2014-es Szilveszterünk a Nyugat-Dunántúlon

A 2014-es Szilveszterünk előbb kezdődött, mint a 2013-as. Akkor ugyanis (szokás szerint) az utolsó pillanatban fogtunk hozzá a szálláskeresésnek, így bukkantunk rá a Kőszegi-hegységben lévő Stájer-házak erdei iskolára. A hely minden szempontból idillinek tűnt: távol mindentől, az erdő közepén, ráadásul kiadó szállással. Igen ám, de foglalt volt Szilveszterre, így aktuális gondunkat ez nem oldotta meg. De mi nem hagytuk annyiban: a jövőre gondolván már 2013 decemberében lefoglaltuk a helyet a 2014. évi Szilveszterre. Innentől kezdve egész 2014-ben megnyugvással gondoltunk az év végére, tervezgettük a kalandos évzárást, s örültünk, hogy végre nem kell az utolsó pillanatban keresgélnünk. Eltelt a karácsony, a vége felé megjött a hó is, mi pedig dörzsöltük a tenyerünket, hogy majd mennyire jó lesz nekünk. A hófellegek azonban nem csak az eget, hanem a mi kilátásainkat is borúsabbá tették, a Kőszegi-hegységben ugyanis annyit hullajtottak magukból, hogy az erdei iskola gondnoka nem vállalta a szállás megközelítését és előkészítését részünkre. Nem mondhatnám, hogy békés beletörődéssel fogadtuk ezt a hírt - egyetlen nappal az indulás előtt kereshettünk új szállást. Megrohamoztuk hát újra a szálláskereső honlapokat, illetve az ilyen-olyan személyes összeköttetéseket, de a potenciális jelöltek mind vagy drágák voltak, vagy foglaltak. Kivéve az őrimagyarósdi Véngesztenye Vendégházat. Gyors egyeztetések után szerencsére le tudtuk foglalni ezt a helyet, amely honlapja és a tulajokkal való beszélgetés alapján is ideális választásnak tűnt. Az eredetileg kiszemelt régió, a Kőszegi-hegység helyett ugyan az Őrségbe kellett mennünk, ahol már a többségünk járt, de sebaj, ezt az apró kompromisszumot meghoztuk, meg hát kocsival minimum egy kőszegi-hegységi napot így is tudtunk tervezni.

Megindultunk hát az ország középső régióiból két autóval, s az embereket fokozatosan összeszedve Peti és Csaba sofőrködésével dec. 30-án, dél körül értünk Őrimagyarósdra. Érkezésünkkor először azt hittük, célt tévesztettünk, de kiderült, hogy tényleg egy miniarborétumhoz fogható kert tartozik a házhoz, rengeteg örökzölddel, aránylag idős fákkal. Bent családias hangulatú berendezés, cserépkályha melege, és a korábban érkező Csaba-féle csapat kipakolt elemózsiái vártak minket. 

Kicsit túllőttünk a célon (fotó: Zsolti)

Az indokolatlan mennyiségű étel, majd a szintén diverz pálinkaarzenál rövid mintavételezése után pár km-es sétára indultunk Őrimagyarósd környékére, hogy kicsit megmozgassuk a kocsiban elgémberedett tagjainkat. Egymástól függetlenül megkérdezett falubeliek is kibökték a tanösvény szót, így a helyes útvonal megtudakolása után arra, vagyis a Vadása-tó felé indultunk. A tó környéke egy átlagos, kissé retró üdülőövezet, néhány bungalóval, büfével, de az egész igen kihalt volt a hideg, havas december végén. A tóparton minimalista játszóteret is találni, ezt leányaink azonnal ki is próbálták.

Vadása-tó (fotó: Zsolti)

Vadása-tó (fotó: Zsolt)

(fotó: Zsolti)

A romos kempingházak mellett elhaladva a tanösvény egy újabb, szintén duzzasztott tóhoz vitt. Sőt, a patak vonalában több tó is követte egymást, és ezek számomra jóval tetszetősebbek voltak, mesterséges eredetük ellenére ugyanis a természet szemlátomást sikeresebben hódította vissza őket, mint a Vadása-tavat. Több információs tábla is szólt a terület élővilágáról, vidracsapást találtunk is. A Magyarósdi-patak mentén sétáltunk tovább a tanösvényen kellemes tempóban a következő állomásig, ahol egy földvár maradványaival, annak történetével, valamint egy hagyományos fajtákat őrző gyümölcsöskerttel ismerkedhettünk. Sajnos itt már sötétedett, így nem terveztük hosszasra maradásunkat. Az ösvény visszavitt a faluba, s nem sokára már a szállásunkon melegedhettünk.

Az éjszaka folyamán -10 fok alá ment a hőmérséklet, így a kora reggeli induláskor hamar arcunkra fagyott a mosoly, pedig csak a kocsiba kellett beszállni. Úgy terveztük, megfizetünk a Sorsnak, hogy lemaradtunk a kőszegi-hegységi szállásról, és csak azért is odamegyünk. Úticélnak Velemet tűztük ki, ahonnan majd felhágunk az Írott-kőre, onnan meg majd ahogy alakul. Az utastér bágyasztó melegében, félkómásan érkeztünk a helyszínre, ahol igen hamar megjött a kedvünk az induláshoz. A tájat ugyanis itt még az őrséginél is vastagabb hótakaró fedte, felette pedig kéklett az ég, ragyogott a nap - amolyan igazi, tiszta, száraz, téli hideg volt. Én nem is tudtam már felidézni, mikor túráztam ennyire szép télben. Rövid öltözködés és pakolászás során mindenki felmérte, mit érdemes magára venni a túra során, majd az útvonal finomhangolása következett. Az Írott-kőre való feljutás a P turistajelzésen tűnt a legjobbnak - el is indultunk rajta. Előbb Velem falut (jó hangulata van a közepén végigfolyó patakkal és a sok fenyővel), majd azt elhagyva a havas erdőt csodáltuk. Könnyűnek nem neveztem volna a haladást a 20 centis hóban, ráadásul a turistaút folyamatosan emelkedett, így hamar megváltunk külső rétegeinktől, s a valószínűleg még mindig -10 - -5 fok körüli hőmérsékletben egyetlen polár is elegendőnek bizonyult.

(fotó: Attila)

(fotó: Zsolti)

(fotó: Zsolti)

Ahogy kanyarogtunk egyre feljebb és feljebb, szétszakadozott a csapatunk, ki-ki egyéni vagy páros tempójának megfelelően rótta a kilométereket. Mi Dórival talán akkor kerültünk a sereghajtó pozíciójába végérvényesen, amikor, már a csúcstól kb. 1 km-re, egy fenyőcsoportban meghallottuk a búbos cinegék jellegzetes, "zsezsegő" hangját. Egyik kedvenc madarunk lévén, egy jó ideig szó sem lehetett a továbbhaladásról, ehelyett kézközelbe kerültek a távcsövek és a fényképezők, s vártuk, hogy a madarak kíváncsiságuknak engedve megmutassák magukat.

Búbos cinege (fotó: Dóri)

Jöttek is, a magas lucok alsóbb ágaira is merészkedtek, bár 10 méternél közelebbre nem jöttek. Jó negyed órát biztos eltöltöttünk a búbos cinkékkel, ekkor már fázni kezdtem és indítványoztam az indulást. Szerencsére itt is meredek emelkedőn folytatódott az út, így nem tartott soká, míg visszafűtöttük a kihűlni készülő testünket és ruháinkat.

(fotó: Attila)

Egy két kanyar, majd bujkálás a havas fenyők közt, és már fenn is voltunk az Írott-kőn. Az Árpád-kilátó melletti padasztalokon társaink már az elemózsiát bontogatták. Szerencsére még csak bontogatták, elég jó tempót hozunk az utolsó pár száz méteren ahhoz, hogy ne maradjunk le semmi lényegesről. Bejglik, szendvicsek, termoszok, laposüvegek kerültek elő, mi pedig pótoltuk az energiaveszteséget. Aztán ahogy az elsődleges szükségleteink kielégítést nyertek, átengedtünk cselekvéseink irányítását a kíváncsiságunknak, amely előbb vagy utóbb mindegyikünket a kilátóba hajtott.

(fotó: Zsolt)

(fotó: Zsolti)

(fotó: Zsolti)

(fotó: Zsolti)

Fentről elképesztő kilátás tárult a szemünk elé: töretlenül sütött a nap a havas táj fölött, a távolban az alacsonyabb régiók ködéből kiemelkedett a Schneeberg és az Alpok egyéb magaslatai. A kék égen ugyan megjelentek nyugat felől az első felhők, de ennek a fotós hajlamúak csak örültek, szép felhőfotókat készíthettünk.

Írott-kő (fotó: Attila)

Vészesen elszaladt az idő ebben a pompás környezetben, háromnegyed órára nyúlt a pihenőnk, és a hideg egy újabb szempontként jelentkezett, ami elindulásra ösztökélt a hosszúra tervezett úton kívül. A K és a Z közös jelzése, ami ezen a szakaszon a "Vasfüggöny turistaút" nevet viseli, volt az, amit követtünk. Számomra meglepő módon egyre több túrázó és futó jött velünk szemben, nem gondoltam, hogy ennyire népszerű célpont az év utolsó napján az Írott-kő. Sok túrázó kutyáját is megörvendeztette egy (ember-)térdig érő hóban való túrázással, ebbarát leánytársaink nem kis örömére. Itt találkoztunk Ági ismerősével, a vonatkozó OKT szakasz teljesítését épp ekkorra időzítő Petivel, akivel az év végi programunk félig-meddig történő összehangolása nem kis szervezőmunkát igényelt, de végül is létrejött, csak nem most. :) Mi ugyanis haladtunk tovább lefelé, ő pedig ellenkező irányban, hogy aztán Velemben újra lássuk egymást, csak ezt ekkor még nem mertük ennyire biztosan állítani. Tehát haladtunk lefelé, továbbra is szép, nagy hóban, szemben pedig csak jöttek és jöttek az emberek és a kutyák, s egy idő után arra eszméltünk, hogy eggyel kevesebb kutya búcsúzott el tőlünk, mint akivel találkoztunk, a differenciát jelentő lény pedig folyamatosan körülöttünk ólálkodik. Eleinte bíztunk abban, hogy csak alkalmi partnernek gondol minket, aztán, ha megunt, akkor elmegy a gazdi után, de rá kellett jönnünk, az eb nem ura helyzetének, hanem valószínűleg kölcsönösen elvesztették egymást a gazdival. A fajtáját (hozzá nem értő lévén) nem tudom megmondani, ennek ellenére mégis mélyen beleivódott az emlékezetembe a kinézete, ugyanis - párját ritkítóan csúnya fejet köszönhetett a felmenőinek. Visszataszító ábrázata ellenére igen nagy becsben tartották, egészséges és ápolt volt, hámmal ellátva, azon kicsi palack, benne két telefonszám - pechünkre ezeket nem vette fel senki, meg nekünk sem volt mindig térerőnk.

A talált eb (fotó: Attila)

Ropogtattuk hát tovább a havat. A Hörmann-forrás mellett már rég elhaladtunk, s igencsak vártuk, hogy a következő kanyarok egyikében feltűnjenek a Stájer-házak. Oda is értünk, s bizony, újra fájdalommal gondoltunk végig, mennyire is jó lett volna itt a Szilveszter, mert tényleg csábítóan szép hely...

Stájer-házak (fotó: Attila)

A Stájer-házak után nem sokára a Vörös-kereszthez értünk, itt van egy kis házikó, és (nagy meglepetésre) egy vörös színű kereszt. Itt telefonáltam Petinek a hollétünkről, mert úgy tűnt, kezdünk késésben lenni. Miután megnyugtattam, hogy nem véradás volt a megállás apropója, indultunk tovább. :) A K háromszöget néztük ki mint potenciálisan legélvezetesebb útvonalat Velem felé, mivel úgy tűnt, ez valami gerincfélén halad. A hullámzó terep ellenére a kilátás és az útvonal "vadregényességi együtthatója" elég alacsony volt: ültetett erdők, fiatalosok, irtások váltakoztak, és egyedül a Kendigről nyílt szép kilátás. Panaszra, persze, így sem volt okunk. Biztosan így vélekedett ebünk is, aki továbbra sem tágított a közelünkből.

(fotó: Dia)

Kilátás a Kendigről (fotó: Attila)

Hamarosan a Hármashatár-hegyen találtuk magunkat, ahol megnéztünk egy-két információs táblát, majd egy fenyők közt vezető, meredek úton szánkáztunk lefelé a KO jelzésen. Ez az út a Szent Vid kápolnához vezetett. Mielőtt azonban odaértünk, két ember szállt ki előttünk egy terepjáróból, s érdeklődtek, nem láttunk-e egy elveszettnek tűnő kutyát. Már hogyne láttunk volna, válaszoltuk, s adtuk is az iránymutatást, hogy mely irányból várható az eb érkezése. Néhány perc múlva pedig gazdi és kutya boldog egymásra találásának lehettünk szem és fültanúi. Szegény kutya, simán elkísért minket egy 10 km-es szakaszon a mély hóban, amely során össze-vissza rohangált körülöttünk, s ha hozzávesszük, hogy valószínűleg oda sem a gazdi hátán jutott el, egy 30 km biztosan volt a lábaiban. Könnyes búcsút vettünk egymástól, majd a Szent Vid kápolna felé folytattuk utunkat. A kápolna igen szép volt, de nem sok időt töltöttünk nála. A fáradtság, éhség és hideg mellett leginkább a kápolna mögött év végi kikapcsolódást kereső gyerekek és felnőttek alkalmi petárdái késztettek indulásra. Menet közben hosszasan fejtegettük, hogy vajon kinek jelenthet kielégülést egy erdei kápolnánál petárdázni.

Szent Vid kápolna (fotó: Attila)

Így jutottunk le Velembe, éppen sötétedésre, ezzel zárult a "fő" Szilveszteri túránk.

Azért volt ez "fő", mert Újév napján nem voltunk már ilyen lendületesek: a cáki pincesor megtekintése után Kőszegre indultunk, ahol váltakozó intenzitású havas eső közepette szétszakadozott csapatokban bolyongtunk a Hétvezér-forrás és a belváros egy borozója közötti területen. A túráról nem sok feljegyzendő maradt. :)

Cáki pincesor (fotó: Zsolti)

Hétvezér-forrás (fotó: Dia)

Nos, így jártuk be a Kőszegi-hegységet, amely (pláne ilyen havas formájában) többünk túratérképén még fehér foltként szerepelt. Ajánljuk mindenki figyelmébe, az Őrségben pedig ugyanígy érdemes meglátogatni Őrimagyarósd látványosságait.