Translate

2015. február 23., hétfő

Zemplén minimál

Csabbal úgy döntöttünk, hogy megejtjük első közös-kettesben-túrás hétvégénket, melynek helyszínét és túraútvonalát én voltam hivatott kiötletelni. Választásom szeretett és még kevéssé járt Zemplénünkre esett. Szerettem volna valahol a belsejében megbújó falvakban szállást találni nekünk - elbájolt a gondolat, hogy egy eldugott kis erdei faluban a falu szélén lakjunk emberektől nem háborgatva, és minden nap bejárjuk a környéket. Azonban rutintalan szálláskeresésem, a szállásügyi lehetőségek és az árak miatt ez így nem adatott meg, lett helyette remek szállásunk Sárospatakon a Vaskó Vendégházban. Ajánlom :-)

Pénteken alkonyat táján érkeztünk meg. A tulajok nem voltak otthon, de szabadon birtokba vehettük a tetőtérben lévő 3 szoba közül az egyiket. Csak felhurcoltuk a cuccokat, aztán máris indultunk a városba, hogy még a sötétség beállta előtt minél többet el tudjunk csípni belőle. Először a várhoz sétáltunk, s udvarán és parkján átballagva csak felületesen tekintettük meg bájait. 

várkert esti fényekben
Csabnak van némi helyismerete Sárospatakon, ellentétben velem. Ismert a Bodrog túlsó partján egy vendéglőt, és mivel amúgy is volt olyan vágyunk, hogy igyunk helyi bort, átsétáltunk a Bodrogon átívelő hídon, majd a folyó mentén a vendéglő felé ballagtunk. Igazán csípősen hideg volt az este... Kicsit zavart minket a kezemben lóbált kiló kenyér, valamint hogy nem éttermezéshez voltunk öltözve, de azért betértünk a vendéglőbe. Szerencsére a pincérek roppant kedvesek voltak velünk, egy asztalhoz vezettek, majd a ház borát ajánlották, úgyhogy ezt kortyolgattuk és beszélgettünk. 

Még egy kicsit sétáltunk aztán a városban, de a hideg és követelőző gyomrunk miatt kisvártatva hazafelé vettük az irányt. Otthon fincsi levest készítettünk,s faltunk Csaba szalonkájából, sonkájából s a helyben vásárolt és megsétáltatott kenyérből.

Szombaton reggeli, összemolyolás, majd indultunk. Fő célunk a Megyer-hegyi Tengerszem megtekintése akart lenni, eztán Csab javallatára Károlyfalvára sétáltunk volna pincesor nézőbe, majd jelzetlen utakon (mondjuk a Kalájka-völgyön) át visszacsámborogni terveztünk jelzett útra, aztán a Malomkő-tanösvényen szerettem volna a Király-hegy és az itt lévő királyhegyi malomkőbánya felé tenni egy kunkort, majd vissza Sárospatakra. Jó kis terv volt - azonban a körülmények hatására jelentős módosulást szenvedett :-)

A Tengerszem régi vágyam. Sok képet láttam már róla, s igen vágytam látni a saját szememmel is. A Megyer-hegy vulkanikus eredetű képződmény, melyen a XV. századtól egészen 1907-ig malomkőbánya működött. A bányászat során felgyülemlő fenékvíz eltávolítására elvezető vájatot mélyítettek, aztán a bánya felhagyása után a vájaton nem távozó víz tóként ("tengerszemként") gyűlt össze a bányába. Jelenleg kb. 4000 m2 vízfelület van itt, az információs tábla szerint a legmélyebb részen 6,5 m vastag vízoszlop van. A környék 1977 óta természetvédelmi terület.

Még mielőtt a Tengerszemhez értünk volna, is történtek események. Sárospatakon áthaladva megcsodáltuk a szép régi házakat, melyek közül némelyiken tábla is hirdette a tudnivalókat. A várost alaposan sáros földúton hagytuk el, majd egyhelyütt letértünk a hivatalos jelzett útról, s így - mint ahogy most látom - kihagytuk a Nagy-Bot-kőn lévő gejzírkúpot. Az aranyosan vicces "Tehéntánc" nevű szőlős domboldal mentén sétáltunk, s hát igencsak jólfejlett sárban haladtunk. Tudatosan egy szőlősorok közt haladó útra tértünk rövidítés okán, s közben nekivetkeztünk, mert igen jó idő kerekedett. A sor végén aztán tanakodtunk, ugyan hol is vagyunk, majd bal kéz felé indultunk, ahol a jelzett utat sejtettük. Egy édes nyuszit megriasztottunk a bozótban :-)

A piros jelzésen haladtunk felfelé egy mélyútban, közben végig olyan volt, mintha egykori épületek valahai maradványai málladoznának az út menti fák és földdombok közt. Váratlanul egy pincét leltünk, ahová kíváncsian bekukucskáltunk. Néhány méter után a pince egykor befalazott, de ma kibontott hátsó fala látszott, mely feketén ásító lukával csábított minket. Így aztán elővettük a fejlámpát, és benyomultunk a kibontott résen.
Egy hosszú és több oldaljáratos pincében leltük magunkat. Izgi volt felderíteni! Közben meleg pára gomolygott körülöttünk, s a pince tetején vízcseppek ültek.

a pincében
A pincét beszakadás zárta le. Ahogy kimentünk, 2 lánnyal találtuk szembe magunkat, s Csaba ajánlgatta nekik, hogy érdemes bemenni és körülnézni, mert igzi! De ők kihagyták.
Tovább haladtunk, s beszakadt pincejáratot leltünk még. Elgondolkodtató volt, hogy vajon mennyi pince rejtőzik a föld gyomrában itt alattunk?? Ki tudja...

Már a Tengerszem közelében jártunk, mikor észrevettem, hogy a korábban a zsebemben lévő sapim nincs sehol... Úgyhogy visszafordultam megkeresni; szerencsére hamar meglett. Ez volt egyébként a 2. sapkaelhagyásom, az elsőt a pincéből kijőve követtem el, de ott végül nem a pincében, hanem előtte az úton lett meg a sapi.

A Tengerszemnél már volt néhány ember. Kíváncsian ittam be szememmel a rég várt látványt, ám aztán végül úgy döntöttem: nyáridőben bizonyára csodaszebb az egész hely a növényzet zöldjével s a víz kékjével. Most kopasz barna fák álltak, a tó vize pedig piszkosfehéren be volt fagyva. Emellett is jelentőségteljes látványt nyújtott a Tengerszem.

a Megyer-hegyi Tengerszem
Egy táblán elolvastuk a hely geológiai és gazdasági történetét, megtekintettük a kőbe vésett egykori bányászlakot, majd a cuccot lepakolva egy sziklafal megmászását kezdtük gyakorolgatni, nyilván csak lájtosan, eszközök híján. Miután kiélvezkedtük magunkat, felmentünk a felső peremre, ahol megkerültük a bányát, és a túloldalon leereszkedtünk, hogy a fenti kép közepén látható egykori vízlevezető vájaton át a vízhez jussunk. Ez tök izgi volt, imádom az ilyen szűk, magas falú kanyonjellegű helyeket!! Csaba itt is gyakorlatozott a falon, én csak mérsékeltebben.

a vízlefolyó vájatban
 
A tó vize olyan vastagon be volt fagyva, hogy egy darabig simán rá tudtunk menni. Aztán visszafordultunk, felkapaszkodtunk újra, s most a piros jelzésen Károlyfalva felé vettük az irányt. Itt lendületesen lehetett lefelé ereszkedni, majd a Kalájka-völgy bejáratánál a patakot keresztezve egy jó dagonyás sík szakaszon át besétáltunk a faluba. Itt egyből pincesorra bukkantunk, a pincén nagyon aranyosan megbújtak a növényzet védelmében. Mint később megtudtuk: ez a faluban az alsó pincesor. 

Károlyfalva, pincék az alsó sorról
Csaba már korábban megosztotta azon tervét, hogy itt majd helyi emberek által termelt helyi bort kóstoljunk már! Most hangokat hallott a pincesort rejtő susnyából, így arra orientálódtunk. 3 embert találtunk a pincék közt, kik épp egy negyedik ember által vezetett traktort vártak. Köszöntünk nekik, s Csaba megkérdezte, tudnának-e javasolni itt valami helyet, ahol tudunk helyi bort kóstolni? Egyikük azt mondta, hogy ő megkóstoltat minket a borából, de előbb néhány betonlapon fel kell pakolni a traktor villájára. Csaba segített nekik, majd a bácsi nyomában indultunk csak helyiek által ismert ösvényen. A bácsi portájára mentünk, mert mint mondta, neki otthon háznál van a pincéje. Útközben mesélt arról, hogy gyerekkorában mennyire máshogy nézett ki az a susnyarész, amin épp áthaladtunk. Otthon előkerítette a pince kulcsát, majd leinvitált minket, s innen kezdetét vette az Időt nem ismerő, nem tudom, hányféle bort sorra kerítő kóstoló.... :-)))

Sokmindent mesélt közben a bácsi, kinek egy idő után a felesége, egy kedves néni is előkerült. Az életükről is meséltek, illetve a környék borkultúrájáról is. Megtudtuk, hogy tradicionálisan fehérboros vidék ez, és hogy a Tokaji Kereskedőház Zrt. vásárolja fel a szőlőket. De nem ám akármennyit, hanem van egy limit, hogy 1 m2-ről mennyi szőlőt vesz meg. 
S közben adagolta nekünk a bort, nekem szerencsére kisebb adagokat, mint Csabának. A hangulat egyre fokozódott :-) 
Én nem vagyok egy nagy borszaki, és a száraz bort nem is kedvelem eléggé, ám az összes kóstolt száraz bor olyannyira ízlett, hogy azt ki sem tudtam volna fejezni szóismétlés és közhelyek nélkül. Csaba próbálkozott változatosan dícsérni a borokat. A végén meggybor színesítette a palettát. Kérdésünket, hogy mivel tartozunk, persze elhárították. Így aztán egy tábla csokit adtunk nekik, hogy adják az unokának, aki épp az udvaron játszott. Kiengedtek minket az utcára, majd meleg jókívánságokkal váltunk el tőlük. 

Tántorogva megindultunk a faluban. Fergeteges jó kedvünk volt, mozgáskoordinációnk azonban már problémákba ütközött :-))) Azt tudtuk, hogy még egy pincesort meg szeretnénk nézni, úgyhogy bár a jó utcába fordultunk be, de azért egy ott ballagó nénitől útbaigazítást kértünk. Ő is annyira roppant kedves volt velünk!

Bekanyarodtunk aztán a földútra, s hamarosan már a felső pincesoron haladtunk. Igazán szép volt, igazi csinos pincesor! Sajnos fotókat nem tudok prezentálni róla, mert itt már nem igazán jutott eszembe a fényképezés... :-) Az volt a terv, hogy ha találunk olyan pincén, ahol kint van a tulaj, akkor oda még bekéretőzünk kóstolni :-)) S mit ad Isten: leltünk embereket :-))) Úgyhogy hamarosan már egy pincében álltunk pohárral a kezünkben, 2 férfi és egy nő társaságában, és folytattuk a borkóstolást :-)) Itt már hangosan hahotáztunk és sztoriztunk velük, s egy nagy pohár bort én megnyugtató biztatásukra a falon tenyésző penészeknek ajánlottam fel :-) Megtudtuk, hogy este lesz a faluban a farsangi mulatság, s ők épp azon törpölnek, milyen bort és pálinkát vigyenek. Csaba még egy kis pálinkát is kóstolt. Igazán jó fejek voltak, szimpatizáltunk velük. Utána még egy szomszédos pincébe is áthívtak minket, de én ekkor már abban az állapotban voltam, amikor a világ tökre valószerűtlen és megfoghatatlan, az Idő pedig nem múlik :-D Ebben a pincében nem is tudom, ittam-e bort, de egészen hamar ki kellett mennem a levegőre, mert forgott az egész pince :-))) Kimentem, tettem egy kört, majd már azt is nehezemre esett kitalálni, melyik pincéből is jöttem ki :-D De hamarosan jöttek a többiek is, és a helyiek próbáltak lebeszélni minket arról, hogy most így alkonyat táján és ilyen állapotban nekivágjunk a jelzetlen utaknak. Azt még végig tudtuk gondolni, hogy igazuk van ebben, így aztán elbúcsúztunk tőlük, és vissza a faluba indultunk.

Nos, innentől érdekes volt a hazáig vezető út :-D 
Két alak egymásba kapaszkodva botladozik és csúszkál a sárban...
...közben hangosan kacag és kiabál...
... időnként eltaknyol és még hangosabban kacagva fetreng egy ideig, közben egyik a másikat húzgálja fel...
... aztán egy gondolat: "ó, ha Sanyi és Balázs itt lennének, mekkora buli lenne!"...
... és egy hozzá kapcsolódó tett: "hívjuk fel Balázst, és mondjuk el neki, milyen állat lenne, ha itt lennének!"...
Úgyhogy tárcsáztam sártól maszatos ujjaimmal, és hamarosan előadtunk Balázsnak a telefonban valami zagyva-jókedvű sztorizást, miközben szegény a munkahelyén ült....... :-D Ó, Istenem, be szép is volt :-))))))))

Dagonyás utakon különösen sokat estünk-keltünk, és már valóságos varacskos disznóként festhettünk :-))) Szegény Csab egy bokorba esett, s így a homlokán több horzsolás keletkezett, valamint a szemüvegén több karc :-) :-( Aztán ahogy mentünk és mentünk, egyre jobban magunkhoz tértünk, végül már értelmesen beszélgettünk :-)) A Tengerszem mellett csak simán eldzsaltunk, aztán végig a szőlők mellett, majd be Sárospatakra. Hazaérve egyből lehámoztuk magunkról a borzalmas állapotban lévő ruházatot....

Te jó ég, azok a károlyfalvi borok...!!!

a varacskos disznók levedlett gúnyája :-))))
Zuhanyozás és átöltözés után már egészen emberinek éreztük magunkat :-) Elővettük Csab lecsóját, megmelegítettük, és istenit vacsoráztunk belőle...

Vasárnapra az volt a terv, hogy kiköltözünk, majd elindulunk Makkoshotykára, de legelébb még megállunk a sárospataki várnál, hogy nappali fényben is megtekintsük. Besétáltunk a kapun, majd a külső falat körbesétáltuk. A látványt színcsökkentett fotókkal illusztrálom:

a sárospataki vár
 
A vár egyébként múzeumként funkcionál, de mi most nem tértünk be. Így a vár történetéről sem szereztem ott helyben információkat, de ez pótolható mondjuk innen.
Makkoshotyka felé vettük az irányt, ugyanis onnan kiindulva terveztem jelzetlen utakon való, tájékozódást gyakorló kóválygást.

Ó, Makkoshotyka, 2012 júliusi csodás 4 napos Zemplénünk egyik állomása!!! (beszámoló róla a blogban) Amikor még a falu fölött letévelyedtünk a Kékről, és irdatlan susnyán átvágva vergődtünk le valahogy a faluba, majd egy kedves néni udvarában sátraztunk le... Ezeket az emlékeket ízlelgettem, s próbáltam Csabának is elmesélni :-)

Most a templom közelében parkoltunk le, megfigyeltünk egy kis ugrándozó mókuskát, majd a szép időre tekintettel nekivetkőzve indultunk el a Kéken nyugatra. Felkaptattunk az emelkedőn, majd a megfelelő helyen letérve a jelzett útról földúton haladtunk tova. Itt havon lépdeltünk, de egyébként jó idő volt. Csab figyelni kezdte a vadakat, de úgy emlékszem, nem sikerült látnunk egyet sem. 
Baktattunk, majd hamarosan a térkép által Bádeni-hídnak nevezett helyre értünk. Olyan jellegtelen híd volt, hogy így hirtelen el sem neveztem volna. Viszont a története érdekelne!

Inkább kíváncsian vártam a következő hidat, mely a druszám volt, s épp ezért terveztem felkeresni: ez volt a Diana-híd :-) Egyébként ennek történetéről sem tudok semmit, de ha esetleg valahol fellelhető, ne habozzatok szólni róla!!
No, ez már egy eléggé látványos híd volt biza: egykor fából ácsolták, s eléggé impozáns lehetett. Most romjaiban tündökölt csupán, de engem eléggé megfogott.

a Diana-híd
Diák egymás közt
Miután kellőképp körbenéztem alul-fölül-oldalt a híd maradványait, térképezni kezdtünk annak eldöntése végett, hogy merre tovább. Tervem volt még Csaba névrokonainak felderítése is, azaz a Dobos-kút, Dobos-rét és Dobos-völgy megkeresése. Ezek jópár km-rel odébb estek, s köztünk és köztük alaposan szabdalt domborzat és rengeteg erre-arra kanyargó kisebb-nagyobb utacska futott.

Hogy, hogy nem, de úgy esett, hogy Csaba felvette tájolójával a Dobos-kutat, én pedig a Kis-Som-tetőt (mert az olyan cuki kerek kis dombnak tűnt, hogy milyen jó lenne felmenni rá), de nem igazán voltunk következetesek, mert egy darabig úton haladtunk, aztán bevettük magunkat a "rengetegbe", és irányban mentünk. Aztán azt hittük, sejtjük, hogy melyik útra bukkantunk ki, úgyhogy azt a megfelelőnek ítélt helyen hagytuk el, de aztán a beazonosítottnak hitt völgyben haladva csak nem értük el azt a bizonyos utat, amit kinéztünk... Nos, az lett, hogy végül megállapítottuk, hogy nem tudjuk, hol vagyunk :-) Úgyhogy aztán azon az alapon, hogy minden lefelé futó út bizonyára a Hotyka-patak mentén futó szilárd burkolatú útba torkollik, arrafelé orientáltuk magunkat. Az út meg is lett, ám azt sajnos megintcsak nem tudtuk, az út mely kilométerszelvényében bukkantunk napvilágra, s így hogy érdemes-e még az Ilkovics-emlékmű, esetleg az Erdész-emlékmű felé északi irányba menni, vagy azok túl odébb vannak, s inkább menjünk vissza délre Makkoshotykára. Hát inkább visszaindultunk Makkoshotykára, s közben jót beszélgettünk. Az út egybefüggő tükörjég volt, úgyhogy egymásba kapaszkodtunk megcsúszás ellen.

Úgy döntöttünk, keresünk egy kávézót vagy kocsmát, hogy megkávézzunk hazaindulás előtt. Ám Makkoshotykán ilyet nem leltünk, úgyhogy betértünk Hercegkútra is, ahol egy megkérdezett helybéli is megerősítette gyanúnkat, hogy nincs ilyen jellegű építmény kerek e faluban. 
Hazafelé a 37-es út mentén leltünk egy retro vendéglőt, s ott kávéztunk-kappucsínóztunk meg.

Hát ez volt a mi kis hétvégénk története :-) Túra minimál - bor maximál :-D Élménydús volt, emlékezetes lesz :-))

2015. február 19., csütörtök

Dorog túl messze van – legalábbis Mogyorósbányától a kéken haladva

Ha egyszer elkap a lendület, nincs megállás… se a túrázásban, se a blog írásban. A múlt heti csodás havas mecseki túrát követően újra mehetnékem támadt, viszont ezúttal Budapest a kiindulási pont és az OKT valamely szakasza a cél.

Úgy alakult, hogy hétvégére egyedül maradtam Budapesten, és egyéb elfoglaltság hiányában újra a túrázás mellett döntöttem. Egyértelmű volt, hogy ismét pecsétszerzés lesz a cél, már csak azt kellett eldönteni, hogy az OKT mely szakaszát válasszam. Mivel a fővárosból kiindulva keleti (bár inkább északi) irányban Visegrádig, nyugati irányban pedig Dorogig minden pecsétet begyűjtöttem már, választanom kellett, hogy merre haladjak tovább. Aztán eszembe jutott, hogy a börzsönyi szakaszra már elígérkeztem, így kizárásos alapon Dorog felé vettem az irányt.

Indulás!

A Mogyorósbánya-Dorog közötti kb. 15 km-es szakaszt néztem ki magamnak, praktikusan Mogyorósbánya felől Dorog felé haladva, mivel utóbbi helyről gyakrabban indulnak járatok a főváros felé.  

No de nem is olyan egyszerű ám eljutni Mogyorósbányára… Indulás 7:35-kor az Árpád-hídtól vonatpótló busszal, Piliscsabán átszállás vonatra, majd Dorogon felkutatva a buszmegállót, 50 perc várakozást követően lehet eldöcögni Mogyorósbányára, hogy pontban 10 órakor megkezdhessem aznapi túrámat.

Szelfi a kékkel

Dorogon előrelátóan kihasználtam a rendelkezésre álló időt, és begyűjtöttem a célállomás pecsétet a vasúti pénztárban. Érdekes módon, most egy harmadik féle pecsétet kaptam. Már volt egy szokásos dátumos-körbélyegzős MÁV-os és egy „Dorog 2511” feliratú pecsétem tavaly májusból, ezek mellé most begyűjtöttem egy szögletes MÁV-os lenyomatot is. Érdeklődtem a pénztáros hölgytől, hogy hogyan jutok el a buszmegállóba, mert nem igazán vagyok ismerős a városban, ő pedig kedvesen útbaigazított. A vasútállomásról aluljárón át lehet kijutni, melynek két kijárata van ellentétes irányba. Az alagút közepén a kék jelzés mindkét irányba mutat, és első ránézésre eléggé zavarba ejtő, hogy merre is induljon az ember. Mivel nekem a pénztáros hölgy mondta, hogy jobbra forduljak, így könnyedén vettem az akadályt. Viszont pont, amikor elfordultam, észrevettem valamit, ami megállásra késztetett. Alaposabban, és egész közelről szemügyre véve a kék jelzéseket, felfedeztem, hogy halványan a jobb oldalra mutató nyíl fölé oda van írva, hogy „Gerecse”, a bal oldali nyíl fölé pedig, hogy „Pilis”. Örömmel nyugtáztam, hogy azért mégsem hagyják kétségek között a túrázókat.

Nem túl profi, de azért megteszi

A buszmegálló nagyjából 5 perces séta után meglett, és további fél óra várakozást követően begördült a várva-várt járat: egy ócska Ikarus, melyen csak ennyi felirat díszelgett: „Mogyorós”. Miután meggyőződtem róla, hogy ez az én buszom, helyet foglaltam a barna műbőr ülések egyikén, közvetlenül egy 4 fős nyugdíjas csoport mögött. Öltözetükből és szavaikból arra következtettem, hogy ők is túrázni fognak. Miközben diszkréten megcsodáltam az egyik bácsi gyönyörű faragott végű túrabotját, akaratlanul is meghallottam, hogy péntek este álarcos farsangi bálban voltak, és mindannyian beöltöztek. Azt sajnos nem tudtam meg, hogy ki milyen maskarát öltött, viszont jót mosolyogtam a véletlen egybeesésen, mivel én is hasonló (nem nyugdíjas, hanem jelmezes) buliban vettem részt pénteken, ami annyira jól sikeredett, hogy a szombati nap pihenéssel telt, így a túrám vasárnapra tolódott. Az álmodozásomból egy hirtelen fékezés és enyhe koccanás riasztott fel: kanyarodás közben lekoccoltunk egy közlekedési táblát. Ez persze az Ikarusnak meg se kottyant, és a tábla is állva maradt, így gond nélkül folytattuk utunkat Mogyorósbányára. Az érkezés pontban 10-kor történt, majd egyből kiszúrtam egy táblát, mely a Kakukk söröző felé irányított, és melyre a biztonság kedvéért az is oda volt írva, hogy kéktúra pecséthely.

A söröző ajtaja mellett egy kis dobozban ott volt a pecsét, mely sajnos nem adott túl szép lenyomatot, de azért sejthető a felirata. Az adminisztratív dolgok letudását követően pedig meg is kezdhettem utamat, mely visszavezetett a buszmegállóhoz, majd mellette egy kis utcán haladva, a temetőt érintve, egy löszös talajba bevágódott útszakaszon hagyja el a falut. Bevallom, nem számítottam hóra, így meglepetésként ért, amikor először csak foltokban előforduló, majd rövidesen összefüggő havas útszakaszon haladhattam szikrázó napsütésben.


Rövidesen elértem a nap első látványosságát, a Kő-hegy (Kőszikla) platóját, mely a maga 297 m-es magasságával a Gerecse északkeleti tagját alkotja, alapkőzete pleisztocén édesvízi mészkő. A hegy anyaga egy korábban működött karsztforrás vizéből vált ki, majd emelkedett jelenlegi szintjére. A Kő-hegy északkeleti szélén álló várfalszerű sziklaszirteket az eróziós erők szabdalták fel, és alakították ki mai formájukat. A hegytetőről csodás kilátás nyílik a környékre: odalenn bal oldalon, a távolban a Duna szalagja kanyarog; mögötte még távolabb, a párás levegőben alig kivehetően látszik Esztergom és a Bazilika; közvetlenül velem szemben a völgyben a Tokodi-pincevölgy húzódik, távolabb maga Tokod; jobb oldalon pedig a Hegyes-kő sziklacsúcsa igyekszik eltakarni a Nagy-Getét.
Ezzel a csodás látvánnyal alig lehetett betelni, ezért úgy döntöttem, hogy a sziklán álló kereszt tövében megpihenve, némi elemózsiát veszek magamhoz, és lábamat a szédítő mélységbe lógatva, tovább gyönyörködöm a kilátásban.
Közben felfedeztem a telefonom egy új csodás funkcióját, a panorámakép készítő módot, így innentől kezdve a nap további része vad panorámázással telt.

Kilátás a Kő-hegyről

A Hegyes-kő és mögötte a Nagy-Gete lekerekített orma

Láblógatás

Szemlélődés közben odalenn felfedeztem a buszról ismerős 4 fős nyugdíjas társaságot, és feltételeztem, hogy hamarosan ők is felmásznak a Kő-hegyre, viszont én ezt már nem vártam meg, lassan szedelőzködtem, és folytattam utamat. Mielőtt végérvényesen elhagytam volna a platót, felfedeztem egy „Szeretem Magyarországot” felirattal ellátott kőhalmot, mely arra buzdítja az arra járókat, hogy újabb kődarabok hozzáadásával növeljék a kis kupacot. A felszólításnak egy aprócska kő hozzáadásával eleget tettem.

Kődomb gyarapítás

A hegyről gyorsan leereszkedve, máris a Tokodi-pincevölgy takaros szőlői és pincéi között találtam magamat. Egyúttal hódolhattam a szakmámnak is: megszemlélhettem egy szép kis kerekes kutat, és megállapítottam, hogy a kútlezárás megfelelő módon történt.



Közvetlenül a kút szomszédságában felfedeztem a következő pecsét pontomat, a Kavics-Lakot. El sem lehetett volna téveszteni, ugyanis egy valóságos kis műalkotás mutatta az irányt. Íme:


 A Kavics-Lak kerítésén egy postaládában felfedeztem az egészen egyedi pecsétet: egy kavicsra felragasztott szokásos MTSZ bélyegzőgumit, mely a „Tokodi-pincék” feliratot nyomta az igazoló füzetembe.


A pincék között haladva azon ábrándoztam, hogy milyen csodás is lenne kellemesen langyos tavaszi vagy őszi időszakban valamelyik házikó teraszán megpihenve elkortyolgatni egy pohár finom helyi bort.
A pincevölgy irányát jelző táblát elhagyva, végleg kiérek a pincék közül, és az országúton átkelve, a Hegyes-kő irányába haladok tovább.


Először a Kis-kő 264 m magas füves fennsíkjára mászok fel, ahonnan visszanézve jól látszik a Kő-hegy, előttem pedig a Hegyes-kő, távolabb a Nagy-Gete emelkedik, melyeket a mai napon még meg kell másznom. A lában alatt a Kis-kő oldalában hatalmas seb tátong: egy felhagyott kőbánya lecsupaszított falai meredeken szakadnak le a mélybe. Egy ilyen tájseb egyrészről az emberi pusztító erő legszembetűnőbb megnyilvánulása, ugyanakkor értéket is hordoz, hiszen ennek köszönhetően belepillanthatunk a „hegy gyomrába”, megismerhetjük az azt felépítő kőzeteket, és nyomokat találhatunk a múltban lejátszódott folyamatokra.

Kőbánya panoráma

A kőbánya annyira elvonta a figyelmemet, hogy a fennsíkon már nem találtam vissza az amúgy is nehezen követhető jelzett útra, mivel a jelzéseket a talajból előbukkanó kődarabokra festették, kőből pedig nem volt hiány a környéken. Keresgélés helyett inkább megcéloztam a Hegyes-kő fehér csúcsát, és ahogy sejtettem, hamarosan a kékkel is újra egymásra találtunk. Picit vacilláltam, hogy felmásszak-e a csúcsra, mivel a kék azt nem érinti, csupán elhalad a lábánál, és odafenn amúgy is egy pár, valamint három kutyájuk élvezte a napsütést, nem akartam megzavarni őket. Mire a közvetlen közelükbe értem, ők már lefelé tartottak, és a három eb egyszerre rohamozott meg simogatást kérve. A kutyafül vakargatást követően végül mégis a mászás mellett döntöttem, és nem bántam meg, mert gyönyörűséges körpanoráma tárult elém. Mivel igen erős szél fújt, nem időztem sokáig, csak felmértem, hogy merre is kell továbbmennem. Tokod irányába a kék a Hegyes-kő déli oldala mentén halad, ahonnan jól látszik annak vastagpados kifejlődésű, oldalirányba kibillent kőzetanyaga, mely a triász korszakban a Tethys-óceánban képződött, ún. dachsteini mészkő névre hallgat. A szomszédságában álló Nagy-Gete kialakulása és felépítése egészen hasonlatos a Hegyes-kőéhez.

A Hegyes-kő déli oldala
Tokodot gyorsan elértem, és ugyanilyen gyorsan el is hagytam, és megkezdhettem aznapi túrám legerőtpróbálóbb részét, a Nagy-Gete megmászását. Bevallom, egyáltalán nem esett jól ott és akkor. Kezdtem fáradni, és valahogy a közérzetem se volt a legjobb, ugyanis egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Valahol itt kezdődhetett az a megbetegedés, ami később több napra ágyhoz kötött. Már legalább 30 perce haladtam felfelé, amikor végre úgy tűnt, hogy elértem a csúcsot. Örömöm azonban hamar szertefoszlott, amikor tudatosult bennem, hogy még csak az Öreg-kőre értem fel, a Nagy-Gete csúcsa további 148 m-rel magasabban van (ezt leolvastam térképről).

Az Öreg-kő felé haladván

Nem volt mit tenni, tovább kellett menni, és itt kezdődött a szörnyűség. A Nagy-Gete nyugati gerincén rendkívül meredek, kövekkel tarkított, néhol szinte már nyaktörően kanyargós út visz a csúcs felé. Minden egyes méterért keményen meg kellett küzdenem a csúszós sárral, olvadó hóval és a saját fáradtságommal. Szinte fától-fáig tudtam haladni, mindig csak egy rövidke célt tűzve ki magam elé. Néha percekig csak pihegtem egy-egy fát ölelve. Egy alkalommal a felettem vijjogó ragadozó madár helyére keselyűket képzeltem, akik csak arra várnak, hogy lakmározhassanak üde tetememből.  De egyszer minden szörnyűség véget ér – ha csak ideiglenesen is –, ugyanis további 30 percnyi megpróbáltatást követően végre felértem. Itt megengedtem magamnak egy 20 perces pihenőt, melyet többedmagammal töltöttem a hegy legszebb kilátást nyújtó részéről. Titokban méregettem is az ott tartózkodó, nem kifejezetten túrázónak kinéző embereket, hogy miért nem tűnnek fáradtnak? Én pedig hogyhogy ennyire megszenvedtem a feljutást? Lefelé aztán megkaptam a választ: a keleti oldal rendkívül lankás, melyet egy könnyed vasárnapi séta alkalmával is fáradtság nélkül megmászhat az ember.

A Nagy-Gete csúcsa

A Nagy-Getéről lefelé gyorsan haladtam, szinte nem is érzékeltem a külvilágot, így történhetett, hogy egy helyen elvétettem a kék jelzést, és csakhamar házak között, lakott területen találtam magam. Nagyjából ilyen távolságra tippeltem Dorogot, így örömmel haladtam visszafelé az erdőbe, hogy újra ráleljek a kékre, és azt követve a megfelelő helyen lépjek be újra a lakott területre. Ekkor úgy tippeltem, hogy fél órán belül a vasútállomáson lehetek, és pont elérem a 16:13-kor induló vonatot. Közben ráleltem a kékre, és meggyorsítottam a lépteimet, azonban csak nem jutottam lakott terület közelébe, sőt úgy tűnt, hogy egyre inkább befelé haladok az erdőbe. Kezdett gyanússá válni a dolog, így elővettem a térképemet, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az imént még csak Csolnok szélső házait láttam, Dorog még legalább egy órányira van. 

Dorog szélének vélt Csolnok

Itt elkezdődött a szörnyűség második szakasza. Óriási sár, melybe szinte lépésenként bokáig merültem, csúszkálás, szerencsétlenkedés. Az amúgy egy órás utamat ez a körülmény majdnem másfél órányira duzzasztotta. Aztán jöttek a versenymotorosok, akik alaposan felmérgesítettek, mert nem érzem őket az erdőbe valónak. Végül pedig elértem Dorog szélét, ami szintén nem nyújtott túlságosan üdítő látványt az elhagyatott, romos egykori üzemépületekkel.


Nem kéknek való vidék...

Viszont innen már 20 perc alatt a vasútállomáson voltam, ahol megállapítottam, hogy bizony nagyon jól tettem, hogy reggel kértem pecsétet, mivel a pénztár mostanra zárva volt. 10 perc várakozást követően érkezett a vonat, és a reggeli útvonalon, piliscsabai buszos átszállással visszajutottam Budapestre. Útközben egyre erősebben éreztem magamon a megbetegedés jeleit, mire hazaértem, szabályosan vacogtam. Másnap reggelre láz is párosult mellé, így történhetett az, hogy ezt a beszámolót ágyban írom, amihez immár harmadik napja kötve vagyok.

Mit is írhatnék zárszóként?  A túra nagyszerűen indult, de aztán félrecsúszott valami, vélhetően bennem... A későbbiekben szeretnék még egyszer visszajönni erre a szakaszra, és felülírni a most szerzett rossz tapasztalatokat.

Végezetül jöjjön egy vidám, kicsit őszies hangulatú kép, amely az Öreg-kő megmászása közben készült, hogy mégiscsak pozitív hangnemben zárhassam soraimat.





2015. február 10., kedd

Óbánya, a Keleti-Mecsek gyöngyszeme

A Dél-Dunántúlt beborította a hó, engem (Anett volnék) pedig oly erősen csalogatott magához a természet, hogy kénytelen voltam meghajolni akarata előtt.
Tavalyi szabadságom utolsó napjait töltve üldögéltem gyerekkori szobámban, és folyamatosan úgy éreztem, hogy menni kell ki a hóba, hegyre-völgybe, látni, érezni, megtapasztalni, pecsétet szerezni.

A Dél-dunántúli kékből még hiányzó, Bátaapáti-Kisújbánya közötti kb. 24 km hosszú szakaszt szemeltem ki magamnak teljesítésre, jöhetett a részletek kidolgozása.

Behavazódott a Kék

Számos olyan tényező merült fel, mely meg akarta hiúsítani a kis tervemet: 1.) Budapesten maradt a pecsételőfüzetem és a térképem; 2.) nem volt nálam túrafelszerelés; 3.) a mecseki kis zsákfalvakba alig vannak buszjáratok, és nekem minimum 1 átszállással kell számolnom; 4.) a szülők erősen tiltakoztak az ellen, hogy egyedül nekivágjak az útnak; 5.) legalább 30 cm hó.

Nem hagytam magam, minden problémára megoldást kellett találnom, így 1.) Anyának van Mecsek térképe, a tesómnak van saját pecsételőfüzete (természetesen nem pecsételnék bele) és hurrá, a felkeresni kívánt igazolópontok "nyalókásak"; 2.) hótaposó csizma a lábamon, kabátom van, a többi ruhát és a hátizsákot meg összekukázom az otthoni készletből (a végeredmény nem lett túl menő, de ez kit érdekel?); 3.) Óbányára el lehet buszozni 1 átszállással, tehát ez lesz a kiindulópont; 4.) bevallom, a szülők tiltakozását egy percig se tartottam komoly akadálynak; 5.) a hóhelyzet miatt nem szabad túlvállalni magam, a 24 km-ből le kell csípni.

A végeredmény: Óbánya-Kisújbánya közötti meseszép szakasz oda-vissza, így összesen 8 km az előttem álló táv, ami 30 cm hóban is teljesíthető gond nélkül 4 óra alatt (buszhoz igazodva).

Mesebeli táj

Az út eleje csak felsorolásszerűen:
  • 9:12 felszállás Zombán a Bonyhád felé tartó buszra - az önmagát forma 1-es pilótának képzelő sofőr vadul száguldozva, autókat leszorítva közeledik a havas úton.
  • Bonyhádon 40 perc várakozás, közben helyzetjelentés a chat-ügyileg aktív barátok felé (egyikük Tatabánya irányába vonatozva, másikuk Pécsen tartózkodva nyugtázza elkövetkező érkezésemet Baranyába)
  • 10:20 begördül az állomásra az Óbánya Expressz, és minő meglepetés: kedvenc forma 1-es pilótámmal és járgányával folytatom utamat tovább. Vezetési stílusa a Mecsek havas szerpentinjein sem változik, így aki tudja, hogy milyen út vezet például Ófalura, az nem csodálkozik rajta, hogy erősen kapaszkodtam, és néha nem mertem az utat nézni.
  • 11:05 érkezés Óbányára, egy idős bácsitól érdeklődöm a kocsma iránt, ő rámutat a 20 m-re álló, teljesen kocsma kinézetű épületre, bent begyűjtöm a "nyalókát", aztán indulás!


Teljesen lenyűgözve sétálok az apró település csodálatos házai között. Először az Illatosház szépségesre festett falait bámulom, aztán a szomszédjában álló Kéktúra Vendégház vonja el a figyelmemet. Kicsit később a Tulipános vendégháznál érzem, hogy kezd megfogalmazódni bennem egy gondolat, de még nem tudom, hogy mi is az pontosan. Közben elmegyek egy fazekas mester háza mellett, egy másik ház falán gyönyörű kerámia tányérokat csodálok meg, majd az utcácska végén feltűnik „Az öreg Malomhoz” címzett turistaház, vakítóan kontrasztos fehér-kék színeivel. És itt jövök rá arra, ami már percek óta motoszkált bennem: a többiek is odáig lennének ezért a faluért. Szinte hallottam Dóra lelkes felkiáltását: "Gyerekek! Ez meseszép!"
Egyik gondolat követte a másikat, és az ötlött fel bennem, hogy íme, találtam egy ideális helyet az év végi szokásos szilveszteri mókánkhoz. Minden elvárást maradéktalanul kielégít a környék: csodás aprócska falu, jobbnál jobb szálláslehetőségek és végtelen számú túraútvonal a Mecsekben keresztül-kasul. Mit gondoltok? :)

Illatosház

Kéktúra Vendégház

A faluból kiérve először a Pisztrángos-tavak mellett vezetett az utam, a tavacskákban víg csobogás jelezte, hogy lakói télen is rendkívül aktívak. Még korábban, a falu végén vidámra festett falú büfét láttam: a Falánk Pisztrángot. Erős a gyanúm, hogy a menüjéből nem hiányzik a nevét viselő hal, sokféle változatban.

A Pisztrángos-tavak egyike

A Falánk Pisztráng

Az Óbánya-Kisújbánya közötti kék szakasz végig az Öreg-patak völgyében halad, utam során több alkalommal kellett átkelnem rajta, és egyúttal tesztelnem a hótaposó csizmám vízállóságát. Ez utóbbi szerencsére jelesre vizsgázott.
A patak völgyében rengeteg elhagyatottnak látszó, a patak vizére települt egykori malom épület áll. Számos, az út mellé kihelyezett tájékoztató tábla jelzi, hogy a malmokban egyrészt hagyományos módon gabona őrléssel foglalkoztak, de mindezek mellett az üveggyártáshoz szükséges alapanyagok (pl. kvarckavics) apróra zúzása is itt történt. A környék ugyanis híres volt üvegművességéről, több nagyobb huta is működött itt. Ezeknek emléket állítva, és egyúttal egy kis gyalogtúrára invitálva az ide látogatókat, létrehozták az "Üvegesek útját", melyet végigjárva minden fontos információt megtudhatunk erről az érdekes szakmáról. Az útvonal a négy legfontosabb egykori huta helyét (Réka-völgyi huta, Óbánya, Kisújbánya, Pusztabánya) fűzi fel, és Hosszúhetényben végződik, ahol üvegkiállítást csodálhatnak meg az érdeklődők. Az "üvegesek útja" jelzését az alábbi módon tudnám legkönnyebben körülírni: fehér alapon zölddel festett fordított kereszt, a tetején egy fektetett 8-assal.

A Kék és az Üvegesek útja

Mindemellett az útszakasz természeti látványosságairól se feledkezzünk meg, hiszen itt található két egészen egyedülálló természeti kincs: a Csepegő-szikla és a Ferde-vízesés.
A Csepegő-szikla a patak jobb partján, gombaszerűen a meder fölé nyúló mésztufa képződmény, melyről több forrás által táplálva, zuhanyszerűen hullanak alá a vízcseppek. A képződmény tulajdonképpen egy pici cseppkőbarlang, hiszen a forrásvízből annak oldott anyag tartalma a felszínre bukkanáskor kicsapódik, így a tufagomba folyamatosan hízik. Téli időszakban a lecsepegő víz megfagy, és pompázatos jégcsap-csokrokat alkot.

A Csepegő-szikla téli öltözetben

A másik látványosság, a Ferde-vízesés ha lehet még jobban lenyűgözött. A jura mészkő képződményt a kréta korban fellépő vulkáni erők billentették ki ferdén eredeti helyzetéből. A dőlt lépcsőkön félig folyó, félig vízesésszerűen lezúduló víz látványa és hangja egészen egyedülálló.

A lenyűgöző Ferde-vízesés

A vízesést követően pár száz méterrel, közvetlenül a Bodzás-forrás mellett, gyönyörűséges őz ivott éppen a vízből. Kölcsönösen rácsodálkoztunk egymásra, majd én folytattam utamat az ösvényen, ő pedig hatalmas szökkenésekkel néhány pillanat alatt eltűnt a meredek partoldal tetején.
Innen már nem volt messze Kisújbánya, a falu széli házakat hamar elértem, és a patakon többször átkelve, máris a falu központjában találtam magam. Egészen kísérteties hangulata volt, mivel egyetlen lélek sem volt sehol. Határozott léptekkel utat törtem magamnak a hóban a már jól ismert kulcsosház kapujához, hogy a falon lévő dobozból megszerezzem a mai második "nyalókámat". Kétféle pecsétes matricából is lehetett választani: az egyiken a kulcsosház sziluettje, a másikon a hagyományos kéktúrás lenyomat volt. Egyébként ha röviden kellene jellemeznem Kisújbányát, az mondanám róla, hogy az a falu, ahol nincsenek új házak. Ugyanis kizárólag szép régi lakóházak sorakoztak az utcákon.

A kulcsosház Kisújbányán, falán a pecsétdobozzal

Még egy kisújbányai házikó

Időközben elkezdett szállingózni a hó is, és hamarosan gyönyörű hóesésben sétáltam visszafelé Óbányára azon az úton, ahonnan jöttem.
Egyébként az otthoni aggodalmam a hó miatt még a kezdetekkor elszállt, mivel az eredetileg kb. 30 cm-es hóba az elmúlt hétvégén szorgos túrázó talpak szép kis ösvényt tapostak, így számomra egyáltalán nem volt megerőltető lépkedni. Picit sajnáltam is utólag, hogy csak 8 km-t tettem meg, mert egyáltalán nem fáradtam el közben.

Híd az Öreg-patak felett

Már majdnem visszaértem Óbányára, amikor megpillantottam az egyetlen embert, akivel aznap a szabadban találkoztam. Rendkívül érdekes volt a megjelenése: őszülő szakállú, megtermett férfi, színes ruhába öltözve, sötétített szemüvegben. Kicsit hippi kinézete volt, nekem különösen a fülébe applikált láncos füldísz tetszett. A vállán nejlon szatyor volt, amiből kikandikált egy fél kiló kenyér, egy rúd párizsi, és további ellátmányok. Megszólított, és kérdezte, mennyit mentem ma, ugyanis látta, amikor indultam. Szó szót követett, és ezek után vagy 20 percig beszélgettünk még. Ezalatt megtudtam rengeteg érdekességet Óbányáról (például azt, hogy így télvíz idején "tűzkereket" szoktak gurítani - de erről majd még mesélek később); azt is megtudtam, hogy aktív résztvevője az Anya által pont előző nap emlegetett lángosos túrának; hogy ott lakik a patak parton az egyik "malom" házban és hogy rengeteg embert ismer a szülőfalumból, Zombáról. Végig úgy beszélgettünk, hogy nem kérdeztük meg a másik nevét, de valahogy így volt jó.

Egyik-másik ház egészen fantasztikus színekben pompázott Óbányán
  
Ezt követően rövidesen visszaértem Óbányára a buszfordulóhoz, és azon morfondíroztam, hogy mit is csináljak a rendelkezésemre álló 45 percben. Valahogy a kocsma most annyira nem vonzott, ezért örömmel fedeztem fel a falu fölé magasodó hegytetőn egy kilátót. Oda már nem vezetett kitaposott ösvény, és néhol térdig érő hóban kellett megküzdenem az amúgy elég jelentős szintemelkedéssel. Mivel nem volt kitáblázva, hogy merre is lehet feljutni, csak "érzéssel" haladtam a helyesnek vélt irányba. Már majdnem feljutottam a hegytetőre, de a kilátó valahogy nem került a szemem elé, ezért azt feltételeztem, hogy mégiscsak rossz irányba jöttem. Közben felfedeztem, hogy pont egy meredek sípálya mellett haladok, és eszembe ötlött, amit kb. 20 perccel korábban hallottam a "hippi" barátomtól: erről a hegyoldalról minden februárban legurítanak egy meggyújtott fa kereket. Ha a kerék még a patak meder előtt jobbra fordul, és az oldalára dől, akkor abban az évben bő termés várható. Ha viszont belegurul a patakba, akkor rossz lesz a termés. A tűzkerék gurítás állítólag egész kis látványossággá nőtte ki magát az elmúlt években, és sok száz embert odavonz. Viszont nekem nem volt időm tovább ezen mélázni, mivel az idővel eléggé szűkösen álltam, és kénytelen voltam visszafordulni. Lentről visszapillantva láttam, hogy mégiscsak jó volt az irány, és valószínűleg hamarosan elértem volna a kilátót, de sajnos nem volt idő alaposabban körülnézni, mert a busz hamarosan indult.

Valami hasonló lehet a látvány a kilátóból is

Azaz először érkezett, megfordult, leszállt róla egyetlen érkező utasa, és felszállt rá az egyetlen távozó utas: jómagam. Kihasználva helyzeti előnyömet, letelepedtem az első ülésre, és a kifejezetten kedves és beszédes sofőrrel végigbeszélgettem az utat Bonyhádig. Ott átszállás következett, majd irány haza Zombára!


Csodás havas élménnyel gazdagodtam, és bár nem vagyok híve a magányos túrázásnak, ez most valahogy pont így volt jó.


2015. február 7., szombat

Chopok x 2 - Két napos téli túra az Alacsony-Tátrában

A 2015-ös év első Porszemes túrája az Alacsony-Tátrában, a Chopok nevű csúcson és annak környékén találta csapatunkat, melynek tagjai valának ez alkalommal: Csab, Balázs, Zsolti, SanyiBarbapapi és Dija nevezetű személyem. Igazi téli havas túrára készültünk hótalppal, hágóvassal, hólapáttal és lavina jeladó-vevővel.
Kiutazásunk január 31-én, szombat nagyonhajnalban terveződött Hévízgyörkről Balázs autójával. A nagyonhajnali indulás inkább hajnaliba csapott át, de így is tartósan sötétben utaztunk még jó darabig. Elviekben 3 óra alatt ki lehet érni, s így jó lett volna már 9 felé nekiindulni a túrának. Ez az időpont azonban jelentős csúszást szenvedett több okból kifolyólag, úgymint.

Már javában Szlovákiában jártunk, amikor is egyre többször találkoztunk azzal a jelenséggel, hogy a vastag hóréteg alatt roskadozó, út fölé hajló fák az útra szakadtak, vagy út menti fák dőltek az útra. Volt, hogy emiatt a forgalmat is megállították, de volt, hogy pusztán nekünk kellett útra dőlt fákat kerülgetve óvakodni, mely Csab száguldását jelentősen visszavetette. Mindez csodafehér tájon zajlott, úgyhogy gyönyörűséges volt!

szép helyen álltunk meg pisilni :-) (fotó: Kerekes Zsolti)
Már nem jártunk messze Trangoskától, a kiszemelt parkolótól a hegy alatt, ahol hagyni kívántuk az autót. Ide egy vékony, patakvölgyben felfelé kígyózó út vezetett, mely most jelentős autósforgalmat bonyolított, mivel sokan igyekeztek síelni, snowboardozni a hegyre. A felfelé igyekvő autóknak hol volt, hol nem volt hóláncuk. Mi téli gumiban nyomtuk, és szépen haladtunk is volna tartósan felfelé, ha nem lett volna szükség időről időre a megállásra a szembe jövő autók miatt. Közben az útszélen autók álltak és szerelték fel a hóláncot. Nagy össznépi hóban evickélős mulatság volt.
Épp jól haladhattunk volna, de az előttünk megálló sor miatt kényszerűségből mi sem tehettünk mást, minthogy lehúzódtunk az útszélre, s Balázs előkotorta a hóláncokat. Kezdetét vette a hosszadalmas hóláncos szenvedés :-))) Lánczörgés, vitázás, cigifüst, gengszter rap, napszemcsi, másik kocsik hórukkolással való megtolása, kocsi körül kacagva kergetőzés, hóba ugrás és hóba belevágás, miközben Sanyi keservesen izzadt a láncokkal - bizony szép, vidám időtöltés volt :-) Ám egyszer csak azt vettük észre, hogy már csak mi maradtunk ott... Felkerültek a láncok, de az egyiket hamar le is dobta a kerék, úgyhogy újra kellett szerelni. Nagy nehezen azért meglett, s óvakodva nekiindultunk felfelé. Kicsit kattog a jobb oldali, sebaj, csak' kitart! Így értünk fel a parkolóba végre.
a látványunk a parkolóból
Mire aztán az átöltözési és felszerelkezési ceremónia is lezajlott, 11 óra lett... Tervünktől így el kellett állnunk időhiány okán, s a Chopok nevű csúcsot vettük célba (2023 m), mellőzve most a Dumbier (Gyömbér) csúcs megjárását. Sípálya szélében kezdtünk felfelé nyomulni, s igen hamar nekiállt melegünk lenni... Egy platóra felérve kicsit neki is vetkőztünk, s volt, aki hótalpat, volt, aki hágóvasat magára véve haladtunk tova, miközben nem feledtünk el időről időre hátranézni s csodáli a kitárulkozó tájképet....

(fotó: Kerekes Zsolti)
Szétszakadoztunk, s az épp aktuális sípálya tetején vártuk be egymást, miközben a síelőket szemléztük. Kis csoki(-szotyi-ropi) + meleg tea, aztán a közeli Kosodrevina ház felé indultunk el - a legnagyobb szűzhavon át. Mélyen beleszakadva nehézkesen és időigényesen evickéltünk.
A ház mellett Sanyi a hótalpakon elöl nekivágott a hónak, Balázs és Zsolti követték. Csabbal addig néztük őket, bizonytalanul, hogy lehet nem erre kellene menni. Sanyiék is erre jutottak, s visszafordultak. Megtárgyaltuk, hogy a felvonó nyomvonalán, azaz alatta vágunk neki a csúcs felé vezető emelkedőnek, úgyhogy arra vettük az irányt.

(fotó: Kerekes Zsolti)
S nekivágtunk vala. Itt aztán lehetett gyakorolni az elöl haladás során adódó nyomtaposási feladatot. Kipróbáltam, és mondhatom, jó kis edzés combra és kitartásra! A mély hóban ugyanis az elöl haladón kívül mindenki másnak az a könnyebbség, hogy már meglévő nyomba léphet.
Közben Sanyi és Balázs egyre inkább elmaradtak, majd már nem is láttam őket. Gondoltuk, hogy visszafordultak, mi viszont mentünk tovább. Balázs később elmesélt egy árokba nyakig hóba szakadós sztorit, mely szerintem egy roppant érdekes tapasztalás és legjobb lenne itt is rögzíteni, úgyhogy megpróbálom tőle megszerezni az élmény leírását :-)

Egyre feljebb érve hűlt a levegő, és feltámadt a szél. Még lent a parkolónál volt egy tábla, mely a csúcsra -12 fokot ígért. Csab végig nem húzott kesztyűt, és később láttam, hogy kézfeje "besünösödött", azaz a szőröket fehér dérburkolat lepte be :-) Eléggé lefagyott a keze...
Zsolti elhaladott előre, mi pedig egymás nyomdokában ballagtunk, pontosabban én Csab nyomdokaiban. Egyre kevesebbet beszéltünk, mivel egyre inkább fogyott az energiánk. Délután volt, s én ma még csak egy szendvicset ettem, ám Csab még annyit sem. Inni roppant keveset ittunk, úgyhogy ki is voltunk tikkadva, én pedig úgy éreztem, ha nem érünk mindjárt fel a csúcsra, s ott nem állok neki gyorsan enni, menten összeesek, mert elfogy az energiám... 
Ám egyre inkább felhőben mentünk, s a csúcs sem akart előtűnni. Minden lankásabb rész után már azt vártam, hol lesz vége a felvonónak, hisz ott a csúcs. Közben a felhők jöttek-mentek, időnként kitisztult a látóhatár. Ilyenkor sasoltunk előre bőszen. Fázásom is egyre inkább gyötört... Rossz volt nézni, ahogy Csab többször szakadt bele vissza ugyanabba a nyomba, és mindig újra és újra erőt kellett gyűjtenie, hogy kiküzdje magát onnan...
Aztán végre feltűnt egy épület sarka, majd a többi része is. Végre, felérünk!! Zsolti lőtte rólunk az alábbi fotót, szerintem állat, tiszta sarkvidéki expedíció-feelingje van :-)))

Scott kapitány és hű követője :-) (fotó: Kerekes Zsolti)
Szóval, rohadtul kimerülve értünk fel. A ház környéke nyüzsgött az élénk síelőktől, mindenfelé lécek és snowboard-ok voltak a hóba szurkodva. Rövid úton tisztáztuk, hogy azonnal bemegyünk a menházba. Ez volt a Kamenna chata kb. 2000 m-es magasságban. A ház egyébként durván be volt havazódva, mintha tejszínhabba és habcsókba lenne burkolva :-) De én ezt akkor alig vettem észre kimerültségemben.

a Kamenna chata (fotó: Kerekes Zsolti)
Határozottan benyomultunk a házba. Ami odabent fogadott minket, az tömény heringeffektus volt: eleve alig fértünk be, ülőhely az nyilván nemigen volt, nyüzsgő hangzavar, a pult előtt millióegy ember várakozott, hogy kikérje az éltető élelmet és italt... Letojtuk, olyan fáradtak voltunk. Fal mellé állítottuk a zsákokat, és egy pad csücskére rogytunk. Zsolti nem bírta sokáig odabent, a tömegundor gyorsan erőt vett rajta, úgyhogy ő kiment az előtérbe. De mi Csabbal olyan fáradtak voltunk, hogy elég jól figyelmen kívül tudtuk hagyni a zavaró humán tényezőt, és én élveztem az ülő pozíciót, a mérsékelt meleget, majd hamarosan az előcsomagolt meleg teát, szendvicset és csokit is. 
Nos, negyed 4 volt, mire a menházba értünk, és 4-ig engedtük meg magunknak, hogy ott hesszeljünk. Akkor azonban a sötétedére való tekintettel el kellett indulnunk lefelé. Zsolti már korábban lelépett. Erőt vettünk magunkon, felszedelőzködtünk és kimentünk.

Nagy felhőség, enyhe szürkület és masszív hideg fogadott. Úgy döntöttünk, hogy a lefelé útra mi is felvesszük a hótalpakat, de mire felszereltem magamra, már szétfagytam. 
Botladozva nekiindultunk. A kézujjaim és lábujjaim jó szokásuk szerint alig érezhetőre fagytak, s én megintcsak reménykedtem abban, hogy a mozgás majd felserkenti bennük a jótékony vérkeringést. Ez idővel valóban meg is történt, a kézujjaimba maradéktalanul visszatért a vér, a lábujjaimba pedig annyira, amennyire az elázott bakancs engedte. Én ezzel is elégedett voltam.

Ahogy felmelegedtem, a kedvem is jobb lett. Jóízűeket botlottunk a hótalpakban, s idővel már káromoltuk őket rendesen, mivel rohadtul nem bírtunk bennük menni :-) Aztán jókat kacagtunk egymáson, micsoda szépséges balettmozdulatsort adtunk elő, valahányszor beszorult a hóba a hótalp, vagy megbotlottunk saját magunkban, elvesztettük az egyensúlyunkat, vagy épp térdig szakadtunk a hóba, aztán alig bírtuk kirángatni a böszme hótalpakat, a mozdulatsort pedig különféle elesésekkel zártuk - szóval azt kell mondanom, egyedi és megismételhetetlen produkció volt :-))) Így haladtunk lefelé. Közben Csab konkrétan meggyűlölte a hótalpat, s szerintem titkos terveket szőtt a világ összes hótalpának megsemmisítésére :-)))))) Én megálltam ott, hogy nekem a hótalp nem barátom. Kész.

Eznapi hótalpas előadásomat egy különleges produkcióval zártam, melyet senki nem látott :-D Orraestem, és hosszú perceken át nem bírtam talpra vergődni, hol jobbra, hol balra hasaltam el, majd már a hátamon fekve fejjel előre csúsztam. Valahogy aztán megfordultam, de most meg orral előre csúszva túrtam a havat, majd a seggem a magasba emelve mint egy kukac próbáltam felkelni, de már-már feladtam, annyira nem akart összejönni :-D Csab mindebből semmit nem látott, mert közben előrébbhaladt, úgyhogy egyedül kuncogtam magamon :-)) Valahogy aztán két lábra álltam (én, az előember), de már alig vártam, hogy a Kosodrevina ház mellett letépjem magamról a hótalpakat, s jó messze hajítsam........

Azt a megkönnyebbülést, melyet a hótalpak magunkról való eltávolítása idézett elő bennünk, nehéz szavakba foglalni... Csab a többieket keresve bekukkantott a házba, de mivel nem voltak ott, gyorsan indultunk tovább az egyre masszívabb szürkületben lefelé. A sípályákon már csak elvétve suhant el 1-1 fejlámpás árny, úgyhogy egészen a magunkénak éreztük a csúszkapályát. Olyannyira, hogy fenékre ülve ujjongva csúszkáltunk lefelé, és mivel tök jó lejtése volt, egész hosszúakat tudtunk csúszni :-)))
Aztán megláttuk végre azt a gépet is, mely a sípályákat egyengeti: ez a ratrak nevű szörnyeteg. Micsoda hatásos megjelenés volt: a sötét sípályán fentről érkezik egy hatalmas reflektorokkal felszerelt szokatlan kinézetű monster, mely lánctalpakon surran, és csíkosra keni a pályát :-))) A ratrak által szűzre egyengetett terepen elsőként a mi lábunk hagyott nyomot :-))))

Toronyiránt közelítettük a parkolót, melyet már majdnem teljes sötétségben értünk el. A többiek már mind a kocsi mellett dekkoltak, úgyhogy gyorsan bemálháztuk a holmit és magunkat, s elindultunk Myto település felé, ahol is foglalt szállásunk volt az Encian Panzioban.

Sanyi a nyelvtudásával hamar szót értett a szállásadó nénivel, aki szlovák mellett angolul is kommunikált. Elfoglaltuk szobáinkat, Sanyi főzött nekünk a szobában gázfőzőn vacsit: levest és szalonnás babos konzervet :-) Igazán jól estek. Lementünk aztán még inni egy-egy csupor bort, meg beszélgetni kicsit, aztán forró fürdőket véve szunnyadni tértünk.

Reggel 6-kor volt ébresztő, hogy a házinéni által fél 8-kor szervírozott reggelit már indulásra kész állapotban fogyasszuk el. Ragyogó égboltra, szép hóra és hatalmas jégcsapokra virradtunk.

a szállásunk Myto-n (fotó: Kerekes Zsolti)
Reggeli előtt még átnéztük a kézműves portékákat, amiket a panzióban eladásra kínáltak. Csupa jó dolgok voltak: bögrék változatos forma- és színvilágban, kerámia apróságok, kézműves ékszerek, pólók, teafüvek, tányérok stb. Zsolti már előző nap vásárolt kedvesének holmit, de most Csab és én is elcsábultunk 1-1 begrére. Fotó majd a beszámoló végén :-) Hozzáteszem: minden olcsóbb volt, mint itthon nálunk a kézműves vásárokban!!

Nekem nagyon jól esett a reggeli: sajt, felvágott, vajas kenyér, müzli, tea és kávé. Energiaügyileg felszerelkezve búcsúztunk el az Enciántól, s újra a tegnapi parkoló felé vettük az irányt. Más kiindulópontot a túrára rövid úton nem értünk el a közelben ugyanis.
Mivel ma relatív korán indultunk, nem találkoztunk újra a tegnapi rengeteg autóssal, így ma hólánc nélkül is lendületesen fel tudtunk hajtani a parkolóba. Csodálatos napsütésben szikrázott az egész táj!

csodareggel a Chopok alatt
Mára azt terveltük ki, hogy másik sípályák mentén törünk a magasba, teszünk egy pici kitérőt a Derese nevű csúcsra (2003 m), majd a gerincen átballagunk újra a Chopokra. Gyakorlatilag Trangoskáról 1 napos túrával 3 csúcs érhető el: a Dumbier (Gyömbér), a Chopok és a Derese. Nagy vágyunk, a Gyömbér most sajnos nem fért bele időhiány okán (szombaton a késői indulás és a korai sötétedés miatt, vasárnap pedig az időben való hazaindulás kényszere miatt), így maradt a másik két csúcs.

Egy darabig fák között haladtunk felfelé, majd rátértünk egy sípálya szélére, és onnantól sípályák oldalában túráztunk. Időnként sítúrázók haladtak el mellettünk, s bizony mondom, hogy ez még egy nagyszerű tevékenység lehet! Feltúrázol a magad erejéből a hegyre (nem pedig kényelmesen egy felvonó viszi fel a segged), majd pedig lehasítasz a sítalpakon..... Egy a hiányosságom: hogy még életemben nem volt sítalp a lábamon :-)))) De ami késik, ugyebár, nem feltétlenül marad el :-)
Némely síelőt és snowboard-ozót hódolattal bámultunk: a vérprofik óriási hófelhőt felverve ezerrel és magabiztosan száguldottak lefelé. Volt, aki háttal siklott...!
Ma hólapátokat is vittünk magunkkal, mivel el akartuk ásni egymást, azaz ki akartuk próbálni, milyen érzés hó által eltemetve lenni.

Egyre magasabbra törve visszabámészkodva egyre szebb és szebb látvány várt ránk. Meg-megálltunk szusszanni, nekivetkőztünk, hó alatt megbúvó csörgedező patakot csodáltunk vagy épp mókáztunk... Néhány életkép:

Csab és én (fotó: Kerekes Zsolti)
Bali és Sanyi (fotó: Kerekes Zsolti)
a "Badacsony" :-)))
Balázs megteázik (fotó: Kerekes Zsolti)
(fotó: Kerekes Zsolti)
Megint szétszakadozott a csapat. Mint később kiderült: Zsolti fájlalni kezdte a térdét, mely egy múlt hétvégi túrán kezdett rakoncátlankodni. Sanyi és Balázs kényelmesebb tempóban haladtak.
Csabbal hamarosan rátértünk egy cikk-cakkos pályára. Kimelegedve, beszélgetve, a tájat csodálva és önnön mozgásunkban örömködve haladtunk. Csodás szakasz volt......

Ritkás lábnyomok vezettek a Derese csúcs felé, úgyhogy mi is elhagytuk a sípályát, és zömében szűz havas terepre tértünk. Csab saját utat akart törni, így ő keményen dolgozott, én pedig kényelmesre vettem, és a nyomaiban haladtam. Közben teljesen fel kellett öltöznöm, mert itt most már megint hideg kezdett lenni igencsak. Kabát, kesztyű, sapi és kapucni is felkerült.
A csúcs közelében egy platóra felérve csodáltuk kicsit a tájat. Én már megint megéheztem, és a gondolataim sokszor már a Chopok felé jártak, ugyanis ott terveztünk enni.
Konkrétan a Derese csúcsra nem mentünk fel, az még egy csöppet odébb lett volna. Ugyanakkor ez volt az a pont, ahonnan először sikerült meglátnunk a Magas-Tátra hóval lepett fenséges vonulatát, mely mindig rabul ejt földöntúli szépségével!!

a magasságos Magas-Tátra vonulata...
Nem sokat időztünk itt, elég hideg volt, éhes is voltam, és úgy gondoltuk, a többiek nem akarnak majd ide kitérőt tenni, úgyhogy indultunk is vissza a fő csapásra, hogy a csapat újra egymásra találjon. Nagyjából egyszerre értünk mind oda, s együtt mentünk tovább. Balázzsal és Csabbal egy darabig a kevésbé kijárt gerincúton haladtunk, nem pedig a síúton, de aztán mi is letértünk. Balázs hótalpakban nyomta, és valami elvetemülten veszett módon trappolt benne, jókat mulattunk rajt :-D

Itt láttam először olyat, hogy emberek paplanernyőre kötve sítalpakban nyomták. Egy ilyen ember próbált elindulni a széles sícsapáson, azt hiszem, elég macerás művelet lehet ez, mert egy másik ember próbálta rendezgetni a hátán az ernyőt hozzá rögzítő zsinórok kavalkádját. Többször kellett elindulnia, mert ha a levegő nem kapott bele kellőképp az ernyőbe, akkor meg kellett állni, s megint igazgatni a dolgokat... Azt hiszem, roppant adrenalindús mulatság lehet, ugyanakkor roppant macerás is...

Ezen a szakaszon (a Derese és a Chopok közötti úton) jelentős népvándorlás folyt: gyalogtúrázók, sítúrázók, síelők, paplanernyős síelők (ezt a fajta tevékenységet nem tudom, hogy hívják hivatalosan). Hamarosan ott voltunk a Chopokon lévő sífelvonó állomásnál. Csaba hamar elvontul arra az oldalra, ahonnan a legjobb rálátás kínálkozott a Magas-Tátra vonulatára, Zsolti fényképezett, Sanyi és Balázs a felszerelésüket igazgatták, én pedig kívánságra fotóztam, nézelődtem, várakoztam és beszélgettem.
Balázs, az eszkimó
tejszínhabos mézeskalács-ház (fotó: Kerekes Zsolti)
Átbaktattunk mi is oda, ahol Csab heverészett a hóban, és nekiálltunk mindenféle kaját elővenni és felfalni, miközben hol a Magas-Tátrában gyönyörködtünk, hol pedig Zsoltiban, aki fejjel előre le akart bucskázni a szakadékba :-))) Ettünk paradiót, puffasztott rizses csokit, lekvárt, sajtot, és még nem tudom, szóval mindent, ami csak előkerült. Közben nekem az ujjaim annyira le voltak fagyva, hogy most igazán nem vehettem ki a kezem a kesztyűből, így viszont kb. semmit nem tudtam kibontani vagy szétszedni, de hála a túratársaknak, meg lettem etetve :-)

Zsolti (fotó: Dobos Csaba)
a Magas-Tátra csúcsai (fotó: Kerekes Zsolti)
szieszta a Chopokon (fotó: Kerekes Zsolti)
Most is láthattuk, hogy maga a Chopok csúcs valójában még egy puklival odébb magasodik fölénk. De egyikünk sem érezte annyira motiváltnak magát, hogy oda felhágjunk, úgyhogy mikor már eléggé fázott mindenki, inkább elindultunk vissza lefelé, amerre jöttünk.
Nem sokat haladtunk azonban a széles síúton, mivel felmerült, hogy vágjuk le a cikk-cakk utat a szűzhavon át. Zsolti és Csab is nagy örömmel vetődtek rá a lejtőre, s mi többiek is követtük őket. A térdig-combközépig való hóba szakadás általános jelenség volt, úgyhogy különösebben nem hasítottunk. Közben Balázs pisztáciával örvendeztetett meg minket.

idefenn (fotó: Kerekes Zsolti)
Zsolti nagyon víg volt lefelé, a térde már nem fájt, és nagyon élvezte a szép havas terepet.
Egyhelyütt megálltunk és vastag szűzhóval borított helyre húzódtunk. Megleltük ugyanis lavinagyakorlatozásunk színterét. Itt akartuk kipróbálni azt, milyen érzés, ha hó temeti maga alá az embert. Én már itthon jeleztem, hogy én ezt majd ki akartam próbálni, meg akarom tapasztalni, úgyhogy most én voltam az első személy, akinek egy hólapáttal meg kellett ásni a saját sírját :-) Buzgón neki is láttam, ám embernyi mély nem volt a hó, így végül derekamnál derékszögben megtörve bújtam be az odúmba, fejjel előre. Azonnal nekiálltak betemetni, nem kíméltek, alaposan leápolták a hátam, mindenhová buzgón tömörítették a havat. Én még épphogy csak tapasztalni kezdtem az érzést, mikor lábaimat megragadva kirántottak a hó alól... Csodálkozva néztem rájuk, hogy de hát miért szedtek máris ki...? Mire ők: merthogy mozgattam mindkét lábamat! Az volt ugyanis a jel, hogy húzzanak ki. Én meg csak hápogtam, ugyanis észre sem vettem, hogy mozgattam a lábaimat. Rögvest kértem, hogy temessenek be újra, hisz így még mintha mi sem történt volna. Úgyhogy ástam egy másik odút, s megint nekiálltak betemetni. Itt már volt mit tapasztalni, érzékelni: éreztem a temetés alaposságát, ahogy az oldalamhoz is gondosat odatömködték a havat. Éreztem, ahogy valaki végiggyalogolt a hátamon :-) Éreztem azt, ahogy egyre gyorsabban lélegzek apró üregemben. Éreztem, ahogy a levegővételnél a testem kitágul és nekifeszül szűk odúm hófalának... Várakoztam egy darabig, s ezeket érzékeltem, majd jeleztem a lábaimmal, mire egy-kettőre kint voltam a hó alól.
Ugyan ez még csak egyetlen próba volt, de azt hiszem, irtó szar lehet lavina által eltemetve lenni......

Utánam Balázs következett, ő ásott magának odút. Nagy megelégedettséggel temettem, tapostam a hátát :-)) Ő jó sokáig elvolt az üregben, majd jelzett, mire Sanyi és Csab megragadták a jobb lábát, Zsolti meg a balt, és húzni kezdték. Én még lőttem 2 fotót, aztán mikor kisebb pánik kezdett kitörni amiatt, hogy Balázs nem indul meg ki a hó alól, Zsolti mellé lépve én is húzni kezdtem a bal lábát. Igazán nehéz volt, fogást szinte csak a nadrágon találtam, és azt hittem, letépjük róla a gatyát, ő meg ott marad a hó alatt. Húztuk mint atom, s végül kijött...

kirántva (fotó: Kerekes Zsolti)
Balázs vackot készít magának
hóóó-rukk!

Az eltemetés során megélt élményekről beszélgetve indultunk tovább lefelé. Zsolti elhaladott, magában emésztette a történteket. Csaba egyszer csak Sanyi ötlete nyomán hólapátra pattant, és hangosan örömködve szánkázott alá. Mi hárman eszmecserébe bonyolódva baktattunk. 

A kocsihoz érve bepakoltunk, át-le-felöltöztünk, majd most én telepedtem a kormányhoz, s indultunk hazafelé. Csab vállalta, hogy hátul középre ül, de igen megszenvedte a dolgot, mivel hármuk vállai nem fértek el egyvonalban, így hol Csab utazott előre dőlve egy darabig, hol pedig Sanyi vagy Zsolti :-) 
Besztercebányán még betértünk egy áruházba, mivel én szerettem volna Tátrateát vinni haza. Vettünk még innivalót és rágcsát, aztán kint a kocsiban hosszan (és változatos türelemmel) várakoztunk Barbapapinkra, aki ráérősen vásárolt :-) Mikor végre előkerült, indultunk, ő pedig finom katonákat adagolt számunkra a most vásárolt friss kenyérből és Csab szalonnájából. Hú, de jó volt... :-)

Fenekeket szétülve, és ki-ki a saját megélt élményeivel gazdagodva értünk haza. Fiúk, ez szuper volt, igen szeretek veletek lenni!!! :-)
Búcsúzom a bögrékről és a Tátrateáról szóló képpel: