Translate

2023. augusztus 7., hétfő

egy túra tanításai az életről III.

A múlt héten folytattam a múltkor megkezdett kék szakasz magányos bejárását: ezúttal Sárvártól baktattam el Kőszegig, 2 nap alatt. Azt is folytattam, hogy menet közben hangrögzítőre mondtam a megfogalmazódott magvas, vagy épp kevésbé magvas gondolataimat, melyek a túrázás és az élet egyéb területei között látszódtak párhuzamot vonni. Ezeket osztom meg az olvasókkal.

Hej te élet, galamb élet! - avagy a Maslow-féle szükségletpiramis

A túra kiindulópontjára vonattal utaztam. A peronon megszemléltem a galambokat, ahogy szorgalmasan vizsgálgatták a szétszórt szotyihéjat, hátha találnak közte magot is. Eltöprengtem a galambok életén: álló napjuk abból áll, hogy élelmet találjanak, no meg megvédjék magukat. Az ételkeresést némi alvás bizonyára megszakítja, de szerintem idejük és energiájuk legnagyobb részét az élelmiszer megszerzése foglalja le. És ennyi. Ha megnézzük Maslow szükségletpiramisát, ez a legalsó szint, a fiziológiai szükségletek kielégítését jelenti. Ha ezzel szembeállítom azt, hogy én éppen túrázni megyek, azaz olyan tevékenységet készülök végezni, mely testemnek és lelkemnek örömöt, feltöltődést, egészséget jelent, akkor azt viszont a legfelső szintre, az önmegvalósításhoz tenném. Mert az én életemben az alsó szint, legalábbis pillanatnyilat, rendelkezésre áll, így megtehetem, hogy felsőbb szintre lépek. Ezt IS jelenti embernek lenni. Szerencsés vagyok? Vagy pont hogy nem, mert minél feljebb lépünk, annál több és bonyolultabb problémákkal szembesülünk? Döntse el mindenki a szája íze szerint. Én mindenesetre örülök, hogy jelenleg többként élhetem az életet annál, minthogy csak a napi betevő körül forogjon az agyam. És ezért nagyon hálás vagyok! 💙


Szélkerekek és nemtudom

Ahogy Sárvár és Csénye között elnéztem a szélkerekeket, eszembe jutott az a szélkerék-ellenzői vélekedés, miszerint a szélkerekek megzavarják a madarakat. Bevallom, ennek sosem olvastam utána, hogy pontosan mi módon is zavarhatják őket. Arra gondoltam most, hogy amikor a fákat fújja a szél, az ágak is mozognak úgy, akár egy szélkerék lapátjai, s vajon így az ágak is zavarják a madarakat? A következő kapcsolt gondolatot pedig már a Művészetek Völgye ún. 51-es körzetéből hoztam: nem emlékszem, kinek tulajdonított gondolat állt egy molinón, de így szólt: "Egy dolgot tudok biztosan: hogy mennyi mindent nem tudok." Na, ezt maximálisan a magaménak érzem 😃


Giliszta az aszfalton

Az egyik faluban láttam. Nem tudom, miért került oda, de a járdán kúszott egy giliszta. Az jutott eszembe, hogy milyen abszurd, milyen természetellenes látvány egy giliszta, egy földbe lyukat harapdáló jószág egy olyan felületen, mely keménységénél fogva alkalmatlan a kilyukadásra. És arra gondoltam, hogy az ember életében is lehet olyan időszak, amikor olyan közegbe kerül, mely alapvetően nem az övé, de valahogy úgy alakul az élet, hogy időlegesen ilyen közegben mozog. És mozog, mert végülis tud mozogni, talán még haladni is tud valamicskét, meg hát tapasztalatot szerez mindenképp, de összességében érződik, ha mélyen magába néz: ez nem az ő közege, s hosszú távon nem biztos, hogy érdemes magára erőltetnie. Nagyobb örömöt tud szerezni saját magának, és esetleg nagyobb sikereket tud elérni, ha nem ebben az idegen közegben próbálkozik. Én úgy gondolom, nem tud minden közeg a mi közegünk lenni.

giliszta az aszfalton helyett:
csiga a sátron, reggeli
fényben 😊

Múlandó pillanatok

A múlandóságról és a pillanatok változásáról szóló gondolataimat egy halott kis pocok, illetve egy elütött borzi ihlette meg. A halott állatkák látványa törvényszerűen az elmúlásról okoz gondolatokat. De ezt továbbgondoltam a pillanatok vonatkozásában: egyik pillanat sem pont olyan, mint az előtte, vagy az utána következő, így minden pillanat valóban múlandó, ráadásul gyorsan. A kis pocok/egerke az egyik pillanatban még élt, a másikban már halott. Ráadásul a pillanatok időbelisége sem egyforma minden életformánál: gondoljunk a fákra, mily lassan nőnek. S gondoljunk a törzsük körül szaladgáló hangyákra: a fák lenéznek, és egy valódi nyüzsgést látnak. Mert az ő idejük lassabban telik, mint a hangyáké. Egy pillanat egy fánál több "hangyaöltőnek" felel meg. ... Ez már lehet, hogy kissé elvont gondolatmenet 😁 De akár helyénvaló is lehet.


Faágat cipelvén

Akkora cipelésnek azért nem nevezném, de egyszer egy hátratekintés során megakadt a szemem sarka egy a hátizsákomról lógó dolgon: egy faág volt. Egy ideje már vihettem magamon. Nem csodálnivaló, ha ezen az alagútszerűen bújkálós, behajló fás szakaszon rám akadt. Milyen szimbolikus! Haladunk az életben, és észre sem vesszük, hogy magunkra vettünk és viszünk olyan terheket, amiket talán nem is lenne muszáj, és amik nélkül könnyebb lenne minden... Ahogy a hátizsákomról lógó ágat nem vettem észre, mert nem tudom magam kívülről látni (nincs testen kívüli élményem 😉), úgy nem könnyű észrevenni a feleslegesen cipelt dolgokat sem. Ezen segíteni tud olyan személy, akivel egy olyan jó kapcsolat van kialakítva, melybe belefér a figyelmeztetés, a figyelemfelhívás, a szólás, a megbeszélés. A túrán a túratárs, aki melletted gyalogol, az életben egy családtag, egy jóbarát, egy társ.


Az erősebb kutya b*szik

Újabb leképeződése az életnek a túrára: meglátok egy csodálatos szem szedret. Mmm, gyönyörű nagy, sötétlila, elképzelhetően csodálatos ízvilágú! Kell!! Letépem. Ó, már valaki van rajta és eszi: egy poloska! Lepöckölöm fürgén, és bekapom a szedret... Megszereztem, az enyém! A konkurenciát eltávolítottam. (Egyébként valóban mennyei...) Én voltam az erősebb, megvan, amit akartam.




Kihívások, és a már kialakult megoldások - avagy a tócsa-probléma

Második napom reggelén, alighogy elindultam, máris egy megoldani való kihívással szembesültem: utam átvezetett ugyanis egy vasút alatti aluljáró "alagúton", amit viszont teljes terjedelmében elborított a 2 nappal ezelőtti eső... Az óriási tócsa elsőre nem látszott kerülhetőnek, úgyhogy komolyan tipródtam egy darabig. Csak 2 lehetőséget láttam: vagy leveszem a cipőt-zoknit, és mezítláb gázolok át (így tartva szárazon legalább a lábbelimet), vagy pedig cipőben teszem mindezt, bevállalva, hogy ezután majd full ázott lábbal caplathatok. Egyik lehetőség sem tetszett, de inkább persze az első felé hajlottam, de csak húzogattam a számat: nem volt kedvem mezítláb belemenni a zavarosba... A szemlélődés során végül csak megakadt a szemem egy kis ösvényen, mely a vasút rézsűjére kanyargott fel pár lépés magasságig, majd ott szintben haladva, s végül lejtve leért a nagy tócsa kavicsos szélére, ahonnan már csak egy zergeszökkenés volt a túlpart. Nocsak, tehát van már egy kialakult megoldás erre a tócsa-problémára! És én ezt egy darabig nem vettem észre, csak a probléma körül forgott az agyam, és az általam látott 2 db megoldás körül. Pedig mások már megoldották a kérdést. Hát ez is az élet leképeződése volt, ez a tócsán való átkelés. 

a tócsa-probléma


Szép, de üres kancsó

Újabb gyümölcsös szimbólum: ezúttal egy csodálatos fosóka-szilvát vettem észre az egyik utamat szegélyező bokron. Csodaszép kerek formájú volt, és szép sötétpiros, szóval nagyon gusztusosnak tűnt ránéztibül'. Le is szakajtottam, ám ahogy belemélyesztettem a fogaimat, már tudtam: ez ugyan jól néz ki, de tök éretlen még: kemény és savanyú... Emberek közt is megesik. "Hejj, de szép ez a kislány! Jó lesz párnak!" De idővel kiderül: a szép kislány akár a szép, de üres kancsó: nem töltötte még meg az élet. Vagy nem töltötte "még" meg, vagy nem is fogja, ha a lány a szépségével beltartalom nélkül is jól elboldogul ebben a világban. Beleharapva derül ki a beltartalmi hiányosság. Tapasztalás az élet.



2023. július 11., kedd

Balkán körút

Kerge Zerge nevű túracsapatunk szervezésében jutottam el erre a 4 országot érintő remek körutazásra, mely újabb feledhetetlen élményekkel gazdagított! Az út meghatározó jellegzetessége volt az esős időjárás miatti újratervezés, mely érintette szállásunk körülményeit éppúgy (az első időszakban sátrazás helyett házakban laktunk), mint megnéznivalóinkat és útvonalunkat. Az eredeti tervhez képest ugyanis, mely Szerbiát és Montenegrót tartalmazta, végül a legtöbb időt egy random beiktatott országban, Bosznia-Hercegovinában töltöttük. Ezekhez még hozzáadhatjuk Albániát is, jóllehet ezt az országot csak a hegyekben érintette bakancsunk. 

Szerbia
Ovcar-Kablar szoros

Montenegró felé menetben az első megállót (szálláshelyet) Szerbiában iktattuk be, Ovcar Banja-ban. Ideérkezésünk után gyorsan nekiindultunk a hegynek, hogy a Morava folyó völgyéből feltúrázzunk a Kablar nevű hegycsúcsra (889 m), közben meglátogassunk néhány útba eső ortodox monostort (elég sok van belőlük ugyanis itt a környéken, beleépítve a hegy szikláiba), és megcsodáljuk a magasból a Morava folyó extrém meanderezését (kanyargását). Mindeközben igen örültünk, hogy nem esik az eső, cserébe olyan párás hőség volt, hogy szakadt rólunk a víz rendesen...

fel egy sziklákba épült monostorhoz

a Morava kanyargása, jobbra az Ovcar csúcs

Sopotnica vízesés

Másnap továbbautóztunk Montenegró felé, de még mielőtt határátlépést végeztünk volna, megtekintettük a szépséges Sopotnica vízesést. Ez olyan hely, hogy látsz egy gyönyörű vízesést, aztán ahogy mész a mentén egyre feljebb, mindig újabb és szépségesebb további vízesések tűnnek fel. Közben lehet látni régvolt vízimalom-épületek maradványait, és csudaszép méhbangót is.

a Sopotnica alja

a vízesés egy fentebbi szakasza

méhbangó

egykori vízimalom épülete (fotó: M. Laci)

Montenegró
Ropojanska-völgy

Montenegróba átlépve még vusanje-i szálláshelyünk felkeresése előtt megálltunk Plav-ban, hogy megcsodáljuk a tavat. Az este már Vusanje-ban/-ben ért minket, és másnap reggel elindultunk egy csodálatos hegyi túrára a Ropojanska-völgyben. Először útba ejtettük a Grlja kanyont és vízesést, majd az Oko Skakavice, azaz Szöcske szeme nevű forrástavat, a Ropojanska-tavat, majd átléptük a montenegrói-albán határt, és még egy kicsit kalandoztunk az albán részen vadvirágos réteken, az "Elveszett Kolóniánál" (én neveztem így, felhagyott pásztorszállásnak tűnt egyébként), hófoltokon át, és a túránkat omladozó elhagyatott katonai épületnél, esőben fejeztük be. Azaz dehogy fejeztük be, következett a visszaút ugyanarra, mint amerre jöttünk, annyi változatossággal, hogy végig esőben. Így aztán órák alatt gyönyörűen mindenünk átázott, értendő bugyiig, cipőig... A szálláshelyen ugyan fellógattunk mindent, de a hűvös párás időben tapodtat sem száradt. Erre aztán még napokat kellett várni, úgyhogy mindig mindenhol teregettünk, ahol lehetett: útközben a kocsiban, főzés közben réten sziklára, másik szálláshelyen gerendára akasztott kötélre. Egyébként az eső mellett is gyönyörű útvonal volt ez, a 10 napunk kettes számú legszebb napja számomra 😊

várnak a hegyek, s mi jövünk 😊

Oko Skakavice, azaz Szöcske Szeme forrástó

a Ropojanska-tó

a Karanfili (Szekfű)-hegy

vadvirágos albán réten

Ali pasa források és a Grebaje-völgy

Másnap átköltöztünk a szomszédos völgybe, a Grebaje-ba 2 napra. Útközben megálltunk Gusinje-nél az Ali pasa forrásoknál, ami egy gyönyörű szép, vizes terület régi vízimalommal, juhokkal és tehenekkel.

az Ali pasa források

Először a Grebaje-völgy DK-i oldalát alkotó hegységrészre túráztunk fel. Itt a legizgalmasabb látnivalóink a dús medvehagymás szakasz, a kockás liliomok és a keresztes viperák (amit poénból csak "kockás piton"-nak vagy anakondának hívtunk 😁), valamint egy - talán - erdei sikló voltak. Túrautunk végpontján kövekre telepedve megebédkéztük a szendvicsünket, majd elindultunk vissza le. Még egy kilátópontnál megálltunk csapatfotót készíteni, aztán még szép napsütésben értünk le, és boldogan letáboroztunk egy csodás réten. Kiteregettük a vizes cuccainkat a kövekre, mi pedig a hegyen szedett medvehagymából mennyei levest rittyentettünk. Aztán már nem sokáig tudtuk élvezni a szép időt: jött a borulás, majd az eső, úgyhogy gyorsan összepakoltunk és a szálláshelyre vonultunk.

meglepően csodás medvehagymás (fotó: F. Anikó)

keresztes vipera

kockás liliom

Kerge Zergék a Grebaje-völgy fölött 😊

teregetés, majd főzés

Ugyan az eső folyamatos fenyegetéssel élt felénk, ennek ellenére is másnap becéloztuk a Grebaje-völgy másik, ÉNy-i oldalát alkotó hegységrészt. Egy fantasztikus hegyi körtúra sikeredett gerinctúrával, 1800 és 2000 m közötti magasságú csúcsok látogatásával, és kifogyhatatlan mennyiségű csodálatosan szép vadvirágos (kosborok, szellőrózsa, kockás liliom, európai zergeboglár stb.) hegyi réttel. Ez a nap volt a top kedvenc természeti napom ezen a balkáni úton!! 😍

vadvirágos hegyi réten

Kerge Zergék a Valusnica (1879 m) csúcson
(fotó: F. Anikó)



grebaje-i szálláshelyünk, melynek egyedüli
lakói voltunk


Bosznia-Hercegovina
Stolac

6. napunkra megszületett a döntés, hogy olyan vidékre kell áttennünk a pozíciónkat, ahol nincs esős idő. Sajnos Montenegróra az elkövetkezendő napokra masszív esőzéseket jeleztek, úgyhogy a térerő és wifi szorgalmas levadászása után megszületett a törpölés eredménye: irány Bosznia-Hercegovina! Mára még ide sem mondtak feltétlen jó időt, így foglaltunk 1 éjszakára szállást Mostarban. 
Odafelé autózva megálltunk Stolac városkában, ugyanis a kocsiból kiszúrtuk, hogy egy jópofa vár emelkedik a település fölé. Leparkoltunk, és felsétáltunk a várhoz. Útközben több golyó lyuggatta, romos üres épületet láttunk az utcákban: a 90-as évek eleji balkáni háború nyomait. De láttunk járdán totyogó libacsapatot is, akik célirányosan mentek a dolgukra 😍

(fotó: F. Anikó)

Zergék a stolac-i vár belsejében


Mostar, Hum-hegy

Mostar városát másnap néztük meg. Az időjárás még borús volt, és elég korán is indultunk neki, így sikerült a turistákat megelőzve szinte privát óvárosi sétát tennünk. Mostar nekem.... elrabolta a szívemet. 💙Már régóta tudtam létezéséről, a Neretváról és a Stari Most-ról (Öreg-hídról), és most végre eljutottam ide! Elbűvöltek a kavicsból kirakott sétányok, a Stari Most, a Neretva türkiz-színe és mély, sziklás szurdoka keresztül a városon, a belefolyó kisebb vízfolyások, melyekhez mint a puzzle, igazodnak körben az épületek, és a kőházak lapos kövekből álló tetői... 😍

a Stari Most (Öreg-híd), alatta a Neretva

a sétány egy darabja 💚

Mostar, az óváros egy része

Stari Most a másik oldalról, mögötte a Hum-hegy

Miután megcsapoltuk egy kávézó wifi hálózatát, és eldöntöttük a következő napok programját, elindultunk, hogy bevegyük a város mellett emelkedő Hum-hegyet, ahová jelzett turistaút visz fel. A hegyen egy 33 m magas kereszt emelkedik. Odafent akkora szél uralkodott, hogy komolyan ellen kellett feszülnünk neki. Szuper innen a panoráma Mostarra!

Mostar a Hum-hegyről

Balin vir

Az úticélunk Ostrozac település volt, ahol egy tóparti kempinget néztünk ki. Útközben még megkerestünk egy Balin vir nevű látványosságot: ez a Drezanka hegyi folyó szurdoka volt. Kicsit nehezen találtuk meg, de még a végén megnéztük az alig látható kis ösvényt is, mely végül célunkhoz vezetett minket. Így meg tudtuk csodálni a türkiz színű, kövek közt suhanó gyors folyású hegyi patak szép szurdokát. 

Balin vir

Az ostrozac-i kemping csodálatos volt: közvetlenül a tóparton (mely tulajdonképpen a Neretva felduzzasztása) tudtunk sátrat verni, és ebben a fenséges panorámában vacsoráztunk és reggeliztünk, no meg italoztunk 😉

2 éjszakát töltöttünk a Jablanica-i tó mellett

Jablanicko jezero


Jezerce menedékház, Konjic

Másnap Konjic mellől indultunk egy hegyi túrára. A cél az 1650 m-en lévő Jezerce menedékház felkeresése volt. Ez egy olyan túranap lett, amikor fent a hegyen karikára fagytunk: minél feljebb emelkedtünk, annál hűvösebb és szelesebb lett az idő. Sapka, kesztyű is került, akinek volt. Ma is láttunk kockás liliomokat, és szépséges hegyi tájékot! A ház nagyon pozitív volt: szépen újjá van építve, és abszolút alkalmas a célja betöltésére: van benne pad, asztal, van hely megaludni, van fatüzelésű kályha, polcok. Látszott, hogy használják is.

felérünk a Jezerce menedékházhoz

A kempingbe visszamenetben megálltunk Konjicban, és kicsit sétálgattunk. Itt is van szép történelmi híd a Neretván, és egy mini "sétálóutcás-óvárosos" rész is. 

Stara Cuprija (Öreg-kőhíd), Konjic


Ramsko jezero, Jusuf Pecenkovic menedékház

Utolsó érdemi napunkon hazafelé irányba fordultunk. Megálltunk a Ramsko jezero-nál, ami egy tök szép tagolt tó, sok benyúló félszigettel, és egy fő-félszigettel, amin település is van. Sétálgatva körülkukkantottunk, és itt bukkantunk rá egy hatalmas szamócamezőre is, ahol - Lacit leszámítva - mind alaposan elmúlattuk az időt 😁

Ramsko jezero, középütt Scit település

szamócavadászok akcióban (fotó: T. Judit)

Utolsó túránkat a Travnik településtől északra lévő hegységrészben ejtettük meg. Itt már nagy magasságokba nem hágtunk: egy amolyan középhegységi környezetben mentünk fel az 1763 m-es magasságban lévő Jusuf Pecenkovic menedékházhoz, mely egy fennsík jellegű platón van, és megcsodáltuk a panorámát a közelében lévő sziklás hegyoldalról. 

a Jusuf Pecenkovic menedékház



Túránk utolsó, és igen szívmelengető mozzanata pedig az volt, hogy ezt az éjjelt a természetben töltöttük: vadkempingezést választottunk. Miután a csodaszép, vadvirágos rétre mind hatalmas fejlendítésekkel tudtunk rábólintani, nagy egyetértésben letáboroztunk, és megfőztük az utolsó közös vacsoránkat. Csodás lezárása volt a túrának... 💛

vadkemping, sátorszáradás, vacsielőkészület


Ez a nagyszerű túra nem jött volna létre Judit áldásos tervezői tevékenysége nélkül, valamint a remek Kerge Zerge csapat tagjainak részvétele nélkül, így aztán köszönöm mindenkinek, hogy végre a Balkánon is körülnézhettem egy kicsit! CSODÁLATOS VOLT, MÉG TÖBB ILYET!!! 💙💚😍😊😊💜💙✌

2023. július 6., csütörtök

egy túra tanításai az életről II.

Az elszalasztott lehetőségek

A túrán: Hosszúperesztegen jártam épp (nevéhez híven valóban igen hosszú...). A pecsétet a templom kerítésén találtam meg, úgyhogy boldogan tettem le egy kicsit a hátizsákot a fedett leülőhelyen - közben majdnem elreppentem a megkönnyebbüléstől -, és bélyegzés után egy darabig csak lógattam a lábam az asztalon elnyúlva, élvezve, hogy nem tűz rám a Nap. Aztán továbbindultam. Hamar egy nagyon cuki kis parkfélén kellett áthaladnom: üde, puha fű kellette magát a hatalmas levelű, árnyat adó, és ráadásul mézédesen illatozó császárfák alatt... Árnyas volt, illatos és puha: ó, mit meg nem adnék egy ilyen sátrazóhelyért!! Hát ez ezen a túrán nem adatott meg, de még csak mint pihenőhelyet sem használtam ki ezt a cuki helyet, hisz nemrég hesszeltem pont, nem állok meg újra. Hosszúpereszteg után dobni kellett egy balost, és 2,5 km-en keresztül búza-, szója- és egyéb kultúrnövényből álló puszta szántóföldek között kellett haladni nyílegyenesen... Asszem, itt kezdtem el angolul beszélni, hogy addig legalább azt is gyakoroljam 😁 Sűrűn eszembe jutott a puha füvű, árnyas kis park, és hogy azt a lehetőséget nem használtam ki egy kis töltekezésre, most pedig itt caplatok a pusztában... Persze ha ott is megállok, attól még ugyanúgy ezen a szakaszon is át kell haladnom, szóóóóval.... nem biztos, hogy érdemes siratni a kis parkot. 

Az életben: nem hiszem, hogy elmúlik úgy emberélet, hogy ne hagynánk ki valami lehetőséget, amit elénk fúj a szél. Vannak, akik ezzel tudatosabban foglalkoznak, s vannak, akik észre sem veszik, vagy annyira minden mindegy nekik, hogy nem fogják fel kihagyott lehetőségnek. Én szerintem mixelve vagyok ebből a szempontból: sokat nem veszek észre, sokra nemet mondok, mondván, hogy nem érzem magaménak, vagy nem érzem azt, hogy élni szeretnék vele, így aztán nem is fogom fel elszalasztottnak, és van, amivel élek, mondván: egyszer élünk. Mások helyett talán hiába is gondolkodunk: mindenkinek magának kell érezni, mi az, amivel élni kíván. 

az Atalanta lepke rövid élete alatt vajon
mennyi lehetőséget hagy ki? 😉


Jóban a rossz, és rosszban a jó - kéz a kézben járnak

A túrán: én ezt a leghatározottabban az erdő-árnyék-szúnyog-puszta-forróság-szúnyogmentesség sokszögben éltem meg. Számomra alapesetben egy túrán képviseli a JÓt, ha erdőben, fák közt túrázhatok. Egyrészt kellemesen árnyas, másrészt jól érzem magam a fák között. Ellenben ha szántóföldek között kell haladnom, netán poros, homokos úton, napsütésben, az számomra a ROSSZ. Ez így egész egyértelmű lenne, de ezen a túrán a szúnyogtényező kicsit átalakította az erőviszonyokat: ezek a szemét vámpírok sem bírják a napsütötte pusztaságot, ezért beköltöztek az erdő kellemes árnyába. Így az én JÓ közegemben megjelent egy igen kellemetlen tényező, tehát a jóval együtt járt a rossz, s fordítva: a rosszal a jó, mert kint a szántókon bezzeg tudtam szúnyogmentesen túrázni... 

Az életben: nem mondom, hogy törvényszerű folyton belefutni ilyenekbe, de létezik. Pl. van egy szuper munkahely, de sokat kell odautazni, mert oly messze van. Vagy van egy imádnivaló hobbink, de igen drága, úgyhogy ügyesen elő kell rá teremteni a pénzt. Vagy van gyerekünk, ami öröm és nehézség is egyben. Sokszor a dolgok nem feketék vagy fehérek, hanem a kettő között rengeteg árnyalat van. És talán ezért is nehéz néha értékelni a történéseket, hisz nem lehet őket határozottan jónak vagy rossznak titulálni...

kellemes szúnyogos árnyas...

Dilemmák

A túrán: a második éjszakázóhelyem kiválasztása okozott számomra dilemmát. Két hely között vacilláltam: az elsőt láttam, ott pihentem meg töprengeni, de semmiképp nem tudtam volna 10-es pontot adni neki. Ez is egy érett búzatábla széle volt, de itt nem nőtt ki a búza, mert a halpikkelyes talajfelszínből látszott, hogy korábban vízállás volt itt. A tábla széli fák-bokrok a hely fölé hajoltak, és eredményesen takartak a bokorsáv túloldalán lévő széles poros földút felől. A komfortot rontotta, hogy hatalmas bálaszállító gépszörnyek húztak el időnként, fergeteges port kavarva. További dilemmára adott okot, hogy láttam rá esélyt: esetleg az éjjel állnak neki learatni ezt a búzát, és óvatlanul learatnak engem is sátrastul. A kettes számú potenciális éjszakázóhelyet csak térképről néztem ki: Új-hegy néven szerepelt, és a térkép alapján egy kimagasló helynek, ennél fogva páramentesnek gondoltam, és szőlőültetvényeket sejtettem rajta, ahol úgy véltem, éjjel nem dolgoznak az emberek. És ez volt a dilemmám tárgya: mit válasszak: egy élőben már ismert, nem túl tökéletes sátrazóhelyet, vagy pedig egy csak térkép alapján jobbnak elképzelt opciót? (Végül a második lett, és több szempontból is jobbnak bizonyult az elsőnél.)

Az életben: számtalanszor van, hogy több lehetőség közül választhatunk. A választási helyzet kezelése szerintem nagyban függ az ember személyiségétől: hogy mennyire határozott típus, mennyire gyorsan tudja felmérni az egyes opciók előnyeit és hátrányait, és mennyire hosszú távon tud gondolkodni, tehát átlátja-e a döntése hosszabb távú következményeit. Én magam sajnos sokszor egy nehezen döntő ember vagyok, valahogy nehezen tudom kiválasztani az opciók tulajdonságai vagy következményei közül azokat, amik előnyösebbek lennének számomra vagy a környezetem számára. Ez gondolom összefügg azzal, hogy nem is vagyok egy nagyon határozott ember. 



Dönteni egyedül kontra dönteni másokkal együtt

A túrán: ez a téma kapcsolódik az előző dilemmás témához: a sátrazóhely kiválasztását pl. szívesen megvitattam volna túratárssal. De tekintve, hogy magam voltam, csak magammal tudtam megbeszélni. Ez egyrészt könnyebbség, hisz kizárólagos felelősséggel tartozom a döntésemért, rossz döntés esetén csak magamat okolhatom (és pl. ebben a konkrét témában én könnyen megbocsátok magamnak), jó döntés esetén pedig magamat dicsérhetem (ahogy tettem is). Könnyebbség azért is, mert nincs szükség a véleménykülönbségek megoldására, tehát ezt a "problémát" ki lehet hagyni a képletből. Másrészt mégsem könnyebbség, mert ha nehezen döntök, hát akkor pont az a baj, hogy egyedül nehezen döntök 😁

Az életben: full ugyanaz, mint egy túrán. Ha van egy jól működő család, akkor ott ügyesen meg lehet egymással vitatni az eldöntendő kérdéseket, pl. költözést, munkahelyváltást, gyerekvállalást, utazást stb. Ha egy egyenrangú féllel civilizált kommunikáció keretén belül tudunk értekezni egy döntéshelyzetről, akkor ott pl. könnyen kaphatunk olyan megközelítéseket a másiktól, amikre mi magunk nem is gondoltunk, avagy jobban számba tudjuk venni egyik vagy másik döntés előnyeit, hátrányait. Egyedül döntésnél nincs meg a csapat ereje, a sokszínűség tágabb látómezeje. 


Utamat keresztező "mások"

A túrán: többször úgy esett, hogy vonuló hangyarajjal találkoztam, akik az én ösvényemet keresztben szelték át (s én az övéket). Odafigyelve átlépem őket, nehogy bajt okozzak. Vagy ugyanígy a gyönyörű nagy szarvasbogár esetében. Alap, hogy nem akarom bántani ezeket az élőlényeket. 

Az életben: itt főleg mások, tehát más emberek útját tudjuk keresztezni. Minden kapcsolódás egy keresztezés, ezek lehetnek egyetlen egymás körül megtett körbefordulások, de akár kialakulhat komoly bütyök-csomó is belőle. A lényeg lenne, hogy ne bántsuk keresztező-társainkat, hisz számukra mi is ugyanazok vagyunk, s mi sem kívánjuk, hogy bántásunkra tegyenek. Vajon ezt csak így elméletben átlátni könnyű, de az életben így is cselekedni már nehezebb? Vajon létezik az, hogy valamit az ember elméletben tud és teljes szívvel emellett áll, viszont mikor konkrét cselekvésre kerül sor, akaratán kívül (valami mélyebb, ismeretlen okból) mégsem tud kizárólag így cselekedni...? Utóbbi lehetőség elég ijesztő...



Stratégia: 1. célmeghatározás, 2. út megtervezése, 3. végrehajtás

A túrán: 1. célom volt 4 nap alatt a kéktúra útvonalán eljutni Sümegtől Sárvárig. 2. az út: a célkitűzésből adta magát, hogy a kék sáv turistajelzéssel kijelölt útvonalon fogok haladni, ez tehát adott volt tulajdonképpen, nem nekem kellett minden métert kitalálni. 3. végrehajtás: végigmentem az úton a célig, ráadásul 1 nappal hamarabb a tervezettnél, tehát sikeresen végrehajtottam a tervet.

Az életben: elméletben azt gondolom, hogy az életben is így kell mennie a dolgoknak. Meghatározzuk a célunkat, pl. megszerezni egy képzettséget, megvenni egy házat, elnyerni egy munkahelyet, sok szabadidőt biztosítani magunknak. Megtervezzük a célunkhoz vezető utat, pl. jelentkezni egy iskolába, beiratkozni és végigcsinálni a képzettség megszerzéséig; kidolgozni, honnan lesz pénzem annak a bizonyos háznak a megvételéhez; szuper jelentkezést összerakni egy állás elnyeréséhez (és persze az összes kritériumot teljesíteni); kitalálni, a sok szabadidő biztosításához szükséges lépések és források honnan lesznek meg. Számomra sajnos az életben sokkal-sokkal (szinte megvalósíthatatlanul...) nehezebbnek tűnik ezt az elméletben letisztult stratégiát végigcsinálni, mint a túrázásban. Különböző szintűek a problémák: vagy nincs meg a cél, vagy megvan a cél, de nincs meg az oda vezető út, vagy megvan a cél és az út is, de mégsem tudok belevágni, mert akkora falat, mert félek, menet közben elfogy a szufla...



+ 4 szösszenet:

1.: első éjjel volt szerencsém megébredni, és néhány percig hallgatni a teljes és tökéletes mély csendet, melyet egy állatnesz, egy szélfújás, ágmoccanás vagy madárhang sem tört meg... Csodás élmény volt!

2.: első este még csak alkonyult, de már a sátorba űztek szúnyogok. Csak feküdtem csukott szemmel, és hallgattam az esti vegyes madárdalt... Ez is csodás és hihetetlenül megnyugtató érzés volt.

3.: talán a kedvenc magányos kintalvós túrás mozzanatom a reggel lett: amikor még csak kel a Nap, s én felpattintom a gázfőzőt, és rittyentek egy kávét, majd ezzel a kezemben a nyitott sátorban ülve csak csendben szemlélődöm az ébredő tájat, hallgatom a hangjait, érzem az illatát... A menny egy szelete számomra.

4.: egy túrán leegyszerűsödik az élet. Itt apró dolgoknak lehet teljes szívvel örülni: micsoda boldogság, ha hosszas fárasztó menetelés után végre egy alkalmas helyen meg lehet pihenni! Micsoda öröm, ha végre olyan helyre érsz nap közepén, ahol meg tudod főzni az ebédedet, és tudod, hogy egyrészt enni fogsz, másrészt addig pihenni is! Mily bódottá', amikor a hosszú fárasztó nap után csodás sátrazóhelyet találsz, ahol boldog megelégedettséggel ereszted le a hátadról a nagy zsákot! Evés, alvás, pihenés - kis dolgok a hétköznapokban, hatalmas dolgok a túrán 😊