy kis ugrándozó mókuskát, majd a szép időre tekintettel nekivetkőzve indultunk el a Kéken nyugatra. Felkaptattunk az emelkedőn, majd a megfelelő helyen letérve a jelzett útról földúton haladtunk tova. Itt havon lépdeltünk, de egyébként jó idő volt. Csab figyelni kezdte a vadakat, de úgy emlékszem, nem sikerült látnunk egyet sem. 

Baktattunk, majd hamarosan a térkép által Bádeni-hídnak nevezett helyre értünk. Olyan jellegtelen híd volt, hogy így hirtelen el sem neveztem volna. Viszont a története érdekelne!

Inkább kíváncsian vártam a következő hidat, mely a druszám volt, s épp ezért terveztem felkeresni: ez volt a Diana-híd :-) Egyébként ennek történetéről sem tudok semmit, de ha esetleg valahol fellelhető, ne habozzatok szólni róla!!

No, ez már egy eléggé látványos híd volt biza: egykor fából ácsolták, s eléggé impozáns lehetett. Most romjaiban tündökölt csupán, de engem eléggé megfogott.

a Diana-híd

Diák egymás közt

Miután kellőképp körbenéztem alul-fölül-oldalt a híd maradványait, térképezni kezdtünk annak eldöntése végett, hogy merre tovább. Tervem volt még Csaba névrokonainak felderítése is, azaz a Dobos-kút, Dobos-rét és Dobos-völgy megkeresése. Ezek jópár km-rel odébb estek, s köztünk és köztük alaposan szabdalt domborzat és rengeteg erre-arra kanyargó kisebb-nagyobb utacska futott.

Hogy, hogy nem, de úgy esett, hogy Csaba felvette tájolójával a Dobos-kutat, én pedig a Kis-Som-tetőt (mert az olyan cuki kerek kis dombnak tűnt, hogy milyen jó lenne felmenni rá), de nem igazán voltunk következetesek, mert egy darabig úton haladtunk, aztán bevettük magunkat a "rengetegbe", és irányban mentünk. Aztán azt hittük, sejtjük, hogy melyik útra bukkantunk ki, úgyhogy azt a megfelelőnek ítélt helyen hagytuk el, de aztán a beazonosítottnak hitt völgyben haladva csak nem értük el azt a bizonyos utat, amit kinéztünk... Nos, az lett, hogy végül megállapítottuk, hogy nem tudjuk, hol vagyunk :-) Úgyhogy aztán azon az alapon, hogy minden lefelé futó út bizonyára a Hotyka-patak mentén futó szilárd burkolatú útba torkollik, arrafelé orientáltuk magunkat. Az út meg is lett, ám azt sajnos megintcsak nem tudtuk, az út mely kilométerszelvényében bukkantunk napvilágra, s így hogy érdemes-e még az Ilkovics-emlékmű, esetleg az Erdész-emlékmű felé északi irányba menni, vagy azok túl odébb vannak, s inkább menjünk vissza délre Makkoshotykára. Hát inkább visszaindultunk Makkoshotykára, s közben jót beszélgettünk. Az út egybefüggő tükörjég volt, úgyhogy egymásba kapaszkodtunk megcsúszás ellen.

Úgy döntöttünk, keresünk egy kávézót vagy kocsmát, hogy megkávézzunk hazaindulás előtt. Ám Makkoshotykán ilyet nem leltünk, úgyhogy betértünk Hercegkútra is, ahol egy megkérdezett helybéli is megerősítette gyanúnkat, hogy nincs ilyen jellegű építmény kerek e faluban. 

Hazafelé a 37-es út mentén leltünk egy retro vendéglőt, s ott kávéztunk-kappucsínóztunk meg.

Hát ez volt a mi kis hétvégénk története :-) Túra minimál - bor maximál :-D Élménydús volt, emlékezetes lesz :-))

Dorog túl messze van – legalábbis Mogyorósbányától a kéken haladva

Ha egyszer elkap a lendület, nincs megállás… se a túrázásban, se a blog írásban. A múlt heti csodás havas mecseki túrát követően újra mehetnékem támadt, viszont ezúttal Budapest a kiindulási pont és az OKT valamely szakasza a cél.

Úgy alakult, hogy hétvégére egyedül maradtam Budapesten, és egyéb elfoglaltság hiányában újra a túrázás mellett döntöttem. Egyértelmű volt, hogy ismét pecsétszerzés lesz a cél, már csak azt kellett eldönteni, hogy az OKT mely szakaszát válasszam. Mivel a fővárosból kiindulva keleti (bár inkább északi) irányban Visegrádig, nyugati irányban pedig Dorogig minden pecsétet begyűjtöttem már, választanom kellett, hogy merre haladjak tovább. Aztán eszembe jutott, hogy a börzsönyi szakaszra már elígérkeztem, így kizárásos alapon Dorog felé vettem az irányt.

Indulás!

A Mogyorósbánya-Dorog közötti kb. 15 km-es szakaszt néztem ki magamnak, praktikusan Mogyorósbánya felől Dorog felé haladva, mivel utóbbi helyről gyakrabban indulnak járatok a főváros felé.  

No de nem is olyan egyszerű ám eljutni Mogyorósbányára… Indulás 7:35-kor az Árpád-hídtól vonatpótló busszal, Piliscsabán átszállás vonatra, majd Dorogon felkutatva a buszmegállót, 50 perc várakozást követően lehet eldöcögni Mogyorósbányára, hogy pontban 10 órakor megkezdhessem aznapi túrámat.

Szelfi a kékkel

Dorogon előrelátóan kihasználtam a rendelkezésre álló időt, és begyűjtöttem a célállomás pecsétet a vasúti pénztárban. Érdekes módon, most egy harmadik féle pecsétet kaptam. Már volt egy szokásos dátumos-körbélyegzős MÁV-os és egy „Dorog 2511” feliratú pecsétem tavaly májusból, ezek mellé most begyűjtöttem egy szögletes MÁV-os lenyomatot is. Érdeklődtem a pénztáros hölgytől, hogy hogyan jutok el a buszmegállóba, mert nem igazán vagyok ismerős a városban, ő pedig kedvesen útbaigazított. A vasútállomásról aluljárón át lehet kijutni, melynek két kijárata van ellentétes irányba. Az alagút közepén a kék jelzés mindkét irányba mutat, és első ránézésre eléggé zavarba ejtő, hogy merre is induljon az ember. Mivel nekem a pénztáros hölgy mondta, hogy jobbra forduljak, így könnyedén vettem az akadályt. Viszont pont, amikor elfordultam, észrevettem valamit, ami megállásra késztetett. Alaposabban, és egész közelről szemügyre véve a kék jelzéseket, felfedeztem, hogy halványan a jobb oldalra mutató nyíl fölé oda van írva, hogy „Gerecse”, a bal oldali nyíl fölé pedig, hogy „Pilis”. Örömmel nyugtáztam, hogy azért mégsem hagyják kétségek között a túrázókat.

Nem túl profi, de azért megteszi

A buszmegálló nagyjából 5 perces séta után meglett, és további fél óra várakozást követően begördült a várva-várt járat: egy ócska Ikarus, melyen csak ennyi felirat díszelgett: „Mogyorós”. Miután meggyőződtem róla, hogy ez az én buszom, helyet foglaltam a barna műbőr ülések egyikén, közvetlenül egy 4 fős nyugdíjas csoport mögött. Öltözetükből és szavaikból arra következtettem, hogy ők is túrázni fognak. Miközben diszkréten megcsodáltam az egyik bácsi gyönyörű faragott végű túrabotját, akaratlanul is meghallottam, hogy péntek este álarcos farsangi bálban voltak, és mindannyian beöltöztek. Azt sajnos nem tudtam meg, hogy ki milyen maskarát öltött, viszont jót mosolyogtam a véletlen egybeesésen, mivel én is hasonló (nem nyugdíjas, hanem jelmezes) buliban vettem részt pénteken, ami annyira jól sikeredett, hogy a szombati nap pihenéssel telt, így a túrám vasárnapra tolódott. Az álmodozásomból egy hirtelen fékezés és enyhe koccanás riasztott fel: kanyarodás közben lekoccoltunk egy közlekedési táblát. Ez persze az Ikarusnak meg se kottyant, és a tábla is állva maradt, így gond nélkül folytattuk utunkat Mogyorósbányára. Az érkezés pontban 10-kor történt, majd egyből kiszúrtam egy táblát, mely a Kakukk söröző felé irányított, és melyre a biztonság kedvéért az is oda volt írva, hogy kéktúra pecséthely.

A söröző ajtaja mellett egy kis dobozban ott volt a pecsét, mely sajnos nem adott túl szép lenyomatot, de azért sejthető a felirata. Az adminisztratív dolgok letudását követően pedig meg is kezdhettem utamat, mely visszavezetett a buszmegállóhoz, majd mellette egy kis utcán haladva, a temetőt érintve, egy löszös talajba bevágódott útszakaszon hagyja el a falut. Bevallom, nem számítottam hóra, így meglepetésként ért, amikor először csak foltokban előforduló, majd rövidesen összefüggő havas útszakaszon haladhattam szikrázó napsütésben.

Rövidesen elértem a nap első látványosságát, a Kő-hegy (Kőszikla) platóját, mely a maga 297 m-es magasságával a Gerecse északkeleti tagját alkotja, alapkőzete pleisztocén édesvízi mészkő. A hegy anyaga egy korábban működött karsztforrás vizéből vált ki, majd emelkedett jelenlegi szintjére. A Kő-hegy északkeleti szélén álló várfalszerű sziklaszirteket az eróziós erők szabdalták fel, és alakították ki mai formájukat. A hegytetőről csodás kilátás nyílik a környékre: odalenn bal oldalon, a távolban a Duna szalagja kanyarog; mögötte még távolabb, a párás levegőben alig kivehetően látszik Esztergom és a Bazilika; közvetlenül velem szemben a völgyben a Tokodi-pincevölgy húzódik, távolabb maga Tokod; jobb oldalon pedig a Hegyes-kő sziklacsúcsa igyekszik eltakarni a Nagy-Getét.

Ezzel a csodás látvánnyal alig lehetett betelni, ezért úgy döntöttem, hogy a sziklán álló kereszt tövében megpihenve, némi elemózsiát veszek magamhoz, és lábamat a szédítő mélységbe lógatva, tovább gyönyörködöm a kilátásban.

Közben felfedeztem a telefonom egy új csodás funkcióját, a panorámakép készítő módot, így innentől kezdve a nap további része vad panorámázással telt.

Kilátás a Kő-hegyről

A Hegyes-kő és mögötte a Nagy-Gete lekerekített orma

Láblógatás

Szemlélődés közben odalenn felfedeztem a buszról ismerős 4 fős nyugdíjas társaságot, és feltételeztem, hogy hamarosan ők is felmásznak a Kő-hegyre, viszont én ezt már nem vártam meg, lassan szedelőzködtem, és folytattam utamat. Mielőtt végérvényesen elhagytam volna a platót, felfedeztem egy „Szeretem Magyarországot” felirattal ellátott kőhalmot, mely arra buzdítja az arra járókat, hogy újabb kődarabok hozzáadásával növeljék a kis kupacot. A felszólításnak egy aprócska kő hozzáadásával eleget tettem.

Kődomb gyarapítás

A hegyről gyorsan leereszkedve, máris a Tokodi-pincevölgy takaros szőlői és pincéi között találtam magamat. Egyúttal hódolhattam a szakmámnak is: megszemlélhettem egy szép kis kerekes kutat, és megállapítottam, hogy a kútlezárás megfelelő módon történt.

Közvetlenül a kút szomszédságában felfedeztem a következő pecsét pontomat, a Kavics-Lakot. El sem lehetett volna téveszteni, ugyanis egy valóságos kis műalkotás mutatta az irányt. Íme:

 A Kavics-Lak kerítésén egy postaládában felfedeztem az egészen egyedi pecsétet: egy kavicsra felragasztott szokásos MTSZ bélyegzőgumit, mely a „Tokodi-pincék” feliratot nyomta az igazoló füzetembe.

A pincék között haladva azon ábrándoztam, hogy milyen csodás is lenne kellemesen langyos tavaszi vagy őszi időszakban valamelyik házikó teraszán megpihenve elkortyolgatni egy pohár finom helyi bort.

A pincevölgy irányát jelző táblát elhagyva, végleg kiérek a pincék közül, és az országúton átkelve, a Hegyes-kő irányába haladok tovább.

Először a Kis-kő 264 m magas füves fennsíkjára mászok fel, ahonnan visszanézve jól látszik a Kő-hegy, előttem pedig a Hegyes-kő, távolabb a Nagy-Gete emelkedik, melyeket a mai napon még meg kell másznom. A lában alatt a Kis-kő oldalában hatalmas seb tátong: egy felhagyott kőbánya lecsupaszított falai meredeken szakadnak le a mélybe. Egy ilyen tájseb egyrészről az emberi pusztító erő legszembetűnőbb megnyilvánulása, ugyanakkor értéket is hordoz, hiszen ennek köszönhetően belepillanthatunk a „hegy gyomrába”, megismerhetjük az azt felépítő kőzeteket, és nyomokat találhatunk a múltban lejátszódott folyamatokra.

Kőbánya panoráma

A kőbánya annyira elvonta a figyelmemet, hogy a fennsíkon már nem találtam vissza az amúgy is nehezen követhető jelzett útra, mivel a jelzéseket a talajból előbukkanó kődarabokra festették, kőből pedig nem volt hiány a környéken. Keresgélés helyett inkább megcéloztam a Hegyes-kő fehér csúcsát, és ahogy sejtettem, hamarosan a kékkel is újra egymásra találtunk. Picit vacilláltam, hogy felmásszak-e a csúcsra, mivel a kék azt nem érinti, csupán elhalad a lábánál, és odafenn amúgy is egy pár, valamint három kutyájuk élvezte a napsütést, nem akartam megzavarni őket. Mire a közvetlen közelükbe értem, ők már lefelé tartottak, és a három eb egyszerre rohamozott meg simogatást kérve. A kutyafül vakargatást követően végül mégis a mászás mellett döntöttem, és nem bántam meg, mert gyönyörűséges körpanoráma tárult elém. Mivel igen erős szél fújt, nem időztem sokáig, csak felmértem, hogy merre is kell továbbmennem. Tokod irányába a kék a Hegyes-kő déli oldala mentén halad, ahonnan jól látszik annak vastagpados kifejlődésű, oldalirányba kibillent kőzetanyaga, mely a triász korszakban a Tethys-óceánban képződött, ún. dachsteini mészkő névre hallgat. A szomszédságában álló Nagy-Gete kialakulása és felépítése egészen hasonlatos a Hegyes-kőéhez.

A Hegyes-kő déli oldala

Tokodot gyorsan elértem, és ugyanilyen gyorsan el is hagytam, és megkezdhettem aznapi túrám legerőtpróbálóbb részét, a Nagy-Gete megmászását. Bevallom, egyáltalán nem esett jól ott és akkor. Kezdtem fáradni, és valahogy a közérzetem se volt a legjobb, ugyanis egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Valahol itt kezdődhetett az a megbetegedés, ami később több napra ágyhoz kötött. Már legalább 30 perce haladtam felfelé, amikor végre úgy tűnt, hogy elértem a csúcsot. Örömöm azonban hamar szertefoszlott, amikor tudatosult bennem, hogy még csak az Öreg-kőre értem fel, a Nagy-Gete csúcsa további 148 m-rel magasabban van (ezt leolvastam térképről).

Az Öreg-kő felé haladván

Nem volt mit tenni, tovább kellett menni, és itt kezdődött a szörnyűség. A Nagy-Gete nyugati gerincén rendkívül meredek, kövekkel tarkított, néhol szinte már nyaktörően kanyargós út visz a csúcs felé. Minden egyes méterért keményen meg kellett küzdenem a csúszós sárral, olvadó hóval és a saját fáradtságommal. Szinte fától-fáig tudtam haladni, mindig csak egy rövidke célt tűzve ki magam elé. Néha percekig csak pihegtem egy-egy fát ölelve. Egy alkalommal a felettem vijjogó ragadozó madár helyére keselyűket képzeltem, akik csak arra várnak, hogy lakmározhassanak üde tetememből.  De egyszer minden szörnyűség véget ér – ha csak ideiglenesen is –, ugyanis további 30 percnyi megpróbáltatást követően végre felértem. Itt megengedtem magamnak egy 20 perces pihenőt, melyet többedmagammal töltöttem a hegy legszebb kilátást nyújtó részéről. Titokban méregettem is az ott tartózkodó, nem kifejezetten túrázónak kinéző embereket, hogy miért nem tűnnek fáradtnak? Én pedig hogyhogy ennyire megszenvedtem a feljutást? Lefelé aztán megkaptam a választ: a keleti oldal rendkívül lankás, melyet egy könnyed vasárnapi séta alkalmával is fáradtság nélkül megmászhat az ember.

A Nagy-Gete csúcsa

A Nagy-Getéről lefelé gyorsan haladtam, szinte nem is érzékeltem a külvilágot, így történhetett, hogy egy helyen elvétettem a kék jelzést, és csakhamar házak között, lakott területen találtam magam. Nagyjából ilyen távolságra tippeltem Dorogot, így örömmel haladtam visszafelé az erdőbe, hogy újra ráleljek a kékre, és azt követve a megfelelő helyen lépjek be újra a lakott területre. Ekkor úgy tippeltem, hogy fél órán belül a vasútállomáson lehetek, és pont elérem a 16:13-kor induló vonatot. Közben ráleltem a kékre, és meggyorsítottam a lépteimet, azonban csak nem jutottam lakott terület közelébe, sőt úgy tűnt, hogy egyre inkább befelé haladok az erdőbe. Kezdett gyanússá válni a dolog, így elővettem a térképemet, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az imént még csak Csolnok szélső házait láttam, Dorog még legalább egy órányira van. 

Dorog szélének vélt Csolnok

Itt elkezdődött a szörnyűség második szakasza. Óriási sár, melybe szinte lépésenként bokáig merültem, csúszkálás, szerencsétlenkedés. Az amúgy egy órás utamat ez a körülmény majdnem másfél órányira duzzasztotta. Aztán jöttek a versenymotorosok, akik alaposan felmérgesítettek, mert nem érzem őket az erdőbe valónak. Végül pedig elértem Dorog szélét, ami szintén nem nyújtott túlságosan üdítő látványt az elhagyatott, romos egykori üzemépületekkel.

Nem kéknek való vidék...

Viszont innen már 20 perc alatt a vasútállomáson voltam, ahol megállapítottam, hogy bizony nagyon jól tettem, hogy reggel kértem pecsétet, mivel a pénztár mostanra zárva volt. 10 perc várakozást követően érkezett a vonat, és a reggeli útvonalon, piliscsabai buszos átszállással visszajutottam Budapestre. Útközben egyre erősebben éreztem magamon a megbetegedés jeleit, mire hazaértem, szabályosan vacogtam. Másnap reggelre láz is párosult mellé, így történhetett az, hogy ezt a beszámolót ágyban írom, amihez immár harmadik napja kötve vagyok.

Mit is írhatnék zárszóként?  A túra nagyszerűen indult, de aztán félrecsúszott valami, vélhetően bennem... A későbbiekben szeretnék még egyszer visszajönni erre a szakaszra, és felülírni a most szerzett rossz tapasztalatokat.

Végezetül jöjjön egy vidám, kicsit őszies hangulatú kép, amely az Öreg-kő megmászása közben készült, hogy mégiscsak pozitív hangnemben zárhassam soraimat.

Óbánya, a Keleti-Mecsek gyöngyszeme

A Dél-Dunántúlt beborította a hó, engem (Anett volnék) pedig oly erősen csalogatott magához a természet, hogy kénytelen voltam meghajolni akarata előtt.

Tavalyi szabadságom utolsó napjait töltve üldögéltem gyerekkori szobámban, és folyamatosan úgy éreztem, hogy menni kell ki a hóba, hegyre-völgybe, látni, érezni, megtapasztalni, pecsétet szerezni.

A Dél-dunántúli kékből még hiányzó, Bátaapáti-Kisújbánya közötti kb. 24 km hosszú szakaszt szemeltem ki magamnak teljesítésre, jöhetett a részletek kidolgozása.

Behavazódott a Kék

Számos olyan tényező merült fel, mely meg akarta hiúsítani a kis tervemet: 1.) Budapesten maradt a pecsételőfüzetem és a térképem; 2.) nem volt nálam túrafelszerelés; 3.) a mecseki kis zsákfalvakba alig vannak buszjáratok, és nekem minimum 1 átszállással kell számolnom; 4.) a szülők erősen tiltakoztak az ellen, hogy egyedül nekivágjak az útnak; 5.) legalább 30 cm hó.

Nem hagytam magam, minden problémára megoldást kellett találnom, így 1.) Anyának van Mecsek térképe, a tesómnak van saját pecsételőfüzete (természetesen nem pecsételnék bele) és hurrá, a felkeresni kívánt igazolópontok "nyalókásak"; 2.) hótaposó csizma a lábamon, kabátom van, a többi ruhát és a hátizsákot meg összekukázom az otthoni készletből (a végeredmény nem lett túl menő, de ez kit érdekel?); 3.) Óbányára el lehet buszozni 1 átszállással, tehát ez lesz a kiindulópont; 4.) bevallom, a szülők tiltakozását egy percig se tartottam komoly akadálynak; 5.) a hóhelyzet miatt nem szabad túlvállalni magam, a 24 km-ből le kell csípni.

A végeredmény: Óbánya-Kisújbánya közötti meseszép szakasz oda-vissza, így összesen 8 km az előttem álló táv, ami 30 cm hóban is teljesíthető gond nélkül 4 óra alatt (buszhoz igazodva).

Mesebeli táj

Az út eleje csak felsorolásszerűen:

• 9:12 felszállás Zombán a Bonyhád felé tartó buszra - az önmagát forma 1-es pilótának képzelő sofőr vadul száguldozva, autókat leszorítva közeledik a havas úton.
• Bonyhádon 40 perc várakozás, közben helyzetjelentés a chat-ügyileg aktív barátok felé (egyikük Tatabánya irányába vonatozva, másikuk Pécsen tartózkodva nyugtázza elkövetkező érkezésemet Baranyába)
• 10:20 begördül az állomásra az Óbánya Expressz, és minő meglepetés: kedvenc forma 1-es pilótámmal és járgányával folytatom utamat tovább. Vezetési stílusa a Mecsek havas szerpentinjein sem változik, így aki tudja, hogy milyen út vezet például Ófalura, az nem csodálkozik rajta, hogy erősen kapaszkodtam, és néha nem mertem az utat nézni.
• 11:05 érkezés Óbányára, egy idős bácsitól érdeklődöm a kocsma iránt, ő rámutat a 20 m-re álló, teljesen kocsma kinézetű épületre, bent begyűjtöm a "nyalókát", aztán indulás!

Teljesen lenyűgözve sétálok az apró település csodálatos házai között. Először az Illatosház szépségesre festett falait bámulom, aztán a szomszédjában álló Kéktúra Vendégház vonja el a figyelmemet. Kicsit később a Tulipános vendégháznál érzem, hogy kezd megfogalmazódni bennem egy gondolat, de még nem tudom, hogy mi is az pontosan. Közben elmegyek egy fazekas mester háza mellett, egy másik ház falán gyönyörű kerámia tányérokat csodálok meg, majd az utcácska végén feltűnik „Az öreg Malomhoz” címzett turistaház, vakítóan kontrasztos fehér-kék színeivel. És itt jövök rá arra, ami már percek óta motoszkált bennem: a többiek is odáig lennének ezért a faluért. Szinte hallottam Dóra lelkes felkiáltását: "Gyerekek! Ez meseszép!"

Egyik gondolat követte a másikat, és az ötlött fel bennem, hogy íme, találtam egy ideális helyet az év végi szokásos szilveszteri mókánkhoz. Minden elvárást maradéktalanul kielégít a környék: csodás aprócska falu, jobbnál jobb szálláslehetőségek és végtelen számú túraútvonal a Mecsekben keresztül-kasul. Mit gondoltok? :)

Illatosház

Kéktúra Vendégház

A faluból kiérve először a Pisztrángos-tavak mellett vezetett az utam, a tavacskákban víg csobogás jelezte, hogy lakói télen is rendkívül aktívak. Még korábban, a falu végén vidámra festett falú büfét láttam: a Falánk Pisztrángot. Erős a gyanúm, hogy a menüjéből nem hiányzik a nevét viselő hal, sokféle változatban.

A Pisztrángos-tavak egyike

A Falánk Pisztráng

Az Óbánya-Kisújbánya közötti kék szakasz végig az Öreg-patak völgyében halad, utam során több alkalommal kellett átkelnem rajta, és egyúttal tesztelnem a hótaposó csizmám vízállóságát. Ez utóbbi szerencsére jelesre vizsgázott.

A patak völgyében rengeteg elhagyatottnak látszó, a patak vizére települt egykori malom épület áll. Számos, az út mellé kihelyezett tájékoztató tábla jelzi, hogy a malmokban egyrészt hagyományos módon gabona őrléssel foglalkoztak, de mindezek mellett az üveggyártáshoz szükséges alapanyagok (pl. kvarckavics) apróra zúzása is itt történt. A környék ugyanis híres volt üvegművességéről, több nagyobb huta is működött itt. Ezeknek emléket állítva, és egyúttal egy kis gyalogtúrára invitálva az ide látogatókat, létrehozták az "Üvegesek útját", melyet végigjárva minden fontos információt megtudhatunk erről az érdekes szakmáról. Az útvonal a négy legfontosabb egykori huta helyét (Réka-völgyi huta, Óbánya, Kisújbánya, Pusztabánya) fűzi fel, és Hosszúhetényben végződik, ahol üvegkiállítást csodálhatnak meg az érdeklődők. Az "üvegesek útja" jelzését az alábbi módon tudnám legkönnyebben körülírni: fehér alapon zölddel festett fordított kereszt, a tetején egy fektetett 8-assal.

A Kék és az Üvegesek útja

Mindemellett az útszakasz természeti látványosságairól se feledkezzünk meg, hiszen itt található két egészen egyedülálló természeti kincs: a Csepegő-szikla és a Ferde-vízesés.

A Csepegő-szikla a patak jobb partján, gombaszerűen a meder fölé nyúló mésztufa képződmény, melyről több forrás által táplálva, zuhanyszerűen hullanak alá a vízcseppek. A képződmény tulajdonképpen egy pici cseppkőbarlang, hiszen a forrásvízből annak oldott anyag tartalma a felszínre bukkanáskor kicsapódik, így a tufagomba folyamatosan hízik. Téli időszakban a lecsepegő víz megfagy, és pompázatos jégcsap-csokrokat alkot.

A Csepegő-szikla téli öltözetben

A másik látványosság, a Ferde-vízesés ha lehet még jobban lenyűgözött. A jura mészkő képződményt a kréta korban fellépő vulkáni erők billentették ki ferdén eredeti helyzetéből. A dőlt lépcsőkön félig folyó, félig vízesésszerűen lezúduló víz látványa és hangja egészen egyedülálló.

A lenyűgöző Ferde-vízesés

A vízesést követően pár száz méterrel, közvetlenül a Bodzás-forrás mellett, gyönyörűséges őz ivott éppen a vízből. Kölcsönösen rácsodálkoztunk egymásra, majd én folytattam utamat az ösvényen, ő pedig hatalmas szökkenésekkel néhány pillanat alatt eltűnt a meredek partoldal tetején.

Innen már nem volt messze Kisújbánya, a falu széli házakat hamar elértem, és a patakon többször átkelve, máris a falu központjában találtam magam. Egészen kísérteties hangulata volt, mivel egyetlen lélek sem volt sehol. Határozott léptekkel utat törtem magamnak a hóban a már jól ismert kulcsosház kapujához, hogy a falon lévő dobozból megszerezzem a mai második "nyalókámat". Kétféle pecsétes matricából is lehetett választani: az egyiken a kulcsosház sziluettje, a másikon a hagyományos kéktúrás lenyomat volt. Egyébként ha röviden kellene jellemeznem Kisújbányát, az mondanám róla, hogy az a falu, ahol nincsenek új házak. Ugyanis kizárólag szép régi lakóházak sorakoztak az utcákon.

A kulcsosház Kisújbányán, falán a pecsétdobozzal

Még egy kisújbányai házikó

Időközben elkezdett szállingózni a hó is, és hamarosan gyönyörű hóesésben sétáltam visszafelé Óbányára azon az úton, ahonnan jöttem.

Egyébként az otthoni aggodalmam a hó miatt még a kezdetekkor elszállt, mivel az eredetileg kb. 30 cm-es hóba az elmúlt hétvégén szorgos túrázó talpak szép kis ösvényt tapostak, így számomra egyáltalán nem volt megerőltető lépkedni. Picit sajnáltam is utólag, hogy csak 8 km-t tettem meg, mert egyáltalán nem fáradtam el közben.

Híd az Öreg-patak felett

Már majdnem visszaértem Óbányára, amikor megpillantottam az egyetlen embert, akivel aznap a szabadban találkoztam. Rendkívül érdekes volt a megjelenése: őszülő szakállú, megtermett férfi, színes ruhába öltözve, sötétített szemüvegben. Kicsit hippi kinézete volt, nekem különösen a fülébe applikált láncos füldísz tetszett. A vállán nejlon szatyor volt, amiből kikandikált egy fél kiló kenyér, egy rúd párizsi, és további ellátmányok. Megszólított, és kérdezte, mennyit mentem ma, ugyanis látta, amikor indultam. Szó szót követett, és ezek után vagy 20 percig beszélgettünk még. Ezalatt megtudtam rengeteg érdekességet Óbányáról (például azt, hogy így télvíz idején "tűzkereket" szoktak gurítani - de erről majd még mesélek később); azt is megtudtam, hogy aktív résztvevője az Anya által pont előző nap emlegetett lángosos túrának; hogy ott lakik a patak parton az egyik "malom" házban és hogy rengeteg embert ismer a szülőfalumból, Zombáról. Végig úgy beszélgettünk, hogy nem kérdeztük meg a másik nevét, de valahogy így volt jó.

Egyik-másik ház egészen fantasztikus színekben pompázott Óbányán

  

Ezt követően rövidesen visszaértem Óbányára a buszfordulóhoz, és azon morfondíroztam, hogy mit is csináljak a rendelkezésemre álló 45 percben. Valahogy a kocsma most annyira nem vonzott, ezért örömmel fedeztem fel a falu fölé magasodó hegytetőn egy kilátót. Oda már nem vezetett kitaposott ösvény, és néhol térdig érő hóban kellett megküzdenem az amúgy elég jelentős szintemelkedéssel. Mivel nem volt kitáblázva, hogy merre is lehet feljutni, csak "érzéssel" haladtam a helyesnek vélt irányba. Már majdnem feljutottam a hegytetőre, de a kilátó valahogy nem került a szemem elé, ezért azt feltételeztem, hogy mégiscsak rossz irányba jöttem. Közben felfedeztem, hogy pont egy meredek sípálya mellett haladok, és eszembe ötlött, amit kb. 20 perccel korábban hallottam a "hippi" barátomtól: erről a hegyoldalról minden februárban legurítanak egy meggyújtott fa kereket. Ha a kerék még a patak meder előtt jobbra fordul, és az oldalára dől, akkor abban az évben bő termés várható. Ha viszont belegurul a patakba, akkor rossz lesz a termés. A tűzkerék gurítás állítólag egész kis látványossággá nőtte ki magát az elmúlt években, és sok száz embert odavonz. Viszont nekem nem volt időm tovább ezen mélázni, mivel az idővel eléggé szűkösen álltam, és kénytelen voltam visszafordulni. Lentről visszapillantva láttam, hogy mégiscsak jó volt az irány, és valószínűleg hamarosan elértem volna a kilátót, de sajnos nem volt idő alaposabban körülnézni, mert a busz hamarosan indult.

Valami hasonló lehet a látvány a kilátóból is

Azaz először érkezett, megfordult, leszállt róla egyetlen érkező utasa, és felszállt rá az egyetlen távozó utas: jómagam. Kihasználva helyzeti előnyömet, letelepedtem az első ülésre, és a kifejezetten kedves és beszédes sofőrrel végigbeszélgettem az utat Bonyhádig. Ott átszállás következett, majd irány haza Zombára!

Csodás havas élménnyel gazdagodtam, és bár nem vagyok híve a magányos túrázásnak, ez most valahogy pont így volt jó.