Kéktúrázás a Zemplénben (második felvonás) - 1. nap

Tavaly nyáron, szinte napra pontosan egy éve, Hollóházán kezdtünk neki Dórival és Attilával az OKT teljesítésének. Akkor csak az első zempléni szakaszt teljesítettünk, a 26. túra pedig jó ideig váratott magára.  Rövid szervezés után a túra időpontját július utolsó hetére tűztük ki. Szerencsére a Bayer Zsolt féle „másfél millió lépés” láttán senki nem követett el erőszakot maga ellen, valamint nem ment el a kedve egy életre a túrázástól, így Diával kiegészülve négyen vettük az irányt Kelet-Magyarország felé.

Vonatunk reggel 6:00-kor startolt a Keletiből, a korai kelésnek köszönhetően kissé álmosan vágtunk neki a majd' 4 órás vonatozásnak. Az út alatt megbeszélhettük az elmúlt fél év eseményeit, majd miután Attiláék hátizsákjából előkerült a Jägermeisteres üveg, különféle motívumok egymásra rajzolgatásával szórakoztattuk magunkat.

Vonat tetkó

A Füzesabonyi átszállást követően Miskolcon majdnem lekapcsolták a vagonunkat - ami lehet fel sem tűnt volna -, de mi szerencsére pont az utolsó megmaradt kupéban utaztunk.

A vonat késés nélkül megérkezett Encsre, 10 órakor energiával teli álltunk neki az előttünk álló útnak.  A városkában nem sok látnivalóval találkoztunk, a rendezett főutca után romos romatelep látványa fogadott bennünket. A települést elhagyva kerékpárúton haladtunk egészen Gibártig. Az útszéli fák mögül hamarosan előbújtak a Zemplén tekintélyt parancsoló hegyvonulatai. A megfelelő helyet megtalálva itt el is készítettük szokásos túrakezdeti csapatfotónkat, íme:

Indulás!

Könnyű séta után beértünk Gibártra, ahol a falu központjában, a Hernád partján kialakított hangulatos pihenőhelyen kiadós reggelit csapunk (itt még volt miből válogatni). A „gyerekek” a játszótéren kiélhették hajlamaikat, majd jégmadár lesre indultak a Hernád partjára (sajnos nem jártak sikerrel).

A pecsételő hely az 1903-ban üzembe helyezett műemlék jellegű, ám még ma is üzemelő törpe vízerőmű portáján található. Sajnos az erőmű egyszemélyes kiszolgáló személyzete aznap nem volt hangulatánál, szótlanul adta át nekünk a pecsétet. Azt gondoltuk, hogy már messziről észrevett bennünket, és a mi fogadásunkra nyitja a létesítmény kapuját, hogy szívélyes tárlatvezetésben részesítsen bennünket. Azonban mint kiderült, csak a kiürített szemetes konténert jött visszahúzni a helyére, így  ez a látványosság kimaradt.

"Hernád vize de széles, babám csókja de édes"

Gibártot elhagyva a Hernád mentén haladtunk még egy darabig, kukorica és szója mezők mellett lépdelve dagasztottuk a sarat. Az úton egyes helyeken  nagy mennyiségben találtunk opált és jáspist, pár szebb darabot el is hoztam szuvenírként. Az időjárás kegyes volt hozzánk, egyedül itt kapott el bennünket egy kisebb zápor, 5 kilométerrel arrébb viszont már a hőség ellen kellett küzdeni, Hernádcécére eléggé kitikkadt állapotban értünk be. Pecsételés után a katolikus templom kertjénél tartottunk kisebb pihenőt.

Szieszta

Szabadság, szerelem... (Dia próbál úgy tenni, mintha az egészből nem észlelne semmit)

Sziesztázás közben szóba elegyedett velünk két öregúr, akik a templom kertjét jöttek rendbe tenni. Állításuk szerint a falu nagy része kihalt, mindössze 5 állandó lakosa van, a többiek csak hobbiból tartják fent az épületeket. Fura. A település honlapja szerint a képviselőtestület négy tagú, plusz egy fő polgármester, így el is értük a nevezett létszámot :) Ezen kívül 4 fő a cigány önkormányzat, ez azért már kicsit gyanús. A honlap tanulsága szerint valójában 225 fő lakja a települést, az urak lehet Alsócéce lakosságát tippelték ennyinek.

Miután kipihentük magunkat, nagy lendülettel indultunk neki Boldogkőváraljának. A pecsét a vasútállomáson lelhető fel, a mindössze 1,4 km könnyű kis szántóföldi séta után, mely közben egyre jobban közeledett felénk a Boldogkőváraljai várhegy.

Szép.

A napraforgó mező szélén terpeszkedő hatalmas, szabálytalan módon kihelyezett „gané kupac” láttán Dia teljesen felvillanyozódott, és fejében már a bírság összegét számolgatta, pár képet lőtt is a biztonság kedvéért.

A bakterházat elérése után csak úgy röpködtek a pecsétek az igazolófüzetekbe, mindegyikbe kettő, ugyanis a mögöttünk lévő eddig megtett 10 km még a 25. számú túrához tartozott. Itt nem is időztünk sokat, egyből nekiduráltuk magunkat a vár meghódításának, hatalmas barackosok mellett haladva jutottunk be a faluba. Magába a várba nem a kijelölt kéken kacskaringózva, hanem egy kis kápolna melletti alternatív útvonalat választva, célirányosan a meredek emelkedőn haladtunk felfelé az andezittufából kiemelkedő „szfinx” felé.

Vár kereszttel (Ezt még Bayer Zsolti is megirigyelné!)

A kaptató közben Attila észrevette, hogy a mellettünk lévő bokrokon hatalmas mennyiségű csepleszmeggy piroslik. Egyből rá is vetettük magunkat a cigánymeggy felénél is kisebb méretű, ízletes bogyókra, amik egészen a hegy tetejéig kínálták magukat, így apránként felfelé haladva szinte fel sem tűnt a szintemelkedés.

Csepleszmeggy

Mi újság bogyókák?

Titanic

A várba mindenképpen szerettünk volna bejutni, azonban a pénztárnál kiderült, nincs diákjegy. A felnőtt jegy 650 pénz, ami a mi sovány pénztárcánknak nem nagyon tetszett, sörben kifejezve pedig horribilis összeg... Gyors kupaktanács után Dóri hatalmas hőstettet hajtott végre: zseniális meggyőzőképességének köszönhetően rávette a pénztáras kisasszonyt, hogy higgye el nekünk, mi mindannyian 18 év alattiak vagyunk, ráadásul csak ezért másztunk fel idáig ezekkel a baromi nagy hátizsákokkal. A nő szíve hamar meglágyult, így 350 Ft/fős barátibb belépő ellenében tekinthettük meg a várat. Azt hiszem az utolsó fillérig megérte. A kilátás lenyűgöző, a falakon belül pedig rengeteg kiállítás várt bennünket. A „szfinx” tetejére épített palló aljas módon csak a kiváltságosok számára volt elérhető, felfelé menet ugyanis még láttunk embereket nézelődni rajta, azonban mire mi odaértünk, már lakat alatt állt.

Innen nézve csábító

Tiltott hely

Mindenesetre megnéztük a puskapor őrlő malmot, a numizmatikai-, fegyver-, ásvány-, szobor-, ólomkatona-, stb. kiállításokat. A vár egyik bástyájában kialakított ólomkatona kiállítás egyszerűen fantasztikus volt! Ritkán járok vasútmodell kiállításra és hasonlókra, de ez minden eddigit überellt, állítólag ez Európa legnagyobb ilyen jellegű kiállítása. A különféle terepasztalokon több ezer kézzel készített és festett figurából beállított csatajelenetek voltak láthatóak a magyar történelem viharos évszázadaiból. Annyi apró kis finomság volt minden egyes bábúban, hogy nem győztünk csodálkozni rajtuk, le a kalappal az alkotóknak, fogalmam sincs mennyit dolgozhattak vele. A vitrinek feletti ablakokból pedig fantasztikus körpanoráma látható.

Érdeklődő turisták

Közelebbről

A vár pincéjében kialakított tömlöcben majdnem otthagytuk Diát, de valahogy csak sikerült kiszabadulnia.

Itt még nyugodt

Vigyázz, támadni készül!!!

Az idő azonban szorított, a csapatfotó elkészítése után indulnunk kellett megfelelő szálláshelyet találni. 

Csopkép

Géza kék az ég

Éhesek ugyan még nem voltunk, egy jó kis jégkrémre azonban már nagyon ki voltunk éhezve, de ez sem a vár büféjében, sem a falu kocsmáiban nem volt elérhető, ezért sörrel hűtötte magát aki így döntött.  Kis pihenő után Arka felé vettük az irányt a Boldogkőváraljai-patak völgyében (térkép szerint ez a neve, bár az út alatt mintha Arka-patakként szerepelt volna..). Utunk sajnos aszfalton vezetett, de a mellettünk csörgedező patak, sziklafalak és a kis ligetek hangulata miatt remekül éreztük magunkat ezen a szakaszon.

Arka felé

Arka olyan falu, aminél szebbet szinte álmodni sem lehet, tökéletes nyugalom, rendezett porták festői környezetben, öreg napjaimat szívesen tölteném ilyen környezetben.

Arka

 A faluszéli információs tábla több sebből is vérzett, de lényeget így is megértettük.

Falu végén temlom, bemenjek-e, nem lom...

A falun áthaladva nem sokat húztuk az időt a sátorhely keresésével, a temető melletti virágos mező kiváló helynek bizonyult arra, hogy senki ne zavarja álmunkat.

Idilli sátorhely

Kissé ugyan párás volt a levegő

Sátorverés után rövid mosdás következett – kissé morbid módon a temető kútjánál a sírok mellett -, majd kiadós vacsorázás a szabad ég alatt. Az elalvásban még egy kis Jägermeister is besegített. Túránk első napján nagyjából 15 km-t tettünk meg.

Nézd meg nagyban! Zempléni kékezés II.

Át a Börzsönyön! Kemence-Nagyoroszi

Attilával szombatra az északi Börzsönyt tűztük ki célul.

Így volt, én kék megjegyzésekkel látom el Dóri irományát.

View Át a Börzsönyön in a larger map

Mivel ez is a túrázáshoz tartozik és elég "életszagú" indítás, nem hagyhatom ki a túrabeszámolóból :)

Durván éjféltől esett szombat hajnalban... fél 7-kor még szakadatlan folytatta és nagy szívfájások közepette nyugtáztuk, hogy nem lesz semmi a jól kigondolt és várva várt túránkból. Attila olyan zseniális menetrendet állított össze aznapra a, valljuk be, igen szegényes kínálatból, hogy az embernek olyan "flott, pörgős" nap érzése támadt tőle. Én alig vártam, hogy átszűrődő napsugarakkal tarkított erdőben barangolhassak. Ám az időjárás mást mondott, a busz elment, mi maradtunk. Közben szállásadónk, mama, bőséges reggelivel látott el minket és biztatott, hogy menjünk csak...a Börzsöny felé már derül. Az eső csendesedett, mi pedig kaptuk magunkat. Mama lelkesedése elragadó volt, zuhogó esőben is azt kiáltotta, hogy "Süt a Nap!" Szóval a szupernagyi elfuvarozott minket Kemencére, ugyanis a tömegközlekedés 9 órára lefagyott a térségben.

Kemencén kezdtük meg hát utunkat a sárgán. A Nyugat-Börzsöny falvai annyira elragadóak. Picik, de tele vannak minden jóval. Kemencén minden sarkon talál valami érdekeset az ember. Csinos kis parasztház, patakvölgy (hegyi billegetővel), kisvasút és sok-sok szállás. Még pizzázója és hagyományos fagylaltja is van. Igazán csinos kis hely. Láttunk egy Szalamandra Vendégházat is, ettől rögtön felvillanyozódtunk, hogy milyen jó is lenne szalamandrát látni, vidáman indultunk az emelkedőnek az esőben. Megállapítottuk, hogy most is, meg úgy általában, úgy megyünk túrázni, mint a gyerekek a vidámparkba, csak nem hullámvasútra és vattacukorra indulunk be, hanem patakvölgyre, szalamandrára és társaikra.

A sárgán szép lassan elhagytuk a falut és a Gomb-hegyre kezdtük meg a kapaszkodást, esőben és sárban. Az utolsó háznál még összetalálkoztunk egy házőrző birkával. A 10. méter után már cipőtalpnyi sárkupacokkal gazdagodtunk. Elhaladtunk a domboldalakba vájt régi pincék mellett. A pincesort a turistatérkép is jelezte. Érdekesek voltak, mert a bejáratuk felső része kevesebb, mint egy méter magas lehetett az út mostani járószintjéhez képest. Ennyire feltöltődött az esővíz hordalékával az út? Vagy szándékosan emelték meg javítás céljából? Fokozatosan emelkedtünk, hogy aztán keresztben "vitorlázhassuk" a Börzsönyt. A kapaszkodás elég nehezen ment, mert szemben az úton patakban folyt az esővíz, az agyagos talajon pedig alig lehetett stabil pontot találni. Szerencsére csak addig voltak ilyen szörnyűek az útviszonyok, amíg felértünk az emelkedő tetejére. Fent aztán már nem volt honnan folynia, így tűrhető minőségű, nagyjából szintben haladó úton tettük meg a táv nagy részét.

Házörző bari

Nem térdig, de megdolgoztat :) 

Útviszonyok a sárgán

Szinte végig széles, jól járt erdei utakon haladtunk. Valószínűleg ez egy régi, sokat használt út lehet, a térkép "Tótok útja" néven jelöli. Néhol le-letértünk ugyan, mert az eső nyálkás, csúszós terepet teremtett. Egyszer véletlenül is elbóklásztunk, nekem köszönhetően, mert megtévesztett a sárga festés, de párhuzamosan haladtunk a jelzéssel így tökön-babon át visszamásztunk a helyes útra. A sárga festés természetesen nem csak Dórit, hanem engem is megtévesztett. :)

Nagyon tetszett az erdő. Borzongató volt, de nagyon szép, ahogy a párái belepték az előttünk lévő utat. Nagyon csendes volt, az embernek olyan érzése támadt, mintha egyedül csak ő lenne itt. Ez nekem nagyon tetszett. Később aztán feltűnően sok emberrel futottunk össze, mígnem egy táblánál való tájolásnál kiderült, hogy épp teljesítménytúráznak. Talán a Csóványost letudva ők is a sárgán haladtak, épp velünk szemben. A Királyháza 30 teljesítménytúra résztvevői voltak. 

Ráleltünk több dagonyára, ezek közül az egyik mutatós volt, valódi sertéswellness :D

A volt varjasi vadászháznál álltunk meg ebédelni. Elővettük a kis szenyóinkat és betápláltuk magunkba a mama-féle kakaós és fahéjas-mézes palacsintákat is. A vadászház helyén ma pihenőhely áll, szép, fedett és hangulatos. Örül az ilyennek a turista. Alattunk meredek oldal tátongott, benne a vihar nyomán kettétört cseresznyefa. Kicsit fotóztunk, majd indultunk tovább.

Mohafej

Wellness-dagonya

Pihenő a varjasi vadászház helyén

A sárgán tovahaladva aztán kiszúrtunk egy sárga háromszöget és úgy döntöttünk megnézzük, milyen csúcshoz vezet, a térképen ugyanis nem szerepelt a jelzés. Meg is leltük, börzsönyi túracsoport állította fennállásának 1X. évfordulójára. Ez volt a Cicőke. Attila szemügyre vette a közeli hasadék szikláit érdekes növények után kutatva, én pedig kicsit fotózgattam. Elcsíptünk egy lopakodó ravaszdit. Fiatal volt még és nem vett észre minket. Félelmetes, hogy milyen csendben haladt, ha nem látom én biztos nem hallom meg. Igazi ragadozópalánta :)

Ezek a képek a Cicőke környékén készültek:

Kilátás a Cicőkéről

Sárga hagyma

Ahogy lefelé törtünk a Cicőkéről, vissza a sárgára, "belebotlottunk" egy szalamandrába. Nagyon szép volt, és milyen fürge! Egy fa törzsénél volt az otthona, beslisszolt, mint a nyíl. Gyönyörű bőre volt, megcsodáltuk. Ekkor még nem tudtuk, hogy Diáék velünk egyidőben talán már túl vannak a napi 10. szalamandrájukon. :) A miénkben viszont az volt a különleges, hogy szokatlan módon vízfolyástól elég távol, egy hegycsúcs közelében, bár nyirkos, sziklás erdőben találtunk rá.

Elhaladtunk szép sziklakibúvások mellett, ahol farkasölő sisakvirágot is leltünk, íme:

Farkasölő sisakvirág

Nagyon vadregényes rész volt, meredek sziklák, bükköshöz képest dús növényzet erdei holdviolával, közepesen öreg, helyenként kidőlt fák... Már hiúzról és fehérhátú fakopáncsról kezdtem vizionálni, amikor éles váltás következett: a fenti fotó helyétől kb. 50 méterre farakás és erdészeti munkagépek nyoma fogadott. :-/

Elértük a Bugyihó és az Oszlopó-fő nevű hegyeket, majd a Csurgó-fejezet alatt található "reptér"-nél felkucolkodtunk egy lesre és megpihentünk. Megcsodáltuk a kilátást. Attila fotózott, én bóbiskoltam egy kicsit, kezdtem fáradni. Lassan átnyargaltunk a kék négyzetre, hogy Nagyoroszi irányába haladjunk. A kék négyzet itt egy darabon műúton vezetett, emelkedett. Sőt, innentől az utunk nagy részét már műúton tettük meg.

Panoráma

A Wenkcheim vadászkastély felé tartottunk a kék négyzeten, útközben benéztünk a csillagvágási kőbányába, ahol jó madarakat reméltünk. (Fene élénk volt a fantáziánk aznap...) De csak egy kis dombocskát leltünk pár kővel, valószínűleg nem lehetett több környékbeliek bejáratott kőlelő-helyétől. Azért kicsit megpihentünk és továbbindultunk. Elértük a Pénzásást, ahol több jelzés találkozott. Ez egy kis tisztás, van rajta egy tájékoztató tábla, az egyik ötletes jelzés pedig a tűzgyújtás tilalmát hirdeti.

Többek között innen indul a Drégelyvárhoz futó török asszony útja is, amelyen állítólag a hírvivő asszonyok közlekedtek. Mi nem ezt választottuk, hanem a zölddel jelzett műútra tértünk. Ekkor már a lábunkban volt jó sok sárdagasztás és a műúton való haladást is untuk, így kissé lanyhultam. A zöld aztán ismét erdőbe vezetett minket, az eső megint elkezdett cseperegni, bele is húztunk. A Z és K+ elágazójához érkeztünk, a Drégelyvár alá, ahol végül újraterveztük az útvonalat. Eredetileg a Drégelyvár feltételes vasúti máhelyhez tartottunk, de a feltételes szó és egyéb indokok is azt sugallták, hogy inkább Nagyoroszi megállójába menjünk. Így jelzetlen úton, kerítést mászva átkeltünk a Szemes-patakon az imént elhagyott műút felé. Innen egy jó hosszú aszfaltút, kb. 3 km-nyi várt még ránk, míg elértük Nagyoroszi vasútállomását. Az út mellett az erdészet fafeldolgozó és a honvédség épületei sorakoznak. Elég félelmetes volt...minden tele volt őrtornyokkal, ezer éves, kihaltnak tűnő épületekkel. Ugyanakkor talán mégsem volt egészen kihalt a telep, mert jól táplált kutyával találkoztunk. Annyira jól tápláltnak bizonyult, h a kolbászos szenyót is megvetette.

Őrtorony

Nadragulya

Örménygyökér

A véghajrában Attila még örménygyökeret lelt, de én már nem tanúsítottam nagyobb lelkesedést, mert elegem volt a betonból és látni szerettem volna a végét. Lassan elértük a vasútállomást, ahová szinte percre pontosan egyszerre érkeztük a szupernagyival, aki busz vagy vonat híján lelkesen vállalta hazaszállítmányozásunkat. Ott aztán jött aminek jönnie kellett. Meleg vacsora palacsintával leszorítva! :)

Még a végére ennyit:

Milyen szuper lett volna aznap összefutni Diáékkal. Valami nagyon-nagyon jó érzés, ha az ember arra gondol, hogy akkor ott mások is voltak, nagyon közel és ők is épp úgy túráztak és jól érezték magukat kint, mint mi.

A kezdeti nehézségek ellenére, ez egy remek túra volt :)

borongós Börzsöny - avagy: ahová lépek, szalamandra terem

Szombatra Tama szervezett egy börzsönyi túrát, melyre Zsolti, Zoli és én vele tartottunk. Indulásunkba némi csúszás vegyült, ám végül megérkeztünk Diósjenőre, s esőben megkezdtük menetünket a hegyre. 

Az eső lába egész nap lógott, s induláskor és a túra végén, meg egy picit közben áztatott is minket.

Hamar konstatálhattam, hogy viszonyom a Börzsönnyel mit sem változott. Most járok itt harmadszor életemben, s bizony mindháromszor ugyanazt mutatta felém: a fái közé lehúzódó felhők alkotta homályt! Ami gyönyörű és szépséges, valamint marha érdekes: miért van mindig ez, valahányszor én ide jövök...?

fotó: Kerekes Zsolti

Rövidesen jó kis bemelegítős emelkedő vette kezdetét, ahol hamar leszakadtam a társaságtól. Lihegve értünk fel egy táblához, mely tájékoztatott, hogy balra találjuk a Csehvárat, ami egy földvár. Ezt most nem kerestük meg, hanem haladtunk tova.

fotó: Kerekes Zsolti

Nem is tudom, hol találtuk meg az első foltos szalamandrát. Körbecsodáltuk, amennyire tudtuk - ugyanis közben már igyekezett elbújni, s Zoli nem is látta rendesen. Sajnálkozott is ezen, de kisvártatva kiderült, hogy felesleges volt, ugyanis egy újabb példány került elénk. Majd még egy, és még egy - és a túra folyamán több, mint 10 foltos szalamandrát sikerült észlelni! Döbbenetes mennyiség ez, még ilyennel nem találkoztam! Két dolgot konstatáltam:

1. a szalamandra olyan, mint egy gumicukorka, vagy Negro, vagy medvecukor
2. nem tudok semmit róluk az égegyadta világon, tehát utána kell néznem!

Így is tettem, és most már tudom, hogy a vizes, árnyékos helyeket kedveli. Bőre mérgező, szembe vagy szájba kerülve nyálkahártya-gyulladást idéz elő. Általában éjjeli állatok, de nagyobb esők után napközben is előjönnek. Elevenszülők! (Ez mondjuk meglepett.) Védett, 10.000 pénz az értékük. 

fotó: Kerekes Zsolti

fotó: Kerekes Zsolti

Döbbenetesen szép hely volt a Dobó-bérc, mely a térképen Dobogó-bércként szerepel, állítólag tévesen. Itt a gerincet egy viszonylag széles füves tér képviseli, mely két oldalra változó meredekségű oldalakkal "szakad le" változóan köves-fás terepen. Gyönyörű az egész! Zsolti alábbi fotói itt készültek:

a Dobó-bércen (fotó: Kerekes Zsolti)

fotó: Kerekes Zsolti

fotó: Kerekes Zsolti

Lecsurogtunk a bércről, és Királyházát nem érintve újra délre fordultunk a Nagy-Mána-bérc felé. A Tűzköves-forrásnál tartottunk egy kis ebédszünetet. Megkóstoltam a forrást, mely nagyon érdekes: a szikla alól szivárog elő a víz, és egy kiépített kis betonmedencébe gyűlik, s onnan csorog tova a patakba. A medence alján fura állatkákat láttam lapítani: akárha ebihalak lettek volna, csak hátul is volt lábuk. S most, hogy utánanéztem a szalamandrának, úgy vélem, s remélem nem mondok nagy botorságot: tán szalamandra lárvák, vagy legalábbis fiatal egyedek voltak!

Zsolti szerint ma valami TT volt itt, s valóban, több emberrel is összefutottunk. Jöttek lovon is, és egy csikó is volt velük, melyen nem ült senki, és szabadon kószált ide-oda a menet körül. Tama répájából szerettem volna adni a csikónak, de ügyet sem vetve rám galoppolt tova, így a répát én ettem meg :-)

a Tűzköves-forrás által (is) táplált patak (fotó: Kerekes Zsolti)

A patakon átkelve masszív emelkedő vette kezdetét. Nem volt mit tenni: fel kellett mászni a Nagy-Mána-bércre. Zsolti szokása szerint vidáman felgaloppolt, Tama megfontoltan de masszívan haladt, s Zoltán is elhaladt - hátrahagyottan nyomultam felfelé. Azért csak sikerült felérni, s hozzáférni a páratlan panorámához, melyet a többiek már élveztek egy ideje. 

Fenn voltunk a Nagy-Mána 707 m magas csúcsán. Valóban csúcs volt! A felhők kegyesen felemelkedtek, így lehetőségünk volt a csodás, erdővel borított környező dombokat s az őket változatos szépséggel felszabdaló völgyeket szemügyre venni! S mindezt dús kakukkfű-illatban! Le is csüccsentem, s megpihenve élveztem az egészet!

Egyszer csak Zsolti elrikkantotta magát a szemközti domb irányába, s hamarosan jött is a válasz, ám meglepetésünkre sokkal hosszabban, mint ahogy az várható volt! Néhányszor kérésemre ismételte a kiáltást, mely néha elcsuklott, néha üvöltés volt, s végül a nevem is átrepült a völgyön, s közben nagyokat kacagtunk azon, hogy a visszhang milyen furán érkezett :-) Kiszórakoztuk magunkat :-)

Az alábbi képek a Nagy-Mána szépségeit hivatottak bemutatni Zsolti fotói által:

Nagy-Mána panoráma (fotó: Kerekes Zsolti)

fotó: Kerekes Zsolti

a Nagy-Mánán (fotó: Kerekes Zsolti)

fotó: Kerekes Zsolti

Én nem könnyű szívvel hagytam ott a Nagy-Mánát, mert általa újabb kedvenc helyet szereztem, s oly igazán jó volt ott lennem! De haladni kellett tovább, hisz reményeink szerint további szépségek vártak ma még!

Áthaladtunk a Sasfészek-bércen, majd a Viski-kövek felé kanyarodtunk. Ezek változó, sokszor megdöbbentő nagyságú kövek az erdőben, a fák közt. Lenyűgöző látvány.

A Rakottyás-bércen némi ellenérzéssel megtekintettük a József-emlékművet. Ez annak állít emléket, hogy József itt lőtte ezredik szarvasát (asszem szarvas volt)... Zsolti megtagadta az emlékmű lefotózását, s úgy hiszem, talán mindannyian egyet nem értéssel szemléltük az építményt. Nem is időztünk túl soká ott, haladtunk tovább. Ezenközben gyümölcsöző, épülésemet szolgáló beszélgetést folytattam Tamával, melyet ennek-annak a megtekintése időnként megszakított. 

Hamarosan érdekes "gombasziklára" lettünk figyelmesek. Kiderült, hogy ez 3 szikla egymás mellett, melyet Zoli és én össze is másztunk kicsit. Így lett Zoltánból SziklamásZoltán :-D

fotó: Kerekes Zsolti

Mellesleg Zoli nevét most nagyon elővettük, és röpködtek a jobbnál jobb Zoltános elnevezések, úgymint: GitároZoltán, HarmonikáZoltán, OboáZoltán (és szinte az összes hangszeres), ÁriáZoltán... Nem is jut eszembe most több, de Zsolti eléggé sziporkázott, s aztán rájöttünk, hogy ez a móka a végtelenségig folytatható lenne, ha egy idő után nem unnánk meg :-) Színes a repertoár! :-)

Hamarosan Királyházánál találtuk magunkat, ahol turistaházak állnak, no meg rengeteg kocsi, mivel aszfaltozott út vezet oda. Itt már elég sok emberrel találkoztunk, gyalogossal, bicóssal és autóssal egyaránt. Nekikezdett aztán az eső is, így újra felkerültek ránk az esőkabátok. Utunk egy darabig a Kemence-patak mentén vitt, de sajnos csak az aszfalton lehetett menni, amit egyre nehezebben viseltem. Valahogy végtelenül untatott, s úgy éreztem, alig haladok. Szerencsére egyhelyütt a jelzésünk letért az aszfaltról, s újra az erdőben tudtunk haladni. Nemoká a Závoz nevű helyen találtuk magunkat, s Tama elmondta, hogy ez tót szó, és azt jelenti: "nyereg". Valóban, ahogy a tájat elnéztem, felismerhető volt a nyereg.

Ekkor már tudtuk, hogy szépen elérjük a kiszemelt kispiros vonatot, s durván 3/4 órán belül leérünk a faluba. Így Tama felhívta Éva ismerősüket, aki diósjenői lakos, hogy lesz időnk beugrani hozzá egy kicsit. Így ismerkedtünk aztán meg Zoli és én Évával, s kóstoltuk meg finom, eredeti málnával ékített túrós sütikéjét, teáját és kávéját, s Tama a külön neki készített eledelt (melyre már nem emléxem, mi volt). Kitűnő vendéglátás volt! Éva elkísért aztán minket a vonatra, melyen zötyögve már kevésbé idegen pillantásokkal búcsúztattam az elhaladó dombokat.

Gyönyörű túra volt!

Zsolti fotó ezen a linken tekinthetők meg. (Én most az esőtől óvandó nem vittem fotógépet.)