egy túra tanításai az életről III.

A múlt héten folytattam a múltkor megkezdett kék szakasz magányos bejárását: ezúttal Sárvártól baktattam el Kőszegig, 2 nap alatt. Azt is folytattam, hogy menet közben hangrögzítőre mondtam a megfogalmazódott magvas, vagy épp kevésbé magvas gondolataimat, melyek a túrázás és az élet egyéb területei között látszódtak párhuzamot vonni. Ezeket osztom meg az olvasókkal.

Hej te élet, galamb élet! - avagy a Maslow-féle szükségletpiramis

A túra kiindulópontjára vonattal utaztam. A peronon megszemléltem a galambokat, ahogy szorgalmasan vizsgálgatták a szétszórt szotyihéjat, hátha találnak közte magot is. Eltöprengtem a galambok életén: álló napjuk abból áll, hogy élelmet találjanak, no meg megvédjék magukat. Az ételkeresést némi alvás bizonyára megszakítja, de szerintem idejük és energiájuk legnagyobb részét az élelmiszer megszerzése foglalja le. És ennyi. Ha megnézzük Maslow szükségletpiramisát, ez a legalsó szint, a fiziológiai szükségletek kielégítését jelenti. Ha ezzel szembeállítom azt, hogy én éppen túrázni megyek, azaz olyan tevékenységet készülök végezni, mely testemnek és lelkemnek örömöt, feltöltődést, egészséget jelent, akkor azt viszont a legfelső szintre, az önmegvalósításhoz tenném. Mert az én életemben az alsó szint, legalábbis pillanatnyilat, rendelkezésre áll, így megtehetem, hogy felsőbb szintre lépek. Ezt IS jelenti embernek lenni. Szerencsés vagyok? Vagy pont hogy nem, mert minél feljebb lépünk, annál több és bonyolultabb problémákkal szembesülünk? Döntse el mindenki a szája íze szerint. Én mindenesetre örülök, hogy jelenleg többként élhetem az életet annál, minthogy csak a napi betevő körül forogjon az agyam. És ezért nagyon hálás vagyok! 💙

Szélkerekek és nemtudom

Ahogy Sárvár és Csénye között elnéztem a szélkerekeket, eszembe jutott az a szélkerék-ellenzői vélekedés, miszerint a szélkerekek megzavarják a madarakat. Bevallom, ennek sosem olvastam utána, hogy pontosan mi módon is zavarhatják őket. Arra gondoltam most, hogy amikor a fákat fújja a szél, az ágak is mozognak úgy, akár egy szélkerék lapátjai, s vajon így az ágak is zavarják a madarakat? A következő kapcsolt gondolatot pedig már a Művészetek Völgye ún. 51-es körzetéből hoztam: nem emlékszem, kinek tulajdonított gondolat állt egy molinón, de így szólt: "Egy dolgot tudok biztosan: hogy mennyi mindent nem tudok." Na, ezt maximálisan a magaménak érzem 😃

Giliszta az aszfalton

Az egyik faluban láttam. Nem tudom, miért került oda, de a járdán kúszott egy giliszta. Az jutott eszembe, hogy milyen abszurd, milyen természetellenes látvány egy giliszta, egy földbe lyukat harapdáló jószág egy olyan felületen, mely keménységénél fogva alkalmatlan a kilyukadásra. És arra gondoltam, hogy az ember életében is lehet olyan időszak, amikor olyan közegbe kerül, mely alapvetően nem az övé, de valahogy úgy alakul az élet, hogy időlegesen ilyen közegben mozog. És mozog, mert végülis tud mozogni, talán még haladni is tud valamicskét, meg hát tapasztalatot szerez mindenképp, de összességében érződik, ha mélyen magába néz: ez nem az ő közege, s hosszú távon nem biztos, hogy érdemes magára erőltetnie. Nagyobb örömöt tud szerezni saját magának, és esetleg nagyobb sikereket tud elérni, ha nem ebben az idegen közegben próbálkozik. Én úgy gondolom, nem tud minden közeg a mi közegünk lenni.

giliszta az aszfalton helyett:
csiga a sátron, reggeli
fényben 😊

Múlandó pillanatok

A múlandóságról és a pillanatok változásáról szóló gondolataimat egy halott kis pocok, illetve egy elütött borzi ihlette meg. A halott állatkák látványa törvényszerűen az elmúlásról okoz gondolatokat. De ezt továbbgondoltam a pillanatok vonatkozásában: egyik pillanat sem pont olyan, mint az előtte, vagy az utána következő, így minden pillanat valóban múlandó, ráadásul gyorsan. A kis pocok/egerke az egyik pillanatban még élt, a másikban már halott. Ráadásul a pillanatok időbelisége sem egyforma minden életformánál: gondoljunk a fákra, mily lassan nőnek. S gondoljunk a törzsük körül szaladgáló hangyákra: a fák lenéznek, és egy valódi nyüzsgést látnak. Mert az ő idejük lassabban telik, mint a hangyáké. Egy pillanat egy fánál több "hangyaöltőnek" felel meg. ... Ez már lehet, hogy kissé elvont gondolatmenet 😁 De akár helyénvaló is lehet.

Faágat cipelvén

Akkora cipelésnek azért nem nevezném, de egyszer egy hátratekintés során megakadt a szemem sarka egy a hátizsákomról lógó dolgon: egy faág volt. Egy ideje már vihettem magamon. Nem csodálnivaló, ha ezen az alagútszerűen bújkálós, behajló fás szakaszon rám akadt. Milyen szimbolikus! Haladunk az életben, és észre sem vesszük, hogy magunkra vettünk és viszünk olyan terheket, amiket talán nem is lenne muszáj, és amik nélkül könnyebb lenne minden... Ahogy a hátizsákomról lógó ágat nem vettem észre, mert nem tudom magam kívülről látni (nincs testen kívüli élményem 😉), úgy nem könnyű észrevenni a feleslegesen cipelt dolgokat sem. Ezen segíteni tud olyan személy, akivel egy olyan jó kapcsolat van kialakítva, melybe belefér a figyelmeztetés, a figyelemfelhívás, a szólás, a megbeszélés. A túrán a túratárs, aki melletted gyalogol, az életben egy családtag, egy jóbarát, egy társ.

Az erősebb kutya b*szik

Újabb leképeződése az életnek a túrára: meglátok egy csodálatos szem szedret. Mmm, gyönyörű nagy, sötétlila, elképzelhetően csodálatos ízvilágú! Kell!! Letépem. Ó, már valaki van rajta és eszi: egy poloska! Lepöckölöm fürgén, és bekapom a szedret... Megszereztem, az enyém! A konkurenciát eltávolítottam. (Egyébként valóban mennyei...) Én voltam az erősebb, megvan, amit akartam.

Kihívások, és a már kialakult megoldások - avagy a tócsa-probléma

Második napom reggelén, alighogy elindultam, máris egy megoldani való kihívással szembesültem: utam átvezetett ugyanis egy vasút alatti aluljáró "alagúton", amit viszont teljes terjedelmében elborított a 2 nappal ezelőtti eső... Az óriási tócsa elsőre nem látszott kerülhetőnek, úgyhogy komolyan tipródtam egy darabig. Csak 2 lehetőséget láttam: vagy leveszem a cipőt-zoknit, és mezítláb gázolok át (így tartva szárazon legalább a lábbelimet), vagy pedig cipőben teszem mindezt, bevállalva, hogy ezután majd full ázott lábbal caplathatok. Egyik lehetőség sem tetszett, de inkább persze az első felé hajlottam, de csak húzogattam a számat: nem volt kedvem mezítláb belemenni a zavarosba... A szemlélődés során végül csak megakadt a szemem egy kis ösvényen, mely a vasút rézsűjére kanyargott fel pár lépés magasságig, majd ott szintben haladva, s végül lejtve leért a nagy tócsa kavicsos szélére, ahonnan már csak egy zergeszökkenés volt a túlpart. Nocsak, tehát van már egy kialakult megoldás erre a tócsa-problémára! És én ezt egy darabig nem vettem észre, csak a probléma körül forgott az agyam, és az általam látott 2 db megoldás körül. Pedig mások már megoldották a kérdést. Hát ez is az élet leképeződése volt, ez a tócsán való átkelés. 

a tócsa-probléma

Szép, de üres kancsó

Újabb gyümölcsös szimbólum: ezúttal egy csodálatos fosóka-szilvát vettem észre az egyik utamat szegélyező bokron. Csodaszép kerek formájú volt, és szép sötétpiros, szóval nagyon gusztusosnak tűnt ránéztibül'. Le is szakajtottam, ám ahogy belemélyesztettem a fogaimat, már tudtam: ez ugyan jól néz ki, de tök éretlen még: kemény és savanyú... Emberek közt is megesik. "Hejj, de szép ez a kislány! Jó lesz párnak!" De idővel kiderül: a szép kislány akár a szép, de üres kancsó: nem töltötte még meg az élet. Vagy nem töltötte "még" meg, vagy nem is fogja, ha a lány a szépségével beltartalom nélkül is jól elboldogul ebben a világban. Beleharapva derül ki a beltartalmi hiányosság. Tapasztalás az élet.