Dorog túl messze van – legalábbis Mogyorósbányától a kéken haladva

Ha egyszer elkap a lendület, nincs megállás… se a túrázásban, se a blog írásban. A múlt heti csodás havas mecseki túrát követően újra mehetnékem támadt, viszont ezúttal Budapest a kiindulási pont és az OKT valamely szakasza a cél.

Úgy alakult, hogy hétvégére egyedül maradtam Budapesten, és egyéb elfoglaltság hiányában újra a túrázás mellett döntöttem. Egyértelmű volt, hogy ismét pecsétszerzés lesz a cél, már csak azt kellett eldönteni, hogy az OKT mely szakaszát válasszam. Mivel a fővárosból kiindulva keleti (bár inkább északi) irányban Visegrádig, nyugati irányban pedig Dorogig minden pecsétet begyűjtöttem már, választanom kellett, hogy merre haladjak tovább. Aztán eszembe jutott, hogy a börzsönyi szakaszra már elígérkeztem, így kizárásos alapon Dorog felé vettem az irányt.

Indulás!

A Mogyorósbánya-Dorog közötti kb. 15 km-es szakaszt néztem ki magamnak, praktikusan Mogyorósbánya felől Dorog felé haladva, mivel utóbbi helyről gyakrabban indulnak járatok a főváros felé.  

No de nem is olyan egyszerű ám eljutni Mogyorósbányára… Indulás 7:35-kor az Árpád-hídtól vonatpótló busszal, Piliscsabán átszállás vonatra, majd Dorogon felkutatva a buszmegállót, 50 perc várakozást követően lehet eldöcögni Mogyorósbányára, hogy pontban 10 órakor megkezdhessem aznapi túrámat.

Szelfi a kékkel

Dorogon előrelátóan kihasználtam a rendelkezésre álló időt, és begyűjtöttem a célállomás pecsétet a vasúti pénztárban. Érdekes módon, most egy harmadik féle pecsétet kaptam. Már volt egy szokásos dátumos-körbélyegzős MÁV-os és egy „Dorog 2511” feliratú pecsétem tavaly májusból, ezek mellé most begyűjtöttem egy szögletes MÁV-os lenyomatot is. Érdeklődtem a pénztáros hölgytől, hogy hogyan jutok el a buszmegállóba, mert nem igazán vagyok ismerős a városban, ő pedig kedvesen útbaigazított. A vasútállomásról aluljárón át lehet kijutni, melynek két kijárata van ellentétes irányba. Az alagút közepén a kék jelzés mindkét irányba mutat, és első ránézésre eléggé zavarba ejtő, hogy merre is induljon az ember. Mivel nekem a pénztáros hölgy mondta, hogy jobbra forduljak, így könnyedén vettem az akadályt. Viszont pont, amikor elfordultam, észrevettem valamit, ami megállásra késztetett. Alaposabban, és egész közelről szemügyre véve a kék jelzéseket, felfedeztem, hogy halványan a jobb oldalra mutató nyíl fölé oda van írva, hogy „Gerecse”, a bal oldali nyíl fölé pedig, hogy „Pilis”. Örömmel nyugtáztam, hogy azért mégsem hagyják kétségek között a túrázókat.

Nem túl profi, de azért megteszi

A buszmegálló nagyjából 5 perces séta után meglett, és további fél óra várakozást követően begördült a várva-várt járat: egy ócska Ikarus, melyen csak ennyi felirat díszelgett: „Mogyorós”. Miután meggyőződtem róla, hogy ez az én buszom, helyet foglaltam a barna műbőr ülések egyikén, közvetlenül egy 4 fős nyugdíjas csoport mögött. Öltözetükből és szavaikból arra következtettem, hogy ők is túrázni fognak. Miközben diszkréten megcsodáltam az egyik bácsi gyönyörű faragott végű túrabotját, akaratlanul is meghallottam, hogy péntek este álarcos farsangi bálban voltak, és mindannyian beöltöztek. Azt sajnos nem tudtam meg, hogy ki milyen maskarát öltött, viszont jót mosolyogtam a véletlen egybeesésen, mivel én is hasonló (nem nyugdíjas, hanem jelmezes) buliban vettem részt pénteken, ami annyira jól sikeredett, hogy a szombati nap pihenéssel telt, így a túrám vasárnapra tolódott. Az álmodozásomból egy hirtelen fékezés és enyhe koccanás riasztott fel: kanyarodás közben lekoccoltunk egy közlekedési táblát. Ez persze az Ikarusnak meg se kottyant, és a tábla is állva maradt, így gond nélkül folytattuk utunkat Mogyorósbányára. Az érkezés pontban 10-kor történt, majd egyből kiszúrtam egy táblát, mely a Kakukk söröző felé irányított, és melyre a biztonság kedvéért az is oda volt írva, hogy kéktúra pecséthely.

A söröző ajtaja mellett egy kis dobozban ott volt a pecsét, mely sajnos nem adott túl szép lenyomatot, de azért sejthető a felirata. Az adminisztratív dolgok letudását követően pedig meg is kezdhettem utamat, mely visszavezetett a buszmegállóhoz, majd mellette egy kis utcán haladva, a temetőt érintve, egy löszös talajba bevágódott útszakaszon hagyja el a falut. Bevallom, nem számítottam hóra, így meglepetésként ért, amikor először csak foltokban előforduló, majd rövidesen összefüggő havas útszakaszon haladhattam szikrázó napsütésben.

Rövidesen elértem a nap első látványosságát, a Kő-hegy (Kőszikla) platóját, mely a maga 297 m-es magasságával a Gerecse északkeleti tagját alkotja, alapkőzete pleisztocén édesvízi mészkő. A hegy anyaga egy korábban működött karsztforrás vizéből vált ki, majd emelkedett jelenlegi szintjére. A Kő-hegy északkeleti szélén álló várfalszerű sziklaszirteket az eróziós erők szabdalták fel, és alakították ki mai formájukat. A hegytetőről csodás kilátás nyílik a környékre: odalenn bal oldalon, a távolban a Duna szalagja kanyarog; mögötte még távolabb, a párás levegőben alig kivehetően látszik Esztergom és a Bazilika; közvetlenül velem szemben a völgyben a Tokodi-pincevölgy húzódik, távolabb maga Tokod; jobb oldalon pedig a Hegyes-kő sziklacsúcsa igyekszik eltakarni a Nagy-Getét.

Ezzel a csodás látvánnyal alig lehetett betelni, ezért úgy döntöttem, hogy a sziklán álló kereszt tövében megpihenve, némi elemózsiát veszek magamhoz, és lábamat a szédítő mélységbe lógatva, tovább gyönyörködöm a kilátásban.

Közben felfedeztem a telefonom egy új csodás funkcióját, a panorámakép készítő módot, így innentől kezdve a nap további része vad panorámázással telt.

Kilátás a Kő-hegyről

A Hegyes-kő és mögötte a Nagy-Gete lekerekített orma

Láblógatás

Szemlélődés közben odalenn felfedeztem a buszról ismerős 4 fős nyugdíjas társaságot, és feltételeztem, hogy hamarosan ők is felmásznak a Kő-hegyre, viszont én ezt már nem vártam meg, lassan szedelőzködtem, és folytattam utamat. Mielőtt végérvényesen elhagytam volna a platót, felfedeztem egy „Szeretem Magyarországot” felirattal ellátott kőhalmot, mely arra buzdítja az arra járókat, hogy újabb kődarabok hozzáadásával növeljék a kis kupacot. A felszólításnak egy aprócska kő hozzáadásával eleget tettem.

Kődomb gyarapítás

A hegyről gyorsan leereszkedve, máris a Tokodi-pincevölgy takaros szőlői és pincéi között találtam magamat. Egyúttal hódolhattam a szakmámnak is: megszemlélhettem egy szép kis kerekes kutat, és megállapítottam, hogy a kútlezárás megfelelő módon történt.

Közvetlenül a kút szomszédságában felfedeztem a következő pecsét pontomat, a Kavics-Lakot. El sem lehetett volna téveszteni, ugyanis egy valóságos kis műalkotás mutatta az irányt. Íme:

 A Kavics-Lak kerítésén egy postaládában felfedeztem az egészen egyedi pecsétet: egy kavicsra felragasztott szokásos MTSZ bélyegzőgumit, mely a „Tokodi-pincék” feliratot nyomta az igazoló füzetembe.

A pincék között haladva azon ábrándoztam, hogy milyen csodás is lenne kellemesen langyos tavaszi vagy őszi időszakban valamelyik házikó teraszán megpihenve elkortyolgatni egy pohár finom helyi bort.

A pincevölgy irányát jelző táblát elhagyva, végleg kiérek a pincék közül, és az országúton átkelve, a Hegyes-kő irányába haladok tovább.

Először a Kis-kő 264 m magas füves fennsíkjára mászok fel, ahonnan visszanézve jól látszik a Kő-hegy, előttem pedig a Hegyes-kő, távolabb a Nagy-Gete emelkedik, melyeket a mai napon még meg kell másznom. A lában alatt a Kis-kő oldalában hatalmas seb tátong: egy felhagyott kőbánya lecsupaszított falai meredeken szakadnak le a mélybe. Egy ilyen tájseb egyrészről az emberi pusztító erő legszembetűnőbb megnyilvánulása, ugyanakkor értéket is hordoz, hiszen ennek köszönhetően belepillanthatunk a „hegy gyomrába”, megismerhetjük az azt felépítő kőzeteket, és nyomokat találhatunk a múltban lejátszódott folyamatokra.

Kőbánya panoráma

A kőbánya annyira elvonta a figyelmemet, hogy a fennsíkon már nem találtam vissza az amúgy is nehezen követhető jelzett útra, mivel a jelzéseket a talajból előbukkanó kődarabokra festették, kőből pedig nem volt hiány a környéken. Keresgélés helyett inkább megcéloztam a Hegyes-kő fehér csúcsát, és ahogy sejtettem, hamarosan a kékkel is újra egymásra találtunk. Picit vacilláltam, hogy felmásszak-e a csúcsra, mivel a kék azt nem érinti, csupán elhalad a lábánál, és odafenn amúgy is egy pár, valamint három kutyájuk élvezte a napsütést, nem akartam megzavarni őket. Mire a közvetlen közelükbe értem, ők már lefelé tartottak, és a három eb egyszerre rohamozott meg simogatást kérve. A kutyafül vakargatást követően végül mégis a mászás mellett döntöttem, és nem bántam meg, mert gyönyörűséges körpanoráma tárult elém. Mivel igen erős szél fújt, nem időztem sokáig, csak felmértem, hogy merre is kell továbbmennem. Tokod irányába a kék a Hegyes-kő déli oldala mentén halad, ahonnan jól látszik annak vastagpados kifejlődésű, oldalirányba kibillent kőzetanyaga, mely a triász korszakban a Tethys-óceánban képződött, ún. dachsteini mészkő névre hallgat. A szomszédságában álló Nagy-Gete kialakulása és felépítése egészen hasonlatos a Hegyes-kőéhez.

A Hegyes-kő déli oldala

Tokodot gyorsan elértem, és ugyanilyen gyorsan el is hagytam, és megkezdhettem aznapi túrám legerőtpróbálóbb részét, a Nagy-Gete megmászását. Bevallom, egyáltalán nem esett jól ott és akkor. Kezdtem fáradni, és valahogy a közérzetem se volt a legjobb, ugyanis egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Valahol itt kezdődhetett az a megbetegedés, ami később több napra ágyhoz kötött. Már legalább 30 perce haladtam felfelé, amikor végre úgy tűnt, hogy elértem a csúcsot. Örömöm azonban hamar szertefoszlott, amikor tudatosult bennem, hogy még csak az Öreg-kőre értem fel, a Nagy-Gete csúcsa további 148 m-rel magasabban van (ezt leolvastam térképről).

Az Öreg-kő felé haladván

Nem volt mit tenni, tovább kellett menni, és itt kezdődött a szörnyűség. A Nagy-Gete nyugati gerincén rendkívül meredek, kövekkel tarkított, néhol szinte már nyaktörően kanyargós út visz a csúcs felé. Minden egyes méterért keményen meg kellett küzdenem a csúszós sárral, olvadó hóval és a saját fáradtságommal. Szinte fától-fáig tudtam haladni, mindig csak egy rövidke célt tűzve ki magam elé. Néha percekig csak pihegtem egy-egy fát ölelve. Egy alkalommal a felettem vijjogó ragadozó madár helyére keselyűket képzeltem, akik csak arra várnak, hogy lakmározhassanak üde tetememből.  De egyszer minden szörnyűség véget ér – ha csak ideiglenesen is –, ugyanis további 30 percnyi megpróbáltatást követően végre felértem. Itt megengedtem magamnak egy 20 perces pihenőt, melyet többedmagammal töltöttem a hegy legszebb kilátást nyújtó részéről. Titokban méregettem is az ott tartózkodó, nem kifejezetten túrázónak kinéző embereket, hogy miért nem tűnnek fáradtnak? Én pedig hogyhogy ennyire megszenvedtem a feljutást? Lefelé aztán megkaptam a választ: a keleti oldal rendkívül lankás, melyet egy könnyed vasárnapi séta alkalmával is fáradtság nélkül megmászhat az ember.

A Nagy-Gete csúcsa

A Nagy-Getéről lefelé gyorsan haladtam, szinte nem is érzékeltem a külvilágot, így történhetett, hogy egy helyen elvétettem a kék jelzést, és csakhamar házak között, lakott területen találtam magam. Nagyjából ilyen távolságra tippeltem Dorogot, így örömmel haladtam visszafelé az erdőbe, hogy újra ráleljek a kékre, és azt követve a megfelelő helyen lépjek be újra a lakott területre. Ekkor úgy tippeltem, hogy fél órán belül a vasútállomáson lehetek, és pont elérem a 16:13-kor induló vonatot. Közben ráleltem a kékre, és meggyorsítottam a lépteimet, azonban csak nem jutottam lakott terület közelébe, sőt úgy tűnt, hogy egyre inkább befelé haladok az erdőbe. Kezdett gyanússá válni a dolog, így elővettem a térképemet, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az imént még csak Csolnok szélső házait láttam, Dorog még legalább egy órányira van. 

Dorog szélének vélt Csolnok

Itt elkezdődött a szörnyűség második szakasza. Óriási sár, melybe szinte lépésenként bokáig merültem, csúszkálás, szerencsétlenkedés. Az amúgy egy órás utamat ez a körülmény majdnem másfél órányira duzzasztotta. Aztán jöttek a versenymotorosok, akik alaposan felmérgesítettek, mert nem érzem őket az erdőbe valónak. Végül pedig elértem Dorog szélét, ami szintén nem nyújtott túlságosan üdítő látványt az elhagyatott, romos egykori üzemépületekkel.

Nem kéknek való vidék...

Viszont innen már 20 perc alatt a vasútállomáson voltam, ahol megállapítottam, hogy bizony nagyon jól tettem, hogy reggel kértem pecsétet, mivel a pénztár mostanra zárva volt. 10 perc várakozást követően érkezett a vonat, és a reggeli útvonalon, piliscsabai buszos átszállással visszajutottam Budapestre. Útközben egyre erősebben éreztem magamon a megbetegedés jeleit, mire hazaértem, szabályosan vacogtam. Másnap reggelre láz is párosult mellé, így történhetett az, hogy ezt a beszámolót ágyban írom, amihez immár harmadik napja kötve vagyok.

Mit is írhatnék zárszóként?  A túra nagyszerűen indult, de aztán félrecsúszott valami, vélhetően bennem... A későbbiekben szeretnék még egyszer visszajönni erre a szakaszra, és felülírni a most szerzett rossz tapasztalatokat.

Végezetül jöjjön egy vidám, kicsit őszies hangulatú kép, amely az Öreg-kő megmászása közben készült, hogy mégiscsak pozitív hangnemben zárhassam soraimat.

Óbánya, a Keleti-Mecsek gyöngyszeme

A Dél-Dunántúlt beborította a hó, engem (Anett volnék) pedig oly erősen csalogatott magához a természet, hogy kénytelen voltam meghajolni akarata előtt.

Tavalyi szabadságom utolsó napjait töltve üldögéltem gyerekkori szobámban, és folyamatosan úgy éreztem, hogy menni kell ki a hóba, hegyre-völgybe, látni, érezni, megtapasztalni, pecsétet szerezni.

A Dél-dunántúli kékből még hiányzó, Bátaapáti-Kisújbánya közötti kb. 24 km hosszú szakaszt szemeltem ki magamnak teljesítésre, jöhetett a részletek kidolgozása.

Behavazódott a Kék

Számos olyan tényező merült fel, mely meg akarta hiúsítani a kis tervemet: 1.) Budapesten maradt a pecsételőfüzetem és a térképem; 2.) nem volt nálam túrafelszerelés; 3.) a mecseki kis zsákfalvakba alig vannak buszjáratok, és nekem minimum 1 átszállással kell számolnom; 4.) a szülők erősen tiltakoztak az ellen, hogy egyedül nekivágjak az útnak; 5.) legalább 30 cm hó.

Nem hagytam magam, minden problémára megoldást kellett találnom, így 1.) Anyának van Mecsek térképe, a tesómnak van saját pecsételőfüzete (természetesen nem pecsételnék bele) és hurrá, a felkeresni kívánt igazolópontok "nyalókásak"; 2.) hótaposó csizma a lábamon, kabátom van, a többi ruhát és a hátizsákot meg összekukázom az otthoni készletből (a végeredmény nem lett túl menő, de ez kit érdekel?); 3.) Óbányára el lehet buszozni 1 átszállással, tehát ez lesz a kiindulópont; 4.) bevallom, a szülők tiltakozását egy percig se tartottam komoly akadálynak; 5.) a hóhelyzet miatt nem szabad túlvállalni magam, a 24 km-ből le kell csípni.

A végeredmény: Óbánya-Kisújbánya közötti meseszép szakasz oda-vissza, így összesen 8 km az előttem álló táv, ami 30 cm hóban is teljesíthető gond nélkül 4 óra alatt (buszhoz igazodva).

Mesebeli táj

Az út eleje csak felsorolásszerűen:

• 9:12 felszállás Zombán a Bonyhád felé tartó buszra - az önmagát forma 1-es pilótának képzelő sofőr vadul száguldozva, autókat leszorítva közeledik a havas úton.
• Bonyhádon 40 perc várakozás, közben helyzetjelentés a chat-ügyileg aktív barátok felé (egyikük Tatabánya irányába vonatozva, másikuk Pécsen tartózkodva nyugtázza elkövetkező érkezésemet Baranyába)
• 10:20 begördül az állomásra az Óbánya Expressz, és minő meglepetés: kedvenc forma 1-es pilótámmal és járgányával folytatom utamat tovább. Vezetési stílusa a Mecsek havas szerpentinjein sem változik, így aki tudja, hogy milyen út vezet például Ófalura, az nem csodálkozik rajta, hogy erősen kapaszkodtam, és néha nem mertem az utat nézni.
• 11:05 érkezés Óbányára, egy idős bácsitól érdeklődöm a kocsma iránt, ő rámutat a 20 m-re álló, teljesen kocsma kinézetű épületre, bent begyűjtöm a "nyalókát", aztán indulás!

Teljesen lenyűgözve sétálok az apró település csodálatos házai között. Először az Illatosház szépségesre festett falait bámulom, aztán a szomszédjában álló Kéktúra Vendégház vonja el a figyelmemet. Kicsit később a Tulipános vendégháznál érzem, hogy kezd megfogalmazódni bennem egy gondolat, de még nem tudom, hogy mi is az pontosan. Közben elmegyek egy fazekas mester háza mellett, egy másik ház falán gyönyörű kerámia tányérokat csodálok meg, majd az utcácska végén feltűnik „Az öreg Malomhoz” címzett turistaház, vakítóan kontrasztos fehér-kék színeivel. És itt jövök rá arra, ami már percek óta motoszkált bennem: a többiek is odáig lennének ezért a faluért. Szinte hallottam Dóra lelkes felkiáltását: "Gyerekek! Ez meseszép!"

Egyik gondolat követte a másikat, és az ötlött fel bennem, hogy íme, találtam egy ideális helyet az év végi szokásos szilveszteri mókánkhoz. Minden elvárást maradéktalanul kielégít a környék: csodás aprócska falu, jobbnál jobb szálláslehetőségek és végtelen számú túraútvonal a Mecsekben keresztül-kasul. Mit gondoltok? :)

Illatosház

Kéktúra Vendégház

A faluból kiérve először a Pisztrángos-tavak mellett vezetett az utam, a tavacskákban víg csobogás jelezte, hogy lakói télen is rendkívül aktívak. Még korábban, a falu végén vidámra festett falú büfét láttam: a Falánk Pisztrángot. Erős a gyanúm, hogy a menüjéből nem hiányzik a nevét viselő hal, sokféle változatban.

A Pisztrángos-tavak egyike

A Falánk Pisztráng

Az Óbánya-Kisújbánya közötti kék szakasz végig az Öreg-patak völgyében halad, utam során több alkalommal kellett átkelnem rajta, és egyúttal tesztelnem a hótaposó csizmám vízállóságát. Ez utóbbi szerencsére jelesre vizsgázott.

A patak völgyében rengeteg elhagyatottnak látszó, a patak vizére települt egykori malom épület áll. Számos, az út mellé kihelyezett tájékoztató tábla jelzi, hogy a malmokban egyrészt hagyományos módon gabona őrléssel foglalkoztak, de mindezek mellett az üveggyártáshoz szükséges alapanyagok (pl. kvarckavics) apróra zúzása is itt történt. A környék ugyanis híres volt üvegművességéről, több nagyobb huta is működött itt. Ezeknek emléket állítva, és egyúttal egy kis gyalogtúrára invitálva az ide látogatókat, létrehozták az "Üvegesek útját", melyet végigjárva minden fontos információt megtudhatunk erről az érdekes szakmáról. Az útvonal a négy legfontosabb egykori huta helyét (Réka-völgyi huta, Óbánya, Kisújbánya, Pusztabánya) fűzi fel, és Hosszúhetényben végződik, ahol üvegkiállítást csodálhatnak meg az érdeklődők. Az "üvegesek útja" jelzését az alábbi módon tudnám legkönnyebben körülírni: fehér alapon zölddel festett fordított kereszt, a tetején egy fektetett 8-assal.

A Kék és az Üvegesek útja

Mindemellett az útszakasz természeti látványosságairól se feledkezzünk meg, hiszen itt található két egészen egyedülálló természeti kincs: a Csepegő-szikla és a Ferde-vízesés.

A Csepegő-szikla a patak jobb partján, gombaszerűen a meder fölé nyúló mésztufa képződmény, melyről több forrás által táplálva, zuhanyszerűen hullanak alá a vízcseppek. A képződmény tulajdonképpen egy pici cseppkőbarlang, hiszen a forrásvízből annak oldott anyag tartalma a felszínre bukkanáskor kicsapódik, így a tufagomba folyamatosan hízik. Téli időszakban a lecsepegő víz megfagy, és pompázatos jégcsap-csokrokat alkot.

A Csepegő-szikla téli öltözetben

A másik látványosság, a Ferde-vízesés ha lehet még jobban lenyűgözött. A jura mészkő képződményt a kréta korban fellépő vulkáni erők billentették ki ferdén eredeti helyzetéből. A dőlt lépcsőkön félig folyó, félig vízesésszerűen lezúduló víz látványa és hangja egészen egyedülálló.

A lenyűgöző Ferde-vízesés

A vízesést követően pár száz méterrel, közvetlenül a Bodzás-forrás mellett, gyönyörűséges őz ivott éppen a vízből. Kölcsönösen rácsodálkoztunk egymásra, majd én folytattam utamat az ösvényen, ő pedig hatalmas szökkenésekkel néhány pillanat alatt eltűnt a meredek partoldal tetején.

Innen már nem volt messze Kisújbánya, a falu széli házakat hamar elértem, és a patakon többször átkelve, máris a falu központjában találtam magam. Egészen kísérteties hangulata volt, mivel egyetlen lélek sem volt sehol. Határozott léptekkel utat törtem magamnak a hóban a már jól ismert kulcsosház kapujához, hogy a falon lévő dobozból megszerezzem a mai második "nyalókámat". Kétféle pecsétes matricából is lehetett választani: az egyiken a kulcsosház sziluettje, a másikon a hagyományos kéktúrás lenyomat volt. Egyébként ha röviden kellene jellemeznem Kisújbányát, az mondanám róla, hogy az a falu, ahol nincsenek új házak. Ugyanis kizárólag szép régi lakóházak sorakoztak az utcákon.

A kulcsosház Kisújbányán, falán a pecsétdobozzal

Még egy kisújbányai házikó

Időközben elkezdett szállingózni a hó is, és hamarosan gyönyörű hóesésben sétáltam visszafelé Óbányára azon az úton, ahonnan jöttem.

Egyébként az otthoni aggodalmam a hó miatt még a kezdetekkor elszállt, mivel az eredetileg kb. 30 cm-es hóba az elmúlt hétvégén szorgos túrázó talpak szép kis ösvényt tapostak, így számomra egyáltalán nem volt megerőltető lépkedni. Picit sajnáltam is utólag, hogy csak 8 km-t tettem meg, mert egyáltalán nem fáradtam el közben.

Híd az Öreg-patak felett

Már majdnem visszaértem Óbányára, amikor megpillantottam az egyetlen embert, akivel aznap a szabadban találkoztam. Rendkívül érdekes volt a megjelenése: őszülő szakállú, megtermett férfi, színes ruhába öltözve, sötétített szemüvegben. Kicsit hippi kinézete volt, nekem különösen a fülébe applikált láncos füldísz tetszett. A vállán nejlon szatyor volt, amiből kikandikált egy fél kiló kenyér, egy rúd párizsi, és további ellátmányok. Megszólított, és kérdezte, mennyit mentem ma, ugyanis látta, amikor indultam. Szó szót követett, és ezek után vagy 20 percig beszélgettünk még. Ezalatt megtudtam rengeteg érdekességet Óbányáról (például azt, hogy így télvíz idején "tűzkereket" szoktak gurítani - de erről majd még mesélek később); azt is megtudtam, hogy aktív résztvevője az Anya által pont előző nap emlegetett lángosos túrának; hogy ott lakik a patak parton az egyik "malom" házban és hogy rengeteg embert ismer a szülőfalumból, Zombáról. Végig úgy beszélgettünk, hogy nem kérdeztük meg a másik nevét, de valahogy így volt jó.

Egyik-másik ház egészen fantasztikus színekben pompázott Óbányán

  

Ezt követően rövidesen visszaértem Óbányára a buszfordulóhoz, és azon morfondíroztam, hogy mit is csináljak a rendelkezésemre álló 45 percben. Valahogy a kocsma most annyira nem vonzott, ezért örömmel fedeztem fel a falu fölé magasodó hegytetőn egy kilátót. Oda már nem vezetett kitaposott ösvény, és néhol térdig érő hóban kellett megküzdenem az amúgy elég jelentős szintemelkedéssel. Mivel nem volt kitáblázva, hogy merre is lehet feljutni, csak "érzéssel" haladtam a helyesnek vélt irányba. Már majdnem feljutottam a hegytetőre, de a kilátó valahogy nem került a szemem elé, ezért azt feltételeztem, hogy mégiscsak rossz irányba jöttem. Közben felfedeztem, hogy pont egy meredek sípálya mellett haladok, és eszembe ötlött, amit kb. 20 perccel korábban hallottam a "hippi" barátomtól: erről a hegyoldalról minden februárban legurítanak egy meggyújtott fa kereket. Ha a kerék még a patak meder előtt jobbra fordul, és az oldalára dől, akkor abban az évben bő termés várható. Ha viszont belegurul a patakba, akkor rossz lesz a termés. A tűzkerék gurítás állítólag egész kis látványossággá nőtte ki magát az elmúlt években, és sok száz embert odavonz. Viszont nekem nem volt időm tovább ezen mélázni, mivel az idővel eléggé szűkösen álltam, és kénytelen voltam visszafordulni. Lentről visszapillantva láttam, hogy mégiscsak jó volt az irány, és valószínűleg hamarosan elértem volna a kilátót, de sajnos nem volt idő alaposabban körülnézni, mert a busz hamarosan indult.

Valami hasonló lehet a látvány a kilátóból is

Azaz először érkezett, megfordult, leszállt róla egyetlen érkező utasa, és felszállt rá az egyetlen távozó utas: jómagam. Kihasználva helyzeti előnyömet, letelepedtem az első ülésre, és a kifejezetten kedves és beszédes sofőrrel végigbeszélgettem az utat Bonyhádig. Ott átszállás következett, majd irány haza Zombára!

Csodás havas élménnyel gazdagodtam, és bár nem vagyok híve a magányos túrázásnak, ez most valahogy pont így volt jó.

Chopok x 2 - Két napos téli túra az Alacsony-Tátrában

A 2015-ös év első Porszemes túrája az Alacsony-Tátrában, a Chopok nevű csúcson és annak környékén találta csapatunkat, melynek tagjai valának ez alkalommal: Csab, Balázs, Zsolti, SanyiBarbapapi és Dija nevezetű személyem. Igazi téli havas túrára készültünk hótalppal, hágóvassal, hólapáttal és lavina jeladó-vevővel.

Kiutazásunk január 31-én, szombat nagyonhajnalban terveződött Hévízgyörkről Balázs autójával. A nagyonhajnali indulás inkább hajnaliba csapott át, de így is tartósan sötétben utaztunk még jó darabig. Elviekben 3 óra alatt ki lehet érni, s így jó lett volna már 9 felé nekiindulni a túrának. Ez az időpont azonban jelentős csúszást szenvedett több okból kifolyólag, úgymint.

Már javában Szlovákiában jártunk, amikor is egyre többször találkoztunk azzal a jelenséggel, hogy a vastag hóréteg alatt roskadozó, út fölé hajló fák az útra szakadtak, vagy út menti fák dőltek az útra. Volt, hogy emiatt a forgalmat is megállították, de volt, hogy pusztán nekünk kellett útra dőlt fákat kerülgetve óvakodni, mely Csab száguldását jelentősen visszavetette. Mindez csodafehér tájon zajlott, úgyhogy gyönyörűséges volt!

szép helyen álltunk meg pisilni :-) (fotó: Kerekes Zsolti)

Már nem jártunk messze Trangoskától, a kiszemelt parkolótól a hegy alatt, ahol hagyni kívántuk az autót. Ide egy vékony, patakvölgyben felfelé kígyózó út vezetett, mely most jelentős autósforgalmat bonyolított, mivel sokan igyekeztek síelni, snowboardozni a hegyre. A felfelé igyekvő autóknak hol volt, hol nem volt hóláncuk. Mi téli gumiban nyomtuk, és szépen haladtunk is volna tartósan felfelé, ha nem lett volna szükség időről időre a megállásra a szembe jövő autók miatt. Közben az útszélen autók álltak és szerelték fel a hóláncot. Nagy össznépi hóban evickélős mulatság volt.

Épp jól haladhattunk volna, de az előttünk megálló sor miatt kényszerűségből mi sem tehettünk mást, minthogy lehúzódtunk az útszélre, s Balázs előkotorta a hóláncokat. Kezdetét vette a hosszadalmas hóláncos szenvedés :-))) Lánczörgés, vitázás, cigifüst, gengszter rap, napszemcsi, másik kocsik hórukkolással való megtolása, kocsi körül kacagva kergetőzés, hóba ugrás és hóba belevágás, miközben Sanyi keservesen izzadt a láncokkal - bizony szép, vidám időtöltés volt :-) Ám egyszer csak azt vettük észre, hogy már csak mi maradtunk ott... Felkerültek a láncok, de az egyiket hamar le is dobta a kerék, úgyhogy újra kellett szerelni. Nagy nehezen azért meglett, s óvakodva nekiindultunk felfelé. Kicsit kattog a jobb oldali, sebaj, csak' kitart! Így értünk fel a parkolóba végre.

a látványunk a parkolóból

Mire aztán az átöltözési és felszerelkezési ceremónia is lezajlott, 11 óra lett... Tervünktől így el kellett állnunk időhiány okán, s a Chopok nevű csúcsot vettük célba (2023 m), mellőzve most a Dumbier (Gyömbér) csúcs megjárását. Sípálya szélében kezdtünk felfelé nyomulni, s igen hamar nekiállt melegünk lenni... Egy platóra felérve kicsit neki is vetkőztünk, s volt, aki hótalpat, volt, aki hágóvasat magára véve haladtunk tova, miközben nem feledtünk el időről időre hátranézni s csodáli a kitárulkozó tájképet....

(fotó: Kerekes Zsolti)

Szétszakadoztunk, s az épp aktuális sípálya tetején vártuk be egymást, miközben a síelőket szemléztük. Kis csoki(-szotyi-ropi) + meleg tea, aztán a közeli Kosodrevina ház felé indultunk el - a legnagyobb szűzhavon át. Mélyen beleszakadva nehézkesen és időigényesen evickéltünk.
A ház mellett Sanyi a hótalpakon elöl nekivágott a hónak, Balázs és Zsolti követték. Csabbal addig néztük őket, bizonytalanul, hogy lehet nem erre kellene menni. Sanyiék is erre jutottak, s visszafordultak. Megtárgyaltuk, hogy a felvonó nyomvonalán, azaz alatta vágunk neki a csúcs felé vezető emelkedőnek, úgyhogy arra vettük az irányt.

(fotó: Kerekes Zsolti)

S nekivágtunk vala. Itt aztán lehetett gyakorolni az elöl haladás során adódó nyomtaposási feladatot. Kipróbáltam, és mondhatom, jó kis edzés combra és kitartásra! A mély hóban ugyanis az elöl haladón kívül mindenki másnak az a könnyebbség, hogy már meglévő nyomba léphet.
Közben Sanyi és Balázs egyre inkább elmaradtak, majd már nem is láttam őket. Gondoltuk, hogy visszafordultak, mi viszont mentünk tovább. Balázs később elmesélt egy árokba nyakig hóba szakadós sztorit, mely szerintem egy roppant érdekes tapasztalás és legjobb lenne itt is rögzíteni, úgyhogy megpróbálom tőle megszerezni az élmény leírását :-)

Egyre feljebb érve hűlt a levegő, és feltámadt a szél. Még lent a parkolónál volt egy tábla, mely a csúcsra -12 fokot ígért. Csab végig nem húzott kesztyűt, és később láttam, hogy kézfeje "besünösödött", azaz a szőröket fehér dérburkolat lepte be :-) Eléggé lefagyott a keze...

Zsolti elhaladott előre, mi pedig egymás nyomdokában ballagtunk, pontosabban én Csab nyomdokaiban. Egyre kevesebbet beszéltünk, mivel egyre inkább fogyott az energiánk. Délután volt, s én ma még csak egy szendvicset ettem, ám Csab még annyit sem. Inni roppant keveset ittunk, úgyhogy ki is voltunk tikkadva, én pedig úgy éreztem, ha nem érünk mindjárt fel a csúcsra, s ott nem állok neki gyorsan enni, menten összeesek, mert elfogy az energiám... 

Ám egyre inkább felhőben mentünk, s a csúcs sem akart előtűnni. Minden lankásabb rész után már azt vártam, hol lesz vége a felvonónak, hisz ott a csúcs. Közben a felhők jöttek-mentek, időnként kitisztult a látóhatár. Ilyenkor sasoltunk előre bőszen. Fázásom is egyre inkább gyötört... Rossz volt nézni, ahogy Csab többször szakadt bele vissza ugyanabba a nyomba, és mindig újra és újra erőt kellett gyűjtenie, hogy kiküzdje magát onnan...

Aztán végre feltűnt egy épület sarka, majd a többi része is. Végre, felérünk!! Zsolti lőtte rólunk az alábbi fotót, szerintem állat, tiszta sarkvidéki expedíció-feelingje van :-)))

Scott kapitány és hű követője :-) (fotó: Kerekes Zsolti)

Szóval, rohadtul kimerülve értünk fel. A ház környéke nyüzsgött az élénk síelőktől, mindenfelé lécek és snowboard-ok voltak a hóba szurkodva. Rövid úton tisztáztuk, hogy azonnal bemegyünk a menházba. Ez volt a Kamenna chata kb. 2000 m-es magasságban. A ház egyébként durván be volt havazódva, mintha tejszínhabba és habcsókba lenne burkolva :-) De én ezt akkor alig vettem észre kimerültségemben.

a Kamenna chata (fotó: Kerekes Zsolti)

Határozottan benyomultunk a házba. Ami odabent fogadott minket, az tömény heringeffektus volt: eleve alig fértünk be, ülőhely az nyilván nemigen volt, nyüzsgő hangzavar, a pult előtt millióegy ember várakozott, hogy kikérje az éltető élelmet és italt... Letojtuk, olyan fáradtak voltunk. Fal mellé állítottuk a zsákokat, és egy pad csücskére rogytunk. Zsolti nem bírta sokáig odabent, a tömegundor gyorsan erőt vett rajta, úgyhogy ő kiment az előtérbe. De mi Csabbal olyan fáradtak voltunk, hogy elég jól figyelmen kívül tudtuk hagyni a zavaró humán tényezőt, és én élveztem az ülő pozíciót, a mérsékelt meleget, majd hamarosan az előcsomagolt meleg teát, szendvicset és csokit is. 

Nos, negyed 4 volt, mire a menházba értünk, és 4-ig engedtük meg magunknak, hogy ott hesszeljünk. Akkor azonban a sötétedére való tekintettel el kellett indulnunk lefelé. Zsolti már korábban lelépett. Erőt vettünk magunkon, felszedelőzködtünk és kimentünk.

Nagy felhőség, enyhe szürkület és masszív hideg fogadott. Úgy döntöttünk, hogy a lefelé útra mi is felvesszük a hótalpakat, de mire felszereltem magamra, már szétfagytam. 

Botladozva nekiindultunk. A kézujjaim és lábujjaim jó szokásuk szerint alig érezhetőre fagytak, s én megintcsak reménykedtem abban, hogy a mozgás majd felserkenti bennük a jótékony vérkeringést. Ez idővel valóban meg is történt, a kézujjaimba maradéktalanul visszatért a vér, a lábujjaimba pedig annyira, amennyire az elázott bakancs engedte. Én ezzel is elégedett voltam.

Ahogy felmelegedtem, a kedvem is jobb lett. Jóízűeket botlottunk a hótalpakban, s idővel már káromoltuk őket rendesen, mivel rohadtul nem bírtunk bennük menni :-) Aztán jókat kacagtunk egymáson, micsoda szépséges balettmozdulatsort adtunk elő, valahányszor beszorult a hóba a hótalp, vagy megbotlottunk saját magunkban, elvesztettük az egyensúlyunkat, vagy épp térdig szakadtunk a hóba, aztán alig bírtuk kirángatni a böszme hótalpakat, a mozdulatsort pedig különféle elesésekkel zártuk - szóval azt kell mondanom, egyedi és megismételhetetlen produkció volt :-))) Így haladtunk lefelé. Közben Csab konkrétan meggyűlölte a hótalpat, s szerintem titkos terveket szőtt a világ összes hótalpának megsemmisítésére :-)))))) Én megálltam ott, hogy nekem a hótalp nem barátom. Kész.

Eznapi hótalpas előadásomat egy különleges produkcióval zártam, melyet senki nem látott :-D Orraestem, és hosszú perceken át nem bírtam talpra vergődni, hol jobbra, hol balra hasaltam el, majd már a hátamon fekve fejjel előre csúsztam. Valahogy aztán megfordultam, de most meg orral előre csúszva túrtam a havat, majd a seggem a magasba emelve mint egy kukac próbáltam felkelni, de már-már feladtam, annyira nem akart összejönni :-D Csab mindebből semmit nem látott, mert közben előrébbhaladt, úgyhogy egyedül kuncogtam magamon :-)) Valahogy aztán két lábra álltam (én, az előember), de már alig vártam, hogy a Kosodrevina ház mellett letépjem magamról a hótalpakat, s jó messze hajítsam........

Azt a megkönnyebbülést, melyet a hótalpak magunkról való eltávolítása idézett elő bennünk, nehéz szavakba foglalni... Csab a többieket keresve bekukkantott a házba, de mivel nem voltak ott, gyorsan indultunk tovább az egyre masszívabb szürkületben lefelé. A sípályákon már csak elvétve suhant el 1-1 fejlámpás árny, úgyhogy egészen a magunkénak éreztük a csúszkapályát. Olyannyira, hogy fenékre ülve ujjongva csúszkáltunk lefelé, és mivel tök jó lejtése volt, egész hosszúakat tudtunk csúszni :-)))
Aztán megláttuk végre azt a gépet is, mely a sípályákat egyengeti: ez a ratrak nevű szörnyeteg. Micsoda hatásos megjelenés volt: a sötét sípályán fentről érkezik egy hatalmas reflektorokkal felszerelt szokatlan kinézetű monster, mely lánctalpakon surran, és csíkosra keni a pályát :-))) A ratrak által szűzre egyengetett terepen elsőként a mi lábunk hagyott nyomot :-))))

Toronyiránt közelítettük a parkolót, melyet már majdnem teljes sötétségben értünk el. A többiek már mind a kocsi mellett dekkoltak, úgyhogy gyorsan bemálháztuk a holmit és magunkat, s elindultunk Myto település felé, ahol is foglalt szállásunk volt az Encian Panzioban.

Sanyi a nyelvtudásával hamar szót értett a szállásadó nénivel, aki szlovák mellett angolul is kommunikált. Elfoglaltuk szobáinkat, Sanyi főzött nekünk a szobában gázfőzőn vacsit: levest és szalonnás babos konzervet :-) Igazán jól estek. Lementünk aztán még inni egy-egy csupor bort, meg beszélgetni kicsit, aztán forró fürdőket véve szunnyadni tértünk.

Reggel 6-kor volt ébresztő, hogy a házinéni által fél 8-kor szervírozott reggelit már indulásra kész állapotban fogyasszuk el. Ragyogó égboltra, szép hóra és hatalmas jégcsapokra virradtunk.

a szállásunk Myto-n (fotó: Kerekes Zsolti)

Reggeli előtt még átnéztük a kézműves portékákat, amiket a panzióban eladásra kínáltak. Csupa jó dolgok voltak: bögrék változatos forma- és színvilágban, kerámia apróságok, kézműves ékszerek, pólók, teafüvek, tányérok stb. Zsolti már előző nap vásárolt kedvesének holmit, de most Csab és én is elcsábultunk 1-1 begrére. Fotó majd a beszámoló végén :-) Hozzáteszem: minden olcsóbb volt, mint itthon nálunk a kézműves vásárokban!!

Nekem nagyon jól esett a reggeli: sajt, felvágott, vajas kenyér, müzli, tea és kávé. Energiaügyileg felszerelkezve búcsúztunk el az Enciántól, s újra a tegnapi parkoló felé vettük az irányt. Más kiindulópontot a túrára rövid úton nem értünk el a közelben ugyanis.
Mivel ma relatív korán indultunk, nem találkoztunk újra a tegnapi rengeteg autóssal, így ma hólánc nélkül is lendületesen fel tudtunk hajtani a parkolóba. Csodálatos napsütésben szikrázott az egész táj!

csodareggel a Chopok alatt

Mára azt terveltük ki, hogy másik sípályák mentén törünk a magasba, teszünk egy pici kitérőt a Derese nevű csúcsra (2003 m), majd a gerincen átballagunk újra a Chopokra. Gyakorlatilag Trangoskáról 1 napos túrával 3 csúcs érhető el: a Dumbier (Gyömbér), a Chopok és a Derese. Nagy vágyunk, a Gyömbér most sajnos nem fért bele időhiány okán (szombaton a késői indulás és a korai sötétedés miatt, vasárnap pedig az időben való hazaindulás kényszere miatt), így maradt a másik két csúcs.

Egy darabig fák között haladtunk felfelé, majd rátértünk egy sípálya szélére, és onnantól sípályák oldalában túráztunk. Időnként sítúrázók haladtak el mellettünk, s bizony mondom, hogy ez még egy nagyszerű tevékenység lehet! Feltúrázol a magad erejéből a hegyre (nem pedig kényelmesen egy felvonó viszi fel a segged), majd pedig lehasítasz a sítalpakon..... Egy a hiányosságom: hogy még életemben nem volt sítalp a lábamon :-)))) De ami késik, ugyebár, nem feltétlenül marad el :-)
Némely síelőt és snowboard-ozót hódolattal bámultunk: a vérprofik óriási hófelhőt felverve ezerrel és magabiztosan száguldottak lefelé. Volt, aki háttal siklott...!
Ma hólapátokat is vittünk magunkkal, mivel el akartuk ásni egymást, azaz ki akartuk próbálni, milyen érzés hó által eltemetve lenni.

Egyre magasabbra törve visszabámészkodva egyre szebb és szebb látvány várt ránk. Meg-megálltunk szusszanni, nekivetkőztünk, hó alatt megbúvó csörgedező patakot csodáltunk vagy épp mókáztunk... Néhány életkép:

Csab és én (fotó: Kerekes Zsolti)

Bali és Sanyi (fotó: Kerekes Zsolti)

a "Badacsony" :-)))

Balázs megteázik (fotó: Kerekes Zsolti)

(fotó: Kerekes Zsolti)

Megint szétszakadozott a csapat. Mint később kiderült: Zsolti fájlalni kezdte a térdét, mely egy múlt hétvégi túrán kezdett rakoncátlankodni. Sanyi és Balázs kényelmesebb tempóban haladtak.
Csabbal hamarosan rátértünk egy cikk-cakkos pályára. Kimelegedve, beszélgetve, a tájat csodálva és önnön mozgásunkban örömködve haladtunk. Csodás szakasz volt......

Ritkás lábnyomok vezettek a Derese csúcs felé, úgyhogy mi is elhagytuk a sípályát, és zömében szűz havas terepre tértünk. Csab saját utat akart törni, így ő keményen dolgozott, én pedig kényelmesre vettem, és a nyomaiban haladtam. Közben teljesen fel kellett öltöznöm, mert itt most már megint hideg kezdett lenni igencsak. Kabát, kesztyű, sapi és kapucni is felkerült.
A csúcs közelében egy platóra felérve csodáltuk kicsit a tájat. Én már megint megéheztem, és a gondolataim sokszor már a Chopok felé jártak, ugyanis ott terveztünk enni.
Konkrétan a Derese csúcsra nem mentünk fel, az még egy csöppet odébb lett volna. Ugyanakkor ez volt az a pont, ahonnan először sikerült meglátnunk a Magas-Tátra hóval lepett fenséges vonulatát, mely mindig rabul ejt földöntúli szépségével!!

a magasságos Magas-Tátra vonulata...

Nem sokat időztünk itt, elég hideg volt, éhes is voltam, és úgy gondoltuk, a többiek nem akarnak majd ide kitérőt tenni, úgyhogy indultunk is vissza a fő csapásra, hogy a csapat újra egymásra találjon. Nagyjából egyszerre értünk mind oda, s együtt mentünk tovább. Balázzsal és Csabbal egy darabig a kevésbé kijárt gerincúton haladtunk, nem pedig a síúton, de aztán mi is letértünk. Balázs hótalpakban nyomta, és valami elvetemülten veszett módon trappolt benne, jókat mulattunk rajt :-D

Itt láttam először olyat, hogy emberek paplanernyőre kötve sítalpakban nyomták. Egy ilyen ember próbált elindulni a széles sícsapáson, azt hiszem, elég macerás művelet lehet ez, mert egy másik ember próbálta rendezgetni a hátán az ernyőt hozzá rögzítő zsinórok kavalkádját. Többször kellett elindulnia, mert ha a levegő nem kapott bele kellőképp az ernyőbe, akkor meg kellett állni, s megint igazgatni a dolgokat... Azt hiszem, roppant adrenalindús mulatság lehet, ugyanakkor roppant macerás is...

Ezen a szakaszon (a Derese és a Chopok közötti úton) jelentős népvándorlás folyt: gyalogtúrázók, sítúrázók, síelők, paplanernyős síelők (ezt a fajta tevékenységet nem tudom, hogy hívják hivatalosan). Hamarosan ott voltunk a Chopokon lévő sífelvonó állomásnál. Csaba hamar elvontul arra az oldalra, ahonnan a legjobb rálátás kínálkozott a Magas-Tátra vonulatára, Zsolti fényképezett, Sanyi és Balázs a felszerelésüket igazgatták, én pedig kívánságra fotóztam, nézelődtem, várakoztam és beszélgettem.

Balázs, az eszkimó

tejszínhabos mézeskalács-ház (fotó: Kerekes Zsolti)

Átbaktattunk mi is oda, ahol Csab heverészett a hóban, és nekiálltunk mindenféle kaját elővenni és felfalni, miközben hol a Magas-Tátrában gyönyörködtünk, hol pedig Zsoltiban, aki fejjel előre le akart bucskázni a szakadékba :-))) Ettünk paradiót, puffasztott rizses csokit, lekvárt, sajtot, és még nem tudom, szóval mindent, ami csak előkerült. Közben nekem az ujjaim annyira le voltak fagyva, hogy most igazán nem vehettem ki a kezem a kesztyűből, így viszont kb. semmit nem tudtam kibontani vagy szétszedni, de hála a túratársaknak, meg lettem etetve :-)

Zsolti (fotó: Dobos Csaba)

a Magas-Tátra csúcsai (fotó: Kerekes Zsolti)

szieszta a Chopokon (fotó: Kerekes Zsolti)

Most is láthattuk, hogy maga a Chopok csúcs valójában még egy puklival odébb magasodik fölénk. De egyikünk sem érezte annyira motiváltnak magát, hogy oda felhágjunk, úgyhogy mikor már eléggé fázott mindenki, inkább elindultunk vissza lefelé, amerre jöttünk.
Nem sokat haladtunk azonban a széles síúton, mivel felmerült, hogy vágjuk le a cikk-cakk utat a szűzhavon át. Zsolti és Csab is nagy örömmel vetődtek rá a lejtőre, s mi többiek is követtük őket. A térdig-combközépig való hóba szakadás általános jelenség volt, úgyhogy különösebben nem hasítottunk. Közben Balázs pisztáciával örvendeztetett meg minket.

idefenn (fotó: Kerekes Zsolti)

Zsolti nagyon víg volt lefelé, a térde már nem fájt, és nagyon élvezte a szép havas terepet.
Egyhelyütt megálltunk és vastag szűzhóval borított helyre húzódtunk. Megleltük ugyanis lavinagyakorlatozásunk színterét. Itt akartuk kipróbálni azt, milyen érzés, ha hó temeti maga alá az embert. Én már itthon jeleztem, hogy én ezt majd ki akartam próbálni, meg akarom tapasztalni, úgyhogy most én voltam az első személy, akinek egy hólapáttal meg kellett ásni a saját sírját :-) Buzgón neki is láttam, ám embernyi mély nem volt a hó, így végül derekamnál derékszögben megtörve bújtam be az odúmba, fejjel előre. Azonnal nekiálltak betemetni, nem kíméltek, alaposan leápolták a hátam, mindenhová buzgón tömörítették a havat. Én még épphogy csak tapasztalni kezdtem az érzést, mikor lábaimat megragadva kirántottak a hó alól... Csodálkozva néztem rájuk, hogy de hát miért szedtek máris ki...? Mire ők: merthogy mozgattam mindkét lábamat! Az volt ugyanis a jel, hogy húzzanak ki. Én meg csak hápogtam, ugyanis észre sem vettem, hogy mozgattam a lábaimat. Rögvest kértem, hogy temessenek be újra, hisz így még mintha mi sem történt volna. Úgyhogy ástam egy másik odút, s megint nekiálltak betemetni. Itt már volt mit tapasztalni, érzékelni: éreztem a temetés alaposságát, ahogy az oldalamhoz is gondosat odatömködték a havat. Éreztem, ahogy valaki végiggyalogolt a hátamon :-) Éreztem azt, ahogy egyre gyorsabban lélegzek apró üregemben. Éreztem, ahogy a levegővételnél a testem kitágul és nekifeszül szűk odúm hófalának... Várakoztam egy darabig, s ezeket érzékeltem, majd jeleztem a lábaimmal, mire egy-kettőre kint voltam a hó alól.
Ugyan ez még csak egyetlen próba volt, de azt hiszem, irtó szar lehet lavina által eltemetve lenni......

Utánam Balázs következett, ő ásott magának odút. Nagy megelégedettséggel temettem, tapostam a hátát :-)) Ő jó sokáig elvolt az üregben, majd jelzett, mire Sanyi és Csab megragadták a jobb lábát, Zsolti meg a balt, és húzni kezdték. Én még lőttem 2 fotót, aztán mikor kisebb pánik kezdett kitörni amiatt, hogy Balázs nem indul meg ki a hó alól, Zsolti mellé lépve én is húzni kezdtem a bal lábát. Igazán nehéz volt, fogást szinte csak a nadrágon találtam, és azt hittem, letépjük róla a gatyát, ő meg ott marad a hó alatt. Húztuk mint atom, s végül kijött...

kirántva (fotó: Kerekes Zsolti)

Balázs vackot készít magának

hóóó-rukk!

Az eltemetés során megélt élményekről beszélgetve indultunk tovább lefelé. Zsolti elhaladott, magában emésztette a történteket. Csaba egyszer csak Sanyi ötlete nyomán hólapátra pattant, és hangosan örömködve szánkázott alá. Mi hárman eszmecserébe bonyolódva baktattunk. 

A kocsihoz érve bepakoltunk, át-le-felöltöztünk, majd most én telepedtem a kormányhoz, s indultunk hazafelé. Csab vállalta, hogy hátul középre ül, de igen megszenvedte a dolgot, mivel hármuk vállai nem fértek el egyvonalban, így hol Csab utazott előre dőlve egy darabig, hol pedig Sanyi vagy Zsolti :-) 

Besztercebányán még betértünk egy áruházba, mivel én szerettem volna Tátrateát vinni haza. Vettünk még innivalót és rágcsát, aztán kint a kocsiban hosszan (és változatos türelemmel) várakoztunk Barbapapinkra, aki ráérősen vásárolt :-) Mikor végre előkerült, indultunk, ő pedig finom katonákat adagolt számunkra a most vásárolt friss kenyérből és Csab szalonnájából. Hú, de jó volt... :-)

Fenekeket szétülve, és ki-ki a saját megélt élményeivel gazdagodva értünk haza. Fiúk, ez szuper volt, igen szeretek veletek lenni!!! :-)

Búcsúzom a bögrékről és a Tátrateáról szóló képpel:

Avar Kupa, a tájékozódási túraverseny

A Kékes Turista Egyesület szokta volt rendezni a Mátrában az Avar Kupát, mely egy tájékozódási túraverseny. Én most Porszemes csapatunk révén kerültem képbe, ők ugyanis már több ízben részt vettek eme versenyen, s most végre én is velük. Úgyhogy november 15-én reggel felkerekedtünk, és 2 autóval nekivágtunk a Mátra lábához vezető útnak.

Valóban csak a Mátra lábáig mentünk, ugyanis a rajt Mátrafüreden volt, s maga a versenypálya sem túl messzire: kicsit délebbre, a Pipis-hegyen (389 m) és környékén. Mi végülis 3 csapattá váltunk, s úgy neveztünk: Judit, Réka, Feri és én alkottuk a (stílszerűen) Porszem csapatot, Csaba indult egyénileg, mondván, hogy ő most magában akar futni, Gabi és Csongor pedig az életben és a versenyen is egy csapatot alkotva indultak el. 

A szabályok röviden: 2,5 óra alatt be kellett járni a pálya minél nagyobb részét, azaz minél több pontot kellett megkeresni, s ezáltal minél nagyobb pontszámot gyűjteni. Sajnos roppant felületesen vetettünk csak néhány ide-oda repdeső pillantást az 1 oldalas menetutasításra, s így számot fontos momentum elkerülte figyelmünket, mely később megbosszulta magát...

tájfutó térképünk (kiadja: Tájoló Alapítvány)

 Megkaptuk a helyszínről készült tájfutó térképet, a mezei juharról szóló totót, a pályautasítást, s már indultunk is a célhoz, mely a kisvasút sínjén volt. Itt némi törpölést követően a 9-es pont felé indultunk, mely a sín közelében, attól kissé bal kéz felől helyezkedett el. Ez számozott pont volt, ami azt jelentette, hogy egy a papíron szereplő kérdésre a helyszínen látottak alapján kell válaszolni. Égre-földre kerestük a pontot jelző bóját, de nem találtuk, s így elbizonytalankodtunk ott egy ideig. Aztán úgy döntöttünk, hogy valószínűleg itt nincs bója, a kérdést pedig megválaszoltuk egy helyszínen talált betonalakzatból kiálló vasak számával. (Most nézem: a térkép köves gödröt jelöl itt.)

A sportpálya mellett elhelyezkedő 7-es pont felé indultunk, mely fekete x-szel valami emberi kéz alkotta objektumot ígért. A betonozott pálya sarka és a közeli ház között nagyjából félúton beazonosítottunk egy tűzrakóhelyet, majd indultunk is tova a 12-es pont irányába, hogy megválaszoljuk a "miből van az alja?" kérdést. A jól követhető nyiladékokon meg is találtuk a fekete x által ebben az esetben kopjafát jelentő pontot, melynek az alja betonból volt. Most a közeli 10-es pont felé igyekeztünk abban a hiszemben, hogy egy vadetetőt keresünk. Azt ugyan nem értettük, hogyan jön ide a "milyen bogár van itt?" kérdés, de gondoltuk, majd megértjük a helyszínen. Meg is lett a vadetető-féleség, a környékén több tábla is volt, de azokon csak madarakról szólt a fáma, a vadetető-félén sem volt bogár. Judit ekkor gyanút fogott, hogy nem is a vadetetőt keressük, hanem közvetlenül a nyiladék mellett valami egyéb dolgot. Ott egy tábla volt, s hirtelen a többiek a hátoldalán észrevették az orrszarvú bogárról szóló információkat. Ez volt tehát a megfejtés!

Amíg Réka adminisztrált, Judittal megbeszéltük, hogyan közelítsük a közeli 5-ös számú pontot. A kérdés itt így szólt: "milyen életfolyamatokat másol?" Egészen furcsa kérdések voltak, ez is hozzájárult a játék ízéhez :-) A pontot jelző karika közepén földút futott, a szomszédos kerítés és földletörés, no meg a kérdés sugallata alapján egy út menti táblát kerestünk, mely könnyen meg is lett, s a rajta lévő információkat elolvasva kaptunk választ a kérdésre. A földúton tovább haladva egy újabb táblán találtuk meg a 2-es ponton lévő kérdésre adandó választ ("cserestölgyes fenyveses milyen erdő?" --> kultúr), majd végre következett a kedvencem: irányszög bemérés alapján iránymenet végrehajtása :-) A 2-es pont felett a domboldalban, egy tisztásabb részen voltak sziklák, s azok közül az egyiknél volt egy számozatlan, 40 pontot érő ellenőrzőpont. Felvettem az irányszögét, majd bevettük magunkat a bozótosba, s törtettünk arrafelé. Lelkesen loholtam az élen a tájolómmal, egyik kedvenc tárgyammal :-)

drágaszágom és az ő tokja (handmade: Vera) :-)

A tisztásfélére kiérve tőlem jobbra pillantottam meg a pontot jelző narancs-fehér bóját. Hm, sajnos nem pont oda értem ki. Azért boldog örömmel kiáltottam, hogy "itt a bója!", de Judit szavai lehűtöttek: hátha ez csak egy tévesztőbója! Merthogy olyanok is voltak: az igazi pontokhoz közel hamis bójákat helyezhettek el a szervezők, s ha azokkal igazoltuk a találatot, pontlevonás járt... Úgyhogy körülnéztünk a környéken, de nem találtunk más bóját, ezért Feri ennél lyukasztotta ki az igazolópapírunkat.

Judittal újfent összedugtuk a fejünket, s kisütöttük, hogy visszaereszkedünk a földútra, majd azon továbbhaladva teljesítünk egy terepi feladatos részt: a térképen bíborszín vonallal ábrázoltak egy szakaszt, ott kell megmondani az 1. és a 3., fára festett turistajelzés távolságát. Úgyhogy ledzsaltunk vissza a bozótoson az útra, majd figyeltük, hogy vajon mi lesz az a térképen fekete, egymásnak ellentétesen fordított csőrrel ábrázolt antropogén tereptárgy, ami a kérdéses szakasz kezdetét jelöli. Boldogan azonosítottunk egy átereszt (út alatti vízátvezető), majd némi töprengés után (mely a lépéseink hosszára, illetve a 100 m-en elkövetett lépések számára vonatkozott) Judit is és én is magunkba mélyedve lépkedni kezdtünk, közben számoltunk. Judit végül lépései alapján 129 m-re becsülte a kérdéses távot, míg nekem 121 jött ki, úgyhogy azt mondtuk: legyen akkor 125 m, ezt írtuk a papírra.

Most egy 40 pontot érő, lyukasztós ellenőrzőpontot néztünk ki, mely az úttól bal kéz felé, egy jelleghatáron helyezkedett el. Csaba csörtetett elő a bozótból, s intett: "csak itt lementek, és ott lesz". Azért én bemértem az irányszöget, de most megint a ponttól bal kézre esően értem oda... Kezdem gyanakodni a tájolómra, vagy a képességeimre. Igazoltunk, majd egy közeli, szintén 40 pontot érő, sűrű susnyában elhelyezkedő pont után vetettük magunkat. A térkép szerint itt megintcsak emberi eredetű tereptárgyak sorakoztak, melyeket a terepen betonoszlopokként azonosítottunk. Valamiféle határsáv lehetett itt, ezek talán kerítéstartó oszlopok voltak. Mindenesetre megtaláltuk a bóját az egyik tövében, de ahogy továbbindultunk, elbizonytalanodtunk kissé, így visszafutottam még egyszer körülnézni, nehogy másik oszlop tövében is legyen bója... Nem láttam, úgyhogy irány vissza a korábban elhagyott földút, mely mentén figyelt a 4-es pontként jelzett határkő, ahol a "hányas számú?" kérdésre kellett választ találnunk. Itt egy dombocskában egy fakaró állt, melyen eléggé halványan látszott egy négy számjegyből álló szám, ezt olvastuk le, illetve segítettünk leolvasni egy sporttársnak is, aki érkezett.

Ez után célba vettük a 13-as pontot, mely a vitorlázórepülő-tér épületeinél helyezkedett el, s a kérdés ez volt: "ki készítette a díszítő elemeket?" Erre egy falra helyezett emléktáblán leltünk választ. Most stratégiázni kellett, hogy merre tovább, mert az idő vészesen fogyott. Tehát merre tudunk még sok pontot gyorsan összegyűjteni? Kinéztünk két 40 és egy 20 pontot érő pontot a közelben, s arra indultunk. Az elsőnél volt egy kamupont is: két egymáshoz közeli jellegfa tövében is volt bója. Lyukasztottunk legjobb belátásunk szerint. Aztán leszaladtunk az út mellett, hogy választ találjunk a "milyen szám van ráírva?" kérdésre a 3-as pontnál, ahol a fekete x egy táblát jelölt, amin volt egy szám, így ez is meglett. Utána vissza, majd földúton észak felé, és kerestük az úttól nem messze bekarikázott sziklát, ahol szintén bója lapult. Találtunk is egy bóját, de elég közel volt az úthoz, és nagyon sziklát sem láttunk a kis bozótcsoportban, így nem voltunk benne biztosak, ez-e a pont, avagy ez egy kamupont. Keresgélve elbóklásztunk, de már alig volt időnk, úgyhogy ezt annyiban hagytuk. Gyorsan a közeli, bóját rejtő gödrök után vetettük magunkat, de itt is szívás volt: kéz egészen közeli gödörben is volt 1-1 bója... Nem tököltünk sokat, kigondoltuk, melyik a jó, és annál lyukasztottunk. Utána felszaporáztunk a Pipis-hegy csúcsára, merthogy ott volt a 11-es pont a "mi ez?" kérdéssel. Utólag úgy gondolom, itt nem jót válaszoltunk, mivel a térképen volt egy fekete x, illetve egy határkő-jelzés, a terepen pedig találtunk egy földből kiálló fémcsövet, illetve egy háromszögelési pontot. Jelenlegi véleményem szerint a fémcsövet kellett volna válaszolni, de mi a HP-t írtuk be. Itt már nem voltunk elég figyelmesek az idő szorításában...

a helyszín turistatérképen

Gyorsan mentünk lefelé az úton, majd én még bekúsztam a rettenet-bozótosban néhány jellegfa irányába, amik egy 40 pontos ellenőrzési pontot rejtettek. Itt tényleg konkrétan kúsztam, olyan nagy tüskés bozótos volt, ahol állat-méretű járat-alagutakat használtam. A pont meglett, de egyáltalán körül sem néztem, hogy van-e a közelben kamupont, úgy siettem. Ekkor már csak kb. 5 perc volt vissza az időnkből, szóval az már nyilvánvaló volt, hogy nem érünk be 2,5 óra alatt.
Kitaláltuk, merre menjünk vissza, s arra még egy 40 pontosat megkeresünk. Azonban a kiszemelt ösvényt nem leltük meg, keresgélni nagyon nem volt idő, így tervet és irányt módosítva egy sziklás oldalban lévő pontot kerestünk meg. Kisvártatva még egy pontot találtunk, de megegyeztünk, hogy az elsőként meglelt pont a helyes. Lecsorogtunk egy ösvényen, aztán majdnem a cél felé vettük az irányt, de akkor még felmerült, hogy itt van nem messze még egy pont, arra is kanyarodhatnánk (ilyen mohók voltunk...). Úgyhogy robogtunk abba az irányba, s a szemből érkező sporttársak is biztattak, hogy itt van a pont közel mindjárt. Az meg is lett, aztán kitaláltuk, hogy átvágunk a kevésbé sűrűn, átmegyünk a légvezeték alatt, majd átkelünk egy vízfolyáson, ha nem nagyon sok víz van benne, és a kisvasút nyomvonalán térünk "haza". Én ereszkedtem le a vízfolyáshoz, melyben egy csöpp víz sem volt, és már-már átkeltem rajta, de akkor láttam meg, hogy a túloldalon kerítés húzódik. Valóban, utána a térképen is kiszúrtuk, hogy ez jelezve is van. Szóval vissza, és inkább a légvezeték nyiladékán mentünk. Ez randa egy rész volt, mivel a lekopasztott nyiladékon elkezdett kinőni a bozótos, melynek jelentős részét csipkebogyó vagy akác tette kis, szóval rendesen tépték a nadrágszárunkat. Jó szar volt itt haladni. A légvezeték töréspontjánál egy derékig érő sűrű bozóton még átvágtunk, majd a legelsőként megkeresett 9-es pontnál bukkantunk ki a sínre. Miközben a célhoz tartottunk, kitöltöttük a mezei juharról szóló totót.

Beértünk, leadtuk a papírt, vettünk a kitűzőből, majd a többiekkel beszélgettünk, tárgyaltuk a versenyt meg az élet nagy dolgait. Hamarosan a szervezők egy autó oldalára kitették az eredményeket, ahol is mi megdöbbenve olvastuk, hogy a Porszem mellett az "időntúliak" szó szerepel pontszám helyett... Ugyan tudtuk, hogy nem értünk be időben, de azt gondoltuk, ezért csak pontlevonással fizetünk, de attól még pontot kapunk. Úgyhogy megérdeklődtem a szervezőknél, hogy is van ez, és akkor koppant az állunk, mikor megtudtuk: a 3 órán túl beérkezőket nem pontozzák... Állítólag 4 perccel csúsztunk ki a 3 órából... Ekkor átnéztük a menetutasítást, és lám, abban is benne volt ez a szabály... Ez volt, amit nem olvastunk el elég részletesen... Hüppögve hajtottam fejem Judit vállára, s szomorkodtunk egy kicsit, miközben Csaba szelíden leszidott minket, hogy szégyent hozunk a Porszem névre... :-)) Aztán felvidámodtunk, ahogyan ötleteltünk, hogy jövőre majd Időntúliak néven indulunk, vagy Tér-időntúliak néven, esetleg Földöntúliak néven stb. :-)
Csongor nagy odafigyeléssel követte az ő pontjaik kiszámolását, majd ő is átszámolta, és felhívta a szervező figyelmét, hogy tévedésből +100 pontot adott nekik :-) Valójában, ha jól emlékszem, 600 valamennyi pontjuk lett, Csabának pedig 500 valamennyi.

Mindannyian levonultunk Mátrafüred központjába, hogy együnk-igyunk valamit. A Tölgy büfben fogyasztottunk (én palacsintát és forralt bort, nyammok voltak!), s közben jót beszélgettünk. Utána sajna kettévált a csapat: Gabi, Csongor és Csaba indultak haza, mi többiek pedig még - Judit kezdeményezésére - felmentünk Sástóra. Mint kiderült számomra, ez egy eléggé kiépített és preferált hely a Mátrában, de legalább tömérdek levéllel hintett erdei ösvényen mentünk odáig, s ott pedig volt egy 53 m magas kilátó, ami ugyan belépős volt (250,-), de megérte feldzsalni a csigalépcsőjén, mert tökéletes körpanoráma nyílt. A csúcsok beazonosítását táblák segítették. Igencsak fútt a szél...

Mivel térképet ide nem hoztunk magunkkal, nem másik útvonalon mentünk vissza Mátrafüredre, hanem ugyanazon. Azután jöttünk haza...

Igazán élvezetes verseny volt számomra, játék, erdő, tájékozódás, barátok címszavakkal :-)) Szörnyen élveztem az egészet, remélem, jövőre is jövünk!
... És muszáj lesz belekóstolnom már tényleg a tájfutásba is... :-)